2019. március 23., szombat
A szibériai Petőfi-legenda és szerkesztői lelkiismeretem
(a fotó forrása: nyest.hu)
Úgy hozta a sorsom, hogy az elmúlt években szerkesztőként gyakrabban és intenzívebben kerültem kapcsolatba az állítólagos szibériai Petőfi-lelet ügyével, mint azt szerettem volna, és mint azt valaha terveztem.
A Szabad Föld hetilap internetes szerkesztőjeként kiváló kolléga, Borzák Tibor cikkeit is gondoztam, ő pedig szívósan, rendszeresen tudósít a fejleményekről, sőt, újságíróként sűrűn hoz elő újabb megszólalókat, dokumentumokat, akik idézésével, illetve amelyek taglalásával életben tarthatja a legendát. Egyértelmű: Borzák Tibor őszinte meggyőződéssel keresi a szibériai Petőfi nyomait.
2018 végén pedig Illés György barátom visszaemlékezéseit szerkeszthettem, amelyek "Az orosz titok" címmel jelentek meg a SzépKönyvek Kiadónál. Illés Györgyöt, mint a moszkvai Magyar Kulturális Intézet igazgató-helyettesét a kilencvenes években a barguzini expedíció vezetői is megkeresték, és ő, mint minden segítséget kérő honfitársnak, nekik is támogatást nyújtott helyi kapcsolataival, szervezőmunkával. Az együttműködést hivatali kötelességének tekintette, de sok jel mutat arra is, hogy a "Petőfi-kutatók" által összehordott könyvtárnyi szenzációt tényként kezeli, hitelesnek gondolja.
Szerkesztői munkámat végezve sem Borzák Tibor, sem Illés György sorairól semmiféle véleményt nem nyilvánítottam, ez senkit nem is érdekel. Azt, amit és ahogyan ők nyomtatásra átadtak, legjobb tudásom szerint többször elolvasni, az esetleges belső logikai, nyelvi, szerkezeti hibákra figyelni, a digitalizálást elvégezni - ennyi volt a feladatom. A szerkesztő azonban bizonyos határokon túl nem hessegetheti el saját felelőssségét a nyilvánossághoz eljuttatott tartalomért. Legalább itt a blogomban el kell végeznem a kötelező tisztázást.
Mind Borzák Tibornál, mind Illés Györgynél folyamatosan előkerülnek a "hivatalos" tudományos testületek, elsősorban az MTA "érthetetlen" elzárkózását bíráló megjegyzések. Ugyanez az elem az idei március 15-én az RTL Klub — egyébként a színvonalas bulvár-kategóriába tartozó — Fókusz műsorának összeállításában ( https://rtl.hu/rtlklub/fokusz/tortenelmi-tevhitek-miket-nem-tudunk-petofi-sandorrol?utm_source=Facebook&utm_medium=Fokusz&utm_campaign=post ) is felbukkant. Azt hangsúlyozzák, hogy hiába követelnek a "Petőfi-kutatók" exhumálásokat, DNS-vizsgálatokat, a tudósok következetesen elzárkóznak ettől. Különösen sok negatív jelzőt kap az MTA hajdani kiváló tudós történész elnöke, Kosáry Domokos. Tényleg, miért voltak és maradtak ennyire csökönyösek?
Illés György idézi az "MTA teljhatalmú tudósának" (ez az ő kifejezése), Kosáry Domokosnak a levelét, amelyben röviden és egyértelműen a Petőfi-rokonok exhumálásának elutasítását javasolja:
"Engedje meg, hogy mellékeljem az MTA Petőfi-bizottsága jelentését, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy eddig semmilyen kézzelfogható bizonyíték nem tanúsítja, hogy Petőfi valaha is Szibériába kerülhetett. Ugyancsak mellékelem az MTA Antropológiai Bizottság jelentését másolatban, amely figyelmeztet a DNS-print eljárás alkalmazhatóságának feltételeire és korlátaira. Mindezek alapján csak megismételhetem azt, amit előző levelemben már kifejtettem; tehát azt, hogy a Megamorv Petőfi Bizottság semmilyen formában nem bizonyította annak lehetőségét, hogy Petőfi Szibériába kerülhetett. Így hiányzik minden feltétele annak, hogy csontvizsgálatokat végezzünk. "
A "Petőfi-kutatóknak" nyilván nagy pechjük volt, hogy expedíciójuk idején éppen a magyar történettudomány olyan kiválósága volt az MTA elnöke, mint Kosáry Domokos. Kosáry egy pillantással felmérte, hogy mennyire komoly ez az egész mozgalom. A "Megamorv Petőfi Bizottság", amely már nevében is a bulvárszerte hírhedt "kazánkirály" dicsőségét hirdette, és az egész barguzini legendaépítés körül folyamatosan felbukkanó (finoman szólva) "érdekes" figurák egész sora tökéletesen alkalmas volt és mindmáig alkalmas az egész ügy hitelének lerombolására.
Kosáry Domokos az egyik legfontosabb szereplője annak a huszadik század végi, kiemelkedő tudományos teljesítménynek, amely a magyar történész-közösséget, a magyar történettudományt kiszabadította a korábbi vulgármarxista béklyóból, és a legrangosabb, nemzetközi elismerést kivívó hazai társadalomtudományi ágak közé emelte.
Kosáry egy pillantással fel tudta mérni, mi az, ami komolyan vehető, és mi az, amivel nem szabad érdemben foglalkozni, mert azzal fenyegeti a tudományt, hogy közröhejbe fullad. Az újraszerveződő hazai szélsőjobboldal kalandoraival összekeveredő műkedvelő "Petőfi-kutatók" cirkuszi sereglete — bár nyilván voltak köztük kisszámú kivételek is — egyértelműen az utóbbi körbe tartozott. Amikor ezekből a körökből követelni kezdték, hogy a Nemzeti Sírkertben Petőfihez kötődő sírokat bolygassanak, rokonokat exhumáljanak, akkor az Akadémiától állásfoglalást kérő politikusoknak tudományos tanácsot kellett adni, hogy engedjenek-e ennek a nyomásnak.
Kosáry Domokos, mint kiváló történész tudós egyébként nyilván azzal is tisztában volt, hogy a "Petőfi-kutatásnak" gazdag előzményei vannak... Petőfi segesvári eltűnése után azonnal sok száz ál-Petőfi bukkant fel szerte a hazában. Szép számmal kóboroltak a bukott szabadságharc után a félelembe burkolózó, és legendákra éhes vidéken. Azonnal szárnyra keltek mindenféle szenzációk is, amelyek egy dologban azonosak voltak: "Petőfi él." Miért lenne meglepő, hogy valaki — akár hadifoglyok is — messzi keleti tájakra is elvitték ezt a reményt? Azok a "dokumentumok", amelyek egyre-másra előbukkannak burjátföldi levéltárakból, nagyon érdekesek, de nem azért, mert tényekről tudósítanak, hanem keletkezésük, terjedésük különleges körülményei miatt.
Sokat elárulnak a távoli keletről előbukkanó "Petőfi/Petrovics-versek" is. Valóban perdöntő bizonyítékok ezek a publikációk - de nem azt bizonyítják, amit a "Petőfi-kutatók" gondolnak róluk. Petrovics-költő sorainak semmi közük az 1849 júliusáig megismert Petőfi-költészethez. Egy fűzfapoéta próbált valami hasonlót előállítani, de ez tehetség hiányában nem sikerülhetett.
(Lássunk egy példát!
Az álmaim
Ifjú koromban fölöttem
Csapatban keringtek, rajzottak
Az álmok, őket szerettem,
Am’ért engem hősnek álmodtak.
Büszkén harcra kerekedtem
Gonoszak, fondorok vesztére.
A népemet én vezettem.
Valék prófétája s vezére.
Kitűztem a piros zászlót
S kivont éles kardom késztetett,
Fölgyújtsam az ó világot
Megszabadítsam a népeket.
Hadra pajzsot s vértet vettem.
Lovamra merészen ültem fel.
Gyí! Vágtass, száguldj érettem!
A szabadságért hadd essem el!
Gyöngén ülém meg ménemet.
Csatában lovamról leestem.
Fölöttem paizsom szétrepedt
Fölkelnék, de ólom a testem.
A távol’ síkra meredtem.
Amott a hősök még küzdöttek,
S köztük már nem lehettem.
Ah! Álmaim nem teljesültek...
A. Petrovics
Nos, Szabolcska Mihály, vagy Szittya Attila Bendegúz megnyalná a tíz ujját...)
A rendszerváltás évei óta eltelt évtizedekben persze gyökeresen átalakult a közvélemény szerkezete. Trump, Orbán, a Facebook-fakenews hullámok, a ragályként terjedő konteók korában már alig maradt védelem a szellemi ámokfutás ellen. Nem zárható ki, hogy a kitartó "Petőfi-kutatók" újabb és újabb "perdöntő tényeket" ásnak elő. Lesznek itt mindenféle DNS-vizsgálatok, talán még a sírbolygatást, exhumálást is elérik a különböző "Petőfi-frakciók". Merthogy az egész ügy komolytalanságát már-már fokozhatatlanná teszi, hogy egyes csoportjaik "Petőfit" már el is temették a Fiumei úton ( https://www.nyest.hu/hirek/mit-fogtok-eltemetni-csirkecsontot ), miközben más frakciók más "Petőfiről" tudnak, akinek maradványait a legnagyobb titokban őrzik valahol külföldön....
Mondhatnánk, hogy szegény Kosáry Domokos, ha ezt megérte volna — de a bölcs történész ennél cifrábbakat is megélt hosszú életében. Most is csak mosolyogna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése