Köszönjük az elmúlt több mint egy évben mellénk álló, rengeteg ismeretlen és ismerős támogatónknak!

FRISSÍTÉS
2017. NOVEMBER 23.

Kedves Olvasóim - ismerősök és ismeretlenek!

Első mondatom a köszöneté. Majdnem pontosan egy évvel ezelőtt, 2016. novemberében az alábbi  bejegyzésben  segítséget kértem a Rácz család számára egy olyan időszakban, amikor igen szorult helyzetben voltak, és nagyon nagy szükség volt minden támogatásra.

A bejegyzést akkor nagyon sokan megosztottátok, és meg is érkezett a segítség, ami átlendítette a családot egy újabb nehéz szakaszon. Nem az elsőn, és nem is az utolsón, de tovább tudtunk lépni és időt nyertünk, most pedig a sikerről is beszámolhatunk. Mindezért nagy köszönetet mondunk.

Most megosztom Rácz József és családja friss közleményét, amelyben a legfrissebb örömhírt jelenti be - köszönetnyilvánítása minden barátunknak szól, akik akkor és azóta megmozdultak az érdekükben.

https://www.facebook.com/joci.racz/posts/1519884744743381
ÖRÖMHÍR ÉS KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Rácz József ezt írja: "Szeretnénk megköszönni a hozzájárulást az elmúlt több mint egy évben mellénk álló, rengeteg ismeretlen és ismerős támogatónknak. Mindazoknak, akik a különböző pénzgyűjtő akciókban (az adhat.hu oldalon, és blogokon meghirdetett sikeres gyűjtések során) hozzájárultak terheink csökkentéséhez, és azoknak, akikre a többszöri szállításban, pakolásban, költözésben számíthattunk." 

Új köztársaság kell a szegényellenes rezsim helyére

Az esetnek, amely egyetlen család sorsának jobbra fordulását hozta, van általános tanulsága is.
Mennyi-mennyi jó szándékú ember és szervezet kitartó segítségére van szükség ahhoz, hogy egy kínos lakásprobléma nagy nehezen megoldódjon. És mennyi-mennyi család él szerte az országban, akiknek legalább ekkora mértékű, sürgős támaszra lenne szükségük.

A mai körülmények között, az ország harmadának elnyomorodása közepette kell a civilek összetartása, kell az állandó figyelem, hogy akit lehet, felszínen tartsunk. De az arányok egyértelműen mutatják, hogy azt a tengernyi bajt, amit a szegényellenes rezsim okozott és okoz, csak a rezsimváltás gyógyíthatná. Nem is akármilyen rezsimváltás: olyan új köztársaság kell, amelyben kiemelt érték a szolidaritás, nem mélyülnek, hanem eltűnnek a társadalmi szakadékok, és a legszegényebbek végre rövid-, közép- és hosszú távon is reális kapaszkodókat, lépcsőfokokat érzékelhetnek.
Megláthatják maguk és szeretteik számára a kiutat.

Még egyszer: mindenkinek köszönjük!


AZ EREDETI BEJEGYZÉS
2016. NOVEMBER 11.
MÉG EGY NEKIHUZAKODÁS! AKÁRMILYEN CSEKÉLYSÉGGEL SEGÍTHETSZ!

Közel vagyunk a célhoz, most nem lenne jó elakadni. Nagyon nagy falat, amit a sors és a hivatalok barátaim, Rácz Jocó és Jennifer elé tettek, de ezzel is meg fogunk együtt birkózni. A lakás, amibe végre be lehetne - és nagyon kellene - költözniük a kisgyerekekkel és a nagyobb lányukkal, nagyon rossz állapotú. Pénzbeli vagy egyéb segítséggel jó lenne már az igazi tél előtt megcsináltatni a család számára.
Közhely, sok gyűjtésnél elhangzik, de nagyon igaz, és ebben az esetben különösen érvényes: ha nem tudsz sokkal segíteni, segíts annyival, amit egy kávéra vagy egy újságra költenél. Ha sokan adjuk össze, máris meglesz a megoldás!

(A felvételt hivatásos fotós barátunk, Csanádi Dávid készítette szeptember 20-án a család ideiglenes lakóhelyén.)

Lakáshoz juthat a négygyermekes házaspár! Segítsünk a lakhatóvá tételében!

Csereháti filmesek figyeltek fel évekkel ezelőtt egy észak-borsodi fiatalemberre, Rácz Józsefre. Sokan ismerték és becsülték életkedvéért, intelligenciájáért, és azért, hogy a születése óta vak fiatal bámulatra méltó önállósággal tájékozódik az életben.

Íme a film: https://www.youtube.com/watch?v=NnqF32N_k2w

A Kukorelly Endre író által alapított Nyugodt Szív Alapítvány munkatársai nemrégiben Budapesten kezdték segíteni Rácz Józsefet, aki a fővárosban már ifjú feleségével, Jenniferrel és négy gyermekkel keresi a boldogulás lehetőségét. A Nyugodt Szív mellett az Iványi Gábor lelkész vezetésével működő Oltalom, valamint a budapesti családos otthonokat működtető BMSZKI és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat is hozzájárult ahhoz, hogy 2016 nyarán végre nagy esély előtt áll a család.

A Nyugodt Szív megállapodott Zugló önkormányzatával, hogy Rácz József és családja teljes jogú bérlője lehet egy zuglói bérlakásnak. A lakást már kijelölték, és a szerződés szerint a lelakott bérlakást Rácz Józsefnek és támogatóinak kell újra lakhatóvá tenniük.

 A családfő máris mozgósítja ismerőseit, barátait, akik sok fontos felajánlást tettek – szükséges anyagot, segéd- és szakmunkát is ajánlottak. A kijelölt lakás azonban jelenleg nem fűthető, jelentős gázszerelésre van szükség. A fürdőszoba kialakítása is költséges szakmunkának ígérkezik. A nyílászárókat is fel kell újítani. Mindehhez segítségre van szükségük!

Fűtés nélkül a kisgyerekekkel nem tudnak beköltözni, a munkák befejezéséhez összesen 500 ezer forintra van szükségük, ezért nagy szükségük van minden, akármilyen csekély kis hozzájárulásra!

Adományozók segítségét kérjük ahhoz, hogy négy gyermek szüleivel minél előbb új otthonába költözhessen!

Rácz József

20-627-3793

vagy

20-623-2309

email: joci8332@gmail.com

bankszámlaszám

Rácz József

ERSTE 11600006-00000000-39249360

Mező Ferenc emlékére

https://www.facebook.com/bacherivannakszeretettel/posts/1314547908611139

Klubrádió, Klubdélelőtt - 2017. január 14.
Fél 11-től Mező Ferenc idézte fel Újlipótváros hangulatait, Bächer Iván emlékét.
http://www.klubradio.hu/…/…/20170114/klub20170114-102858.mp3
A Piccolóról, a Láng Tékáról, Bacher Iván faliújságjáról:
"Iván megteremtette ezt az Újlipócia-mítoszt, és nemcsak hogy megteremtette, hanem élte és gyakorolta ott hosszú éveken keresztül..."
...
Ha testi valójában el is távozott közülünk, a szelleme ott lebeg...
Köszönjük, kedves @Mező Ferenc!
A beszélgetés kapcsán elővettünk a Népszabadság archívumából néhány írást, amelyek a Piccoló világát idézik.
A fotó-illusztráció természetesen a Piccoló pultjánál készült Ivánról, @Haász Istvánnak köszönjük.
----------------------
NÉPSZABADSÁG, HÉTVÉGE, 2008. JÚLIUS 5.
Bächer Iván: Az első sarok
Az Újlipótváros in medias res veszi kezdetét; ahogy belelépünk, rögvest a közepében, sűrűjében, szívében vagyunk. A Pozsonyi út legeleje, a Budai Nagy Antal utca sarka valóságos főtér is lehetne, ha tér lenne, de nem az. A szomszédos Jászai Mari tér tér, de annak meg nincs értelme sok; oda újlipóciáner nemigen téved ki, nincs ott semmi ugyanis, és nem is igen lehet menni rajta sehová, a Dunának maximum.
Érdekes városrész ez: van például főtere, hatalmas, a Szent István park, de az semmilyen más értelemben nem főtér, nincsen rajta se hivatal, se templom, se kocsma, Duna-park van, na jó. És odébb egy szép nagy egyház, református, az meg ide minek. Az itteniek egyik temploma láthatatlan bújik a Hegedűs utcában, a másik pedig a messzi Lehel téren áll román kori álruhájában.
A városrész déli kapusa Gyuri egyébként, aki az újságosbódéból kihajolva akár meg is szűrhetné a népet: te itt laksz, mehetsz, te idegen vagy, mit keresel itt?
De hát nem őrző-védő ő, hanem rendes ember. Mintha örökkön itt lett volna helye; nem csupán jegyet, lapot tart, de szóval is tartja kuncsaftjait, akiknek többségét nevén szólítja. Pedig nem is oly régen őrködik itt, harmincöt éven át hajóskapitányként szolgált a Dunán. Mikor a Mahartról átváltott a Mahirre, azt kérte, hogy neki mindegy, hol lesz a standja, csak víz legyen közelben.
Megadatott neki a friss víz szaga, a sirályok vijjogása itt is. Boldog ember Gyuri. Háromkor kel, ötkor már itt van a parton, rendezi a lapokat, üdvözli, várja az ébredő és nem éppen túl korán kelő Újlipóciát.
A kioszk mögött volt hajdan a 15-ös villamos végállomása. Az 1977-ig üzemelő viszonylat az egykori zsidókórházig vitte az ittenieket, de volt idő, mikor a Nagyvárad térig, sőt egészen Kispestig el lehetett átszállás nélkül zötykölődni innen.
Most egy sarkot kell menni a villamost váltó troliig. Útközben szép, Dunára, Budára, hídra és buja belső kertekre is néző szép lakások alatt megyünk. Több száz négyzetméteres nemigen van közöttük; ez nem nagypolgári, kereskedővidék, mint Lipótváros volt, itt zömmel értelmiségiek, irodalmárok, nyelveket tudók, muzsikusok, tévések, tanárok, iparosok, kiskereskedők laktak és laknak ma is. Régen itt minden házban lakott egy zongoratanárnő. Ma minden házban lakik egy informatikus, akinek zongoratanárnő volt az anyja.
A sarki Bauhaus épület kicsiny majdnem-garzonjában élt a költő, amíg tarkón nem lőtte a derék szegedi utászgyerek, akinek emléktábláját évtizeden át koszorúzták a mai méltóságok. De erről ne is beszéljünk, mert éppen a Hitves, Fifi lép ki, hű segítőjére támaszkodva, a kapun. Kiabálom, ki vagyok. Kutya most nincsen, vívódik, legyen-e, legyen-e ötödik, négy szolgált végig több mint kilencven évet, mind a négy tacskó, mert az a jó, annak van egyénisége, harap ugyan, de méltósággal harap, mondja nevetve, én meg megint megígérem, hogy hamarosan megyek, és olvasok fel neki.
Aztán pár lépés, és már ott is vagyunk a sarkon, az elsőn.
Itt minden van, és ami nincsen, az is közel van, mindenféle-fajta bolt, pék, zöldséges, könyves, étterem, kocsma, mozi, tánciskola, és csak egy ugrás a jegyiroda is, ahol bármire kaphatsz már jegyet, érted, bármire.
Közbevetőleg: Újlipótváros tavasszal történt sikertelen ostroma igen – már elnézést az ide nem illő kifejezésért, de – összekovászolta a helyi polgárságot, öntudatot, összetartozás-érzetet adott. Persze igazi rangja annak van, aki már az első, kormányfőileg, Schröderileg még nem hitelesített, spontán, mi több, feloszlatott megmozduláson is ott volt. (Imre barátunk megkérdezte akkor az egyik közeget: "Hát maguk meg mit csinálnak itt?" Mire a rend őre széttárta karját. "Oszlatgatunk, kérem, oszlatgatunk.") Az ilyes harcedzett veteránok leplezett fensőbbséggel közlekednek a Pozsonyi úton, néha összenéznek, de nem szólnak, minek, értik egymást szavak nélkül is.
Ez a sarok a teraszoké. Átellenben jelenleg Signo néven üzemel egység. Ezen a helyen átok ül. Harminc éve legalább. Mert azelőtt nem ült rajta az. A Vidor Emil által tervezett első Palatinus házban lévő üzlethelyiség alighanem ősidők, tehát 1911 óta a vendéglátás szolgálatában áll. Elvben. Mert gyakorlatban már jó ideje súlyos bajok merülnek fel.
A Pozsonyi söröző még legendás hely volt, mindig telt házzal, csodálatos csülkökkel, bablevesekkel, Aztán, mert egyszer minden véget ér, bezárt.
Francia étterem nyílt helyén, harmonikással, gall kakassal. Darabig ment, aztán nem ment. Olasz pizzéria következett. Ment vagy sem, de pár év után becsukott az is. Aztán a hihetetlen ízléstelen, rusnya borzadály Alcatraz jött, nyilván valami börtönből szabadult, vagy tán még onnan is dirigáló tulajjal.
Gyorsan befuccsolt. Aztán még vagy öt néven próbálkoztak itt sikertelenül. Pár éve az, mi ma: café, Signo. A nyitás napján arra jártam, bekukucskáltam, a pincér udvariasan megszólított: "Mit parancsol?" "Egy pohár sört." "Már zárva vagyunk." "Akkor miért kérdezte, hogy mit parancsolok?" "Udvariasságból."
Mondom, hogy e helyen átok ül.
De azért most már vagy két éve kitart a Signo. Igaz, a törzsközönség inkább fekete batáron ereszkedik ide alá Budáról.
A bennszülöttek a szemközti teraszról nézik mélán, amint az idegen autócsodák elreteszelik a troli útját, hogy pillanat alatt hatalmas dugó képződjön a Pozsonyi úton. Minékünk ez mindegy, aki itt van, Gyulánál, az már nem siet, sőt nem is megy sehova. Az már a helyén van. Innen már csak nézelődni kell.
Például a sarki, a harmadik helyet, amely évtizedek, tán a ház 1934-es építése óta a Szamovár nevet viselte. Voltak legendás korszakai, élő zenével, hajnalig tartó táncos mulatságokkal, de már elég régóta lejtmenetbe került. Most Mocco néven újulva nyitott, szinte a troli nyomvonalába nyúló, jókora terasszal.
A szomszédból érdeklődve figyeltük az átépítést, hallottuk, hogy a tulajdonosok között van az atlétából lett sportriporternek, majd sportdiplomatának, az utolsó művelt, kulturált televíziósok egyikének fia, ez biztató jel volt.
Megnyílt a hely, s mi gyorsan felfigyeltünk az egyik pincérfiúra, aki délután, mikor a forgalom elült, kijött cigarettázni, és mindig az Ani virágosbódéjának lépcsőjére kuporodott le, onnan diskurált csöndesen a hölggyel. Olyan volt, mint egy ember, ami azért még itt is feltűnik.
Persze a Piccolo törzsközönségének esze ágában se lett volna a szomszédba átülni – ha el nem romlott volna Gyula kávéfőzője, és nem kellett volna átmenni kávéért. De nem kellett átmenni. Mert a végtelenül kedves pincérfiúk rögvest áthozták a másik teraszra a kávét, és áthozták később mindig. És áthozták a kosztot is, ha kellett. Viszonoztuk néha a vizitet, persze úgy ültünk, hogy Gyula ne lásson minket, de hát itt volt nagy kivetítő is, na jó, azért mindig visszamentünk. De napok alatt megismertük Dezsőt és Balázst, kicsit miattuk is hűtlenkedtünk, ez igen, gondoltuk, a város legjobb felszolgálóit találták meg itt, akik fáradhatatlanul dolgoznak egész nap, mindig mosolyogtak és mindig közvetlenek és kedvesek. És a Mocco kávéja is elsőrangú. Volt.
Mert Dezsőt múlt hétfőn rúgták ki, Balázst egy hétre rá, tegnapelőtt. Szerbusz, Mocco!
Marad Gyula, ő tizenhét éve itt van, mindig olyan, amilyen, nem lehet már benne csalódni.
Bächer Iván
–--------------------------------------------
NÉPSZABADSÁG, HÉTVÉGE, 2008. július 12.
Bächer Iván: A második sarokig
Ha egy újlipótvárosi kocsmába vagy presszóba lépve kisebb csoportra bukkanunk, melynek tagjai hevesen gesztikulálva vitatkoznak, biztosak lehetünk abban, hogy a téma megint csak az: hol is húzódik Újlipótváros északi határa.
Merthogy a déli a Szent István körút, a keleti a Váci út és a nyugati a Duna, az evidens ugye. De hol húzódik az északi határ?
A szigorúbbak állítják: a Balzac utcán túl már nincs Újlipót-élet. Mások a Csanádyra vagy a Victor Hugóra voksolnak. Az engedőbbek még az Ipoly utcát, sőt a Drávát is Újlipótvárosnak tartják. Csak abban van egyetértés, hogy a Kárpát utcai panelvilág már túl van az Óperencián. Én mindenesetre a Balzacon túl már kezdek elbizonytalanodni.
Egyébként falusi gyerek vagyok, kisvárosi, na jó. Otthon vagyok hát itt is, Újlipóciában. Nem szülőhelyem e táj, nem is itt telt el ifjúságom, iskolába sem errefelé jártam – a zongoraórákat leszámítva, persze. Tudom a helyemet, beosztásomat itten, ahol a harmincévi helyben lakásra csak legyinteni szoktak.
Nem kérkedek, csöndesen húzom meg magam a sarokban, és onnan fülelek csupán. Respektálom az őshonosokat, a Pozsonyi úti tükéket, ismerek jó néhányat, aki itt született hetven-nyolcvan éve, és nem mozdult azóta sem. Ha nem volt muszáj, persze. Volt, hogy muszáj volt.
Mindazonáltal: engem is köt jó pár szál ide. A Palatinus-házakban lakott példának okáért külön-külön és különböző időkben Gojszi dédanyám, az ő Anna lánya, élt e monstrumokban apai és anyai nagyanyám, anyám, és lakik ma is unokatestvérem és húgom, hogy az itt vizitált barátokat, ismerősöket ne is soroljam. Hon vagyok itt.
És hát őslakosok is tévedhetnek néhanap; nem felelt meg például a valóságnak az a széles körben elterjedt és általam írásban is rögzített információ, miszerint a mai Mocco tulajdonosa a neves atléta-televíziós-sportdiplomata fia lenne, de hát soha nagyobb baj ne legyen e hellyel. Amely egyébként a háború előtt Váradi Zoltán cukrászdája volt, amelybe a tulajdonos a Hollán utca 20.-ból sétált át naponta.
Míg a Palatinus-házak a húszas években az ország egyik leggazdagabb vállalkozójának, Schiffer Miksának a tulajdonában voltak, a Pozsonyi út páratlan oldalán a csepeli Weiss család volt az úr – tucatnyi bérház volt itt a kezükben.
Lakható, élettel teli vidék ez ma is.
Nemcsak fák vannak itt, hanem egy kicsi kert is a Piccolo terasza mellett, Zita lány csinálta, két, háromlábú szék, no meg a vendégek óvják a kutyáktól keményen. (Az Újlipót-kutyákról és -kutyásokról még esik szó, elöljáróban itt csak annyit, hogy nagyon megváltoztak, mióta nekem nincsen kutyám.)
A szomszédos borbolt ajtajában mindig kinn álló Víg úr nem volt mindig boros; Dacia-alkatrészeket árult a kicsiny üzletben hosszú éveken át.
A gyerekek miatt muszáj elmesélni, hogy a Dacia az egy autótípus volt, amelyet a Román Szocialista Köztársaságban gyártottak a hatvanas évektől, mégpedig francia licenc nyomán.
Jó autó lett volna, ha nem romlott volna el mindig és biztosan. Ez azonban nem volt oly nagy tragédia, mivel hogy akkoriban valamennyi kelet-európai férfiember tudott és szokott volt autót szerelni. Már ha autózni akart. Az ember megvette, pontosabban megkapta, sok-sok évi várakozás után a Daciáját, átvette, beleült, és egyenesen ide igyekezett vele, az alkatrészboltba. Ha ideért, ami egyáltalán nem volt szükségszerű, akkor megvette a hiányzó vagy útközben elhagyott alkatrészeket, gyorsan megszerelte a kocsit, hazament vele, és ott aztán szerelte, bütykölte, buherálta boldogan tovább.
Aztán letűnt a Daciák világa, bár Daciát ma is gyártanak, és nálunk is kapható, de azt már nem kell szerelni, gyárilag megy.
Víg úrnak váltania kellett. Próbálkozott még ezzel-azzal, végül maradt a bornál; bort árulni manapság kevésbé izgalmas, de legalább biztos, nyugodalmas.
A Láng Téka szintén magában rejti az elmúlt évtizedek históriáját. Az egykor kárpitosműhely, majd autógumi-kereskedés helyén a nyolcvanas években nyitott boltot az Állami Könyvértékesítő Vállalat. Ebből privatizálta ki 1989-ben a Tékát egy volt hírlapíró és egy könyves aszszony, akiből nem lett zongoraművész. A bolt ma is az ő tulajdonukban van – a harmadik alapító kilépett. Éva mindig itt van ma is, a tulajdonostárs közben más vállalkozásokba is belevágott, melyek meglehetősen prosperálnak, de azért nem lett a kezdetektől hűtlen, ma is visszajár, ha Pesten van – köszönni, diskurálni, évente egyszer a részt kivenni, mert aki a kicsit nem becsüli, az ugye...
A könyvesbolt fő profilja a zsidó múlt és a zsidó kultúra, de minden kapható itt, és ami nem, az megrendelhető. Ami pedig meg sem rendelhető, azért Molotov-koktéllal lehet jönni, errefelé úgy szokás.
Amúgy törzsvendégek járnak ide, például én. Mindennap feltűnik továbbá az üzletben egy rezervált, kedves úr, Gyula bácsi, akiről az is látja, hogy gyermekorvos, aki nem tudja, de hát itt azt mindenki tudja is. Éva férje, Földes doktor a MÁV-kórházban gyógyította a gyerekeket évtizedeken át, még a régi, Holló-iskola neveltje volt, kihaló faj, ha vannak is még kóbor példányok itt-ott belőle. Most éppen Dömösön ünnepli fennállásának szép kerek évfordulóját.
Azért Dömösön, mert ott még nem járt soha. Hát most már meglesz ez is.
És hol van még a második sarok!
Bächer Iván
-------------------------------------------------------------------
és még egy emlékezets írás, amelyben egy Piccolo-beli beszélgetésnek is nagy jelentősége van:
NÉPSZABADSÁG, HÉTVÉGE, 2005. JANUÁR 15.
Bächer Iván: Szófogadás
Szauder Verát 1988. április 21-én, az első agyműtét után húsz nappal műtötték meg másodszor. Ez a műtét tovább lendítette abba a sajátos, vénemberbölcsességgel átszőtt gyermeki létbe vissza, amelyből a hátralévő több mint öt év alatt ki már nem kászálódott, legföljebb csak kiintegetett.
De több mint két éven át nem mutatkozott áttét sehol.
Szükség is van ilyen szünetre egy olyan családban, amelyben három rákos él-hal egy fedél alatt. No, meg Gold Jenő is kezdett megroggyanni kissé.
A második műtét előtt hiba történt.
Goldék orvosa, Erzsike hibázott. Nem hibázott sem előtte, sem utána, egyetlenegyszer sem, de akkor igen, hibázott, és nem is kicsit.
Miután nyilvánvalóvá vált, hogy Verát másodszor is meg kell agyműteni, mert elviselhetetlen fájdalmai támadtak hirtelen, Erzsike el- és előkészített minden vizsgálatot, papírt, letelefonozott az agysebészettel is mindent, és péntek kora reggel osztályáról, az egyes belről útjára bocsátotta Verát.
Betegszállító mentővel.
Aki tudja, tudja: mi az.
A város hat különböző pontján fölszed hat beteget, hogy a város másik hat különböző pontjára elszállítsa őket. Pénteken.
Jenőt nem engedték a Nivába szállni, ő áttömegközlekedte magát a János kórháztól az Amerikai útra. Tíz órakor ott állt a szecesszió magyarországi gyöngyszeme előtt.
Ahova éppen négy órával később gördült be a Verát szállító mentőkocsi.
A rozoga jármű belsejéből két holtsápadt mentős, egy hangosan jajgató Vera és sűrű cigarettafüst szállt ki. Az egyik mentős visszautasította a félájult Jenő által odanyomott ötvenest:
– Ezt úgysem lehet megfizetni.
A várakozás négy órája alatt Jenőnek megszakadt a szíve.
Érezte, pontosan érezte, hogy megszakad benne a szív.
Aznap, a második agyműtét napján, pontosabban másnap kora hajnalban Jenő arra riadt, hogy vízben úszik, nem kap levegőt, és valami vasmarok szorítja mellkasát. Áttántorgott szülei szobájába – akkor még voltak szülei –, és negyedóra múlva kinn volt az ügyelet. Kapott injekciót, jó szót, miegymást. Apja, Misi reggelig ült mellette, dörzsölte mellkasát, dörmögött, aggódott, kétségbeesett, de nem mutatta persze.
Attól kezdve, míg Vera haza nem tért, Jenő a hallban aludt. És gyógyszereket, nyugtatókat szedett éveken át. Gyógyszerekkel teli kis piros dobozka lapult zsebében mindig. És rosszul lett nemegyszer. Szervi bajt nem állapítottak meg nála, de többször is benn akarták a kórházban tartani, oly kapitális extrasystolékat tudott produkálni.
Vera május 4-én jött haza, vagy a sarokszobájába legalábbis.
Előző napon délelőtt Jenő a hall díványán hevert.
Anyja, Erika leült mellé.
Ritkán fordult ez elő, nemigen diskuráltak kettesben, sem azelőtt, sem azután.
Most odaült Jenő mellé a hallban a díványra.
– Vera rákos – mondta, és mosolygott.
– Tudom – mondta Jenő, és nem mosolygott.
– Ez olyan rák, hogy hol itt jelentkezik, hol ott.
– Tudom – mondta Jenő, és olyan bosszús volt, mint amikor anyja akkor vonta félre, és kezdte okítani mindenféle védekezések fontosságára, mikor egymást követő reggelen három különböző lány keveredett elő Jenő gyerekszobájából.
– De az is lehet, hogy nem jelentkezik sehol. Egy darabig.
Erika mosolygott rendületlenül. Különös mosoly volt, végtelen szeretet, féltés és belenyugvás és megbékélés is volt abban a mosolyban. Vagy valami más. Nehéz eligazodni a mosolyok között is.
– Lehet, hogy Vera meg fog halni – mondta a mosoly.
– De nem biztos – mondta a kétségbeesés.
– Az nem biztos, hogy mikor.
– És az nem mindegy. Én csak arra vágyom, hogy elutazhassunk még egyszer. Hogy még elmehessünk vendéglőbe párszor – mondta sírósan Jenő. Nem tudhatta akkor, hogy bőségesen lesz még alkalom mindkettőre, csak kérdés, hogy... Persze nincs kérdés.
– De ezt neked végig kell csinálnod – mondta anyja akkor.
– Jaj, Erika, hogy mondhatsz ilyet. Hát hogyne csinálnám...
– Nem úgy értem. Neked végig kell bírnod csinálni. Te nem dőlhetsz ki.
Jenő meghökkent kissé. Előző nap sógora, Lajos mondta neki a Piccoló utcára néző ablakán bámulva kifele, csak úgy mellékesen, két hosszú hallgatás között: "Te nem halhatsz meg." Előtte pár nappal meg apja förmedt rá: "Vigyázz egy kicsit magadra, lökd meg! Nem pusztulhatunk ki mindannyian!"
– Neked élned kell – mosolygott Erika. – Akármi is történjék körülötted... Verával... Velünk... Neked ki kell bírni. Te élni fogsz. Csak ne igyál annyit. Tegnap este is, figyeltem, egy percre sem engedted el a poharat.
Hallgattak kicsit.
– Holnap jön akkor Vera?
– Holnap.
– Az jó, akkor be tudlak vinni a kórházba.
– Megyek én villamossal.
– Nem, úgyis van ott egy kis dolgom.
– Micsoda? – gyanakodott Jenő.
– Semmi. Semmi. Egy kis tüdőszűrés. Nem érdekes.
– Tüdőszűrés? Minek?
– Tíz év óta nem voltam. Azt mondta Erzsike, nézzük meg a dolgot. Nem érdekes.
Másnap Erika elvitte a Jánosba Jenőt, aki hazahozta onnan feleségét taxival.
Erika délben érkezett, és nevetve újságolta: "Ezért nem szabad orvoshoz menni. Hát nem találtak egy kis foltot..." Egy hónap múlva kivették az egyik veséjét. Másfél év múlva nem élt. De Jenő élt.
Szófogadó gyerek volt mindig, hiába.
Bächer Iván
----------------------

Andy Vajna, meg a lábszagú balkáni rezsim ne legyen a közelben

Nekünk Kincsem, a hozzáértőknek Secretariat - milliárdos tanulság...


Nagy a lelkesedés a méregdrága, ám - az árához és a várakozásokhoz képest - igencsak halovány Kincsem című alkotásért. A Secretariat amerikai alkotói leiskolázták a magyar "kultfilmet".

Kincsem igazi legenda, csodaló volt, aki sohasem talált legyőzőre. Ideális téma egy magát "büszke és erős európai országnak" hívő káeurópai zsebdiktatúra filmpropaganda-felelősei számára. Öntötték is a milliárdokat minden idők legköltségesebb "romantikus kalandfilmjébe", a rendező már más műfajban megmutatta, hogy nem kezdő - az eredmény mégis szánalmas.

A közelmúltban az RTL Klub műsorra tűzte a Walt Disney stúdió által jegyzett Secretariat című alkotást. A Secretariat név az amerikai lósport történetében Kincsem nevéhez hasonlóan cseng, de itt jószerével ismeretlen, ezért "A paripa" címen forgalmazzák (bár szenvedélyes lótartó, lósport-kedvelő barátaimtól úgy hallom, ettől a szótól a bennfentesek frászt kapnak...)

Secretariat is csodalónak számított, és hihetetlen képessége nem csupán ígéret maradt, (mint például Overdose esetében), mert ő valóban elképesztő rekordokat állított fel. Kincsemtől eltérően Secretariat nem maradt veretlen veretlen, de ez talán még izgalmasabbá teszi pályáját. És persze a hihetetlen rekord, a Triple Crown beállítása, a harmadik, félelmetes Belmont Park-i pályán a lélegzetelállító, 31 hosszal(!) aratott győzelmével...

A Secretariat című film, ami erről a nagyszerű csődörről és gazdájáról,  a lovát imádó kőkemény "háziasszonyról" készült, nem tartozik az amerikai filmgyártás legnagyobbjai és legsikeresebbjei közé, de nem is B-kategóriás tucatmű. A főszerepeket első osztályú világsztárok, Diane Lane és John Malkovich játsszák, de a második, harmadik vonalban is kiváló alakításokat élvezhetünk. A zseniális versenyló-színészről, Secretariat alakítójáról nem is beszélve... Bevallom, nem néztem még utána, ki a rendező, ki a forgatókönyvíró, az operatőr, a vágó, de pótolni fogom, mert mindannyian a hivatásuk élvonalában vannak.

És megalkottak egy filmet, amiben minden benne van, ami a hazai pályán sztárolt Kincsemből kimaradt.

Nem vagyok a lósport szakértője, de Secretariat története teljesen elsodort. A legnagyobb erénye, hogy ennek valóban a csodálatos ló, a címszereplő, Secretariat a főszereplője. Olykor megható, olykor humoros jelenetekkel, remek vágásokkal bontják ki ennek a nagyszerű állatnak a különleges jellemét, és a nézőnek nincs más választása, mint elfogadni, hogy Secretariat és gazdája minden előítéletet meghazudtoló bizalmi viszonya hozta ki a lóból a hatalmas teljesítményt. Ez a ló tényleg akkor volt boldog, ha szabadon száguldott a pályán, minden riválisát messze maga mögött hagyva.

A "Secretariat" nagy élmény. Így kell tökéletes munkát letenni az asztalra.

És Andy Vajna, meg az általa képviselt lábszagú balkáni rezsim ne legyen a közelben.

(A "Kincsem" című filmről korábban megírtam a véleményemet, itt:
https://zarojel.hu/kincsem-a-csodalo-nem-ezt-erdemli/ )

Ságvári emléke - Kire számíthat, aki szembeszáll az ultrajobb terrorral?

Július 27-én évről-évre megemlékezést és díjátadást rendeznek a budai Remíz étteremben. A helyszín és az időpont alapján könnyű megfejteni, kire és milyen eseményre emlékeznek évről-évre.

2017. július 27-én ismét összegyűltek a budai Remíz étteremben azok, akik ébren akarják tartani Ságvári Endre emlékét. Minden ellenkező híreszteléssel szemben Ságvári természetesen nem „terrorista” volt, hanem a nácibarát rezsimek ellen 1944 nyarára létrejött nemzetközi szövetség magyar harcosa. 1944. július 27-én a mai Remíz helyén működő cukrászda kertjében a tömeggyilkos Horthy-rendszer elleni antifasiszta ellenállás egyik vezetője vívott tűzharcot a nácikat kiszolgáló kínzó-vallató-deportáló gépezet rendőreivel és csendőreivel.

Az idei évfordulóra ismét a Nagy Imre Társaság Budapesti Szevezete (NITBSz) hirdetett megemlékezést. Facebook-felhívásuk szerint megemlékeztek „a 73 évvel ezelőtt meggyilkolt, fegyveres ellenálló Ságvári Endréről, akinek emléktábláját háromszor is széttörték.
Ebből az alkalomból a NITBSz Libik György díjjal tünteti ki Konok Péter történészt, publicistát.”



Libik, Andrassew, Csillag, Szele, Láng, Konok

A díj névadója, Libik György sajnos nem közismert személyiség. Donáth Ferenc, a NITBSz elnöke a 2012-es alapításkor így foglalta össze, ki volt Libik György és milyen elvek szerint adományozzák a díjat: Libik György, „Raul Wallenberg munkatársa, a bátorságáról nevezetes sportoló emlékére alapította a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete.
A díjban azok részesülnek, akik a szabadságért, és a demokratikus újrakezdésért kockázatot vállalnak,  szembeszállnak az erőszak, a rasszizmus,  a diktatúra képviselőivel. Rájuk büszkék vagyunk, mert bátrabbak és szabadabbak, mint kortársaik, mert bíznak önnön és mások emberségében. 
A díjat elsőként 2012. augusztus 23-án Andrassew Ivánnak  adományozta a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete. ”

A Libik György díj eddigi díjazottjait így méltatja Donáth Ferenc:
„Andrassew Iván emléke kötelez: egy tapodtat sem engedni az embertelenségnek! Amikor több más újságíróval együtt Ivánt is megfenyegették a "goj motorosok", rajta kívül mindenki tárgyalásba bocsátkozott velük, csak Iván nem. Ő állt a galeri elébe lent az utcán. Ő kapta az első Libik György díjat. Magasra került a léc.
Csillag Ádám, TGM, Szele Tamás, Láng Judit méltó követője volt Ivánnak.
Ádámot "se vasbilincs, se kőböl vert falak" nem akadályozhatják meg, hogy dokumentálja a civilek megmozdulásait. Se fájdalom, se fáradtság nem tántorítja el céljától, hogy humanizálja a kortársakat, és árnyalja az emlékezetet.
TGM változtathatta filozófiai nézeteit, de az emberi jogokért, sorsokért, és esélyekért éppen úgy elkötelezett most, mint korábban bármikor. A független és távlatos gondolkodás művésze maradt.
Szele Tamás sem válhat "törökké", nincs az a hatóság; sem román, sem orbanisztáni, amely maga alá gyűrhetné. Ő olyan , mint a Török Bálint idézet: " ha mindenki törökké lesz én akkor se".
Láng Judit ,- e kitűnő sorban egyedüli nő,- az esélyegyenlőség elkötelezettje, aki tehetségét, íráskészségét az esélytelenek ügyének szolgálatába állítja. Konok Péter már réges-régen megérdemli őszinte elismerésünket. Tudásával is. Tehetségével is. De legfőképpen valójával, minden megnyilvánulásával.”

A július 27-i átadó ünnepségen az idei díjazott, Konok Péter méltatását Szele Tamás újságíró vállalta. A szellemes, színvonalas szöveg megjelent a huppa.hu portálon. http://huppa.hu/konok-peter-libik-dijas/



A Ságvári-hagyomány
A Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete sok éve őrzi a július 27-i megemlékezés hagyományát. Emléktábla nem jelöli a helyet – azt az 1944-es tömeggyilkos bábrezsim mai szellemi örökösei rendszeresen összetörték. A Remízben minden július 27-én egybegyűlő tömeg azonban a jelenlétével emlékeztet arra, hogy a magyar történelemnek vannak humanista hagyományai, amelyekről nem szabad megfeledkezni.

Virágzó zsidó élet? Orbán elgaloppírozta magát

Orbán és Netanjahu csúcstalálkozóját sokan elemezték és rengeteg újabb értelmezés várható. Új elemeket is találunk Orbán szövegíróinak munkásságában: most már nem átallanak a „nálunk virágzó zsidó életre” hivatkozni. Csakhogy, mint a mai magyar rezsim esetében minden más torzulásnak, ennek az érvelésnek is nagy, és sötét, a középkort idéző hagyománya van.

A figyelmes – és némi történelmi műveltséggel rendelkező – kortársakat erősen emlékezteti valamire mindaz, amit az Orbán-rezsim művel szélsőjobboldali ámokfutása során.

Milyen jelenségekről van itt szó? Masszív agymosás után hirtelen eltüntetett antiszemita plakáttömeg (rögvest kiszivárogtatva a szándékot, hogy ne örüljetek, nem örökre tűntek el, lesz folytatás)... A köztársaságunkat eltörlő fő felelős, megismételve azt a megszokott hazug formulát, hogy itt „zéró tolerancia” lenne mindenfajta antiszemitizmussal – így bizonyára a saját antiszemitizmusukkal – szemben is, és ugyanazzal a szusszal lelkesen méltatja a „nálunk virágzó zsidó életet”. A magyar szélsőjobboldali kormány megfogalmazásában a „zsidó-magyar együttélés” - szerintük - mentes a problémáktól (nem kell túlmagyarázni, hogy az, akit itt lezsidóznak, ebből a kifejezésből láthatja, hogy vagy zsidó valaki, vagy magyar, de magát magyar hazafinak érző zsidónak nem igazán van helye).

Nagyon jól ismert, a középkorig visszanyúló hagyománya van az efféle beszédnek, efféle politikának, efféle viszonyulásnak a „keresztény Európában” élni és gyarapodni merészelő zsidókhoz. Az egyház által szentesített, szított és életben tartott antiszemitizmus körülményei között a középkori Európában mindvégig éltek, léteztek, olykor virágoztak zsidó közösségek. Ezeket az embereket hol itt, hol ott biztosította egy-egy uralkodó, vagy egy-egy nagy hatalmú városi vezetés, hogy legyenek nyugodtak, nem lesz bántódásuk, „zéró tolerancia” van az üldözésük ellen, és itt aztán tényleg örülnek, ha virágzik a zsidó élet. Közben pedig folyamatosan táplálták a babonás zsidógyűlöletet, amely nagyon gyorsan kiélesíthető fegyver volt, ha már megfelelően meggazdagodott a zsidók közössége ahhoz, hogy érdemes legyen kirabolni.

Több évezredes tapasztalatuk gyűlt fel a zsidóknak arról, hogy mire tartsák az ilyen ígéreteket és bizonykodásokat. Amíg hagyták és amíg lehetett, éltek, dolgoztak, gyarapodtak, de igyekeztek mindig a könnyen menekíthető vagyont előnyben részesíteni. Mindenekelőtt gyermekeik kiváló és sokoldalú képzését, a tudást, amivel a várható gyors menekülés után majd máshol egy időre megpihenhetnek, és hasznossá válhatnak.

A holokauszt után, Izrael Állam megalakulása után, a modern európai demokráciák unióra lépése után persze a középkor nem folytatódhat minden változás nélkül. A fenyegetőzéseket nem követhetik ugyanazok a lépések, amelyekről a középkori leírások beszámolnak. A hosszú történelmi hagyományok azonban nagyon erősen jelen vannak – az antiszemitákban is és áldozataikban is. A bizalom nagyon törékeny. Nem lehet húzd meg-ereszd meg játszmákat játszani. Nem lehet legyinteni a cinikus kettős beszéd hallatán. Ha eközben nem szűnik meg a sötét történelmi hagyományok élesztgetése, senkinek nincs joga azon röhögni, ha a másik oldalon nem felejtik el az „állandóan becsomagolva”, bőröndjeikkel folyamatosan útra készen álló éberség hagyományát.

Véglegesen, hosszú távra el kell dönteni, hogy a magyar zsidó közösség számára Magyarország olyan családi otthonná váljon-e, amilyen a saját bűneivel őszintén szembenéző Németország lett. A „virágzó zsidó élet” legfőbb záloga, ha egy ország a szavazataival soha nem juttatja hatalomra a fenyegető sötét erőket. A folyamatos kétértelműség, őszintétlenség jogos gyanakvást szül. A bizalmat lerombolni elég egy perc. Újra felépíteni egy történelmi korszak kell.

Középkori karikatúra: a zsidókat a Júdea névvel ellátott forró üstbe lökik
(Forrás:
10 tény a középkori zsidóüldözésekről
http://mult-kor.hu/10-teny-a-kozepkori-zsidouldozesekrol-20160304 )

(A blogbejegyzés szerkesztett változata eredetileg a Zárójel portálon jelent meg:https://zarojel.hu/orban-vagy-zsido-vagy-magyar-vagy/ )

A horthyzmus gyalázata - nem a magyar zsidók magánügye!

Orbán a megszokott fideszes módszer szerint, jól kiszámított időzítéssel, ismét gyalázható ellenséget dobott rajongóinak. Bármi áron, a gyűlölet kötőanyagával egyben akarja tartani táborát.


Horthyt "kivételes államférfinak" titulálva Orbán pontosan tudta, hogy ezzel óriási hazai és nemzetközi felháborodást kavar. Azt is tudnia kell, hogy már nincs elég nagy csipesz ahhoz, hogy a magyarokat a szabad világból undorodva figyelő külföldiek be tudják fogni az orrukat, megkímélve magukat a Kárpát-medencéből gomolygó rezsimbűztől.

Azt is előre kiszámíthatta, hogy ezzel az újabb botránnyal újabb tápanyagot ad a rajongótáborában igen hangos és igen nagy arányban összetoborzott antiszemitáknak. Újrakezdődhet a "kormányzó úr őfőmélcságát" kivételes hérosznak gondoló "keresztény nemzeti" társaság és a "libsik" közötti vita az 1920 utáni büdöslábú antiszemita rezsimről, az örökös gyalázkodásról, fenyegetésről, a népbutító aljas rendszer szellemiségéről, amely gyalázatos törvények sorához, jogkorlátozásokhoz, a társadalom minden rétegét bűnrészessé tevő kifosztáshoz, kirabláshoz, megalázáshoz - majd a magyar történelemben példátlan tömeggyilkossághoz vezetett...

Ha a Horthy-vita ebben a mederben marad, Orbánék aljas számítása beválhat. A manipulálható rajongók megerősödhetnek meggyőződésükben, hogy Horthy nagy jótevő, "kivételes" államférfi, a nemzet talpraállítója volt, és ellene "csak" a zsidók háborognak - persze, "igazságtalanul", hiszen ababn a táborban még azt is képesek ismételgetni, hogy Horthy volt a történelem legnagyobb "zsidómentője"... (Természetesen a holokauszt-bűnt "zsidó ügyként" lesöprő vélemény elképzelhetetlenül aljas gazemberség, de ne lepődjön meg, aki ezzel tömegesen találkozna a 2017-re nagyon mélyre jutott magyar közvéleményben...)

Régi fideszes trükk ez: akinek nem rövid az emlékezete, felidézheti, hogy az 1998-2002-es első Orbán-kormány idején a sötét antiszemita MIÉP-pel is kitűnő kapcsolatokat ápolt a "polgárinak" nevezett bűnöző csoport, és ha a zsidógyűlölő csurkista frakció botrányaira kellett volna reagálni, a tisztességes kiállás helyett a (folyamatosan lezsidózott) SZDSZ-re mutogattak. Vagyis azt üzenték: "nekik, magyaroknak semmi közük ehhez az egészhez, ahogy a magyarságnak a zsidósághoz sincs köze - intézzék el egymás között  vitáikat a miépesek és a zsidók"...

Nos, ugyanezzel próbálkoznak a felújított Horthy-botrányban is. Mintha a bukott kormányzót és a vele együtt 1944-45-re történelmi katasztrófába jutott országot, az egész "keresztény-nemzeti kurzust" másképp kellene értékelni "zsidóknak és magyaroknak". Mintha létezne a "magyar társadalmon kívüli" zsidó világ, mintha nem lennénk egységes nemzet, amelynek a szabadság és a tisztességes történelmi tudat közös érdekünk. Sajnos hozzásegíti ehhez Orbánékat a sajtóban és az internetes megnyilvánulásokban látható reakció: szinte kizárólag Horthynak a magyar holokausztban játszott - borzasztó - szerepét taglalják pro és kontra.

Amikor a Zárójel szerkesztősége első kommentárjai között - javaslatomat továbbfejlesztve - egy fotógalériát tett közzé (https://zarojel.hu/orban-horthy-mosdatasahoz/) a "kiemelkedő államférfi" 1945 tavaszán látható friss nyomairól, a Dunából kiemelkedő, frissen perzselt romokról, megmutattuk: a Horthy-mosdatás nem"zsidó belügy". Horthy kormányzó a magyar történelem egyik kivételes rombolója, pusztítója. Az a katasztrófa, amibe belekormányozta Magyarországot, méltatlanná teszi érdemei bármiféle emlegetésére, szoborállításokra és a miniszterelnöki hazudozásokra.
- - -

(A szerkesztett változat megjelent a Zárójel portálon:
https://zarojel.hu/orban-tovabb-epiti-gyulolet-kastelyat/Horthy-Orbán-botrány )

Vérvád a nemzetiagyhalál-oldalakon - Mit tudunk a terjesztőjéről?

Kiegészítés a vérvádas Toroczkai sötét ügyeinek lajstromához.

Toroczkai Lászlóról jobb időkben, a béke, jólét és szabadság korszakában persze nem kellene szót sem ejteni.
Minek felidézni legrosszabb izzasztó álmainkat egy ilyen alak rémképével?

Most azonban nem ilyen időket élünk. Ha akarjuk, ha nem, figyelnünk kell arra a figurára, aki megkaparintotta egy település polgármesteri székét a déli határnál, és a menekültek elleni akciózással a tőle várható módon ki is használja ezt a lehetőséget - valamint a magyar parlamentben erős frakcióval rendelkező szélsőjobbos párt alelnöke, mintegy jelképe a párt "jóarcúságának"...

Ez a  szélsőséges politikus időről-időre észrevéteti magát - például az elmúlt hetekben a CEU-ügyben nyilvánosságra hozott kirohanásával, illetve valamivel korábban Ásotthalom vezetőjeként keresztülvitt muszlimellenes, bevándorlóellenes és melegellenes rendelkezéseivel (melyeket az Alkotmánybíróság minősített érvénytelennek, hiszen alapjogokat próbált korlátozni helyi rendelettel...)
http://24.hu/kozelet/2017/04/12/az-alkotmanybirosag-megsemmisitette-toroczkai-asotthalmi-rendeletet/    

Toroczkairól a sajtó nem fideszes-jobbikos szegmensében olvasható portrék egybegyűjtik a jellemző életrajzi tényeket.
Például Czene Gábor az (azóta megszüntetett) Népszabadságban:

"Toroczkai László több szélsőjobboldali szervezet (Betyársereg, Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom) alapítója, neve a 2006-os utcai zavargások során vált országosan ismertté. Elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a Szabadság téri tévészékházat megostromolták az autókat is gyújtogató vandálok. Hozhatunk közelebbi példát is. Toroczkai egy márciusban tartott konferencián a „migránsügyről" szólva arról beszélt, hogy hosszú előkészület után meghirdették Európa megszállását: „a fehér ember végső kiirtásáról beszélünk"."
http://nol.hu/belfold/jobbik-nesze-neked-cukisag-1613541

Érdekes adalék a portréhoz, hogy mi volt Toroczkai és hívei reakciója arra, amikor Léderer András, a menekültválság idején kiemelkedő munkát végző emberi jogi aktivista, korábbi politikus, kiváló liberális személyiség "merészelte" kikérni a Toroczkai-féle mezőőrség tevékenységéről rendelkezésre álló közérdekű adatokat.
http://444.hu/2016/07/22/ez-tortenik-ha-meleg-zsidokent-kerdezni-mersz-az-asotthalmi-mezoorsegrol

Léderer András "kérdéseire válasz nem, zsidózás és buzizás viszont bőven érkezett."

Nem az az érdekes egyébként Léderer szerint, hogy egy polgármester őt személy szerint miként inzultálja, hanem az,

    "hogy milyen viselkedést legitimál a kormány tranzittal, 8-kmrel, plakáttal és hogy az ásotthalmi polgármester által életrehívott mezőőrség a magyar állam által nem védett menedékkérőkkel szemben mire lehet képes, ha ez zajlik egy magyar állampolgárral szemben"."

http://nol.hu/belfold/jobbik-nesze-neked-cukisag-1613541

Mindezen túl a Toroczkai-arckép valósághű megfestéséhez eben az írásomban is hozzá kívánok járulni. A kollektív emlékezet gyakran túl rövid, de mire valók az újságírók és az archívumok?...

A történelmi emlékezet ébren tartása kedvéért ezúttal egy 2007-es ügyre emlékeztetek. Az a Toroczkai-botrány arról a szellemi és morális sötétségről árulkodik, amely a jelenlegi polgármester és pártalelnök propagandatevékenységét jelemezte és jellemzi.
A cikksorozat, amit saját, Magyar Jelen című lapjában akor közzétett, minden bizonnyal az ő gyalázatos életművének is egyik mélypontja. (Természetesen folyamatosan igyekszik alulmúlni, de lássuk be, nem könnyű.)

Keressen rá erős gyomrú olvasóm a Google keresőben erre a két szóra: "Toroczkai" és "vérvád" - és feltárul a magyar szélsőjobboldal teljes nyomora.https://www.google.hu/search?q=toroczkai+v%C3%A9rv%C3%A1d&ie=utf-8&oe=utf-8&client=firefox-b&gfe_rd=cr&ei=n0f_WM_rKNTi8Afpu43QAQ

Toroczkai "oknyomozó újságírónak" tüntette fel magát, és ezt úgy oldotta meg, hogy a tiszaeszlári vérvád történetének újracsámcsogásával ("természetesen" végig úgy mutatva be a 19. századi ügyet, mintha a középkori vérvád-babona alapján meghurcolt zsidók elleni vád megalapozott lett volna) folyamatosan összecsúsztatta a szélsőjobbos zsidógyűlölők "modern kori" babonáját. A lényeg ugyanaz: azzal riogatják-hülyítik magukat és a nekik hinni képes embereket, hogy az ortodox zsidók keresztény szüzek vérét veszik vallási célból - és Toroczkai képes hosszú oldalakon bizonygatni, hogy egy korunkbeli bűnügynek, a körmendi gyerekgyilkosságnak ez a sokszor megcáfolt középkori babona lehet a "megfejtése". 


Az aljas írás persze azonnal szétspriccelt a náci-nyilas-hungarista és egyéb nemzetiagyhalál-oldalakon, és kifejtette a maga propaganda-hatását. A magyar internethasználók szellemileg nem túl erős részében azóta is úgy terjeng, mint "bizonyított tény".

Egy kis történelmi háttér mindehhez:
1945-ben Magyarország "történelmi", "keresztény-nemzeti" kurzusa a világtörténelem legsötétebb hatalmi szövetségéhez csatlakozva súlyos és megérdemelt vereséget szenvedett a második világháborúban. A Toroczkai-féle nézetek képviselőit akkor kisöpörték ebből az országból - és a romokon kialakuló új koalíciós rendszer a győztes hatalmakkal békeszerződést írt alá: Magyarország többé nem tűri el, nem nézi el olyan szellemi és politikai erők garázdálkodását, amilyenek a rablóháborúhoz csatlakozásunkat, és honfitársaink százezreinek megbélyegzését, kirablását, tömeggyilkosoknak kiszolgáltatását lehetővé tették...

Ezt a békeszerződést már régóta megszegtük és nap mint nap újabb szemétségekkel bizonyítjuk, hogy a huszadik század végére, a huszonegyedik század elejére ez az ország mindent megtagad, amit - ha másból nem, elődeink szörnyű sorsából meg kellett volna tanulnunk. A tisztesség pedig azt is megkövetelné, hogy tartsuk magunkat az ünnepélyes fogadalomhoz - amit persze szintén megszegtünk és megszegünk.

Toroczkai esetében nem egy bukott, szubkultúrákba szorult, a közélet peremén tántorgó közéleti szereplőről van szó, hanem egy pozícióját erősítő, a megmaradt magyar szabadságra folyamatos fenyegetést jelentő tehetséges, szélsőséges, sötét alakról, bizonyos körökben szilárd háttérrel rendelkező, azokban a körökben elismert politikusról.

Hát itt tartunk. 

Tényleg nincs elfogadhatóbb Zagyvánál és Pörzsénél?

(A kép illusztráció, egy gyöngyöspatai jobbikos vonuláson készült)


Gulyás Márton videójának szereplői körül áll a bál. Pontosabban a demokratikus oldalon a "vármegyés" Zagyva és a "gárdás" Pörzse megjelenése csapta ki a biztosítékot. (Lásd erről korábbi a Zárójel portál beszámolójátt, itt https://zarojel.hu/peldas-jobb-es-baloldali-osszefogas/ )

Egy közelmúltbeli történelmi analógiával szólok hozzá ehhez a vitához: sok tanulsággal szolgál az évtizedekkel ezelőtt végbement spanyol átmenet a Franco-fasizmusból európai demokráciába.

Az első tanulság: ha egy országban a gyűlölt és rettegett  szélsőjobboldaliak meghatározó erői megindulnak középre, tárgyalóképessé válhatnak. A második tanulság azonban szorosan összefügg ezzel: a tárgyalóképessé válás egy folyamat, amelyben nem a legszélsőségesebb ultrajobboldaliak viszik a prímet.

Miről is szól a spanyol átmenet példája?

Spanyolországban Franco halála után alig két évvel megkötötték a békés alkotmányos együttműködést garantáló híres Moncloa-paktumot.
Az egyik oldalon a végre kiírt szabad választásokat megnyerő jobboldali centrista gyűjtőpárt állt, amelynek azonban nem más volt a vezetője, egyben az új kormányfő, mint a francoista "Mozgalom", a Movimiento korábbi helyettes főtitkára. A másik oldalon az illegalitásból éppen kiengedett szocialista párt. A gyáriparos-szövetség nagyuraival szemben a munkavállalókat pedig a Franco-rendszer ellen életveszélyes illegalitásban harcoló szakszervezetek vezetői képviselték.

Persze a nagyszabású átalakulást Spanyolországban is a parancsuralmi rendszer keménységének fokozatos gyengülése készítette elő. Nyugat-európai szemmel ultrakonzervatív, a Franco-rezsim és a spanyol egyház szimbiózisába beépült technokraták kerültek az államhatalom csúcsára.

Hosszú érlelődési korszak vezetett ahhoz, hogy Franco halálának másnapján mindkét oldalról elindulhassanak a közép felé.

A jobboldalon Adolfo Suarez a diktatúra „egypártja”, a Movimiento soraiból elindulva alakította meg a Demokratikus Centrum Uniót (UCD), amely aztán egészen 1982-ig kormányozta az országot. Az UCD különböző árnyalatú kereszténydemokrata csoportosulások laza szövetsége volt. A sokszor ellentétes érdekű, a politikai jobboldal eltérő árnyalatait képviselő csoportok között ideológiai kötöttség nélkül manőverező Suárez fokozatosan valódi jobbközép centrumpárttá formálta az UCD-t, amely – a párt vezetőjének pályájával példázott személyi folytonosság ellenére is - szélsőjobbra zárt, a középballal pedig kompromisszumra kész. Mindehhez a másik oldalon is tárgyalóképes partner kellett persze: ez a szociáldemokrata párt lett Felipe González vezetésével.

A lényeg: nagyon fontos történelmi szerepük volt a közép felé mozduló, lehetőleg hiteles történelmi személyeknek. Maga Franco, az 1939-es "rendteremtő" mészáros például erre soha nem lett volna alkalmas, még ha hajlandó is lett volna próbálkozni - persze Suarez sem volt könnyen elfogadható, de a lehetséges legalkalmasabb személy.

Ha ezt a történelmi analógiát elemezve valaki hazai tanulságokat keres, és az "ultrakonzervatív technokraták" előtérbe kerülése kapcsán a Jobbikon belül megfigyelhető folyamatokra, Vona és belső támogatói irányváltására gondol, akkor esélyét láthatja, hogy valódi stratégiaváltással a hazai szélsőjobboldal fontos csoportjai tárgyalóképessé váljanak. Legalábbis remélhetjük, hogy ebbe az irányba vezethet út.

Az viszont nem lehet kétséges, hogy ha ilyen reménykeltő figurákat keres valaki a magyar szélsőjobboldalon, nem Zagyva és Pörzse jut az elemző eszébe.

Ezzel a most vitatott Gulyás-videóval, illetve az abban megszólalók kiválasztásával Gulyás Márton jó nagy luftot rúgott: pragmatizmusa és konszenzusteremtő jó szándéka ellenére egy időre éppen ellenkező hatást ért el. Még azoknak nagy része is berzenkedik ettől a próbálkozástól, akik más, kevésbé szélsőséges hírben álló jobbikosok megszólalása esetén, egy átgondolt kezdeményezéssel, óvatosabban felépített választójogi mozgalom elindítását akár üdvözölni is tudnák.

(A szerkesztett változat megjelent itt:

https://zarojel.hu/zagyvaval-porzsevel-gulyas-marton-ezt-jol-elszabta/ )

Miért utálják Sorost ennyire a zsarnokok?

Végtelenül unalmas és ostoba módszert alkalmaznak Orbánék. Teljes propagandagépezetüket hetekre-hónapokra ráállították az ágy alatt is Sorost keresgélő, üldözési mániás agyatlanságra. Csak szurkolótáboruk B-közepe nem veszi észre, hogy milyen kínos az újabb és újabb „titkos összefüggések feltárása”. Ha nem lenne véresen komoly a tét, felhőtlen kacagással fogadhatnánk, ahogyan Orbán táborában a „szálak (már megint) Soroshoz vezetnek”.

Erről az ügyről a Magyar Narancs hetilap legutóbbi, csütörtöki számában Radnóti Sándor esztéta tett közzé nagyon érdekes elemzést, „Megjegyzések Sorosról” címmel. (Radnóti Sándor 2010 után az úgynevezett „filozófus-ügyben” saját bőrén tapasztalhatta, milyen az, amikor Orbán kopóit valakire ráuszítják.)

A cikk nem a sorosozó propagandistákkal száll vitába, hanem azokhoz szól, akik a sajtóban Soros György érdemeit felmutatva az uszító kampány ellen érvelnek. Persze, mindazok a tények igazak, amelyeket fel szoktak hozni: például, hogy szánalmas egy nagyon idős embert főgonosznak kikiáltani, szégyenletes, hogy elhallgatják a jó célra fordított hatalmas összegeket, és kicsinyes, hogy éppen saját főnökeik, Orbán és társai pályájának indulása idején a Soros Alapítványtól húzott személyes hasznáról igyekeznek nem beszélni.

Radnóti Sándor azonban azt mondja: mindezek szentimentális érvek, és a legfontosabbat nem veszik észre.

A sorosozás, a Soros elleni gyűlölködés mélyén ugyanaz áll, ami sok évszázada az antiszemitizmus és mindenféle idegengyűlölet mögött mindig felfedezhető. Az Orbán-rezsim eszménye a „zárt társadalom, a nemzeti öncélúság, az egyetlen – manipulációra és „alternatív tényekre” alapított – valóság és igazság létrehozása, és a szabadságok, az mberi jogok ennek érdekében való korlátozása” - mutt rá Radnóti Sándor. Azok, akik így gondolkodnak, mindent megtesznek, hogy ketrecbe zárják és tudatlanságban tartsák a nekik kiszolgáltatott, általuk kizsákmányolt nyomorultakat.

Az efféle zsarnokságok pedig semmit nem gyűlölnek jobban, mint a nyílt társadalom képviselőit. Az emberek, népek, kultúrák közötti bizalom és a világ különböző részeit egymáshoz fűző szoros kapcsolatok értelmetlenné és érvénytelenné teszik a nacionalista, gyűlölködő, háborús gondolkodást. Abban a világban, amiért Soros György küzd a világ minden részében a szabadságszerető emberek, szervezetek támogatásával, nem lehet örökös ellenségkereséssel és gyűlölettel uralkodni.

Bármilyen szánalmas Orbánék uszító kampánya, érthető és logikus a részükről, hogy minden erővel harcolnak a nyitottság, szabadság, a világunk szebb arcát erősítő nemzetközi mozgalmak, és ezek egyik fontos, jelképpé vált képviselője, Soros György ellen.

(A szerkesztett változat megjelent a zarojel.hu oldalon:
https://zarojel.hu/miert-retteg-orban-eppen-sorostol/)

Hisztéria, boszorkányüldözés, ártatlanok kegyetlen meggyötrése - bostoni történet hazai tanulságokkal

Május 22-én éjjel, ki tudja hányadszor, végigsöpört a célpontot kereső felháborodás a világon: a manchesteri tömeges gyerekgyilkosság borzasztó hírei és sokkoló képei váltottak ki nagyon sok emberből azonnali szélsőséges reakciókat.
Június 3-án éjszaka ismét könyörtelen terrortámadás történt, ezúttal Londonban. A magyar kormány első közleménye máris a terrorral semmiféle kapcsolatban nem álló ártatlanok tömegeit megbélyegezve "migránsozott", és ne higgyük, hogy egyedül lesznek ebben. Az internet máris tele van hisztérikus bejegyzésekkel.
Az ilyen kommentárok általános jellemzője, hogy aki szétküldi, még nem ismeri ugyan a terrortámadás hátterét, elkövetőiről sem tud semmit, ezért aztán nem is szorítkozik a konkrét bűnözővel kapcsolatos konkrét véleményre - hanem szinte mindig egy általa ellenségnek feltételezett embercsoportot, vallást, népet bélyegez meg, minősít nemkívánatosnak, és mindjárt "megoldásokat" is követel. Ezek a javaslatok pedig legtöbbször feltűnően hasonlóak abból a szempontból, hogy Adolf vagy Joszif Visszarionovics kényes ízlésének is megfelelnének...

Egy amerikai dokumentumfilmet ajánlok azok figyelmébe, akik hajlandók mindezen elgondolkodni: a címe "Help Us Find Sunil Tripathi". http://www.imdb.com/title/tt4087340/ A filmesek egy Magyarországon kevéssé ismert történetet tárnak fel, amely a 2013. április 15-én, a bostoni maraton résztvevői és közönsége ellen elkövetett terrortámadáshoz kapcsolódik. Az aljas célpontválasztás és az áldozatok szenvedése akkor is azonnali, szenvedélyes reakciót váltott ki - de újdonságnak számított, hogy a sokkot elszenvedő amerikai társadalom már a közösségi médiát is használta közös "feldolgozáshoz"... Így sokkal látványosabb lett, mi is történik, ha senki nem gátolja meg a tömeghisztériát.

Egy bostoni hindu család éppen a terrortámadás előtti hetekben kezdte keresni eltűnt családtagját egy nálunk kevésbé ismert fotó-és videómegosztó oldalon. Sunil Tripathi depressziótól szenvedett, és öngyilkos lett, holttestét hónapok múlva találták meg a folyóban. A család minderről semmit sem tudott, rosszat sejtettek, és a közösségi médiában külön csoportot alakítottak, ahol Sunilt, az egyetemista fiút fotói és a család információi alapján próbálták megtalálni - miközben a rendőrség is hivatalosan nyomozott. Az internetes keresés mérsékelt érdeklődés mellett zajlott, a legtöbb internetező számára ismeretlen ember eltűnése nem volt különösebben érdekes.

A fordulat akkor következett be, amikor a bostoni terroristák térfigyelő-kamerás felvételei alapján valaki bedobta, hogy ő az egyik terroristában "felismerte" Sunilt. A kommentelők egymást erősítették, tüzelték, és megindult a hajsza. Önbíráskodók tömege zúdult a Sunilt kereső család közösségi oldalára, válogatott halált és szenvedést kívánva Sunilra és családjára. Különösen súlyos lett a helyzet, amikor tévés és internetes szerkesztőségek is felfigyeltek erre a megalapozatlan találgatásra, és újságíróikat, kameráikat ráküldték a családra. Zúdultak a telefonhívások, fényszórókkal világították meg hajnalban a házában elbújó család otthonát. Senki nem akadályozta meg a hisztériát...

A "megoldást" az FBI közleménye hozta, amikor rövidesen közzétették, hogy azonosították a két csecsen fiatalembert, akik valójában elkövették a robbantást. Ebben a pillanatban megszűnt az érdeklődés Sunil iránt.

A tömeghisztéria résztvevői többnyire nem izgatták magukat azon, hog mit tettek a feszült órákban a tök ismeretlen hindu családdal. Reményt keltő azonban, hogy voltak azért olyanok is, akik bocsánatot kértek a hajszáért - és ha nem is sokan, akadtak olyanok is, akik ezután bekapcsolódtak Sunil keresésébe. Sunil holttestének előkerülése után a gyászba menthetetlenül belekeveredett az is, hogy a család soha többé nem tud megszabadulni a bostoni terrorgyanú árnyékától. Aki az interneten Sunil Tripathiról akarna valamit előkeresni, a bostoni robbantással fogja őt összekapcsolni - ez pedig meggyalázza a szerencsétlen sorsú fiatal emlékét.

A Sunilt gyászoló jóravaló, békés család szenvedéseiről Sunil szerető öccse ezt mondta a filmeseknek: - Legyen ez az eset tanulság, hogy a szörnyű eseteket senki ne használja fel gyalázkodásra, vádaskodásra, gyűlölködésre!

Az ismétlődő terrortámadások után a hisztériákba lelkesen bekapcsolódó honfitársainknak is üzent...


(A fotó forrása: Wikipédia)

Orbánra és szolgáira a zsarnokok sorsa vár - Minden okuk megvan a félelemre

Már kirobbant a háború az Orbán-rezsim ellen - A zsarnok percei meg vannak számlálva


Háború van, amelynek azonban legfőbb alapelve az erőszakmentesség. Egy új könyv segítségével megérthetjük, hogy a jól szervezett erőszakmentes mozgalmak ellen nincs eszközük szabadságunk eltipróinak.

Nagy dobásra vállalkozott a Göncöl Kiadó 2017 késő tavaszán: elhozta a magyar olvasóknak Szrgya Popovics "Útmutató a forradalomhoz" című kézikönyvét, amely számos példát mutat be, de mindegyik ugyanúgy kezdődik: egy-egy sötét rezsimben a szabadságszerető fiatalság mozdulni akaró képviselői irigykedve hallgatják távoli népek sikeres zsarnokdöntéseinek történetét, de nem hiszik, hogy ilyesmi náluk megtörténhet.

Popovics azonban első kézből tudja, hogy van remény: Milosevics barbár bűnöző rezsimjét minden esélylatolgatással és pesszimizmussal dacolva ők, az Otpor! (Ellenállás!) alapítói és mozgásban tartói megdöntötték.

Minél több esettanulmányt vesz sorra a szerző a Milosevics félreállítása után célba vett diktátorok bukásáról, annál egyértelműbbé teszi, hogy nincs jogunk sopánkodni és a helyzet reménytelenségét ismételgetni. Csak a saját tudatlanságunkon és fantáziátlanságunkon múlik, ha nem vagyunk máris túl első győzelmeinken a saját elnyomóinkkal szemben.

A könyvből azt is megértjük, hogy nem mindig az egész országot elnyomó zsarnok a szabadságért harcolók célpontja. Minden demokráciában újra meg újra meg kell vívni a magunk csatáit tűrhetetlen állapotokat teremtő nagyvállalatok vagy helyi hatalmak ellen. A szabadságot folyamatosan meg kell védeni.

Az ellenállással szemben mindig ugyanaz a reakció: a csúcson lévők a hatalom összes eszközének birtokában el sem tudják képzelni, miért kellene félniük ezektől az erőszakmentes mozgalmároktól. Aztán nagyon gyorsan rájönnek, mekkorát tévedtek.

Az alábbi idézet Popovics ars poeticája lehetne:

"Ha ezt a könyvet olvasod, feltételezem, hogy legalább egy kicsit törődsz azzal, hogy a világban jó irányú változások történjenek. Életed során valószínűleg próbálkoztál már petícióírással, felvonulással, szervezéssel, esetleg más módjával annak, hogy az emberek figyelmét felhívd valami nagyon fontos témára. Lehet, hogy csak egy barátot vagy egy szülőt próbáltál meggyőzni arról, hogy a politikai nézetei teljesen hibásak. Fogadjunk egy kanál izraeli túróban,  hogy tudom, mi történt: szenvedélyesen beszéltél a veszélyeztetett lazac megmentéséről vagy arról, hogy iPhone-okat kell venni a krónikusan szomorú bolgár árváknak, de az emberek csak udvariasan bólogattak.
Persze cinikus vagyok, de csak azért, mert tökéletesen érthetően akarom elmagyarázni az erőszakmentes aktivizmus egyik rendkívül fontos alapelvét: nevezetesen, hogy az emberek kivétel nélkül és teljes bizonyossággal fütyülnek arra, amit mondasz.
Nem azért, mert rosszak. A legtöbben tisztességesek, kedvesek és szerények. Ők azt hiszik, mindenki csak arra vágyik ebben az életben, hogy valahol békén üljön és szendvicset egyen. Pedig igazából nekik is sok minden jár a fejükben, munka, gyerekek, nagy álmok és kis sérelmek, kedvenc TV-műsorok, amikről nem szabad lemaradni,  és kacatokkal megtöltött dobozok, amiket vissza kell küldeni az internetes áruháznak. Talán azt gondolod, hogy ezek hülyeségek. Talán önzéssel, vaksággal, sőt erkölcstelenséggel vádolod azokat, akik csak a napi gondjaikkal foglalkoznak és a kertjüket gondozzák. Az általam ismert legrosszabb aktivisták legalábbis így gondolkodtak. Nem is jutottak sehova, mert nem reális elvárni az emberektől, hogy elkezdjenek több dologgal törődni, mint amivel már eddig is törődtek. Minden próbálkozás, ami ezt nem veszi figyelembe, bukásra van ítélve. Benjamin Franklin állítólag egyszer megjegyezte: "Az emberiség három csoportra osztható: a mozdíthatatlanok, a mozdíthatók és azok, akik megmozdulnak." Úgy képzelem, hogy te, kedves olvasó, olyan vagy, aki megmozdul. Ha így van, nincs más feladatod, mint megtalálni azokat, akik mozdíthatók, és rávenni őket, hogy csatlakozzanak hozzád."(SZRGYA POPOVICS
Matthew Miler közreműködésével:
Útmutató a forradalomhoz. Göncöl Kiadó, 2017., 48-49.oldal)

Ebben a könyvben talán a legtanulságosabb eset Itzik Alrov, egy izraeli ultraortodox biztosítási ügynök sikeres mozgalma az elviselhetetlen árat diktáló élelmiszeripari óriások ellen. Senki nem képzelné, hogy pont ilyen egy sikeres forradalmár - de a túróforradalom kibontakozása után maguk a megdrágított csemegét forgalmazó cégek is rájöttek, hogy elhamarkodottan ítéltek.

Hasonló áttörést vitt véghez San Franciscóban a melegjogi mozgalomban történelmi személyiséggé vált Harvey Milk is. A melegek egyenjogúsításáért indíott harcot, de a nagy alapjogi csatákban elszenvedett kudarcok elgondolkodtatták. Ezután éles váltással elindította a "kutyaszar-mozgalmat". És ez a gondolat zseniálisnak bizonyult.

Ilyen esettanulmányok egész sora győzi meg az olvasót, hogy ideje munkához látni kesergés helyett. Semmilyen külföldi tapasztalat nem emelhető át egy az egyben - de a hatékony gondolkodásra megtaníthat.

Ha valaki már-már beletörődne, hogy Orbán és holdudvara hosszú korszakra eltávolíthatatlan lesz, Szrgya Popovics tapasztalatai alapján megérti, hogy a zsarnokság soha nem érezheti magát biztonságban.

Féljenek inkább ők. Minden okuk megvan rá...

(Írásom először a zarojel.hu oldalon jelent meg:
https://zarojel.hu/a-zsarnok-percei-meg-vannak-szamlalva/ )

Mint Lorenz csókái - Nehezen indulunk be, de ha egyszer...

A csókák társas viselkedéséről valamint a  tüntetések hasznáról és értelméről
Május 21-én este a Kálvin térnél csatlakoztam a lex civil ellen, lex CEU ellen, a szabadságunkat eltipró rezsim ellen meghirdetett tüntetéshez. Ahogy a Vámház körúton felbukkant a híd felől érkező menet, és kibontakoztak a demonstráció méretei, megdobbant a szívem: Budapest él, és újra meg újra megmutatja elnyomóinak, hogy ez a város nem lesz Fidesz-gyarmat.

Talán azért is volt ez váratlan öröm, mert a május eleji óriási megmozdulások után úgy gondoltam: most apályban vagyunk, az emberek látják a híreket, továbbra is megvan a véleményük, de ezúttal nem számítottam nagy tömegre (igaz, néhány hete a Várkert Bazárhoz indulva sem hittem volna, hogy életem egyik legnagyobb tömegdemonstrációjához csatlakozom a CEU-t megtámadó Orbán-rezsimmel szemben... Az Erzsébet-híd pesti hídfőjétől kezdtem érzékelni, hogy elképesztő, amiben most végre részem lehet.)

Azért kezdem ezzel a személyes élménnyel, mert az interneten már a demonstrációval egy időben is, utána pedig azonnal beindult a dohogás: a rezsim gyűlölködő híveit nem említem (az Anker köznél személyesen is találkozhattunk egy egyszemélyes Békemenettel, aki ordítva küldött el bennünket Izraelbe), de a céljainkat támogatók között, a rendszerváltásban reménykedők között sem nagyon találkoztam örömteli kommentárokkal. Van, aki a szervezők és a szónoklatok színvonalát kritizálja, vagy rámutat, hogy a rezsim vasárnap sem lett elsöpörve, továbbá erős az a hang, amely az egész hazai ellenzéki mozgalom értelmét is megkérdőjelezi, hiszen "úgysem ér el semmit", stb. stb.

Kétségtelen, a május 21-i tüntetés szónoklatai egyenetlen színvonalúak voltak, amibe azért a helyenkénti kínos pillanatok mellett belefér, hogy éppen az utolsó három szónok (a fiatal agykutató tudós, a CEU lelkes és okos  hallgatója és az ügyeletes ellenségnek kijelölt civil szervezetek Civilizáció mozgalma nevében a Partners Hungary vezetője) kiválóan beszélt, nagyon fontos dolgokat mondtak el, érdemes volt kivárni.

A vitatható és vitatandó politikai részleteken túl azonban ezúttal is az ellenállás létezését tartom a leglényegesebbnek. A Kálvin téri találkozásom a hatalmas tömeggel a demonstráció legfontosabb élménye volt, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy éppen ez az értelme az újabb és újabb megmozdulásoknak: sokan, vagyunk, együtt vagyunk, olyan városban élünk, amely nem adja meg magát, az Orbán-rezsimnek semmi oka, hogy megnyugodjon.

Aki egy-egy tüntetéstől sokkal többet vár, félreért valamit.

Sokszor eszembe jut Konrad Lorenz híres leírása arról, hogyan indul el a vetésben legelésző csókák csapata. Egyikük felrebben, mintha azt mondaná a többieknek, na menjünk. A többiek rá sem hederítenek, ő is visszahuppan... Kisvártatva újabb önjelölt próbálkozik, neki sem sikerül magával ragadni a csapatot... Aztán a ki tudja hányadik próbálkozó váratlan sikert ér el: minden csóka vadul verdesni kezd a szárnyával, és továbbállnak. Azt viszont még tizedmásodpercekkel előtte sem tudja senki megjósolni, hogy egy-egy nekibuzdulás eredményes lesz, vagy nem.

Vasárnap ismét sok ezren voltunk, nagyon erős próbálkozás volt - a hangulat egyáltalán nem kedvez az uralkodni próbáló rezsimnek, és bármikor eljöhet az idő, amikor ebben a másfél-kétmilliós városban egy újabb kormányzati provokációra válaszul akkora tömeg indul el, és olyan kitartóan mozdul meg, amire már nem lesz elég a szokott ostoba migránsozás és sorosozás.

(A fotót Rév Ambrus barátom készítette a Kálvin téri találkozás perceiben. Köszönöm!)

(A bejegyzés rövidített változata a zarojel.hu hírportálon megjelent. Köszönöm a szerkesztőknek!)

2017. április, magyar húsvét...

Jézus ott áll Röszkénél, Ásotthalomnál, Tompánál, a szögesdrót túloldalán, és bebocsátást kér.

Sajnos a magyar "keresztények" tömegei momentán nem érnek rá, hogy ilyen piti dolgokkal foglalkozzanak, mert éppen a templomokban tülekednek és forgatják a szemüket, igen nagy áhítatban vannak így húsvét táján.

Ugyanezek az ájtatos templomjárók nagy többségükben igen elégedettek azzal a könyörtelen hatalommal, amely az ő "biztonságukra" hivatkozva tömegesen ítéli gyötrelmekre, embertelen eljárások elviselésére a mi segítségünkre szoruló, elcsigázott embereket.

A részletekről érdeklődj például Donáth Ferenc barátunknál, aki a menekültválság kezdete óta folyamatosan orvosi és emberi segítséget nyújt a határ túloldalán rekedt, borzasztó állapotban érkező embereknek.




RESPECT A BECSÜLETÜNKÉRT TÜNTETŐKNEK!

Valld meg – kérdezte Pilátus halkan, görögül -, ugye, te nagy gyógyító vagy, orvos?

NAGYPÉNTEK táján minden évben újraolvasom az alábbi szöveget BULGAKOVTÓL...
Pilátus megérti, hogy valami egészen különleges találkozás jött létre az életében, de elé teszik a pergament a felségsértés vádjáról, és akkor azt mondja: "Elveszett!" ... majd: "Elvesztünk!"...



A tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napján, kora reggel Judea prokurátora, Ponczius Pilátus, vérvörös bélésű fehér köpenyben, katonás léptekkel megjelent a fedett oszlopcsarnokban, amely Nagy Heródes palotájának két szárnya közt húzódott.
A prokurátor mindennél jobban utálta a rózsaolaj szagát; a megvirradó nap nem sok jót ígért, mert ez az illat hajnl óta üldözte. Úgy rémlett, még a kert pálmái és ciprusai is rózsaolajszagot árasztanak, s az őrség bőr lószerszám- meg verejtékszagába is ez az átkozott rózsaillat vegyül.
(…)

“Istenek, istenek, miért büntettek engem?… Igen, semmi kétség, ez megint az a leküzdhetetlen, szörnyű betegség… a migrén, a hemicrania, a féloldalas főfájás… nincs ellene orvosszer, nincs tőle menekvés… a legjobb, ha meg sem mozdítom a fejem…”

A szökőkút mellé, a mozaikpadlóra már odakészítették a karosszékét; a prokurátor nem nézett senkire, leült, és oldalvást kinyújtotta a kezét. Titkára tisztelettudóan egy pergamenlapot helyezett beléje. A prokurátor arca fájdalmasan eltorzult, átfutotta azt, ami a pergamenlapra írva volt, majd visszaadta titkárának, és megszólalt - még a beszéd is nehezére esett:

- A vádlott Galileába való? Továbbították az ügyet a tetrarchához?
- Igenis, prokurátor - válaszolta a titkár.
- És hogy döntött?
- Nem volt hajlandó dönteni az ügyben, és a Szinhedrion halálos ítéletét önnek küldte le megerősítés végett.

A prokurátor arca megrándult.

- Vezessék elém a vádlottat - szólt halkan.

És két legionárius a kert mélyéből abban a nyomban felvezetett az oszlopcsarnokba egy huszonhét éves forma férfit, és odaállította a prokurátor karosszéke elé. Ócska, szakadozott, világoskék chitont viselt a fiatal férfi. Feje be volt kötve, a fehér kötést bőrszíj fogta a homloka körül, s keze össze volt kötözve a hátán. Bal szeme alatt nagy kék folt sötétlett, szája sarkában seb, melyre rászáradt z alvadt vér. Riadt kíváncsisággal tekintett a prokurátorra.

Emez egy ideig hallgatott, majd arameus nyelven megkérdezte:
-Te uszítottad a népet, hogy lerombolja a jerusalaimi szentélyt?
Miközben ezt kérdezte, úgy ült, mint a kőszobor, mert félt megmozdítani pokoli fájdalommal lüktető fejét.
A megkötözött fiatal férfi kissé előrehajolt, megszólalt:
- Hidd el, jó ember…

De a prokurátor, éppoly mozdulatlanul és éppoly halkan, de nyomban a szavába vágott:
- Engem szólítasz jó embernek? Tévedsz. Jerusalaimban mindenki azt terjeszti rólam, hogy vérszomjas fenevad vagyok… és ez igaz. - Majd éppoly monoton hangon hozzátette: - Hívják ide Patkányölő centuriót…
(…)

- Ez a vádlott engem “jó ember”-nek szólít. Vigyétek ki egy percre, és magyarázzátok meg neki, hogyan kell velem beszélni. De kárt ne tegyetek benne.
(…)

- Római prokurátort nevezni hégemónnak. Más szót nem szabad mondani. Vigyázzban állni. Érted, vagy megüsselek?
A fogoly megtántorodott, de erőt vett magán, a szín lassan visszatért arcába, nagyot lélegzett, és fátyolos hangon megszólalt:
-Értlek. Ne üss meg.
Csakhamar ismét a prokurátor előtt állt.

Bágyadt, beteg hang ütötte meg a fülét:
- A nevet.
- Az enyémet? - kérdezte készségesen a fogoly, egész valójával kifejezvén igyekezetét, hogy értelmesen válaszoljon, s ne gerjessze többé haragra a prokurátort.
- A magamét tudom - mondta a prokurátor halkan. - Ne tettesd magad butábbnak, mint amilyen vagy. Természetesen a te nevedet kérdem.
- Jesua - sietett válaszolni a rab.
- Gúnyneved van?
- Ha-Nocri. (“A Názáreti”)
- Hol születtél?
- Gamalában - És a rab fejével mutatta, hogy ott valahol, jobbra tőle, északon van egy Gamala nevű város.
(…)

- Állandó lakhelyed?
- Állandó lakhelyem nincs - felelte a rab röstelkedve. - Városról városra járok.
- Ezt rövidebben is ki lehet fejezni: egyszóval, csavargó vagy - állapította meg a prokurátor, majd megkérdezte:
(…)

- Tehát le akartad rombolni a templomot, és erre tüzelted a népet?
A rab ismét megélénkült, szeme már nem árulkodott félelemről; görögül válaszolt:
- Soha életemben, jó emb… - itt szemében ismét felvillant a rémület, amiért kis híján elszólta magát - soha, hégemón, nem akartam lerombolni a templomot, és senkit sem uszítottam erre az értelmetlen cselekedetre.
(…)

A prokurátor továbbra is fanyarul mosolyogva tekintett a rabra, majd a napra, mely kérlelhetetlenül emelkedett egyre magasabbra a messze lenn, jobbra lévő hippodrom lószobrai fölé, s hirtelen fölémelyedő gyötrelemmel arra gondolt, a legjobb lenne elkergetni ezt a különös latrot, és csupán két szót szólni: “Akasszátok fel!” Igen, elkergetni a kísérő katonákat is, az oszlopcsarnokból bemenni a palotába, az elsötétített szobában végigheverni az ágyon, hideg vizet kérni, elhaló hangon odahívni a Banga kutyát, s elpanaszolni neki a hemicraniá-t És egyszer csak eszébe jutott a méreg: ez a gondolat csábítóan suhant át fájó koponyáján.
Zavaros szemmel nézett a rabra, jó ideig hallgatott, és gyötrelmesen próbált rá visszaemlékezni, miért is áll előtte ez az ütésektől eltorzult arcú fogoly a kérlelhetetlen jerusalaimi napsütésben, és még hány fölösleges kérdést kell neki föltennie.
(…)

- De valamit mégis szóltál a templomról a népnek.
A válaszoló hangja Pilátus halántékát hasogatta, kimondhatatlanul fájt; és ez a hang azt mondta:
- Arról beszéltem, hégemón, hogy az óhit temploma összeomlik, és felépül az igazság új temploma. Azért mondtam így, hogy jobban megértsék.
- És miért uszítottad a népet a piacon, te csavargó, miért beszéltél neki az igazságról, amelyről fogalmad sincs? Mi az igazság?

“Istenek! - gondolta magában eközben a helytartó. - Olyasmit kérdezek, ami egyáltalán nem tartozik a dologhoz… az agyam csebenhagy…” És újra megjelent előtte a sötét folyadékkal teli serleg: “Mérget, ide azt a mérget…”

És újra meghallottta azt a hangot:
- Az igazság mindenekelőtt az, hogy tenéked, hégemón, fáj a fejed, annyira fáj, hogy kishitűen már a halálra gondolsz. Nincsen erőd, hogy velem beszélj, még az is nehezedre esik, hogy rám tekints. Így most akaratlanul is a hóhérod vagyok, és ezt módfelett sajnálom. Jóformán gondolkodni sem tudsz, csak arról ábrándozol, hogy odajöjjön hozzád a kutyád, mert úgy látszik, ez az egyetlen élőlény, amelyhez ragaszkodol. De kínjaid nemsokára véget érnek, a főfájás elmúlik.

A titkár a rabra meresztette a szemét, s nem jegyezte fel szavait.
Pilátus felnézett a rabra elkínzott szemével, és látta, hogy a nap már elég magasan jár a hippodrom felett, egy sugárpászmája behatolt az oszlopcsarnokba, és Jesua foldozott szandálja felé kúszik, Jesua pedig félrehúzódik előle.

A helytartó ekkor felállt karosszékéből, két keze közé szorította fejét, és viaszsárga, borotvált arcára kiült a rémület. De erős akarattal nyomban elfojtotta, és visszaült karosszékébe.
A fogoly eközben tovább beszélt, de a titkár már egyetlen szavát sem jegyezte föl, csupán kinyújtotta nyakát, mint a gúnár, úgy figyelt, hogy semmit el ne mulasszon.

- Most már mindennek vége, és én örülök ennek – folytatta a rab, és jóakaratúan tekintett Pilátusra. – Azt tanácsolnám neked, hégemón, hagyd el egy időre a palotát, és indulj gyalogsétára a környéken, akár az Eleon-hegyi kertekbe. A zivatar… - a fogoly megfordult, és hunyorogva fölnézett a a napba – a zivatar csak később, estére fog kitörni. A séta javadra válik majd, s én szívesen elkísérnélek. Új gondolataim támadtak, amelyek, úgy hiszem, téged is érdekelnének, és szívesen megosztanám őket veled, annál inkább, mert rendkívül eszes embernek látszol. – A titkár halálosan elsápadt, és a földre ejtette a pergamentekercset. – Csak az a baj, folytatta a megkötözött fogoly, akit senki sem hallgattatott el -, hogy túlságosan zárkózott vagy, és végképp elveszítetted a hitedet az emberekben. Pedig hát, valld be, az mégsem lehet, hogy az ember minden szeretetét egy kutyára pazarolja! Szegényes és szomorú az életed, hégemón! – és a beszélő mosolyogni merészelt.

A titkárnak most már csak az járt az eszében, higgyen-e a fülének, vagy ne higgyen. Hinnie kellett. Akkor megpróbálta elképzelni, hogy a lobbanékony helytartó milyen különös formában torolja meg a rab példátlan vakmerőségét. Ez most nem sikerült, noha jól ismerte a helytartót.
Ekkor rekedten, elfúlón megszólalt a prokurátor latinul:

- Oldozzátok el a kezét.
A kísérő legionáriusok egyike a földre dobbantotta kopjáját, átadta egyik társának, aztán odament, és leoldozta a kötelet a rab kezéről. A titkár fölvette a földről a tekercset, s elhatározta, hogy egyelőre nem ír fel semmit, és semmin sem lepődik meg.

- Valld meg – kérdezte Pilátus halkan, görögül -, ugye, te nagy gyógyító vagy, orvos?
- Nem, prokurátor, nem vagyok orvos – válaszolta a rab, és élvezettel dörzsölgette fájó, dagadt, kivörösödött csuklóját.
(…)

- Jó, ha mindenáron titkolni akarod, hát titkold. Az ügyhöz ennek nincsen közvetlen köze. Azt állítottad tehát, hogy nem uszítottad a népet, hogy rombolják le … vagy égessék fel, vagy valamely más módon pusztítsák el a templomot?
- Ismétlem, hégemón: senkit sem uszítottam semmi effélére. Talán gyengeelméjűnek látszom?

- Ó, nem, nem látszol gyengeelméjűnek – válaszolta halkan a prokurátor, és elmosolyodott, furcsa, ijesztő mosollyal. – Esküdj meg hát, hogy nem cselekedtél semmi effélét.

- Mire akarod, hogy esküdjem? – kérdezte most már nagyon megélénkülve a kötelékétől megszabadult fogoly.
- Mondjuk… az életedre – ajánlotta a prokurátor. – A pillanat éppen alkalmas, hogy megesküdjél rá, hiszen úgyis egy hajszálon függ, tudd meg.
- Talán bizony azt hiszed, te függesztetted föl, hégemón? – kérdezte a rab. – Nos, ha ezt hiszed, erősen tévedsz.

Pilátus összerezzent, és fenyegetően dünnyögte:
- Én elvághatom ezt a hajszálat!
- Ebben is tévedsz – mondta a rab sugárzó mosollyal, kezével ernyőzve szemét a nap ellen. – Mert, ugyebár, elismered, hogy csak az vághatja el a hajszálat, aki felfüggesztette!

Pilátus elmosolyodott:
- Igen, igen, most már nem kételkedem benne, hogy a jerusalaimi szájtátók csapatostul szegődtek a nyomodba. Nem tudom, ki függesztette a helyére a nyelvedet, de akárki volt, ügyesen csinálta. Egyébként mondd csak, igaz-e, hogy a susai kapun át vonultál be Jerusalaimba, szamárháton, és a csőcselék, amely kísért, üdvrivalgásával úgy köszöntött, mint valami prófétát? – És a prokurátor a pergamentekercsre mutatott.

A fogoly hüledezve nézett a prokurátorra:

- De hisz nincs is szamaram, hégemón! Igaz, valóban a susai kapun át érkeztem Jerusalaimba, de gyalogszerrel, és csupán az egy Lévi Máté kíséretében, és senki semmit sem kiáltott felém, hiszen akkor senki sem ismert ebben a városban.

- Ismered-e a következő három személyt – kérdezte Pilátus, és le sem vette szemét a fogolyról eközben -: egy bizonyos Dismast, egy Gestas nevezetűt, és harmadszor Bar-Rabbant?
- Nem, ezeket a jó embereket nem ismerem.

Az oszlopcsarnokba ekkor berepült egy fecske. (…) Mialatt a fecske röptét figyelte, a prokurátor fejében, melyet immár tisztának, könnyűnek érzett, a következő formula alakult ki: a hégemón felülvizsgálta a Jesua nevű vándorfilozófus – gúnynevén Ha-Nocri – ügyét, és benne semmi kivetnivalót nem talált. Kiváltképpen nyomát sem lelte bármiféle összefüggésnek nevezett egyén tettei és a közelmúltban Jerusalaimban történt zavargások között. A vándorfilozófus elmebetegnek találtatott, minek következtében a hégemón nem hagyja jóvá a Kis Szinhedrion által hozott halálos ítéletet. Tekintettel azonban arra, hogy Ha-Nocri hóbortos, utópisztikus beszédei nyugtalanságot okozhatnak Jerusalaimban, a helytartó száműzi Cesarea Stratonisba, vagyis éppenséggel oda, ahol ő maga, a prokurátor székel.
(…)

- Ez is őróla szól? – kérdezte titkárától, aki másik pergament nyújtott át neki.
(…)

Mikor elolvasta a pergament, arca elváltozott. Sötét vérhullám tolult a fejébe… látása is elhomályosult…Mintha hallásával is történt volna valami: mintha távolból halk, fenyegető harsonaszó hangzanék, és dölyfös orrhang dünnyögné elnyújtva a szavakat: „A felségsértésről szóló törvény…”

Furcsa, összefüggéstelen, kusza gondolatfoszlányok suhantak át a helytartó elméjén. „Elveszett!” Majd: „Elvesztünk!…” És valami badar ötlet – a halhatatlanság; ez a halhatatlanság azonban, ki tudja, miért, elviselhetetlen bánatot keltett.

(Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita. Európa, 1969. Fordította Szőllőssy Klára. 21-34. oldal)