A lényeg a nő bal és jobb combja között – Liska Tibor ontotta az aranyköpéseket

Liska Tibor olyan világ esélyeit mutatta meg nekünk, "amelyben nincs kirekesztés, amelyben nem állítanak mesterséges akadályokat az emberi cselekvés elé, nem korlátozzák a szabad gondolatot, amelyben az állam az adóval nem fosztogat, és támogatásaival nem osztogat – és amely mindeközben biztonságot nyújt a versenyből önként kimaradó polgárainak." Így méltatta a HVG-ben Farkas Zoltán újságíró Liskát.  

Idén lenne 95 éves

Liska a magyar közgazdaságtudományi gondolkodás nagy korszakának legszínesebb alakja volt. Nagy generációban, 1925-ben született, mint annyi más kiváló magyar művész, tudós, értelmiségi. A "fényes szelek" generációjával együtt indult pályáján, és ő valóban különösen fényes pályát futott be.  

Bárki, bármikor beszállhasson ebbe a versenybe

Liska Tibor a Kádár-korban, a hatvanas évek rövid reform-aranykorát követő ellenreforrmáció évtizedeiben alig-alig szólalhatott meg. Nagy szám volt ezért, hogy a HVG-ben 1981-ben kifejthette nézetei lényegét így:
„A cél az, hogy a jövőben várható és garantáltan vállalt jövedelmek növelésére irányuló licitálási verseny kiszélesedjen és állandósuljon, vagyis ne csak egy kisebbség és nem csak néhány évre, hanem ki-ki az idők végtelenségére és a várható világpiaci viszonyokra tervezve, önállóan és mégis az eddigieknél felelősebben, jobban egyeztetve vállalkozhasson. Fontos lenne, hogy bármikor, bárki beléphessen e versenybe, s a már a „tojáson belüli" tulajdonosoknak is az legyen a legfőbb érdekük, hogy kineveljék, maximálisan segítsék az önmaguknál is jobb konkurenseket, hogy a társadalmi vagyon minden kis része, egysége éppen a jövő alakításának szempontjából legjobb helyzetben lévő „játékoshoz" kerülhessen. Mindez úgy, hogy ne csökkenjen, hanem jelentősen növekedjen a fejlettebb, társadalmi tulajdonosi gazdálkodásért folyó versenyben az egyes versenyzők biztonsága. A biztosítottság pedig ne csak a versenyből való kiesés ellen védjen, hanem a még hatékonyabb eredmények elérésére is ösztönözzön.”

Liska aranyköpései

Farkas Zoltán idézett Liska-portréját ("Szellemi forradalmár. Deviáns géniusz") mindenkinek érdemes elolvasni, aki hiteles és eleven portrét akar kapni a zseniális társadalomreformerről.
Sűrűn idézi az emlékezetes Liska-aranyköpések egész sorát.
Perspektívát mindenkinek:
„Ne azé legyen a föld, aki megműveli, hanem az művelhesse meg, aki a leghatékonyabban teszi.”
Hasonlat az új típusú tulajdonról:
„Ha egy szép nő bal combját nézem, akkor az tetszik jobban. Ha áttéved a tekintetem a jobb combjára, akkor már az. Pedig a lényeg éppen a kettő között van."
Aki bérel, az nem igazi tulajdonos:
„A bérlet akkor jó, ha használok valamit. Ha evezős csónakot bérelek, senki ne várja tőlem, hogy vitorlást hozzak vissza."
És egy figyelmeztetés az új kor rajongóinak:
"Most a pénz diktatúrája jön, ez pedig sokkal keményebb hatalmi eszköz, mint a csak adminisztratív és politikai bürokrácia hatalma. Mert lecsukatni egy ország lakosságának csak a kisebb hányadát lehet. De pénzzel mindenki függő helyzetbe hozható.”

Szabadulást a bérrabszolgaságból!

Liska Tibor neve, nem véletlenül, felmerült a koronavírus-válság nyomán előkerült alapjövedelem-vitában is. Farkas Zoltán már öt évvel ezelőtt megpendítette a szellemi rokonságot cikkében:
"Nem nehéz felismerni Liska társadalmiörökség-tőkéről vallott nézeteinek leegyszerűsített változatát a feltétel nélküli alapjövedelem gondolatában sem. Más kérdés, hogy a születéssel történő pénzteremtés és a meglévő jövedelem elosztása között olyan lényegi különbség van, amire Liska aligha bólintana rá. Ez nem megoldás a bérrabszolgaságra – mondaná."

Szemernyit sem kerültünk közelebb

"Liska életművében nem ez a legfontosabb" – szögezte le Farkas Zoltán. – "Hanem az az elszántság, amivel a politikai intézményrendszert, annak működését, a bürokráciát, a korrupciót, a klientúrák világát, a kizsákmányolás valamennyi formáját ostorozta, és amilyen vonzónak a szabadságot felmutatta. Annak a világnak a lehetőségét, amelyben nincs kirekesztés, amelyben nem állítanak mesterséges akadályokat az emberi cselekvés elé, nem korlátozzák a szabad gondolatot, amelyben az állam az adóval nem fosztogat, és támogatásaival nem osztogat – és amely mindeközben biztonságot nyújt a versenyből önként kimaradó polgárainak. Ehhez a világhoz pedig ma szemernyit sem vagyunk közelebb, mint Liska Tibor 1994-ben bekövetkezett halála idején." 



(Illusztráció: a Gellért Szálló sörözőjének teraszán, 1990. – A fotó forrása: Liska Tibor családi archívuma)

Senki nem értette azt félre. Undorító volt és gyalázatos

Április 15-én tették közzé Fekete György halálhírét.
https://444.hu/2020/04/15/meghalt-fekete-gyorgy

A Népszavában Tölgyesi Gábor írt rövid nekrológot, amelyben ez olvasható:
"Az MMA tulajdonába kapta a Műcsarnokot, majd egyre több ingatlant, miközben Fekete egyik-másik bántó (félreérthető) nyilatkozata borzolta a kedélyeket. (Utóbb bocsánatot kért.)"
https://nepszava.hu/3074641_fekete-gyorgy-halalara

Hát, ezt nem kellett volna. Elegáns megoldás, ha a gyászhír perceiben ezt az undorító ügyet nem emlegetik fel, ahogy például a 444 el is kerülte.

Ha viszont valaki másként dönt, mint a Népszava szerzője tette, akkor őszintén kell beszélni. Fekete György 2012-ben Konrád Györgyöt (és valójában nemcsak őt) gyalázó szöveggel keltett megérdemelt figyelmet:
"Egyebek mellett azt mondta, hogy „számolni kell azzal, hogy Konrád Györgyöt is magyarnak tekintik külföldön, bármit is mond rólunk”. Illetve célkitűzéseinek ismertetése kapcsán egyszer így fogalmazott:„erre a modern demokráciára én fütyülök, mert ez nem modern és nem demokrácia.”"

Szóval, a félrevezetett külföldiek még Konrád Györgyöt is "magyarnak tekintik"...

Az, amit Fekete megengedett magának, az a bundás antiszemita célozgatások klasszikus, századok óta ismert kódja. Persze, megindult a magyarázgatás, közleménygyártás, de ez a kód tökéletesen célba ért, és elégedettséggel töltötte el azokat, akik az efféle célozgatásokra vágynak. Konrád György álláspontját, külföldi nyilatkozatait utálni mindenkinek joga volt, de ha valaki a magyarságát kérdőjelezi meg emiatt, ráadásul olyan sunyi és nyakatekert módon, ahogy Fekete György tette, az a legsötétebb idők gondolkodásmódját idézte fel újra.

Egyszóval: az a nyilatkozat nem "bántó" és "félreérthető" volt, hanem undorító és gyalázatos.

"Megemlítem Bayer Zsolt nevét, közbevág... — Minek? Nincs ebben ennyi"

Szövegmentés. A Népszava honlapján az archívumban nem találtam, begépeltem.

"Barbárok és egy jó lábjegyzet"

Fölidézem neki, hogy egyszer Rómában betértem egy hatalmas könyvesboltba, ahová éppen akkor hozták meg a Harmonia Caelestis frissen nyomott, olasz nyelvű példányait. Alig lehetett bejutni az ajtóba lepakolt, több raklapot betöltő, néhány köbméter Esterházytól.  
Jóérzéssel nevet, és megjegyzi: ennek köszönhetően kapott később több olasz kitüntetést ("akár ha egy Darvasi-paródiában").

Eszembe jut, hogy valahol azt írja, Budapest Római-fürdő részén él, ami az ókorban éppen túlesett ("egy hévmegállóval") a limes határán, vagis tulajdonképpen ő már a barbárok földjén lakik.

Kikerülhetetlen a kérdés:
 — Most is barbárok között élünk?

Meglep a válasszal: 
 — Mi vagyunk a barbárok. Ami napjainkban az utcán megjelenik, például a kirakatbetörés, gárdázás, cikkek, nagyon is európai jelenségek. Ne áltassuk magunkat, nemcsak Schröder egykori kancellár, hanem akikkel szemben föláll a pódiumra, azok is európaiak.  

A reflexeinkre figyelmeztet. Hajlamosak vagyunk az európai kifejezést csupa pozitív tartalommal fölruházni: kulturáltság, műveltség, művészet, humanizmus, tiszta erkölcs...  

Nem. Az európaiság nem a jónak, hanem a "van"-nak a szinonimája. Ami itt van, mind európai. A finomságunk, a durvaságunk, a barbárságunk, minden. Az ember nem azonos a jobbik énjével. Jobbik én, rossszabbik én, semmilyen én. És akkor a te-ről nem is szóltunk. 

Vajon képesek vagyunk-e szembeszállni azzal, ami rossz? — töprengünk el, és tétova a válasz is. Napjainkban kevesebb a sikerélményünk — látja be csöppet sem elkeseredetten, legkevésbé sem reménytelenül. 
Nem hiszem, hogy olyasmi közeledne, ami elháríthatatlan, amivel szemben ne lenne erő vagy erőnk.

Az elmúlt napok, hetek eseményei bizonyítják, hogy van a normalitásnak is ereje. Civil erő. Fontos volt, hogy az államelnök is elment a megtámadott utazási irodába. És fontos volt a fideszes képviselő. Aztán ő kicsit elbonyolította magát. Minden országban találunk újfasisztákat. A fasiszta nem is jó szó rájuk. A radikális meg kevés. Igen, hat-nyolc százalékot szinte mindenhol kitesznek. Itt se több. Csak az volna a fontos, hogy a megítélésükben konszenzus legyen. Ha pártállástól függetlenül megvetjük ezeket. Vagy nevetségesnek találjuk, ahogy épp adódik. Hogy ez világos és egyértelmű legyen,  mint a 2X2 4. Akkor nem kell nyugtalankodni, akkor lehet ezeket a helyükön kezelni, akkor világosak a barbárság határai. Akkor működik bennünk, jobboldaliban, baloldaliban, oldal nélküliben Európa mint az a bizonyos norma.  

Megemlítem Bayer Zsolt nevét, közbevág.
 — Ne akarj velem erről beszélgetni. Minek? Nincs ebben ennyi. Volt valami, fintorgott az ember, ennyi, kész. Beszéljünk inkább erről az Irsai Olivérről. Ő komoly "ember"... Ha már, akkor Orbánnal beszélgess Bayerről, annak van tétje...  

Fölidézem egyik közös barátunkat, aki szerint nem meglepő, hogy megjelentek a szélsőségek, sőt a fiatal értelmiségiek körében különösen megerősödött az ezekkel az eszmékkel, eseményekkel szimpatizálók aránya. Vajon ő miként vélekedik? 

 — Minden másképp zajlik a szabadságban, mint ahogy azt gondolta az ember a nem-szabadságban — ad egy kicsit megengedő választ. — Nem a ráció szerint. Vagy hol így, hol úgy. Például váratlan fordulatként a múlt sokkal erősebben itt van velünk. A közösségi reflexeink is lényegesen erősebbek, tehát erősen és másképp működik egy nem személyes meghatározottság. A tradíció is így dolgozik. Egyszerre csak látjuk a saját kliséinket, mondjuk a Pató Pálokat, vagy kiderül, hogy az, amiről azt hittük, elmúlt, nagyon is élő vagy valóságos, például 1956. És akkor üstöllést azt is látjuk, miként lett rögtön saját manipulációink kiszolgáltatott tárgya a múltunk. A múlt lesz, látva látjuk. 

Eszébe jut, hogy még a rendszerváltás előtt Pozsonyban kicsit hangosabban beszélgetett szlovákiai magyarokkal, hogyan is másként, magyarul. Közben találkozott az egyik szlovák fiatal gyűlölködő pillantásával. Honnan ez a gyűlölet? Hát onnét, hogy abban a pillanatban a fiú nem volt semmi más, csupán szlovák, ő pedig a fiú szemében csupán magyar.  
 — Miközben "északfok, titok, idegenség" kellene hogy legyünk folyamatosan — lép vissza a kávéházi asztalunkhoz az emlékből. — Ez az egyetlen lehetőség. Amikor csak magyarok, csak cigányok, vagy a magyarok, a szlovákok maradunk... az nemcsak kevés, hanem rémes is. 

Van másféle karantén is. Tudom, hogy előző napon Dunaszerdahelyen járt, ahol a hatvanesztendős Grendelt Lajost köszöntötték. Idézem a Kossuth-díjas szlovákiai írót, aki szomorúan tette szóvá, hogy a politikai, világnézeti szekértáborokra bomlás az írók között is kialakult, megmerevedett. Hol van az a kegyelmi állapot, amikor az egykori népiesek és urbánusok egyaránt publikáltak a Válaszban és a Szép Szóban, a két háború közötti lapokban. Esterházy Péter is írt valamikor a Hitelben, aztán nem. Azóta már az ÉS-ből is lassan teljesen eltávolodnak a konzervatív világnézetű szerzők, megszűnik az értelmiségi párbeszéd, kontaktus.  

 — Grendel Lajos és társainak szemszöge azért érdekes számunkra, mert ők egy kicsit kívülről tudnak ránk nézni. Nekik, a proviniciából idetekintve, világosabb a provincializmus veszélye. Mivel sokáig úgy érezték, Magyarország valami magasságban lebeg, most tapasztalják, hogy sok dologban mi primitívebben viselkedünk. A dunaszerdahelyi ünnepségen magától értetődően volt jelen Duba Gyula, Dobos László, akik az itthoni fogalmak szerint nép-nemzetinek tekinthetők. Marhaság, mindegy. Ettől nem lett jobb az ország, de egy jót beszélgettünk. Meg ittunk.  

Egy másik, hasonló találkozás is szóba kerül. Konrád György közelmúltban ünnepelt 75. születésnapján Szőcs Géza is nagy szeretettel köszöntötte az írót.
 — Ez is természetes. Szőcs Géza erdélyi meg Szőcs Géza. Erdély a túlélés, olykor a bujkálás, a létezés lehetőségeinek a története és tere. Ez fontos közösségi tudás. De egyszerre mindig több történet zajlik. Például a jugoszláviai magyar irodalom — éppen a titói nyitás következtében — a 70-80-as években sokkal nagyvonalúbb, ha akarom, európaibb volt, mint az itthoni. Ott 1968 lényegesen komolyabb, valóságos dolog volt, hiszen közvetlenebb kapcsolatban állt mondjuk Párizzsal. Akkor, szerintem, az Új Sympozion volt a magyar próza közepe. Végelék. Már ha van neki közepe. Inkább közepei volnának. Néha úgy működik a magyar kultúra, mintha tényleg egységes volna, fütyülne a határokra. Olykor az anyaország veszíti el a provincialitását, aztán Tőzsér Árpádra kell figyelni, vagy Cselényi Lászlóra, vagy régebben Fábry Zoltánra, akit már-már elfeledtünk, aztán egyszer majd ismét eszünkbe jut.     

Aztán arról beszél, hogy a Kádár-kor sem egyetlen történet. Sok történet létezik párhuzamosan, és ezek nem mindegyike egyeztethető össze egymással. Nem a saját történeteinket mondjuk, hanem a legendásítottakat. Ezek az önsajnálat és öncsalás történetei. A kérdés, meddig áll ez érdekünkben. 

Két nappal az ötvennyolcadik születésnapja előtt beszélgetünk. Az ünnepre jelenik meg az új könyve. A címe: Semmi művészet. Hanem akkor mi? — szegezem neki a kérdést, amit nevetve hárít, mondván: Mi mi? De a címet nem értelmezi. Többfélét is jelenthet, ő nem akarja valamilyen irányba tolni az értelmezést. Még egy-két interjú, és tudni is fogja, mit gondoljon a könyvről. Máshol áll most a kamera, így lehetne mondani, ezért más dolgokat lát, vagy ugyanazokat másként. Olyan történetek, szavak ("és más nyelvtani egységek") kerülnek elő, amelyek eddig nem voltak láthatók. És hogyan jön össze az édesanya a focival? — arra a címlapon látható, két selyemharisnya adja az első választ. A könyv szerint ugyanis édesanyja még látta egyszer focizni a gyerek Puskás Öcsit és Bozsik Cucut. Hogy jobb legyen a rongylabda, mert túl puha volt, nekik adta a selyemharisnyáját, húzzák rá a szétrugdosott focira... és így gurul a könyv, ami valójában egy nő szabadságáról szól. Eredendően egy négygyermekes, keresztény anya a diktatúrában, szolgálat, robot egy kelet-európai életen át. Az ő nehéz életéhez vagy élete helyett keresett neki egy jobbat. Kicsit fényesebbet, nem sokkal, de kicsit. 

 — Az én családregénynek nevezhető regényeim olyanok, mintha a Buddenbrook-történetre azt írnák, írta: Buddenbrook Tamás — teszi hozzá félig komolyan. — Vagyis, akár a Münchhausen, nincsen semmi, csak az emelés: magadat a hajadnál fogva. Mit kerteljek, engem foglalkoztat, hogy alany és tárgy mennyire különböztethető meg egymástól. 

Azt már lassan tudjuk, miként tekint a szüleire, de vajon a születésnapján miként tekint a gyermekeire, és ők hogyan látják az apjukat? — kérdezem búcsúzáskor.  
 — Drámai fordulatot vett az életem — neveti el magát. — Gáspár nevű unokám nem átallott április 14-én születni. Tekinthetem részéről ezt udvariasságnak is, hogy a nagyapja ne felejtse el az ő születésnapját. Jó, nem felejtem. De a helyzet brutálisabb, az én születésnapom megszűnt vagy legalábbis lábjegyzetté vált. De ze megfelel nekem. Egy jó lábjegyzetnek van jövője. 
  
Szendrei Lőrinc interjúja,
Népszava, Szép Szó melléklet,
2008. április 19. 

Ne zavarjuk őket. Talán sikerül megállapodniok

Húsvéti olvasmány ez a részlet. Bulgakov hősének, a Mesternek a fő műve Jesua és a római helytartó kétezer évvel ezelőtt történt találkozásának regénye. – Pilátus megérti, hogy valami egészen különleges találkozás jött létre az életében, de elé teszik a pergament a felségsértés vádjáról, és akkor azt mondja: Elveszett!… majd: Elvesztünk!… – A Mester és Margarita utolsó lapjain aztán megtudjuk: a Mester regényét elolvasták, és csak egyetlen kifogásuk volt...
"Woland sivár, lapos, köves fennsíkra ereszkedett le, nyomában a többiek is, és lépésben megindultak; hallatszott, amint a lovak patkója csattog a köveken. A hold zöldes fénye elárasztotta a fennsíkot, és Margarita hamarosan karosszéket pillantott meg a kősivatag közepén, s a karosszékben egy ülő férfi fehér alakját. Talán süket volt, vagy túlságosan elmerült gondolataiba – nem hallotta, hogy a köves föld megremeg a lovak lépte alatt, s a lovasok így közvetlen közelébe értek, anélkül, hogy felriasztották volna.

A hold segített Margaritának, fényesebben világított, mint a legjobb villanylámpa, és Margarita jól láthatta, hogy az ülő férfi egymáshoz dörzsöli két kezét, és vaknak tetsző szeme a hold korongjára mered. Margarita most már azt is tisztán látta, hogy a márvány karosszék mellett, melyből mintha szikrát csiholna a holdfény, hegyes fülű fekete kutya hever, és akárcsak gazdája, nyugtalanul kémleli a holdat. Az ülő ember lába előtt törött kancsó cserepei hevernek, s fel nem száradt feketés-bíbor tócsa sötétlik.

Megállították lovukat. Woland a Mesterhez fordult:

 – Regényét elolvasták, és csak egyetlen kifogás merült fel: hogy, sajnos, befejezetlen. Ezért akartam megmutatni a hősét. Kétezer éve ül itt a kősivatagban, és alszik, de teliholdkor, amint látja, álmatlanság gyötri. Nemcsak őt, hanem hűséges testőrét is, az ebet. Ha igaz, hogy a gyávaság a legrútabb bűn, ez a kutya nem vétkes benne. Az egyetlen, amitől félt a bátor állat, a zivatar. Hiába, aki szeret, annak osztoznia kell a szeretett lény sorsában.

 – Mit beszél az az ember? – kérdezte Margarita, és nyugodt arcára ködfátylat terített a részvét.

 – Mindig ugyanazt – felelte Woland. – Azt mormolja, hogy a holdfényben nincs nyugta, meg hogy utálja a hivatalát. Mindig ezt mondja, amikor nem tud aludni, és amikor alszik, mindig ugyanazt látja: a holdsugár-ösvényt, szeretne végigmenni rajta, és Ha-Nocrival, a rabbal beszélgetni, mert azt állítja, valamit elfelejtett megvitatni vele akkor régen, a tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napján. De jaj, sohasem sikerül elindulnia a holdsugár-ösvényen, és senki sem lép oda hozzá. Ezért, mit tehet egyebet: magában beszél. A változatosság kedvéért... mert változatosságra azért mindenkinek szüksége van... néha még azt is elmondja, hogy mindennél jobban gyűlöli a halhatatlanságát és érdemtelen hírnevét. Váltig bizonygatja, hogy szívesen elcserélné sorsát Lévi Mátéval, a toprongyos csavargóval.

 – Tizenkétezer hold azért a régi egyetlenegyért... nem túlságosan nagy ez a büntetés? – kérdezte Margarita.

 – Megismétlődik Frida esete? – jegyezte meg Woland. – Nem, Margarita, ezzel ne fáradjon: minden úgy van, ahogy lennie kell: erre épül a világ! 

 – Bocsásssa el! – kiáltott fel hirtelen Margarita, olyan élesen, áthatóan, ahogy annak idején boszorkány állapotában kiáltott; és hangjára leszakadt egy kő a hegyekben, és a sziklafokokon ugrándozva gördült le a mélybe, fölverve a hegyeket visszhangos dübörgésével. Margarita azonban meg sem tudta volna mondani, vajon a kőgörgeteg robaját hallja-e, vagy sátáni hahota robaját. Akármint volt is, Woland hahotázva tekintett Margaritára, és azt mondta:

 – A hegyekben nem szabad kiabálni. Ez az ember különben is hozzászokott a kőgörgetegekhez, nem riasztja fel a lárma.Ne könyörögjön érte, Margarita, mert már úgyis közbenjárt az érdekében az, akivel annyira kíván beszélgetni.  – Azzal Woland ismét a Mesterhez fordult: – No, most már egyetlen mondattal befejezheti a regényét! 

A Mester mintha csak erre várt volna. Mozdulatlanul állt, és merően nézte a prokurátort. Azután tölcsért formált kezéből, és harsogva kiáltotta, hogy a visszhang csk úgy dörgött végig a kopár, kihalt hegyvidéken:

 – Szabad vagy! Szabad! Ő vár reád! 

A hegyek mennydörgéssé fokozták a Mester hangját, és ez a mennydörgés leomlasztotta őket. Ledőltek az átkozott sziklafalak. Csak a kis fennsík maradt, rajta a márvány karosszék. És a tátongó fekete mélységből, melybe a sziklafalak alázuhantak, hatalmas nagyváros bukkant elő, és a sok-sokezer holdhónap során dúsan elburjánzó kert felett arany szobrok villogtak. A kerthez pedig az oly rég várt holdsugár-ösvény vezetett, melyen elsőnek a hegyes fülű kutya indult el. A vörös bélésű fehér palástot viselő ember felállt a karosszékből, és valamit kiáltott rekedt, elfúló hangon. Nem lehetett tudni, sír-e vagy nevet, sem azt, hogy mit kiált. Csak annyit lehetett látni, hogy hűséges őrzője nyomán ő maga is futva megindul a holdsugár-ösvényen. 

 – Nekem is vele kell mennem... amoda? – kérdezte nyugtalanul a Mester, meghúzva a lova kantárszárát.

 – Nem – felelte Woland. – Miért kövessük azt, ami elmúlt?

 – Akkor hát... arra visz az utam? – kérdezte ismét a Mester, megfordult, és visszafelé mutatott, oda, ahol a nemrég elhagyott város rémlett, kolostora mézeskalács tornyaival, meg az ablakaiban ezer meg ezer szilánkra tört nappal.

 – Nem, arra sem – válaszolta Woland, s hangja egyre erősödve áradt a sziklák felett. – Tudja meg, romantikus hajlamú Mester: az, akihez kitalált s most a tulajdon szavaival elbocsátott hőse annyira áhítozik, elolvasta regényét. – Woland most Margaritához fordult: – Margarita Nyikolajevna! Senki sem vonhatja kétségbe, hogy maga a legszebb jövőt igyekezett kitalálni a Mesternek, de az, amit én ajánlok, éás amit Jesua kért a maguk számára, az még annál is sokkal szebb! Hagyjuk őket magukra – folytatta Woland a nyeregből a Mesterhez hajolva, és kezével a távolodó helytartóra mutatva. – Ne zavarjuk őket. Talán sikerül megállapodniok. – Woland ekkor a kezével intett Jerusalaim felé, és a város eltűnt, fénye kihamvadt. – És annak sincs semmi értelme – mondta Woland most hátrafelé mutatva. – Mihez kezdenének ott a pincelakásban? – És a diribdarabra szilánkosodott nap is kihamvadt az ablakokban."      

(Mihail Bulgakov:
A Mester és Margarita. 
Európa, 1969. Fordította Szőllőssy Klára. 459-462. oldal) 

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2019/04/megprobalta-jezus-krisztust.html?m=0   Megpróbálta Jézus Krisztust becsempészni a szovjet sajtóba 

https://varosikurir.hu/mester-es-margarita-reszlet/    Valld be, az mégsem lehet, hogy az ember minden szeretetét egy kutyára pazarolja!

http://tamastibijegyzet.blogspot.com/2017/04/valld-meg-kerdezte-pilatus-halkan.html  Valld meg – kérdezte Pilátus halkan, görögül -, ugye, te nagy gyógyító vagy, orvos?    

Adj hálát a nagylelkű hégemónnak! - súgta hódolatteljesen, és szíven szúrta Jesuát  https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2018/03/adj-halat-nagylelku-hegemonnak-sugta.html 

Ez is hiábavaló volt, Uram!
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2019/04/ez-is-hiabavalo-volt-uram.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2019/04/ez-is-hiabavalo-volt-uram.html