Ácsnak látszó férfi és terhesnek látszó nő - Karácsonyi ének 2015.

Már megint szövegmentésre kényszerülök: egy évekkel ezelőtti karácsonyi írásom annak idején megjelent, de a szerkesztőség - és a teljes archívum -, ahol publikálhattam, azóta eltűnt.
A gondolat pedig a menekültek elleni gyűlölethisztéria évében mintha aktuálisabb is lenne, mint megírásának idején...
 

Bréking: csavargók zaklassák a békés ünneplőket

A főváros elcsendesült, a meleg otthonokban kigyúltak az ünnepi fények, ám nekünk továbbra is ébernek kell lennünk.

Sajnos, sajnos, ezen az ünnepen is tömegesen érkeznek olvasóink vészjelzései levélben, telefonon. Segítségünket kérik, illetve felszólítanak bennünket, figyelmeztessük a legszélesebb közvéleményt az aggasztó jelenségre, amely – amint az aggasztó jelenségek szokták – felütötte a fejét.

A legfrissebb hírek szerint az est beálltával a városba érkezett egy FELETTÉBB GYANÚS duó. Egy magát ácsnak kiadó középkorú férfi, és egy mindenórás terhesként bemutatkozó asszony. Minden jel szerint ezek az illetők életvitelszerűen próbálnak szállást kérni békés polgároktól.

Több független forrás egybehangzó állítása szerint a kéretlen látogatók az ünnepi vacsorához leülő családokat fülsiketítő csengőhasználattal zargatják. Több tisztes családfőnek is torkán akadt a potyka a hanghatás következtében – csak a véletlennek köszönhető, hogy egészségügyi forrásaink szerint (eddig!) nem történt nyolc napon túl gyógyuló személyi sérülés..

A polgárok többsége természetesen szóba sem áll az említett csavargókkal, de értesülésünk szerint akadt olyan család, ahol résnyire ajtót nyitottak, és megkérdezték, miaf..vanmár. Az ácsnak látszó férfi terhesnek látszó nőjével együtt ilyen esetekben átlátszó mesével áll elő. Nem csekély populista demagógiával indítanak, miszerint nem kell nekik kényes palota, sem pedig kényes nyoszolya, sőt, még lépes mézecskét, vajjal mázolt köcsögét sem kívánnának. Legalábbis állításuk szerint.

Annak a honfitársnak, aki felül az efféle állításoknak, értesüléseink szerint olyan látszatot keltenek, mintha semmi mást nem akarnának, mint ezen az estén jászolban feküdni, barmok közt nyugodni. Na persze, elég nekik, ha melegíti őket a barmok párája. Simán elhiszi ezt, aki éppen most jött le a falvédőről. Azt állítják, nemsokára a városba érkeznek közelebbről meg nem nevezett társaik, akik istálló kemény jászolában keresik majd őket. Arra a kézenfekvő kérdésre persze nem tudnak értelmesen válaszolni, hogy miért éppen olyan istállóra és jászolra formálnak igényt, amely telekkönyvileg nem az ő nevükre van bejegyezve, hanem békés, tisztes, jómódú polgárokéra, akik az egész éves szorgos gyarapodás után családjuk körében ünnepelnének.

Bizony, bizony, így állunk. Már a szeretet, a szociális érzékenység, az egymás felé fordulás nemzeti ünnepén sem lehet nyugta az embernek.

Kedves mindnyájunkat nem lehet elégszer figyelmeztetni: Az éberség nem bizalmatlanság! 

Iványi Gáborék azt kérték, fellebbezzünk - Hosszú idő óta ez az első pont, amiben nem értünk egyet

A fotót egy kiváló borsodi vezetőtől, Tamás Attilától kölcsönöztem a Facebookról. A karácsonyt váró ország egyik legszomorúbb sarkában, Miskolcon szervezett ételosztást advent negyedik vasárnapján a városi roma önkormányzat kiváló csapata.
S amint látjuk, ott volt Iványi Gábor, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) vezetője. Ahogy megszoktuk, mindig ott, ahol a legnagyobb szükség van a megmaradt, egyházi jogaiktól megfosztott, sanyargatott, de bátran kitartó keresztényekre.
Most is másokért harcol, azok mellett áll, akik már-már elvesztenék a reményt.

Karácsonykor persze Miskolcon is tele vannak a katolikus és református templomok - szokás szerint beözönlik a város sok gyűlölködő rasszistája is... Jézus persze tudta előre, hogy évezredeken át így lesz, nem lehet ezt elkerülni sehol, legfeljebb van ahol kicsit jobb időszakok köszöntenek, máshol meg rosszabb - de nehéz megszokni.

Amikor a MET tagjai közé kellett állni, hogy az Orbán-rezsim egyik nevetséges feltétele teljesüljön fennmaradásukhoz, én sem haboztam. Büszke vagyok arra, hogy közéjük tartozom.
Bárhogy is geciznek Orbán pribékjei (VBA és Simicska pontos megfogalmazása), minden évben a MET egyház és az Oltalom Karitatív Egyesület javára rendelkezem adóm egy százalékáról, Ahogy évek óta, idén is megkaptam  - társaimmal együtt - a nehezen kibogozható NAV-magyarul írt levelet, amely szerint nem adták oda a címzettnek a megjelölt összeget.

A MET felkérte híveit, hogy aki a NAV-tól elutasító határozatot kapott, használja ki a záradékban megjelölt lehetőséget, hogy 5000 forintos illetékkel fellebbezzünk. Hosszú idő óta ez az első pont, amiben nem értünk egyet. Ugyan ki hiszi, hogy egy fellebbezés nyomán egy piculányival is tisztességesebb eljárás jönne?... Erre pazarolni további ezreseket?

Sokkal hasznosabb, ha a fellebbezés költségét egyházunk fenntartására fordítjuk. Be is fizettem a MET honlapján közzétett számlaszámra. Még egyszer ugyanennyit pedig az Oltalomnak, a számlaszámukat szintén a honlapjukon találtam. (Vigyázat: Oltalom Karitatív Egyesület a pontos neve!) Jobban is jártak így, mint az egy százalékkal, nincs annyi jövedelmem, hogy adóm egy százalékával messzire mennének - de azért továbbra is, visszamenőleg elvárom, hogy ami a MET egyháznak jár, azt szépen csengessék ki nekik (vagy inkább mondjuk úgy: nekünk), még ha esetleg a kiadások miatt pár fokkal csökken is a fűtött felcsúti gyep hőmérséklete...

Közben ebben az évben is folyamatosan, büszkén figyelhettem, mi mindent tett egyházam az elnyomottakért, a szegényekért, majd ősztől az Orbán-rezsimmel kényszerűen megismerkedő menekültekért is. Amikor Röszkénél lezárták az útjukat, Iványi Gábor rendszeres konvojokat szervezett és Horvátország, Szlovénia területén is felkereste a cserbenhagyott embereket.

2015 karácsonyán is minden jót kívánok a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségnek, minden igaz kereszténynek, aki ébren tartja a reményt! Akinek módjában áll, támogassa ezeket a kiváló embereket és szervezeteiket!

Botrány: Kossuth-díj Ákosnak, „A bosszú népe” szerzőjének

Volt egy publicisztikám a STOP.hu portál vélemény rovatában a 2013-as Kossuth-díj osztás után Ákos díjáról és sarkos véleményemről ennek kapcsán.

Náci portálok bőszen kommentálták, természetesen elsősorban személyemmel foglalkoztak, a keresők ezeket ki is adják, de magát a cikket a stop.hu-n nem találom már egy ideje.

(a kommentek megvannak, de a vissza a cikkhez link a főoldalra visz:
http://www.stop.hu/kommentek/index.php?forum_topics_id=391754&database_id=1013194&forum_forbidden=0&no_results_total=30&lstresults=1  )
Alább pótolom, hogy aki keresgélné, megtalálhassa az eredeti cikket is.


Az idei (2013. márciusi ügyről van szó) Kossuth-.díjasok névsorával az Orbán-rezsim ismét világos üzenetet küldött, kit és miért tekint példaképének. Botrány, botrány és botrány.

Napok óta ájult ömlengések méltatják Ákost. A Kossuth-díjas művész gyorsinterjúkban, reggeli tévéműsorban vall érzéseiről. Az újságírók véletlenül sem okoznának neki kellemetlenséget. Sehol egy disszonáns hang. Kész idill.

Van itt azonban egy kis bibi. Normális országban Kovács Ákos egyáltalán nem kaphatná meg az egyik legrangosabb díjat az államtól. De ha mégis olyan rezsim kerül hatalomra, amely ezt az embert díjazza, azt nem lehetne országos botrány nélkül megcsinálni. Itt azonban napok óta nagy a csend. Mindenki levonhatja a következtetést.

Mégis, mi a bajom szegény Ákossal? Csak annyi, hogy van egy műve, amellyel kívül helyezte magát az emberi társadalom szóra érdemes részén. Elég azt az egyet megismerni, hogy mindent megtudjunk erről a szerzőről. Mióta megalkotta „A bosszú népe” című művét, kiderült, hogy Ákos szerint van itt egy nép – ha nem is fogalmaz teljesen nyíltan annyi kiderül, hogy a magyar néppel együttélő csoportra gondol -, amelyről minden rossz elmondható. Egy bosszúálló, gyűlölködő népre gondol, „a bosszú népére”, „egy bosszúálló Isten torzult tükörképére”, amely „hazádat folyton fúrja-tépi”, és amelyről így énekel: „E szorgos nép, ha perbe fog, Téged elevenen tűzre dob, A harag réme, a béke vége, Tombol a bosszú népe”. Hát szabad-e ezt hagynod, kérdezte a dalszövegben az immár Kossuth-díjas mester. Ákos ezzel a „problémafelvetéssel” az elmúlt századok egész sor hírhedt politikusának nyomdokaiba lépett. Magyarországon sincs persze egyedül a szerző. Túl sokan vannak, akik semmit nem hajlandók tanulni az 1938-45-ben sok százezer magyarral  szemben elkövetett jogfosztásból, kirablásból és tömeggyilkosságból.

Aki ismeri „A bosszú népe” című dalt, pontosan tudja, miről van szó – aki nem találkozott még vele, itt találhat verziókat, olykor több százezres letöltés-számmal, és tanulságos kommentekkel: http://www.youtube.com/results?search_query=%C3%A1kos+a+bossz%C3%BA+n%C3%A9pe&oq=bossz%C3%BA+n%C3%A9pe&aq=1m&aqi=g1g-m1&aql=&gs_sm=1&gs_upl=68192l70805l0l73622l11l10l0l0l0l0l1100l5915l2-1.0.4.2.2.1l10l0 .

Kovács Ákosnak hosszú éveken át elegendő alkalma nyílt arra, hogy magyarázatot adjon és bocsánatot kérjen ezért. Ehelyett minden alkalommal azt állította, hogy ő nem is érti, miért kérdezi mindenki, vajon „a zsidókról” szól-e a nótája. Kovács Ákos a mellébeszélést választotta: azzal oldotta meg a dolgot, hogy ez a dal a – közelebbről meg nem határozott - „bosszúálló gyűlölködőkről” szól, és slussz. Ákos ezzel a  hazugságnak azt az antiszemita körökben szellemesnek vélt formáját műveli, hogy ha nem mondja ki a „zsidó” szót, de úgy fogalmaz, hogy a hasonszőrűekkel „értsék egymást”, akkor minden rendben.

Nem Kovács Ákos a felelős a 2012-es Kossuth-díj osztás botrányáért. A szabadság fogalmába beletartozik, hogy bárki szabadon erkölcsi nullát csinálhat magából.
Az állam vezetői, a rendszer képviselői azonban, akik a legrangosabb kitüntetések egyikét odaítélik ennek az embernek, teljes mértékben felelősek a botrányért.

Tamás Tibor

Eltakarítsuk Orbánék nyomait, vagy tegyük közszemlére, örökre?

A köztereinken dúló szimbólum-háborúval kapcsolatban szerintem létezne olyan megoldás, amely korrekt és békés állapotokat stabilizálna. Tömören fogalmazva: mindenki állíthassa fel saját szimbólumait, de vállalja értük a teljes felelősséget.  Az oda látogatók és az utókor számára helyezzen el tisztességes tájékoztatást arról, hogy ki és miért állított emléket egy-egy személynek, eseménynek. A korábbi rezsimek vagy ellentétes erők emlékjeleit pedig mindenki hagyja békén. Rakódjanak le így egymáson a szimbolikus rétegek, mint a lávarétegek – vagy mint a guanó...

Hóman Bálint szobra tökéletesen kifejezi a demokratikus Magyarországot legyűrő kurzus lényegét. Hóman Bálint az Orbán-rezsimnek tökéletesen megfelelő példakép. Állítsák fel, örök időkre emléket hagyva arról, kik irányítják ma az országot. Mi pedig ne a szoborállítás ellen tiltakozzunk, hanem a rezsim ellen küzdjünk. A demonstrációnak sokféle formája elképzelhető: például Budapest megmaradt tisztességes közössége válaszképpen árassza el minden nap (!) virággal a Duna-parton a Vascipők emlékhelyét...

Az Orbán-rezsim újabb szimbolikus botrányba keverte magát. A Károlyi-szobor fellógatása és Tiszapista helyére rittyentése, az ország teleszemetelése Wassalbi- és Horthy-kupacokkal, a Nyírő-provokáció, Tormay Cécile arcunkba tolása, Prohászka püspök gyűlölet-emlékművei, a Szabadság téri állami holokausztgyalázás, a rákoskeresztúri köztemető 298-as és 301-es parcellájának sorozatos, botrányos történelemtorzításai után jött Hóman Bálint szobrának ötlete.

Bátor és tisztességes civilek és demokratikus értékeket őrizni próbáló szervezetek természetesen ismét tiltakoztak, demonstráltak. (Az Orbán-kormány végül – valószínűleg a botrány villámgyors nemzetközi méretűvé dagadását látva – szokásos hazug módján, de -egyelőre – visszakozott. A Hóman-szobor hetekig kitartó erőltetése azonban mindent elmondott a rezsim természetéről. Ha nem Hóman, lesz más. Ahogy volt és maradt is már elég szégyenletes botrány...)

A tiltakozás, az ellenérzés kifejezése helyénvaló, a gyalázat ellen fel kell lépni. Ugyanakkor ismét felmerül a kérdés: hogyan viszonyuljunk a hivatalos Magyarország szimbolikus nyomaihoz? Elfogadható-e, hogy az Orbán-rezsim az utókornak egyértelmű, jól látható nyomokat hagyjon szellemiségéről, tetteiről, az országot átalakító korszakáról?

Ha a szobor ellen tiltakozunk, és nem a mögötte felsorakozott rezsim ellen, abból a feltételezésből indulunk ki, hogy létezik egy antifasiszta, köztársasági demokratikus konszenzus Magyarországon, amelyet valami különös okból most megsértenének a szoborállítók – tehát figyelmeztetni kell őket és megakadályozni a téves szimbolikus gesztust. A valóság azonban más, ennél jóval egyszerűbb:
ennek a fideszes-jobbikos korszaknak világos ideológiai arculata van, ami különösen egyértelmű a magyar történelem kulcsfontosságú, a jelenkor számára is életbevágó vitapontjai kapcsán. Horthy-mosdatás, a huszadik századi magyar nemzeti-keresztény kurzus katasztrófájának elhazudása, a felelősség elkenése, minden demokratikus, a magyar nép többségének szabadulását hozó huszadik századi vívmány visszavonása, letagadása.

TGM a vita tetőpontján Legyen csak Hóman-szobor! címmel fejtette ki azt a véleményét, hogy „Ne adjunk lehetőséget a rezsimnek ahhoz, hogy hamis képet mutasson saját magáról. Tegye csak világossá, hol áll és miben hisz. ” (A TGM cikk itt: http://hvg.hu/velemeny/20151211_TGM_Legyen_csak_Homanszobor).

Én annyt teszek hozzá: általánosabban, az egymást követő korok szimbolikus jelei,  történelmi emlékeink sorsával kapcsolatban is azt látnám, ha hagynánk egymásra rakódni, mint a lávarétegeket. Vagy ahogy Esterházy Péter írta a Termelési regényben: „Baittrok elvtárs felállt – lassan, mint a guanó.” Igen, hagyjuk, hogy szép lassan, mint a guanó...

Ahogy egy korábbi publikációmban leírtam véleményemet: „...a szimbólumháborúk leállíthatók, befejezhetők – abban az esetben, ha a mai percemberek után következő kor nem eltakarítja majd a nyomaikat, hanem örökre közszemlére teszi a mai történelemhamisító kísérleteiket. Így kellene mindig eljárni történelmünk ránk maradt nyomaival, hogy egymásra épülő korszakainkat az állandó eltakarítás helyett pontos és tisztességes közbeszéddel dolgozhassuk fel.”
(Mit kezdjünk a hazug feliratokkal? http://nol.hu/velemeny/mit-kezdjunk-a-hazug-feliratokkal-1518761 )

Utóirat:
A bejegyzésemhez mellékelt fotókon magán-válaszomat dokumentáltam – fiam segítségével - a Hóman-provokációra. Egy szál sárga rózsát és egy szűkebb lakhelyemről származó szép követ helyeztem el a Duna-parton a Vascipőknél. Örömmel láttam ott a virágokat, koszorúkat, köveket – élő emlékhely, amelynek sorsát szívükön viselik Budapest tisztességes lakói. Ezt a vonalat kellene erősíteni. Az itt élő emberek demokratikus közössége napi aktivitásával fejezze ki közös értékeink közös védelmét.

Az Orbán-rezsim szorgos szolgáinak szíves figyelmébe

Illiberális izénkben tüneményes gyorsasággal születnek az újabb és újabb törvények a mindenféle - belső, avagy kívülről érkező - renitensek megrendszabályozására. Az új szabályok alapján ugyancsak tüneményes gyorsasággal tárgyalják a távoli katasztrófaövezetekből ide érkező emberek ügyeit.
Alább egy hosszú részletet pötyögtem blogomra Arthur Koestler "Mint éjjeli tolvaj" című regényéből. A könyv cselekménye 1937-ben kezdődik, a kiválasztott részlet Palesztinában játszódik 1939-ben.
A piszkos munkára akkoriban is mindig akadt buzgó és kötelességtudó közeg. A jelenet egyik főszereplője, Wilmot rendőrbíró még csak nem is sátáni figura - "tulajdonképpen rendes ember", aki érti, hogy milyen dilemma elé állították.
Na és akkor mi van?... Sokra megyünk a vívódó smasszer dilemmáival.


1939. HAIFA, A BRIT URALOM ALATT - EGY ILLEGÁLIS BEVÁNDORLÁSI ÜGY TÁRGYALÁSA A RENDŐRBÍRÓSÁGON


"A tizennégy-tizenöt padsorban rendőrök és civilek, zsidók és arabok ültek elvegyülve.
Szemben velük a dobogón Mr. Wilmot, a rendőrbíró foglalt helyet, száraz, idősebb, szórakozott arckifejezésű férfi.
A dobogótól balra, derékszögben a padsorokra, két lóca állt: a vádlottak padja.

Mr. Wilmot az iratai között matatott.
- Brod...etsky, Wilhelm - olvasta. - Illegális bevándorlás. Hol van az illető?

A Joseph előtti sorban mozgolódás támadt. Egy arab rendőr felállt, és megbökte a mellette ülő vézna emberkét, aki szüntelenül a hallócsövével babrált, és hosszú, vékony nyakát nyújtogatva, fülelve igyekezett megérteni, mi folyik a teremben.
Most sietősen felállt, és a rendőrt követve átnyomakodott a vádlottak padjáig.

- Van jogi képviselője? - kérdezte a rendőrbíró.

Az első sorban felállt egy magas, sápadt férfi.

- Én képviselem, bíró úr - közölte.

- Á, Mr. Weinstein - mondta szárazon a rendőrbíró. - Mint rendesen.

- Mint rendesen, bíró úr.

Egy pillanatig némán néztek egymásra. A vádlottak padján Brodetsky a nyakát nyújtogatta, és füléhez tartotta a hallócsövet.

- Was ist los? - kiáltott fel hirtelen. - Was will man von mir?

Weinstein a vádlottak padjához lépett, és harsányan beleszólt a hallócsőbe:
- Sie müssen warten, Herr Brodetsky. Geduld.

Bodetsky idegesen rángatta a vállát. - Geduld, Geduld - ismételte.

Miután leszögezték, mi a vádlott neve, kora, születési helye és foglalkozása - a kérdésekre Brodetsky habozás nélkül, sőt buzgón válaszolt - , Mr. Wilmot felolvasta a vádat, melynek értelmében a vádlott a megjelölt napon az Assimi nevű román marhaszállító hajó fedélzetén a parti vizekre érkezett, mely hajó kétszázötvenegy személyt szállított, akik nem rendelkeztek bevándorlási engedéllyel. A parti őrség feltartóztatta a hajót, és elrendelte, hogy utasaival együtt térjen vissza romániai kikötőjébe, de engedélyezte, hogy élelmet, ivóvizet és egészségügyi ellátmányt vegyen fel, a fedélzeten ugyanis járvány tört ki. Az éjszaka leple alatt, amíg a feltartóztatott hajó a haifai kikötőben horgonyzott, a vádlott személy a vízbe ugrott és kiúszott a patra, miáltal az 1933-as bevándorlási törvényt megszegve, engedély nélkül lépett az ország területére. Egy arab őr talált rá, amint eszméletlenül feküdt a parton, és átadta a rendőrségnek.

- Bűnösnek vagy nem bűnösnek vallja magát? - kérdezte a rendőrbíró.

- Nem bűnösnek - mint rendesen - válaszolt Weinstein.

Brodetsky izgett-mozgott, miközben az éjjeliőr és a rendőrség tanúi megtették vallomásukat. Felváltva tartotta egyik és másik füléhez a hallócsövét.Szeme nyugtalanul páztázta a közönség sorait, mintha támogatást várna, de egyetlen arcon sem bírt megállapodni. Amikor a rendőrség tanúja befejezte vallomását, pillanatnyi szünet támadt, s ekkor Brodetsky megragadta ügyvédje kabátujját, és vad gesztikulálás kíséretében magyarázott valamit.

- Mit mond? - kérdezte a rendőrbíró.

- Azt mondja, hogy megverték, és azóta nem hall jól.

- Ki verte meg?

- Dachauban egy őr.

- Ez semmiféle összefüggésben nincs a váddal.

- Nincs, bíró úr. - Úgy látszott, Weinstein még hozzáfűzne valamit, de meggondolta.

Aztán a vádlott megint izgatott magyarázkodásba fogott.

- Most mit mond?

- Azt mondja, hogy a hallókészülékéből elveszett az elem, miközben ő a tengerben úszott, és kéri, adjanak neki új elemet.

Brodetsky reménykedve a rendőrbíró felé nyújtotta az ütött-kopott hallócsövet, mutatva, hogy már teljesen használhatatlan. A rendőrbíró egy pillanatra Brodetsky szemébe nézett, azután megint belemélyedt a dossziéban levő papírokba.  - Mondja meg neki, hogy erre majd később kerül sor - mondta, de fel sem pillantott.

Az ügyvéd védence felé fordult, aki engedelmesen füléhez emelte a hallócsövet. - Später - üvöltötte bele Weinstein.

- Später, später - ismételgette Brodetsky, és vállat vont.

- Kérdezze meg, óhajt-e hozzászólni az ügyhöz.

- Wünschen Sie etwas zu sagen? - üvöltötte Weinstein.

- Sagen? Sagen? Ich will zu meinem Neffen. Was ist hier los? - kérdezte idegesen Brodetsky.

- Azt mondja, hogy az unokaöcséhez akar menni, és ismételten kérdi, milyen okból hozták ebbe a terembe.

A rendőrbíró Weinsteinre nézett.

- Elmagyarázta neki, mivel vádolják?

- Többször - válaszolt Weinstein.

 - Megvizsgálták az elmeállapotát, és megállapították, hogy idegfeszültségben szenved, de épelméjű - közölte papírjaiban lapozgatva Mr. Wilmot.

    - Igen, bíró úr. - Weinstein tétovázott egy pillanatig, azután kifejezéstelen hangon hozzáfűzte: - Aligha értelmezhető az elmezavar jeleként, ha valaki menekülni szeretne az életveszélyből, és családja egyetlen túlélő tagjánál keres menedéket.

    A rendőrbíró hallgatott egy kicsit, azután megkérdezte:

    - Hol él a szóban forgó unokaöcs?

    - A Holt-tengeri Potas Részvénytársaság alkalmazottja.

    - Jelen van a közönség soraiban?

    - Nincs. Maláriával kórházban fekszik.

    Mr. Wilmot hirtelen elszánt mozdulattal összecsapta a dossziét, és hátradőlt székében.

    - Halljuk a vád képviselőjét!

    A vád képviselője, magas, jól öltözött keresztény arab, mindeddig nemigen vett részt az eljárásban. Most még fel sem állt, máris megszólalt, és két perc alatt be is fejezte a beszédét. Összegezte a tanúvallomásokat, idézte a bevándorlási törvény szövegét, és kérte, ítéljék a vádlottat hathavi börtönbüntetésre, utána pedig toloncolják ki az országból. Óvatos angolsággal beszélt: érződött, hogy naponta előadott rutinszöveget ismétel.

    Utána Weinsteinre került a sor. Szándékoltan színtelen hangon beszélt. Utalt a Németországban, Ausztriában és Csehszlovákiában végbemenő köztudomású üldözésre, minek következtében azoknak, akiknek sikerült elmenekülniük, nem maradt más választásuk, mint a lehető leggyorsabban átkelni az első elérhető határon. Ám még ha sikerült is elkerülniük a határőröket, akkor sem találtak biztonságra a túloldalon, mert a legtöbb európai ország törvényt hozott a nemkívánatos beáramlás megakadályozására, következésképpen a menekülőket a letartóztatás és kitoloncolás veszélye fenyegeti. Elkerülhetetlen tehát, hogy minden eszközzel igyekezzenek elérni annak az országnak a partjait, amelyet nemzetközi egyezmény nyilvánított Nemzeti Otthonuknak, és amely egyetlen megmaradt reménységük. Rendőri üldözésnek kitéve, útlevél és törvényes lakhely nélkül képtelenek a szabályszerű eljárást követni, azaz bevándorlási engedélyért folyamodni, és minden bizonnyal egy-két évig várni, amíg sorra kerülnek a bevándorlási kvótán. Ilyen körülmények között nevetséges "legális" és "illegális" bevándorlók között különbséget tenni.

    - Ha egy ámokfutó van a nyomomban - folytatta színtelen hangján Weinstein -, és meglátok egy arra haladó autóbuszt, felugrom a peronra, tekintet nélkül a közlekedési szabályokra. Bíró úrra bízom annak eldöntését, vajon igaza volna-e az autóbusz vezetőjének, ha lelökne a peronról, mert nem a szabályos megállóban szálltam fel a járműre.

    Elhallgatott;  majd beszédét azzal a kéréssel fejezte be, hogy a bíróság vegye tekintetbe az ügy említett vonatkozásait. Azután leült, mellényzsebéből kis dobozt vett elő, abból két tablettát, ezeket lenyelte, és betegebbnek látszott, mint valaha.

    - Was ist los? - hajolt Brodetsky ügyvédjéhez.

    - Geduld! - üvöltötte Weinstein a halócsőbe.

    - Was? Was? - kérdezgette Brodetsky a közönséget fürkészve.

    Ezután néhány formaság következett, majd Mr. Wilmot felállt, és türelmesen megvárta, míg Brodetskyt sikerül hallgatásra bírni.

    - Mint a hasonló esetekben mindig - kezdte a rendőrbíró, és közben nem nézett senkire -, ismételten kijelentem: mint rendőrbírónak, kötelességem ama büntetéseket alkalmazni, amelyeket hivatalomnál fogva hatalmamban áll kiróni annak érdekében, hogy a lehetőség szerint elrettentsük mindazokat, akik hasonló vétséget készülnek elkövetni.

    A vádlottra pillantott, aki néma izgatottságában lábujjhegyre emelkedve hintázott; majd ismét elfordította tekintetét.

    - Érzékelem Mr. Weinstein állításának igazát - folytatta, és az ügyvédre nézett -, miszerint bizonyos európai országokban fennálló körülmények menekültek tömegesnek mondható kiáramlását idézték elő az illető területről, és hogy ilyen esetben az elrettentő büntetésnek nincs meg a kívánatos hatása. Mindamellett kötelességem azon igyekezni, hogy belátásom szerint lehetőleg hasonló elrettentő hatást idézzek elő.

    Elhallgatott, megköszörülte torkát, majd hangsúlyosan folytatta:

    - Lehetséges, hogy tévedek, és hogy a hasonló esetekkel másképp kellene eljárni. Remélem, hogy ebben az ügyben fellebbezés történik, és a kérdésben magasabb fórum hoz döntést.

    Eddig Weinsteinre nézett, most azonban a vádlott felé fordult, aki füléhez tartotta hallócsövét, és nyakát nyújtogatta.

    - Fenti okok alapján a vádlottat háromhavi börtönre ítélem, a letartóztatás napjától számítva, és azzal az ajánlással fordulok a főmegbízott úr őexcellenciájához, hogy rendelje el a vádlott kitoloncolását.

    Csend támadt. Majd ismét felhangzott Brodetsky kiáltása: - Was ist los? Was ist los?

    Miközben a bíróság visszavonult, Weinstein igyekezett meggyőzni Brodetskyt, hogy engedje magát kikísérni. Az azonban nem mozdult, és egyre hangosabban kiabálta, hogy nem várhat tovább, azonnal az unokaöccséhez akar utazni. Végül két arab rendőr kivonszolta, miközben ő ügyvédje kabátujjába kapaszkodva fültépő, zokogó hangon üvöltötte:

    - Was ist los? Was ist los? Was hab' ich getan?"


//Arthur Koestler: Mint éjjeli tolvaj. Fabula Könyvkiadó, 1992. (részletek a 209-214. oldalakról)//

(Illusztrációk: szegedi bírósági jelenetek 2015 szeptemberében, fotó: Kelemen Zoltán Gergely - MTI)

Ahol a cigány büdös, a zsidó nem magyar

Életképek borsodi élményeimből. Sokat - sokszor úgy érzem, túl sokat - tartózkodom Miskolcon és egy közeli faluban, jártomban-keltemben, a buszon, villamoson, utcán, presszókban csőstül jönnek a helyi gyűlöletkultúra élményei.
Csokorba kötöttem egy párat az utóbbi fél évből.



A cigány az büdöscigány és tuti hogy lop


Megy a buszunk az országúton. Álmosan nézelődünk, egyszer csak egy drágajónagymama kinézetű mami az árkon túl álló diófa-csoportra mutat:
- Nézd csak, szedik a diót a büdös cigányok!
Valaki hozzáfűzi, hogy azok a fák senki földjén állnak, de ettől nem lesz köztársaságpártibb a hangulat.
Egy perc múlva viszont arra figyelek fel, hogy ugyanaz a mami azt magyarázza, a szomszéd kiadta a szőlőjét bérbe, és ott is érik a dió, ki kellene menni diót szedni. - De hát az nem a miénk! - Nem baj, a Gyurka úgyse csinál vele semmit!...


Eggyel kevesebb...


Tisztes magyar asszonyok társalognak egy csomóban. Rendesen járnak templomba, az aktívabbja az asszonykórusban is énekel. Szóval minden OK - amíg meg nem szólalnak.
Beszélgetésükből azonban kiderül, haláleset történt a falujukban. A "cigányvégen" egy fiatal férfi öngyilkos lett. Nem ismerik, ki az, nem beszélnek ők az ott lakókkal, de az egyik asszony mindjárt leszögezi:
- Legalább eggyel kevesebb!...


Miért a zsidókkal foglalkozik?

Kapatos öreg kiabál a telefonba (az, hogy kapatos, nem mentő körülmény, csak tény.) Régi cimborájának panaszolja, hogy mit látott a tévében:
azt a hírt nem bírja megemészteni, hogy az év elején Orbán első világháborús emlékművet avatott a fővárosi zsidó temetőben a világháborúban életüket áldozó zsidó származású katonáink emlékére (lásd például itt: http://444.hu/2015/01/26/orban-viktor-es-boross-peter-a-kozma-utcai-zsido-temetoben-emlekezett/ ).

- Nem értem én már ezt a miniszterelnököt! Miért nem a magyarokkal foglalkozik? - siránkozik a nyomasztó élmény hatása alatt a vén antiszemita. OV persze nyugodt lehet - ez a kisiklása még nem jelenti azt, hogy elvesztette volna rendes nemzeti-keresztény szavazóját.


Borsod, én így szeretlek...

A gecizmus csúcsa: aljas csali az elcsigázott reménykedőknek

A geci kifejezést már Vagesz meghonosította a fideszes gecizmus természetrajzának leírásával - de kirobbanó sikerét a hajdani kolesztársát találóan jellemző Simicskának köszönheti.

Azóta is rendre előkerül a jelző. Ez a rezsim nem is tud másként működni. Újra meg újra megmutatják, hogy mekkora geci itt a legfőbb főnöktől a legutolsó végrehajtóig mindenki, aki beszáll a nagyszabású terveik megvalósításába. Olykor még feltűnő kreativitást is mutatnak, ha úgy érzik, erre van szükség...

A menekültek ellen eddig elkövetett egyik legkirívóbb geciségükről ebben az eldugott blogban is álljon egy képes bejegyzés - legyen itt is alkalom belebotlani.

Íme:

"Vajon lappang-e a történelmi meghatározottság azok lelkében, akik előre megfontolt szándékkal csapták be a menekülteket a Keletiben? Kik ők, vannak-e gyerekeik, és gondoltak-e rájuk, amikor kiválasztották a mozdonyt, pont azt, amelyiknek az oldalára szögesdrótot áttörő embereket festettek és német zászlót, hogy azzal kell betolatni a pályaudvarra? Mit éreztek, amikor látták a menekültek százait tolakodni, miközben tudták, hogy alig egy órányi jut nekik a reményből, utána rohamrendőrök rángatják ki őket a vagonból Bicskén? Ez a gonoszság miféle történelemmel magyarázható? A miénkkel, amelyben előfordult már, hogy a vonat nem oda ment, ahová a bevagonírozott embereknek mondták?" - Gál J. Zoltán VH-főszerkesztő vezércikkének részletéből ( a teljes szöveg itt található: - Gál J. Zoltán: Pitbullok ) derült ki számomra ez a szemét átverés: a Keletitől elcsalni próbál több száz menekülttel úgy hitették el, hogy Németországba indulhatnak végre, hogy olyan mozdonyt toltak be, amelyiknek az oldalára szögesdrótot áttörő embereket festettek és német zászlót...
Érthető, hogy az izgatott, napok óta rángatott tömegben tolongók a szaggatott, esetleges, ráadásul számukra ismeretlen nyelven érkező információkat nem értették, de a kipingált mozdonyt látva megnyugodhattak, hogy jó helyre mennek. Aztán jött a rémálom Bicskénél.

Most pedig a friss Szabad Földben megláttam ezt a fotót is a szégyenletes jelenetről - így vált teljessé a kép. (A felvételt a Geomédia-lapok egyik kiváló fotósa, Németh András Péter készítette. Fotógalériája itt található: Rémséges képek )

Afférom Hende Csabával

 (Illusztráció a közelmúlt egyik legsikeresebb Hende-portréja... Fotó: AFP / Kisbenedek Attila - a Keresztapa és hű minisztere egy hadgyakorlaton, a főkatona kukkerének állapota megérdemelt figyelmet keltett...)

Szeptember 7-én lemondott Hende Csaba, 

 aki honvédelmi miniszterként eddig tettestársa volt Don Orbánonak és klánjának mindabban, amit a hozzánk - illetve országunkon keresztül - menekülni próbáló emberek ellen elkövetnek. A magyarázatok szerint nem emberi nagysága és megvilágosodása a rapid távozás oka - ilyesmit senki nem is várt tőle - hanem a hülye kerítés-ötlet látványos kudarca miatt ő viszi el a balhét a hisztis főkolompos helyett...

Erről ennyit - de ha már búcsúznunk kell a sokfunkciós Hende Csabától (volt ő már főcserkész a polgári körök mozgalmában pl, előtte pedig az első Orbán-kormány igazságügyi minisztériumának politikai államtitkára), szóval a búcsú meghatott perceiben mégiscsak előveszem azt a sztorit, amelynek Hende Csaba az egyik szereplője - merthogy egy botrányos ügyet feltáró cikkemre személyesen adott kincstári választ 2001 karácsony táján.

Az ügy már nyáron eszembe jutott, 

ugyanis egy friss Szabad Föld cikkből ( http://www.szabadfold.hu/csalad/perre_vitt_cselekvokepesseg - Perre vitt cselekvőképesség - A hivatal levele 'jogszerű', de sérti a családot - Szerző: Borzák Tibor ) kiderült, bármit hazudozott akkoriban Hende, bárhogy próbálta csitítani a dühös és kétségbeesett családokat, ahol fogyatékos gyermeket nevelnek - a botrány botrány maradt, és egy ostoba, érzéketlen, embertelen törvény alapján azóta is nyomorgatják az érintetteket!

"HŰVÖS HANGÚ levelet kapott egy kecskeméti autista fiú édesapja (gondnoka) a gyámhivataltól. Pert helyeznek kilátásba, de nem világos, hogy pontosan ki ellen, miért és milyen törvényi alapon" - így szól az említett Szabad Föld-cikk bevezetője, a botrányt pedig így összegzik:

" Dániel gondnoka, az apuka, Fekete Róbert levelet kapott a Bács-Kiskun Megyei Kormányhivatal Kecskeméti Járási Hivatalától. Azt közlik vele, hogy gyermekvédelmi és gyámügyi feladatkörben eljáróként pert indítanak „gondnokoltja” cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezésének felülvizsgálata miatt. Ennek érdekében mindenre kiterjedő jelentést kérnek a fiú egészségi állapotáról, magatartásáról és életviteléről, s arról, hogy az apa véleménye szerint tudna-e élni a választójogával. Arról is részletes beszámolót várnak, hogy a „gondnokolt” milyen mértékben képes önmagát ellátni, mennyire érti a saját ügyeit, és rendszeres jövedelmét képes- e az elherdálás veszélye nélkül kezelni. Mindezeken túl be kell nyújtani „a gondnokság alatt álló személy” elmeállapotára vonatkozó szakorvosi véleményt, valamint kilátásba helyeznek egy helyszíni környezettanulmányt is.

– Megdöbbentő, hihetetlen, érthetetlen. Ezek jutottak először az eszembe, amikor kézhez kaptam a levelet – mondja Fekete Róbert. – Ki ellen, miért és mi alapján indítanak pert?" (a további részletek tehát az idei nyári cikkben: http://www.szabadfold.hu/csalad/perre_vitt_cselekvokepesseg -- Perre vitt cselekvőképesség - A hivatal levele 'jogszerű', de sérti a családot -- Szerző: Borzák Tibor)


Azt pedig, hogy nincs új a nap alatt, és hogy ezt a botrányt már a törvény 2001-es megszavazása idején is előre lehetett jelezni, az alábbi Népszabadság-cikkek is megmutatják.

(Akkoriban egy állítólag "képezhetetlen középsúlyos értelmi fogyatékos" fiút nevelő kiváló aktivista barátnőm segítségével értesültem a botrányról. A cikkeket most blogomban közzéteszem - mert a NOL sok vihart megért adatbázisában sajnos nem találom - az akkori linkek már nem működnek. (Hende Csaba válaszcikkét azonban sajnos nem archiváltam - nem készültem fel a szövegek teljes eltűnésére, azóta sokat tanultam erről.)

Az első cikk a botrányt exponáló írásom,

"Megalázott családok, jogfosztott szülők" címmel, amire Hende Csaba válaszolt a már címében is hazug "Nincs jogfosztás" című írásban - erre pedig megkaptam a szerkesztőségtől a viszonválasz lehetőségét, ami meg is jelent, "Nincs egyetértés, van civil küzdelem" címmel.

Hende Csaba pedig, mint látjuk, azóta is hasonló színvonalon állt a posztokon, amelyekre Orbán odatámasztotta...

------------------

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

Megalázott családok, jogfosztott szülők

Tamás Tibor|    Népszabadság| 2001. december 10.

Ha egy törvény csendben születik és lép hatályba, az lehet annak a jele, hogy minden rendben van vele. De az is lehet, hogy a törvény olyan elesetteket, érdekeik védelmében gyakorlatlanokat sújt, akiknek kétségbeesett tiltakozása országos szinten pont annyira hallatszik, mintha csendben maradtak volna.

A legtöbben áldásként fogadjuk megszülető gyermekeinket. Tudjuk, hogy mivel tapasztalatlanok, éretlenek, amíg fel nem nőnek, teljes jogi felelősséggel tartozunk értük. Ennek megfelelően igyekszünk mindenben úgy dönteni HELYETTÜK, hogy az ő érdekeiket szolgáljuk. Amikor gyermekünk 18 éves lesz, viszonyunk a törvény előtt megváltozik. Attól kezdve "csak" lelkiismeretünk előtt felelünk értük, jogilag már cselekvőképessé válnak.

Sok ezer szülő él azonban közöttünk, aki szellemileg súlyosan sérült gyermeket nevel. Az első és legfontosabb döntést ezek a szülők akkor hozzák meg, amikor elhatározzák, hogy nem adják állami intézménybe a gyermeket, hanem otthon gondozzák - életük végéig. Ezeket a gyerekeket is nagyon lehet szeretni, saját lehetőségeikhez képest ők is fejlődéssel hálálják meg szüleik gondoskodását, de soha nem lesznek képesek önálló és felelős döntéseket hozni. Mindig gyermekek maradnak, és szüleik mindig teljes felelősséggel rendelkező szülők.   

Eddig, ha a sérült gyerek 18 éves lett, külön szabályozás híján a szülő jogai automatikusan meghosszabbodtak. A 2001. évi XV. törvény hatálybalépésével azonban a helyzet megváltozott. Az új törvény MINDEN sérült gyermeket nevelő szülőt arra kötelez, hogy gyermeke 18. születésnapja után vesse alá magát egy bírósági eljárásnak, amelyben a gyámhatóság, kirendelt szakértők és a bíró rendelkezik a család további sorsáról. A gyermek ugyan örök gyerek marad, szülei azonban elvesztik szülői jogaikat. (Kötelességeiket és felelősségüket nem.)

Az eljárás eredménye "legjobb esetben", ha sem a jogászok, sem a kirendelt szakértők nem tévednek a család hátrányára, az lehet, hogy a bíróság megállapítja a gyermek cselekvőképtelenségét, és gondnokának kinevezi - a szülőt. Azt, aki eddig is, minden hatósági kényszer és beavatkozás nélkül helytállt.

Számtalan megalázó következménye van a szülő gondnokká minősítésének. Csak a leglényegesebbet emeljük ki: a szülő és állandó felügyeletre, irányításra, esetleg folyamatos ápolásra, etetésre, mosdatásra, öltöztetésre stb. szoruló gyereke ettől kezdve többé nem alkot jogilag védett családi egységet. Nem jár többé az a jóhiszemű védelem, amely eleve tiltja a törvénytisztelő "normális" családok magánéletébe, mindennapi döntéseibe történő hivatali beavatkozást. A szülő - azért, mert 18 évvel azelőtt úgy döntött, hogy nem hagyja sorsára sérült gyermekét - a gyámhatóság képében hivatali fölöttest kap. Ennek különösen akkor lesznek a mindennapokban érzékelhető következményei, ha "a gondnokoltnak" van vagyona, vagy ha jövedelme, járadéka, esetleg rokkantsági nyugdíja egy külön jogszabályban megszabott határ fölött van.

Ilyen esetben a hatóságnak - a sérült gyerek "képviseletében" - joga lesz a szülő döntéseit, életvezetését, pénzkezelési, megtakarítási szokásait vizsgálni, megítélni, és abba bele is szólhat. Kötelezheti például a sors által amúgy is üldözött családot arra, hogy kiadásait folyamatosan számlákkal fedezze, és ezekről a hatóság képviselőjének beszámoljon.

Vajon hány percig maradhatna hatályban egy olyan törvény, amely "egészséges" kiskorú gyermeket nevelő családokat arra kötelezne, hogy ha a kiskorú nevén személyes vagyon van, akkor a család rendszeresen számlákkal igazolja a hatóság előtt gyermekei vagyonának védelmét célzó erőfeszítéseit? A hivatkozási alap ugyanaz lehetne, mint a fogyatékos gyermekek esetében, hiszen ő is cselekvőképtelen. Egy ilyen törvényt rosszhiszeműsége miatt pillanatok alatt söpörne el a népharag.

Eddig a legszerencsésebb esetről beszéltünk, de naivitás lenne, ha teljesen elképzelhetetlennek tartanánk, hogy a hatóság téved, vagy éppen visszaélésekbe bonyolódik.

Már a régi szabályozás szerint is úgy volt, s úgy is maradt, hogy a gyámhatóság akár a család érdekeivel szemben is köteles életfogytiglan "védeni" a cselekvésképtelen fogyatékos vagyoni érdekeit. Ha például a család sorsa úgy alakul, hogy csak a fogyatékos családtag vagyonának hasznosítása vagy értékesítése révén menekülhetnének meg a nyomortól, a gyámhatóság tiltó határozata ezt akár a fogyatékos családtag haláláig meggátolhatja.

Más területen az új törvény rontott a helyzeten. Ti. ha a külső személyek körében bárkinek anyagi érdeke fűződik a fogyatékos vagyonának megkaparintásához, a kötelező gondnokság alá helyezési eljárás során megkísérelheti a szülők "lecserélését". Mivel a szülői jogok nem hosszabbíthatók meg automatikusan, a szülőnek perben kell elnyernie a gyermeke feletti gondnokság jogát. A szülőt ugyan, ha van, a törvény szerint előnyben kell részesíteni - de ettől el is lehet térni. Ez pedig korrupt szereplők sikeres összejátszása esetén, és különösen akkor, ha egy vagyon kezelési jogának megszerzése a per tétje, akár elesett, önvédelemre képtelen családok meghurcolására, kifosztására is lehetőséget ad.

Valóban vannak olyan értelmi fogyatékosok, akik idővel jobb szellemi állapotba kerülhetnek. Számukra nem megalázó zaklatás, hanem jogaik védelmére biztosított garancia, ha cselekvőképtelenségük fokát rendszeresen bírói úton kell megállapítani, és ha lehet, rendelkezési jogukat fokozatosan kiterjeszteni. A törvény mellett érvelők arra is szívesen hivatkoztak, hogy a kiszolgáltatott fogyatékosoknak jogi védelmet kell biztosítani a kötelességüket elhanyagoló szülők ellen is. Ilyenek is vannak, ezt senki sem tagadja. A gondnoksági eljárás elvileg lehetővé teszi, hogy egy szülő alkalmatlansága kiderüljön, és a hatóság javítson a fogyatékos helyzetén.

Nem vitatom a jó szándékot, de elfogadhatatlan, hogy a törvény - ahelyett, hogy kizárólag a valóban előforduló problémák megoldására keresne jogi megoldást - a hatósági eljárást olyan családok ezreire is kiterjeszti, akiknél a gyermek betegségére vonatkozó orvosi diagnózis egy szempillantás alatt egyértelművé teszi, hogy ők a cselekvőképességüket soha, semmilyen mértékben nem fogják visszanyerni. Miért kell ezeket a minden környezetváltozásra érzékeny fogyatékosokat kötelező igazságügyi orvos szakértői vizsgálattal felzaklatni - ahelyett, hogy a jog kizárólag a kétséges esetek felülvizsgálatát tenné lehetővé? Ugyanígy elfogadhatatlan, hogy olyan szülők ezreinek is bizonygatniuk kell emberségüket, áldozatkészségüket, akikkel kapcsolatban az ellenkezőjének soha semmilyen gyanúja nem merülhetett fel - s akiknek a társadalom vegzálás helyett köszönettel tartozna.
A 2001. évi XV. törvény épp annyira rosszhiszemű a szülőkkel szemben, amennyire - a naivitásig - jóhiszemű a túlzott jogkörhöz jutó állami hatóságokkal szemben. Egy demokráciához ennek éppen az ellenkezője lenne méltó   

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

http://nol.hu/archivum/archiv-42083

Nincs egyetértés, van civil küzdelem

Tamás Tibor|    Népszabadság| 2002. január 7.

December 10-én megjelent írásomban (Megalázott családok, jogfosztott szülők) a 2001. évi XV. törvényre hívtam fel a figyelmet, amely heves tiltakozást vált ki értelmi fogyatékos gyermekeiket nevelő szülőkből és segíteni szándékozó "kívülállókból" egyaránt. Hende Csaba igazságügyi politikai államtitkár válaszcikkben cáfolta állításaimat (Nincs jogfosztás, december 22.).

Az új törvény a családban nevelkedő értelmi fogyatékos gyermekek jogi helyzetét szabályozza. Mi történjen, amikor egy gyermek betölti ugyan 18. évét, de továbbra is szülői gondoskodásra szorul? A törvény ezt a sajátos helyzetet úgy próbálja rendezni, hogy kimondja, a 18 évesnél idősebb fogyatékosokat gondnokság alá kell helyezni.
Mint kiderült, Hende államtitkár úr alapvetően másként értékeli ezt a törvényt, mint én. Valójában azon vitázunk, hogy mennyire korlátozhatja az állam polgárai egy csoportját (jelen esetben a szülőket) egy másik, védelemre szoruló csoport (jelen esetben a fogyatékos gyerekek) védelmében akkor, ha e két csoport tagjai együtt ráadásul fokozott védelemre jogosult családi egységet alkotnak

Mint kifejtettem, elfogadhatatlannak tartom, hogy a törvény a problémákat minden érintettre kiterjesztett bürokratikus eljárással próbálja megoldani - ahelyett, hogy főszabályként a családok többségét kímélő megoldást vezetne be, s kizárólag jól körülhatárolt, kétes esetekben biztosítana jogot az államapparátusnak a családok életébe történő beavatkozásra. A vitatott jogszabály úgy próbálja védeni a fogyatékos családtagok érdekeit, hogy közben rászabadítja a bürokráciát a szüleikre. Miért nagy baj ez? Mert a magyar bürokrácia ezen a területen (is) rosszul működik. Gyakran éppen úgy teszi ki kifejezetten embertelen eljárásnak azokat, akiket szolgálni lenne hivatott, hogy minden hivatalnok minden szabályt pontosan betart.

Hende úr azt állítja, hogy a törvénnyel nincs probléma, és álláspontom félreértésen alapul. Úgy érvel, mintha a törvény az egyetlen létező jogi megoldást emelte volna jogerőre azzal, hogy a gyermek 18. életévének betöltése után a szülő gondnokká nyilvánítását írja elő. Holott a szülő bírói úton történő gondnokká nyilvánítása csak egy a lehetséges megoldások közül. S valószínűleg éppen ez a legbürokratikusabb eljárás.

Hende úr azt állítja, hogy a fogyatékos gyermek esetleges vagyonának állami védelmére előírt eljárás semmiben sem különbözik a kiskorúak vagyonának védelmétől. Azért talán mégis. A kiskorú ugyanis például 18 évesen hozzáfér a vagyonhoz, s így az a család teljes értékű tulajdona lesz. A haláláig cselekvőképtelen fogyatékos gyermek családja viszont soha nem szabadulhat meg a gyámhivatali felügyelettől, amely mindhalálig védi tőle a saját vagyonát. Erre a sajátos helyzetre nem ártott volna speciális, a fogyatékos érdekeit védő, s ugyanakkor a családot is kímélő jogi megoldást kidolgozni.

Van egy különösen árulkodó mondata az államtitkárnak: biztosít minket arról, hogy ha "a vagyontalan sérült emberről a családja megfelelően gondoskodik, a gyámhivatal nyilvánvalóan nem fog pert indítani a gondnokság alá helyezés végett a jövőben sem." Nem tudni, mitől "nyilvánvaló" ez. Bárki, aki elolvassa a törvényt, láthatja, hogy ilyen garancia nem szerepel benne. Nagyon nagy bizalomnak kell élni bennünk a hatóságokkal szemben, hogy ezt az ígéretet feltétel nélkül elhiggyük. Sokkal nagyobb bizalomnak, mint amekkora a törvényalkotóban élt a  fogyatékos gyerekek szüleivel szemben.

Hende úr azzal nyugtatja a közvéleményt, hogy ezt a törvényt ritkán tapasztalható széles körű társadalmi vita, egyeztetés készítette elő. Ha így van, nagy a baj a törvények előkészítésére szolgáló egyeztetési mechanizmussal. Nem elég azzal büszkélkedni, hogy milyen hosszú az egyeztetésen részt vett civil szervezetek listája. (Kérdés persze, hogy akkor is ilyen hosszú maradna-e, ha kihagynánk azokat a szervezeteket, amelyek vezetőségében újra meg újra ugyanazok a nevek bukkannak fel. Ismert jelenség ez a "civil világban".) Az előkészítés folyamatát sokkal  inkább az minősíti, hogy hány használható alternatíva kerül az országgyűlési képviselők elé. Ha az előkészítés során nem tárulnak fel az ellenvélemények, akkor a képviselők nem kapnak megfelelő támpontokat, még kevésbé figyelmeztető jelzéseket. Így megfelelő információ hiányában nem marad más lehetőségük, mint az egészet megszavazni vagy elutasítani.

Hende úr hivatkozik az Európa Tanács ajánlására is, amelynek megfelel az új törvény. Ha azonban alaposan megnézzük a hivatkozott ajánlást, az nagyon sok más megoldás előtt is nyitva hagyja a kaput. Sőt úgy vélem, az ajánlások szellemét éppen hogy más megoldás kidolgozásával szolgálták volna a törvényalkotók.

Biztos, hogy ha az érintett szülők jogait gondosabban védelmező törvényt alkottak volna a felelősök, annak előkészítése és alkalmazása sokkal több munkát követelne az állam hivatalnokaitól. A demokráciát azonban a többi között az a vonása különbözteti meg minden más rendszertől, hogy itt az államnak kell nagy erőfeszítéseket tenni polgárai szolgálata érdekében, és nem fordítva.
Hende úr válaszából egyértelműen kiderül, hogy egyáltalán nem tartja szükségesnek a vitatott törvény módosítását. Úgy látszik, a tiltakozás hangja nem jutott el hivataláig. Máris megindult azonban a harc azért, hogy a 2001. évi XV. törvény módosítására vonatkozó javaslat a lehető legrövidebb időn belül kerüljön az országgyűlési képviselők elé.

Gránátot vágna a menekültek közé a vendégmunkás

Közvetett családi kapcsolatnak "köszönhetem" egy fiatal, huszonéves fazon Facebook-ismeretségét. Általában buli-szelfikkel mutatkozik be, de leginkább semmivel, és ez így is van jól.

Most azonban a menekültválság budapesti képei őt is szólásra bírták (a szóban forgó fazon amúgy nem pesti, de ennek nincs jelentősége, olyanokból, mint ő, a fővárosban is van felhozatal...) A Keleti pályaudvar előtt felgyűlt tömegről készült fotót nézegetve a szerencsétlen ezt írta be:

"Na most egy-két gránát!:)" 

Láthatjuk, szmájlit is tett oda, mert ő ezt ilyen vicceskedésnek gondolja.

Valaki visszaszólt neki, valami emberségfélét kért rajta számon, na, erre visszajött a 21. századi mélymagyar színvonalat képviselő epeömlennyel:
 "Mikor a Magyar nép tüntet vagy szurkol a csapatának akkor vízágyú meg gumi lövedék, most pedig sorfalat állnak ezeknek????? Mi van itt?"

 Sem időm, sem kedvem nincs nagyon elemezni ezt a távoli rokonfélét, a szöveg magáért beszél.

Azt viszont érdemes megemlíteni - egyáltalán, bejegyzés is ezért  lett az egészből - hogy ez a szerencsétlen alak évek óta Németországban dolgozik, tetszik neki a jólét, megtanulta a nyelvet, úgy tudom, nem is tervezi, hogy visszatérjen a minimálbér földjére.

Mindig megdöbbenek azon, hogy honfitársaim egy része mennyire nem képes a saját és mások helyzetének szembeszökő hasonlóságait észlelni. Illetve mennyire természetesnek hiszi, hogy neki jár mindaz, amit másoktól lazán megtagadna.

Az alacsony emberi színvonalról pedig ne is beszéljünk.

A Petrás-ügy nem túlreagálás, hanem a tisztesség határainak meghúzása

Schilling Árpád után nem szükséges túlírni a dolgot, de ha már egy Facebook-kommentben leírtam pár napja, mit gondolok, itt a blogban is rögzítem a véleményemet a Zsidó Kulturális Fesztiválról kitiltott Petrás művésznőről, aki "imádságos lélekkel" dalol a legsötétebb gazemberek rendezvényein is. 

A kettosmerce szerzője (itt) abban csúsztat, hogy olyasmivel vitázik, amit a vitapartnerek nem állítottak. Nem igaz, hogy antiszemitának nevezték Petrást a tiltakozók. úgy emlékszem, nem ez volt a fő érv, hanem az, amit le sem tagadhatna, hogy egyáltalán nem válogatja meg, hol lép fel. Most kapott egy kis segítséget: van, aki megválogatja, kiket fogad szívesen a rendezvényein. És még ő - meg a Muzsikás - volt megsértve, hogy az orruk a kakiba lett verve...

1988 óta folyamatosan hátrálnak ebben az országban a tisztességes emberek. Így lett az árpádsávos nyilas jelképből "történelmi zászló", Wass Albertből, a nyilas emigráció antiszemita szerzőjéből "sokanszeretikésolvassák" író, lassan már a Jobbikból is "középre pozícionálódó cukipárt"...

A Petrás-ügy nem túlreagálás, hanem a tisztesség határainak meghúzása.

Drága Klára, persze Rád gondoltam, sírva és nevetve...

Megnéztem a Hölgy aranyban című filmet (http://www.imdb.com/title/tt2404425/), Maria Altmann és az ifjú Schönberg-unoka, Randy Schoenberg ügyvéd kegyetlen küzdelméről egy családi kincs visszaszerzéséért. Maria Altmann nagynénjének portréja Európa aranykorában készült, a 20. század első évtizedében, a bécsi polgárság békés és biztonságos gyarapodásának idején. Gustav Klimt a család kérésére készítette el Adele Bloch-Bauer portréját (Adele Bloch-Bauer I (New York, Neue Galerie), 1907, Öl auf Leinwand, 138 × 138 cm), „és ennek a portrénak a sorsa többszörösen is jelképpé vált.

A nácik embergyötrő, az osztrák zsidóságot legyilkolásuk előtt meggyalázó, dehumanizáló kampányának szerves része volt, hogy behatoltak a családi otthonokba, és perverz gyönyörrel tették rá mancsukat a legszemélyesebb tárgyakra. Habár Klimt művészetét az ő „fejlett ízlésükkel” „degeneráltnak” vélték, természetesen a gyönyörű nagynénit is elrabolták (a portré modellje addigra már fiatalon elhunyt, a filmben el is hangzik, hogy milyen szerencse, hogy nem kellett látnia, mi lett a hazájából.

A filmet – és különösen Helen Mirren (az idős Maria Altmann szerepében) alakítását – már méltatták. (Én például egy kiváló kolléga, Biczó Henriett ajánlatára figyeltem fel; http:/www.szabadfold.hu/aktualis/holgyek_tortenete ; a Népszabadságban Papp Sándor Zsigmond írt recenziót http://nol.hu/kultura/mese-cselloval-1535067 , ők, és mások is egybehangzóan Helen Mirren teljesítményét emeleik ki ) - e méltatásokhoz nem is teszek hozzá semmit.

Személyes okból írom ezt a bejegyzést. Azt próbálom dokumentálni, mitől rendültem meg annyira, hogy a zsöllye sötétjében egészen elérzékenyültem.

Nap mint nap újrateremtik a szorongató korszak erkölcsi állapotait...

Az egyik az a sokkoló élmény, hogy a náciknak a lábukat szétrakó osztrák hazaárulók örök szégyenében, mint egy kegyetlen tükörben többszörösen is magunkra, hajdani és mai magyarokra ismertem. Az Adolfékat virágesővel fogadó Bécs, a zsidókat lépten-nyomon feljelentgető buzgó lakosaival, a gyalázatos utcai jeleneteket farkasörömmel élvező, amúgy „jól öltözött” csőcselékével (a csőcselék egyáltalán nem egyenlő a „lumpennel”...), ez bizony nem különbözik a Horthy-világ magyar szellemi leépülésétől és tömeges hétköznapi bűncselekményeitől. A legyőzésük után szembenézésre képtelen, magát áldozatnak hazudó osztrák közvélemény is rokonra talál a Szabadság téri „megszállási emlékművet” és hasonlókat állítgató, magyar fideszes-jobbikos csőcselékben. Az az osztrák „hazafi”, aki – mint a filmben felemlítik - a Waldheim náci múltját leleplező osztrák újságírót köpi le és bélyegzi „árulónak”, tömegével találna társra hasonló színvonalú magyar „hazafiakban”. A helyzet annyiban még rosszabb is az osztrák állapotoknál, hogy itt manapság népszerű, széles körben támogatott, fenyegetően előrenyomuló erők a magyar történelem legalját, legsötétebb korszakait képviselő aljadékok. A Jobbik és a Fidesz népe semmit sem tanult, semmit sem bánt meg, és nap mint nap újrateremti a Hölgy aranyban című filmben megjelenített, szorongató korszak erkölcsi állapotait. - Már meg sem lepődtem, amikor a kitűnő filmet az interneten kommentáló sötét alakok fanyalgását megláttam – na, miről is? Hogy „már megint a holokauszt”, stb., stb... Van tehát ok az elkeseredésre Budapesten élő, a józan eszét megőrizni próbáló magyarként.

Vagányság, makacs kitartás, hihetetlen harci kedv...

A másik ok, ami megrendülésemet okozta, ha gyásszal kapcsolatos is, kellemesebb, személyes ok. Helen Mirren egészen zseniális alakítását élvezve egy percen belül eszembe jutott immár több mint másfél évtizede eltávozott csodálatos mentorom, Rudas Klára. Ugyanaz a vagányság, a felvállalt ügyben szinte a beszűkültségig menő makacs kitartás, a törékeny testben megbúvó hihetetlen harci kedv. A fesztelen szabadság, ahogyan nem ijed be egy tekintélyes ügyvédi iroda recepcióján sem a pénz hatalmi jelvényeitől, az a bátorság és elevenség, hogy mindenkiről és mindenről azonnal megvan a véleménye, amit jó hangosan ki is mond. Maria Altmann, ahogyan Klára is, ahol egyszer megjelent, ott nagyon is jelen volt, teljes valójával, lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni. Önkéntelenül elmosolyodtam a jeleneten, amikor késő éjjel rátelefonál a fiatal felesége mellett pihenő ügyvédre – bizony, ez is ismerős. Meg az örökös feszültség, a beszólások, annak érzékeltetése, hogy kényelmetlen jelenség tud lenni, és közben szerethető, tiszteletre, megbecsülésre méltó.

Egyszóval, Klára emlékének élénk felidézését is köszönöm a Woman in Gold alkotóinak és különösen Helen Mirrennek. Sokszor gondolok Rudas Klárára, a legkülönbözőbb kontextusokban jönnek elő gesztusai, mondásai, személyisége, a tőle kapott könyveket, dedikációkat, grafikáit kincsként őrzöm – és most már lesz egy remek film is, amit a polcomra tehetek, és segítségével újra meg újra felidézhetem ennek a kiváló embernek az alakját.

Semjén és szegény államalapító István király

Az érdeklődő közvélemény figyelmét természetesen az ragadta meg az idei gusztus20-kotmányunkünnepe-ünnepiszónoklatok kínálatából, amikor Semjén Zsolt megannyi kicsi Szent Istvánt vízionált, ahogy körbepillantott a mi népünkön...

Igaz, ami igaz, erős vízió, kitűnő anyaghoz juthattak az ünnep előestéjén a stáb tagjai.

Az én érdeklődésemet viszont inkább az keltette fel, ahogy - már megint - átirkálják a történelmet fidesz-kdnp-ék. Vagy inkább átirkálás helett "visszairkálják", a 20. század huszas-harmincas-negyvenes éveinek önsorsrontó szellemében.

Az MTI ismertetője szerint ugyanis a mi szellemi-lelki atyánk, Zsolt elmagyarázta nekünk az államalapító életművének értelmét is, így:

"Szent István a keresztény állam létrehozásával közjogi egységbe foglalta a magyar nemzetet, így a törzsek Magyarországából létrehozta az apostoli Magyar Királyságot. “Innentől kezdve ez az acélabroncs tartotta meg a kulturális értelemben vett nemzetet” – fogalmazott, hozzátéve, a kulturális és a politikai nemzet fogalmai azóta is szétválaszthatatlanok."

Tényleg nem akarok én kekeckedni, meg nem is vagyok középkorász szakértő, de ezt az egész semjéni katyvaszt sokkal inkább a Horthy-korszak ideológiai ámokfutásához érzem közelebb, mint a kora középkori valósághoz. Magyar nemzet, sem politikai, sem kulturális, nem jött létre az államalapítás után egészen az újkori nacionalizmusok ébredéséig. A magyar koronához sokféle nép, kultúra, tartomány tartozhatott és kapcsolódott is, sokféleképpen. Középkori kötelék fűzött mindent és mindenkit a Magyar Királysághoz, aki a korona fennhatóága alá került. De ettől nem olvadt be feltétlenül a magyarságba, ezt nem is követelte senki.

A mindenkori magyar királyság fennhatóságát kellett elfogadni, vagyis az, akit akkori értelemben "magyarnak" tekintünk, egészen más, mint mai magyarság-fogalmunk.
Jó példa lehet az István király után fél évezreddel magyar nemzeti hőssé vált Zrínyiek identitása: egyszerre kiemelkedő horvátok és ugyanakkor a legnagyobb magyarok közé is beléptek török- és Habsburg- ellenes teljesítményükkel.

Szóval, ilyen okokból nem tetszik az a látszólag üres szónoki kijelentés, hogy "a kulturális és a politikai nemzet fogalmai azóta is szétválaszthatatlanok" - nem beszélve arról, hogy mi mindent vonhat ez maga után a mai helyzetben, amikor a magyar politikai és kulturális nemzet határai egyáltalán nem esnek egybe. Amint egyetlen más nemzet esetében sincs ilyen egybeesés...

A putyinizmus agresszióinak példáján láthatjuk, hogy ha egy diktátor a maga eszközeivel "megoldást" keres az efféle kellemetlenségekre, abból mi lesz.

AKG-s pólóban könnyű ismerkedni:-)

Alternatív Közgazdasági Gimnázium feliratú pólómban mentem végig az utcán. Gondolkodtam ezen-azon, el is felejtkeztem már a rajtam virító feliratról, ezért meg is lepődtem, hogy az egyik lámpánál zöldre várva a túloldalról egy srác hevesen kalimpálni kezdett.
A fazon szimpatikus volt, nálam vagy harminccal fiatalabb, tök ismeretlen arc. Hátra is néztem, mert azt hittem, ott állnak körülöttem vidám cimborái.
Csakhogy nekem integetett.
Ahogy a zöld lámpánál átbaktattunk egymással szemben, mellém érve széles mosollyal mondta: - AKG! Én is oda jártam! Zseniális suli!

Mondjuk én sajnos nem oda jártam, akkoriban a kiváló Horn-pedagógus dinasztia még más projekteken dolgozott, de nem volt módom elmondani a jópofa fazonnak, honnan van a pólóm. Ezúttal pótolom, ha véletlenül olvasnád blogbejegyzésemet, most minden világos lesz:-)

Íme, AKG-s pólóm története, egy remek délután emléke a gimiből. Az alábbi linken leírt beszélgetés végén kaptam ajándékba a nagy sikert aratott pólót.

http://tamastibi.nolblog.hu/archives/2013/12/21/Korululjuk_az_asztalt_barmilyen_szegenyes_is/  Körülüljük az asztalt, bármilyen szegényes is
tamastibi|2013. dec. 21. 4:51

(A fotókat 2013 decemberében készítettem, azon a délutánon.)

Makovecz-szobor: Jól kifundálták, hová állítsák

FARAGÓ LÁSZLÓ - és kiváló barátja, RUDAS KLÁRA - emlékére

Az Orbán-rezsimnek kezdettől fogva volt érzéke a szimbólumokhoz. Ha megfigyeljük a korszak történetét, a szimbólumok felmutatásával következetesen messze elől járt. Ezen a nyelven mindig többet mondott el szándékairól és terveiről, mint amit az önmagát mindig nyugtatgatni próbáló nyilvánosság elképzelhetőnek tartott róluk. Aztán utólag rendre kiderült, hogy sokkal többet is tartogattak a tarsolyukban.

Így van ez az újabb döbbenettel is: Orbánék ismét elhatározták, hogy erős nyomot hagynak a jobb sorsra érdemes fővárosban. Rájöttek, hogy már csak egy jókora Makovecz-szobor hiányzik ennek a városnak. S honnan máshonnan - a Lánchíd budai hídfőjétől üzenne az alkotás a mindenkori pestieknek. Azt pedig, hogy ha megvalósul, mi lesz ez az üzenet, vérmérséklettől függően erősebben vagy békülékenyebben is meg lehet majd fogalmazni.

Miért lenne tökéletes ez a helyszínválasztás? A közéleti publicisztika legnagyobbjai, az irodalom és a filmművészet alaposan dokumentálta, hogy huszadik századi történelmünkben a fővárosnak az a része, a Krisztinaváros, Víziváros, a Vár, a Tabán jellegzetes szellemiség jelképévé vált.

A Makovecz-szoborról és a megjelölt helyszínről szóló híreket figyelve azonnal eszembe jutott egy elfeledett kiváló szociáldemokrata gazdaságpolitikus, publicista, Faragó László „Krisztina” című írása. 1946-ban jelent meg (rövid időre, mert a könyvet megjelenése után eltüntették) Faragó László „Írástudók árulása – írástudók helytállása” című kötetének előszavaként. A szerző 1945 előtt sem rejtette véka alá nézeteit a Horthy-korszak elitjének erkölcsi-szellemi színvonaláról, 1945 után, a friss élmények hatására pedig úgy ítélte meg, eljött az idő, hogy „mérlegre kerüljenek az írástudók”, és addig, amíg senki nem tagadhatja le, hová vezetett mindez, ne merüljenek feledésbe a megalkuvások, gyávaságok. Keményen kiosztott mindenkit, akit megilletett, nem remegett meg a tolla tekintélytiszteletből.

Mielőtt azonban sorra vette a személyeket, a jelképpé vált szellemiséget – ahogy Faragó megfogalmazza, a „te” és a „maga” közötti ég-föld különbség világnézetét – a „Krisztinát” jellemezte, nem sajnálva a vitriolt.

„A felrobbantott Gömbös-szobor lábán hiányzott az őszinte felírás: 'legnagyobb fiánk emelte a Krisztina'. És a moziban vetített széttört magyar térkép aljára is odakívánkozott a mezítelen valóság: 'a Krisztina országa'... Az egész Krisztina egyetlen titkos társaság volt. Országzászlós, irredenta illetményszámfejtőség” - írta Faragó László. Külpolitikánk? Zsidókérdés? Antibolsevizmus? irodalom és műveletlenség? Szellemi prostitúció? „Minden kérdés, minden tárgy, minden gondolat valódi értelmét és értékét” a Krisztina adta meg – sorolta.

„Huszonöt és fél évig élt és uralkodott Magyarország fölött a Krisztina. Élhetett és uralkodhatott azért, mert az ország egyetlen közhivatal volt, és ebbe csak a Krisztinán át volt bejárás, és csak errefelé volt – a kijárás is. Ennek a Magyarországnak minden szellemi megnyilvánulása aszerint került a tompa füleken át a tompa agyakba, aszerint fogadták be (Zsolt Bélát plagizálom) az ecet- és egérszagú előszobákon és uborkásüveges spájzon át a szalonok, sőt a hálószobák, ahogyan őket szolgálta.(...)

A Krisztina egyetlen öntözési hivatalról álmodik, ahol ezer kis térképes rajzolt csatorna viszi mindenhova: a Tiszahátra, a Dunántúlra és a kozmopolitizmussal, szocializmussal, bolsevizmussal fertőzött utódállamokba az új, szociális, régi, keresztény, nemzeti, irredenta, németbarát, sovén-magyar, jobboldali, békés, háborús, legitimista, kormányzóhű, de mindenképpen öntözőhivatali világnézetet” - jellemzi ezt a szellemet Faragó László.

„A Krisztinában nagy a szociális fogékonyság. A tót telekspekulánsok és sváb boltosok tisztviselővé kracholt családjai, a levitézlett szolgabírák és esküdtek kijárnak a kísérleti telepekre, szemtől-szembe nézik a „tisztelt proletárt”. Tanultak 1919-ből. Magukhoz ölelik a népet, amely mosni jár hozzájuk. A Krisztinában most már minden második vasárnap kimenőjük van a cselédeknek, és a bérüket is rendszerint megkapják.(...)

Az urak túlnyomólag csak újságot olvasnak. Új Magyarországot. Milotay és Rajniss dialektikája megejti és fölkavarja őket. És miután a Vár és a Belváros, e két olimposzi negyed nem mutat más utat, a Krisztina fölesküszik a lelkéből lelkedzett két krisztinaira, aki nyilván nemcsak igazat ír, de jól is írja, mert a krisztinai érzi, hogy ő ugyanezt ugyanígy látja, de megírni nem tudná.(...)

.

A tudományból – a Krisztinában is van tudomány – korszakonként más és más a favorit. Lelkesülnek Hóman-Szekfű részletre is kapható, félbőr történelemszemléletéért, geopolitizálnak a leendő diplomaták, falukutatnak azok, akik hírét sem hallották a módszeres szociográfiának, egyszóval bármilyen tudományról van szó, a maguk dilettantizmusával, közhivatalaival, gondolkodási restségével közelítik meg belőle a silányt és a selejtet.”

Így értette 1946-ban az írástudók 1919 és 1945 között elkövetett árulását Faragó László:....”eladta az országot a Krisztináért, a népet a kataszterért, a kultúrát a demagógiáért, a kritikát a szervilizmusért, a szabadságot a biztonságért, a kiállást a hivatalért. Eladta és eljátszotta Magyarországot, és most folytatná, ha ostobák vagyunk és tűrjük, hogy a Krisztina feltámadjon.”

Faragó László bizonyára egyetértene, hogy ha valóban lesz Makovecz-szobor egy jó magas toronnyal, tényleg oda való, ahová – mint hírlik - elhelyezni tervezik.

Ságvári-megemlékezés és hadiözvegyek – hogy jön ez a kettő egymáshoz?...

Idén sikerült úgy alakítanom nyári programomat – vagy inkább sok kis pechből némi szerencse is lett – hogy, bár nem reméltem, hogy így lesz, július 27-én éppen Budapesten tartózkodtam. Így aztán végre részt tudtam venni a II. kerületi Remíz Vendéglő és Kávéház kertjében, a hatalmas hársfa alatt tartott Ságvári-emlékgyűlésen.

Július 27-e a Ságvári elfogását megkísérlő csendőr- és rendőrnyomozók akciójának évfordulója. 1944-ben a mai Remíznél, azon a helyen alakult ki halálos összecsapás Ságvári Endre és az őt legyűrni próbálók között. Egy rendőr halálos sebet kapott, ketten megsebesültek - egyikük lövése pedig megölte Ságvári Endrét is.

Nem a 2000-es évek elejétől Ságvári ellen kibontakozó szélsőjobboldali kampánnyal akarok itt foglalkozni. Nem is a második világháború tanulságait semmibe vevő hazai szellemi elsötétítéssel. Még csak nem is a baloldali vagy liberális válaszokkal (ez utóbbiból bőséges csokrot állítottunk össze „A Ságvári-dosszié” című 2006-os kötetben. A kötet egyik szerkesztője voltam, amire máig büszke vagyok. Akit a téma érdekel, annak melegen ajánlom.)

Arról írok itt, hogy az ős-hársfa alatt állva tegnap megpróbáltam visszaidézni azt a nevezetes halálos tűzpárbajt. Ságvári Endre bátorságára gondoltam, és bár a hely, ahol álltunk, már nem hasonlít a hajdani helyszínre, úgy éreztem, lelkileg is ott lehetek a legközelebb a történtekhez.

Közben elkalandoztak – vagy inkább továbbgördültek – gondolataim. Több mint hét évtized távlatából az ellenségről, a náci megszállás alatt működő, népirtást elkövető Horthy-államgépezet tagjairól is elgondolkodtam. 

Pontosabban: eszembe jutott egy friss hír: egy minapi kormányrendelet a II. világháború alatt elesett magyar katonák és csendőrök még élő özvegyeinek, árváinak biztosít nyugdíjkiegészítést.

Ez ott, a Remíz kertjében álló hársfa alatt valahogy a Ságvári-ügyhöz tartozónak tűnt. 1944. július 27-én magyar csendőrök és rendőrök vívtak tűzharcot egy háborúellenes, antifasiszta mozgalom fegyveres vezetőjével, és a hatósági közegek egyike közben elesett. Ha a halálos áldozatnak vannak még élő leszármazottai, és érvényesek rájuk a feltételek, a most megítélt némi pénz jelképesen enyhítheti annak a családnak sok évtizedes megpróbáltatásait. Márpedig megpróbáltatásaik biztosan voltak.

Nincs ezzel a nyugdíjkiegészítéssel semmi baj, sőt. A békeidő dolga a helyreállítás, a hátramaradottak jövőjének biztosítása, a fájdalmak enyhítése.

Az utókor másik feladata viszont, hogy észnél legyen, és ne keverje össze a dolgokat. Az, hogy a második világháborúban elesett összes magyar katona és csendőr még élő özvegyei és árvái állami kiegészítéshez jutnak, a túlélők, a családok iránti gesztus. Ne legyen azonban félreérthető az üzenet. A háború, amiben a magyar katonák és csendőrök a sötét oldalon harcoltak – sokszor saját fegyvertelen népük elleni szolgálatban - és életüket vesztették, bűnös háború marad. A rezsim, amit szolgáltak, a magyar nép jövője érdekében pusztulásra volt ítélve.

Jó példa minderre az 1944. július 27-én Budán, Ságvári Endrével vívott tűzharcban elesett rendőr sorsa - és Ságvári igazsága.