2015. június 25., csütörtök

Az olimpia mint tudatosan gerjesztett válság

Az alábbi cikkem a Népszabadság Fórum rovatában jelent meg 2001 nyarán (a linket nem találom a honlapon, ezért itt megismétlem).
Ahogy most az újabb budapesti olimpiai izgalmak kapcsán ismét elolvastam, hasonlóképpen írnám meg ma is. Talán annyit fűznék hozzá erősebben, hogy a magyar politikai rendszer és az államgépezet szétrohadása, amely az elmúlt másfél évtizedben, különösen a 2010 óta kialakult banditarezsimben kiteljesedett, garantálja, hogy egy sikeres olimpiai pályázat megvalósítása erős bűzzel járna a mi fülledt Kárpát-medencénkben...
Az olimpia mint tudatosan gerjesztett válság

A nyári olimpiai játékok nem egyszerűen a világ legnagyobb sporteseményét jelentik, hanem néhány évtizede a világ legnagyobb üzletét is. Az olimpia egyszerre gigantikus építési projekt, médiaünnep, nagyszabású marketingvállalkozás és a végletekig koncentrált turisztikai kampány. Az a város, amely olimpia szervezésére vállalkozik, egészen biztosan válságok és konfliktusok sorozatát hozza magára anélkül, hogy tudni lehetne, termékeny lesz-e ez a válság?
Sydney 2000 egybehangzó vélemények szerint annyira sikeres nyári olimpia volt, hogy példa lehet a jövő olimpiái számára. Arra is példa lehet azonban, hogy ilyen méretekben és időtávban mennyire nem tervezhető tökéletesen az emberi cselekvés. Irtózatos költségek és energiák befektetése ellenére is a legváratlanabb pontokon omolhat össze az előre eltervezett menetrend.

Sydney esetében az egymást erősítő szerencsés körülmények hatalmas sikerré varázsolták a nagy cirkuszt. A korábbi 
olimpiák egy része viszont mindmáig a bajok miatt maradt emlékezetes, amelyeken nem sikerült úrrá lenni.

Az előjelek a sydneyi olimpia előtt is aggasztóak voltak. A helyi közvélemény inkább aggódott, mint lelkesedett. A média a megnyitó előtti hetekig rendkívül kritikus szemmel figyelte az előkészületeket. Nem túlzás, hogy az olimpia szervezésére 1993-ban felállított szervezet, a Socog vezetője, Michael Knight kifejezetten ellenséges légkörben küzdött az akadályokkal.
Nem javította a hangulatot, hogy a szervezőknek menet közben súlyos kritikát kellett elszenvedniük a NOB-tól. Sokan a fenyegető katasztrófa előjeleként értékelték, hogy a szponzorok közül a Reebok látványosan visszalépett, és a Visa is a széles nyilvánossággal osztotta meg a Socoggal kapcsolatos negatív tapasztalatait.

Talán paradoxonnak tűnik, de azt is az elképzelhetetlen méretű vállalkozás tervezhetetlenségének jeleként értékelhetjük, hogy még a kritikusok sem tudták pontosan előre jelezni, mi várható. Végül is nem omlott össze Sydney közlekedése. Nem árnyékolta be az eseményeket az ausztrál őslakosok kilátásba helyezett tiltakozása. Az a félelem sem igazolódott, hogy az ausztrál közönség érdektelensége miatt az események nem hoznak majd megfelelő bevételt. Ezeknek éppen az ellenkezője valósult meg, ami a szervezőket is meglepte.

A Sydney 2000 szervezői képesek voltak tanulni a korábbi olimpiák kudarcaiból – különösen Montreal pénzügyi botladozásaiból és Atlanta szervezési fiaskóiból. Erőiket néhány kulcspontra összpontosították. Mindenekelőtt arra, hogy az olimpia létesítményei idejében és a tervezett költséggel felépüljenek.
Nagyon ügyeltek az olimpia idején segédkező 62000 önkéntes kiválasztására és felkészítésére is. (Atlantában csak 18 hónappal a megnyitó előtt kezdték meg a toborzást, és a játékok idején kaotikus viszonyokat teremtett, hogy az elégedetlen önkéntesek 10 százaléka lemorzsolódott.) A Sydney 2000 szervezői már 1997-ben hozzáláttak a specialisták – például az egészségügyi személyzet – kiválasztásához, és szellemes ösztönzési rendszerrel mindvégig biztosították az önkéntesek lelkes közreműködését.

Végül, de nem utolsósorban a Sydney 2000 szervezőinek a "Zöld Olimpia" meghirdetésével sikerült megtalálniuk azt a kulcsfogalmat, amely világszerte érthető és vonzó küldetést adott a város nyári olimpiájának. Már Sydney pályázatának sikerében is szerepet játszott, hogy a város a vegyipar által súlyosan elszennyezett Homebush Bay partján jelölte ki az olimpiai falu helyét, ezzel természetesen vállalva a szennyezés elhárítását. (A kitűzött célt csak részben sikerült elérni – a Greenpeace szerint a Homebush Bay ma is a világ egyik legszennyezettebb vízi útja.) Egyértelmű siker volt viszont a környezetbarát olimpiai falu felépítése. Létrejött a világ legnagyobb, kizárólag napenergiával ellátott városrésze, és arra is joggal büszkék az építők, hogy a parkosítást kizárólag helyben őshonos növényzet telepítésével végezték el.
Sydney végül is megerősödve került ki a sikeres olimpiai pályázata által magára zúdított válságból. Ebből természetesen nem következik, hogy más városok, például Budapest számára is termékeny hatású lenne egy hasonló válság az elkövetkező években. Éppúgy megvan az esélye az ellenkezőjének, a feszültségek növekedésének, a szétesésnek. A végeredmény nagyrészt a szerencsétől függ, és csak kisebb részben a vezetők színvonalától.

Nincs a világon olyan metropolisz, amely kétségbeesett erőfeszítések nélkül képes lenne 16 nap leforgása alatt a szokásos forgalmon felül 31 millió utazást lebonyolítani tömegközlekedési vonalain. (2000 őszén Sydney ekkora terhelést viselt el. Vessük ezt össze azzal, hogy a BKV összes vonalán az évente szállított utasok száma 1 milliárd 400 millió alatt van. 16 napra számítva ez az összes budapesti és város környéki járaton 61 millió utazást jelent, ami azonban eloszlik a város hatalmas területén. Nehéz elképzelni a jelenlegi napi utasforgalom felét kitevő vendégsereget, amint egy viszonylag kis területen ingázik kényelmesen és kulturált körülmények között.) Nem létezik olyan világváros, amelyet ne sodorna válságba, ha ilyen rövid időszakban egyszerre 11 ezer sportolót, 5 ezer kísérőt, 17 ezer sajtóst, a díszvendégek hadát és a versenyekre kíváncsi százezreket kell kifogástalan körülmények között vendégül látnia. (Budapest jelenleg a frissen átadott és épülő szállodákkal együtt is csak körülbelül 20 ezer nemzetközi színvonalú szálláshellyel rendelkezik.) S végül az is érdekes kérdés, bár a hajdani olimpiákkal kapcsolatban csak ritkán teszik fel, hogy az olimpia három hete után mi történik a hatalmas terhelés elviselésére kialakított kapacitásokkal. (Magyarországon, ahol átlagosan 2-4 ezer ember látogat egy-egy "első osztályú" labdarúgó-mérkőzést, és ennek tudatában is milliárdok jutnak több tízezres befogadóképességű stadionok rekonstrukciójára, még kevésbé szokás ilyeneket kérdezni, mint másutt.)

A vállalatok világában nem ismeretlen a belső szervezeti válságok tudatos gerjesztésén alapuló vezetési módszer. A krízismenedzsment azon az elven alapul, hogy a szervezet szokatlanul nehéz helyzetbe hozása – például valamilyen megrázó konfliktus tudatos kiélezésével – az egyébként nem mozgósítható energiák felszabadításával járhat. 1998 óta tapasztalhattuk, hogy Orbán Viktortól (és azoktól, akikre hallgat) nem idegen ez a felfogás. Gyakorta és kedvtelve sokkolják az országot. Nos, inkább egy olimpiai pályázat ötletével sokkoljanak, mint a demokratikus jobbközép felszámolásával. Az előbbi, ha sok esély nincs is rá, még jól is elsülhet.

Tamás Tibor
közgazdász

2015. június 9., kedd

Díszpintyek a stúdiókban - ne legyen kedvük többé visszatérni

"Na ide figyelj, te szerencsétlen náci véglény!" címmel tettem közzé tegnap egy posztot.

Félreértés lenne azt a szöveget dühös kifakadásként értékelni...

Blogbejegyzésemet stílus-kísérletnek is szántam. 

Ha már lépten-nyomon találkozunk tisztességesnek mondott szerkesztőségek stúdióiban barna patkányokkal, nem kellene velük udvariaskodni, pláne megbeszélni velük országépítő elképzeléseiket. Van olyan beszédmód, amit még ők is megérthetnek, pláne a megdöbbent nézők-hallgatók..

Ha a szerkesztő-műsorvezető-riporter jól dolgozik, a szélsőjobbos mákvirágnak nem lesz többé kedve a kamera-mikrofon előtt szerepelni. Ha viszont egymást váltják a stúdiókban, valamit nagyon rosszul csinálnak a médiamókusok.

2015. június 7., vasárnap

Na ide figyelj, te szerencsétlen náci véglény!

Olvasol valamit a Saul fia című film Cannes-i sikeréről, annyi eljut csöppnyi agyadba, hogy a történet Auschwitzban játszódik, főszereplője a gázkamrákhoz beosztott Sonderkommandós, és anélkül, hogy belegondolnál, üstöllést közzéteszed reakciódat, így: "Van olyan nap, amikor nem kötelező a holokamura emlékezni?".

Tudod, patkánykám, nem tudlak sajnálni, amiért túl sokszor "kényszerítenek" téged a kiirtott több százezer honfitársunk meggyászolására. Te ugyanis, te gyászos adolf-utánzat - azokkal a tettestársaiddal együtt, akikkel közösen teleszarjátok a kocsmákat, stadionok lelátóit, békés települések közterületeit és persze az internetet is "holokamu"-hörgésetekkel - az életben egyszer, egyetlenegyszer sem voltál hajlandó egy kicsit is elgondolkodni azon, mit beszélsz, hogyan ítélkezel számodra tök ismeretlen családok szidalmazásáról, gyűlölködő megbélyegzéséről, törvény általi meghurcolásáról, védtelenné tett kisemberek tömeges kirablásáról és végül elképzelhetetlen cinizmussal kiépített gyilkológyárba hurcolásáról és kínhalállal való lemészárlásáról. Semmi jogod azon hőzöngeni, hogy "már megint" - mikor te soha semmikor nem voltál képes szembenézni bűnöddel...
Tudod, te barna gennygombóc, a tisztességes emberek soha az életben nem lennének képesek úgy nyilatkozni a náci ősbűnről és annak rengeteg áldozatáról, ahogy te lépten-nyomon megengeded magadnak.
Te anyád szégyene, kedvenc ostobaságod azért méltatlankodni, mert olyan bűnökért tesznek felelőssé, amit az előző generációk tagjai követtek el. Nos, az a baj az agyad helyén tátongó fekete lyukkal, hogy nem érted: éppen te és a hozzád hasonlók követik el újra ugyanazt a bűnt, amit azokból a generációkból a legalja elkövetett. Ha te most "csak" szóban veszed elő az összes ócska szellemi kukahordalékotokat, hogy beleokádd a világba, attól még nem leszel bűntelen. Éppen te nagyon is felelős vagy minden korábbi tömeggyilkosságért, mert nem vagy hajlandó szembenézni a sötét bűneitekkel, és - bár ismerned kell a szörnyű következményeket - újra rálépsz az oda vezető útra.

Azt persze nem éred fel csekély eszeddel, hogy a létezésed és gátlástalan szövegelésed maga a bizonyíték arra, amit letagadni próbálsz. Amit a zsidókról és az összes holokauszt-áldozatról hazudozol, te mocsok turhadék, az több ezer éves mintát követ. A zsidókat vádolod még az ellenük elkövetett bűnökért is. Fröcsög belőled a gyűlölet, hogy megóvd magad a gondolkodástól. Ez is rég bevált módszer. Éppen ebből a több ezer éves emberellenes hisztériából fakad időről-időre mindaz, amit elődeid a gyakorlatban folyamatosan meg is tettek a hatalmukba került védtelenekkel – és amit, ha lehetőséged lenne rá, te sem haboznál elkövetni.

Épp úgy gyűlölöd a sok-sok, számodra tök ismeretlen áldozatot, ahogyan én gyűlöllek téged az aljas szemét náciságodért. Ebben az egyben hasonlítunk - minden másban különbözünk. A legfőbb különbség, hogy neked biztosan „vannak zsidó barátaid”, és „dehogyis vagy te antiszemita”. Nekem viszont kizárt, hogy náci barátom legyen, pont azért, amilyen te vagy – és akárhogy becsmérlik ezt a szót – le nem tagadnám, hogy antifasiszta vagyok.

Tyúkagyadba nyilván nem fér bele, de az emberiség történetében léteznek nagy közös alaptörténetek. Még veled, nácikám, veled is közösek ezek a történetek. Ugyanis akármennyire utállak, emberi mivoltodat nem tagadom meg, emberi reakciókra számítok a szélsőséges helyzetekben még tőled is... Hogy te is pedzegesd, miről szól az általad gyalázott Saul fia, segítek egy kis áthangolással: ha egyszer a hozzád hasonló náci gazfickókat valamilyen hatóság táborokba gyűjtené és úgy ítélné meg, hülyeségetek menthetetlen, viszont annyira veszélyesek vagytok, hogy meg kell szabadítani tőletek a bolygót, ezért ki akarnának benneteket irtani, akkor tömeges szenvedésetek benneteket is elképzelhetetlen erkölcsi dilemmákba kergetne. Ha az a táborparancsnokság olyan cinikus és ötletes lenne, hogy közületek jelölné ki a hulláitok eltakarítóit, akkor az így besorozott különítmény tagjai a többiek szenvedésének sokszorosát lennének kénytelenek elviselni. Az ember tűrőképessége határtalan. Az elképzelhetetlennek tűnő szenvedést is képes túlélni, ami, lássuk be, nem is biztos, hogy annyira üdvözlendő képesség... És az ember a pokol legmélyebb bugyraiban is ember marad: megmozdul benne valami, ha a hullák között rokonát, barátját véli felfedezni. És bármi áron meg akarja adni neki a végtisztességet. Az ember addig ember, amíg képes ilyen extrém válaszokra az extrém helyzetekben. És ezt még akár rólad is feltételeznünk kell.

Eszembe nem jut veled barátkozni, feléd gesztusokat tenni, de annyit elárulok, hogy még tőled sem tagadom meg a változás, az észhez térés lehetőségét. Erre mindenkinek a legeslegutolsó pillanatig lehetősége van. Éppen ezért én – veletek ellentétben – soha nem támogatnám az általam gyűlölt csoport tömeges kínzását, gyűjtőtáborokba zárását. Még akkor sem, ha a ti csoportotok messze nem ártatlan, nincsenek köztetek védtelen csecsemők és aggastyánok, nincsenek köztetek a közélettel egyáltalán nem foglalkozó falusi és városi szegény emberek, hanem ellenkezőleg, ti nagyon is felelősek vagytok lélekmérgező tevékenységetekért - a békét romboló, gyújtogató szövegeitekkel és tevékenységetekkel egyenként és együtt is, nagyon is rászolgáltok a gyűlöletemre. A náci bandából tehát, amíg rajtam múlik, soha nem alakítanak majd a Saul fiából mélyen megismerhető Sonderkommandót. Ettől még nem ártana belegondolnotok, ha még képesek vagytok rá, hogy milyen feneketlen mélységekbe taszítottátok – és taszítanátok - emberek tömegeit. Sokat nem köszönhetünk nektek, de az biztos, hogy a borzasztó élményeket feldolgozó irodalmi és filmművészeti remekműveket a ti görénységetek nélkül nem szenvedte volna ki magából az emberi kultúra.

Addig is, amíg kigyullad a 10 wattos égő odabent a koponyádban, véralgebrázz csak tovább, te aljadék. Találkozunk, ha már felébredt benned a lelkiismeret.

2015. június 6., szombat

Nővértavasz, elkeseredett emberek bátor lázadása - és amit a hazai kórházi valóságról tudunk

A blogomban elhelyezett írás szerkesztve megjelent a Népszabadság Fórum rovatában. A nol.hu oldalon is olvasható (itt).

Ne kerülj a kezük közé...



Kétségek között figyeltem az egészségügyi szakdolgozók „nővértavasznak” nevezett mozgalmának eddigi eseményeit és visszhangját.



Dolgozik bennem a megnyomorított kisemberek, agyonhajszolt ápolónők melletti elemi szolidaritás, és a saját hangjukat végre megtaláló, megfenyegetett, mégis bátran fellépő alkalmazottak iránti tisztelet.



Másfelől viszont egészségügyi kérdésekben mindenki, akinek családi okból keletkeztek már személyes tapasztalatai, és minden politizáló ember, aki odafigyelt az elmúlt évtizedek reformcsatáira, tudja, hogy a most tiltakozó nővérek csak az igazság egy részét mondják el.



A mikroszinten tömegével keletkező személyes tapasztalatok ügye az egyszerűbb. Fásult, a pályára eleve alkalmatlan vagy azzá vált „ápolókkal” könnyen találkozik az, aki maga kórházba jut vagy kórházban fekvő családtagját próbálja támogatni. Az a jelenség, amit ilyenkor tapasztalunk, sokat elmond a nemrég felélénkült – „hálapénz: legalizáljuk vagy sem?” - viták értelméről is. Amint körülnézünk az intézményben, kétségbeesetten dugdosni kezdjük a pénzt az áthaladó fehérköpenyeseknek. Nézzenek már oda, adjanak neki egy kis vizet, legyenek egy kicsit emberségesek – vagy legalább ne szúrjanak ki vele készakarva. Bizony, félünk tőlük, ezért próbáljuk őket lefizetni. Az a keserű játszma sem ismeretlen a napi tapasztalatokat szerző hétköznapi emberek számára, hogy miközben a szabadlábon maradt családtagok nem mernek nem fizetni, az ágynak esett hozzátartozó, ha még tudatánál van, gyakran mondogatja a látogatóknak, hogy egy fillért ne adjatok ezeknek. Ő bizonyára tudja, miért...



Ilyen rendszerben nem az a kérdés, hogy előre vagy utólag szeretnénk kifejezni „hálánkat”, hanem az, hogy miképpen lehetne elérni, hogy ne rettegjünk azoktól, akikre az életünk rá lett bízva. Félünk az egyes személyektől is, mert nem tudjuk megállapítani, mosolya ellenére melyikük alkalmatlan és felelőtlen, és persze az egész egészségügyi rendszertől is, mert akinek szeme van, látja, hogy még a jóindulatú szereplőktől sem várhatunk túl sokat, rettenetes korlátok között dolgoznak. Amíg ennyire félünk tőlük, és amíg erre minden alapunk meg is van, minden tiltás ellenére óriási nyomás lesz, hogy a páciens fizessen, az egészségügyi dolgozó pedig elfogadja. Csak éppen az egész szisztéma nem lesz ettől a pénzcsúsztatástól sem hatékonyabb, sem emberségesebb.



Szorosan összefügg ezzel az az elkeserítő gondolattalanság, ami a nővérlázadást, a kormányzati reakciókat, az ellenzék megszólalásait, az egész közéletet jellemzi. Pénz, pénz, pénz. Öntsetek bele ebbe az egészbe sok pénzt. Adjatok több fizetést, vegyetek föl több alkalmazottat, vegyetek sok drága műszert és gyógyszert, költsetek rá sokat, sokat, még többet.



Na ja, nem vitás, több pénzből többet lehetne tenni. Még gyógyításra is jutna belőle. Csakhogy megint csak a mikroszintű tapasztalatok figyelmeztetnek, hogy valami magában a rendszerben van kegyetlenül elszúrva. Azokban az esetekben, amikor többen is ülnek a nővérszobában, de arra vigyáznak, ne legyen köztük olyan, aki túlbuzgósággal „elrontja” az ápoltakat, akkor nem költségvetési kérdés, hogy mit lehetne és kellene csinálni. Vagy amikor az egyik „betegúton”, orvostól-orvosig járva hiába rimánkodik valaki egyre romló tünetekkel, hogy adjanak már neki egy drága műszeres diagnózist, majd ugyanez a beteg életmentő műtétek során megy keresztül, és ugyanazt a drága műszert többször is be kell üzemelni az érdekében, akkor is elgondolkodhatunk, hogy ki és hogyan gondolkodik ebben a rendszerben a „pazarlásról”.



Mindenkinek ajánlom figyelmébe az Élet és Irodalomban mellékletben, több részben megjelent drámai írást:„Betegség, halál – orvosok - Életképek Okatootáiáról*” (LIV. évfolyam 33. szám, 2010. augusztus)



Kőszeg Ferenc súlyos beteg hozzátartozóját támogatva és kísérve szerzett tapasztalatait írta meg. Kevés ilyen erejű összegzést ismerek arról, hogy mire kell készülnünk, ha szükségünk lesz a magyar egészségügy segítségére. Ismert értelmiségi, számos mozgósítható kapcsolattal is könnyen eltéved ebben a labirintusban. A sok helyütt érzékelhető jó szándék sem menti meg az egész, rosszul működő szisztéma áldozatait.



Ebben a rendszerben a rosszul informált, illetve a tolakodástól, furakodástól ódzkodó páciens nagy bajba kerül. Még akkor is, ha fizetni próbál az ellátásért... A kerülőutak és előző pályák kialakulása törvényszerű. „Ügyesnek” kell lenni, és akkor még ebben a rendszerben is létezik elfogadható egészségügyi ellátás. Aki azonban a bárkinek automatikusan járó figyelmet, ráfordítást, betegutat járja, arra túl sokszor vár gyalázatos sors.



Minderről nem illik beszélni. A magyar egészségügyben az elmúlt másfél évtizedben nagyon sokan tettek nagyon sokat a maguk posztján azért, hogy szitokszó legyen a „reformok” emlegetése és lehetetlenné váljon a rendszer belső bajainak bármiféle elemzése, pláne az – összevonásokon, átcsoportosításokon túlmenő – alapvető szerkezeti átalakítások felvetése. Itt maradt nekünk a „tegyetek sokkal több pénzt ugyanebbe a rendszerbe” bölcsessége.



Úgy látszik, még nem vagyunk elég mélyen ahhoz, hogy gondolkodni kezdjünk.



Addig is, marad a fohász: ne kerülj a kezük közé.



Tamás Tibor

szerkesztő


------------------------------

Itt pedig néhány idézet a cikkben említett kiváló Kőszeg-írásból:

http://www.stop.hu/blog/entries.php?id=2652
Kőszeg Ferenc: "Azt, hogy a hálapénznek értelme van, mindössze egyszer éltem át"

Megrázó, megdöbbentő beszámolót írt Kőszeg Ferenc a magyar egészségüggyel kapcsolatban, tragikus körülmények között szerzett tapasztalatairól. Egy hozzánk nagyon közel álló ember felgyógyulásáért vívott hosszú küzdelem, és a szeretett személy elvesztésének története mindig lesújtó. Kőszeg Ferenc írása azonban ennél a személyes tragédiánál sokkal többről szól.

A hosszú írás az Élet és Irodalom mellékleteként jelent meg ( http://www.es.hu/?view=doc;26648; http://www.es.hu/?view=doc;26649 ), mindenkinek ajánlott olvasmány. Én itt a szerzőnek a hálapénzről megfogalmazott gondolatait idézem:

"...a népszokásként gyakorolt hálapénz-adásban maga a pénz nem is olyan lényeges. Azzal az átlagos jövedelemmel, amellyel Anikó családja meg én is rendelkezünk, a különleges ellátást nem lehet megvásárolni. Inkább olyan az orvosi hálapénz, mint a pincérnek adott borravaló. Attól, hogy a vendég ötezer forintot ad a négyezer forintos vacsoráért, nem lesz omlósabb a hús, ízesebb a körítés. Nem lesz az a következő alkalommal sem. De a vendég nem érzi magát szarevőnek, a pincér pedig csak a konyhában tesz rá megjegyzéseket. Mégis van egy hatalmas különbség. Aki nem tud hálapénzt adni - vagy mert nincs rá pénze, vagy mert nem tudja, ki fogja megoperálni, sőt esetleg utólag sem tudja, ki operálta -, óhatatlanul úgy fogja érezni, minden bajának az az oka, hogy nem adott hálapénzt. És ez gyalázatos.

Azt, hogy a hálapénznek értelme van, mindössze egyszer éltem át. Anikó aznap ment be az egészségügyi intézménybe, még nem volt ágya, de a beavatkozás már megtörtént, a kezelőből kerekesszéken tolta a majdani szobája felé egy ápoló. A holmiját, egy meglehetősen súlyos táskát én cipeltem utánuk. A lift előtt várakozva végre alkalmam nyílt, hogy belecsúsztassak a betegtologató köpenye zsebébe egy ezrest. A fiatalember, aki addig a pillantására sem méltatott, nyomban kikapta a kezemből a táskát, sőt visszamenőleg elnézést kért, amiért eddig nem vette észre, hogy cipekedem. Tiszta helyzet volt, én fizettem, ő többletteljesítményt nyújtott. Milyen szép lenne, gondoltam, ha az orvosoknak adott hálapénz is ilyen derűs egyértelműséggel tartozna össze valamilyen többletszolgáltatással.

(...)

A hálapénzről beszélgetve egy műtősnő azt mondta, húsz év gyakorlat után a nettó jövedelme százezer forint. Egy tudományos fokozattal rendelkező főorvos nettója nem éri el a 250 ezer forintot. A versenyszférából ismert alkalmazotti jövedelmekhez képest ezek az összegek nagyon alacsonyak. A főorvos hozzátette, nagyon meg kell gondolnia, hogy elmenjen-e hosszabb szabadságra, vagy elutazzon-e egy tudományos konferenciára, mert ha egy hétig nem jut paraszolvenciához, azaz hálapénzhez, felborul a háztartása költségvetési egyensúlya.

Ha egy kofa a piacon számla nélkül ad el egy kiló krumplit, megbüntetik. Orvos esetében viszont fel sem merül, hogy számlát adjon. Néhány éve Okatootáia vádhatóságának vezetője az egészségügyi miniszter kérdésére válaszolva írásba adta: a hálapénz elfogadása a gyógyító-megelőző tevékenység keretében nem meríti ki a hivatali vesztegetés törvényi tényállását. A törvényesség legfőbb őre a rá jellemző bölcs részrehajlással járt el. Hiszen a hálapénz puszta elfogadása valóban nem vesztegetés. Eltitkolása, különösen folyamatos eltitkolása azonban adócsalás. De majd bolond lett volna szembekerülni az orvosszervezetekkel és az orvostársadalom többségével, amely fontos részét alkotta egykori pártja szavazóbázisának.

A hálapénz illendő összegéről fogalmam se volt, és ma sincs. A nővéreknek általában kétezer forintokat adtunk, hol Krisztina, hol én, hol Anikó, egy öt-hat napos kórházi tartózkodás során két-három alkalommal. Orvosnak, úgy véltem, ötezernél kevesebbet nem lehet adni, főorvosok, tudományos fokozattal rendelkezők esetében tízezer az alsó határ, kisebb beavatkozások esetén is. Aki hosszabb időn át foglalkozott a kezeléssel, annak húszezer jár. Egy komolyabb beavatkozásért eredetileg harmincezret akartam adni, de aztán látva az interneten az illető publikációs listáját, negyvenre emeltem az összeget. Mindent összevéve hálapénzre aligha költöttünk többet százötven-kétszázezer forintnál. Elosztva a betegség hónapjaival, nem nagy pénz, viszont nem is kaptunk érte semmit.

A rituálé része, hogy az ember mintegy lopva teszi le az asztalra a borítékot, aztán néz a levegőbe, mintha semmi köze sem lenne az asztalra került tárgyhoz. Az orvos pedig úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy egy boríték hever az asztalán. Olykor az orvos hallat valamilyen hangot, amiről nem tudni, köhögés volt-e vagy köszönöm. Anyám sokszor elmesélte, orvostanhallgatóként egy vizsgán professzor úrnak szólította a professzort. Az előző évet Ausztr(ál)ia egykori császárvárosában végezte, ott a Herr Professor magasabb rang volt, mint a Herr Minister. A dél-okatootáiai tanférfiú azonban nem így látta a világot. - Én magának méltóságos úr vagyok, megértette? - üvöltötte, kikelve magából. Nem kívánnám, hogy a feudális egészségügybe a feudalizmus efféle külsőségei is visszatérjenek. De azért az is abszurd, hogy egy címzetes egyetemi tanár köhécselve köszönje meg a keze ügyébe csúsztatott bankjegyet, mint egy eret vágó borbély vagy a dögönyözésben is járatos fürdőmester."

(...)

"...az örökzöld témáról kezdünk beszélgetni: szabad orvosválasztás a beteg anyagi hozzájárulása alapján. Ilyen csak a szülészeknél van, mondja a professzor. Nemrégiben olvastam Titanic-Müller könyvét, abban egyértelműen benne van, hogy az egészségügyi törvény módosítása lehetővé tette, hogy a beteg szabadon válasszon egészségügyi intézményt és orvost. Könyvében az orvos-politikus szól arról is, hogy a nagyobbik kormánypárt nyomására éppen a szülészeket vették ki a törvény hatálya alól. "Amorális lenne a szülésekért pénzt kérni", mondták a párt képviselői, akik természetesen éppen olyan jól tudták, mint bárki más, hogy a szüléseknek előre közölt, fix ára van. Ugyanezen a vitán bukott el az a javaslat is, hogy a hozzájárulási díj bevezetésével egyidejűleg mondja ki a törvény, a hálapénz elfogadása büntethető. Mégsem merek vitatkozni, részint Anikó miatt, de azért sem, mert hátha rosszul emlékszem a könyv szövegére, vagy időközben netán hatályon kívül helyezték a törvény módosítását.

A kötelező egészségbiztosítási ellátásról szóló módosított törvény hatályos szövege pontosan azt tartalmazza, amit Titanic-Müller leírt a könyvében. Eszerint a biztosított részleges térítési díj ellenében - a terhesgondozás és a szülészeti ellátás kivételével - jogosult az ellátást végző orvos megválasztására. A részleges térítési díj nem haladhatja meg az egészségbiztosítónak felszámolható összeg harminc százalékát. A beteg által fizetett térítési díjból az intézmény a szabályzatában meghatározott módon külön juttatásban részesítheti az ellátásban közreműködő személyeket. Az erről szóló tájékoztatót az egészségügyi intézményben jól látható helyen ki kell függeszteni. Persze a jogszabály alapján kifizethető honorárium vélhetőleg kisebb összeg, mint a hálapénz, ráadásul az adót is meg kell fizetni utána. Érthető tehát, hogy az orvosok nagy része ellenkezőképpen tudja a törvényt, mint ahogy az három éve hatályba lépett. A térítési díjakról és a szabad orvosválasztásról szóló tájékoztatót nem láttam kifüggesztve sem az 1-es, sem a 2-es, sem a 3-as számú gyógyintézetben, de a 4-esben, az 5-ösben és a 6-osban sem. A prostituáltakat megbírságolták, ha az előírt kétszáz méter helyett 198 méterre álltak egy templomtól, és ha nem fizettek, börtönbe kerültek. De egyetlen polgármestert vagy jegyzőt sem vontak felelősségre, mert dacolva a törvény előírásával, nem jelölte ki a türelmi zónát. Tudomásom szerint nem vontak felelősségre egyetlen kórházvezetőt, egyetlen klinikaigazgatót sem, amiért nem teremtette meg intézményében a szabad orvosválasztás feltételeit. Ugocsa non coronat! Hatalom védte forradalmárok!"

Kőszeg Ferenc: Betegség, halál - orvosok