"Ez is hiábavaló volt, Uram"

Kétezer éve ismétlődik a történet: a menekülőkből nem kérnek a templomi szemforgatók


Húsvét táján előkerül a polcokról Bulgakov “Mester és Margaritája”, és ugyanígy ajánlott olvasmány Nikosz Kazantzakisz “Akinek meg kell halnia” című regénye is. Ezt a huszadik század eleji történetet 1948-ban írta meg a szerző, de sajnos az emberiség ősi mintáit követi. A menekültekre zúduló gyűlölet pedig különösen élővé teszi ezt az olvasmányt 2019-ben, Magyarországon, húsvét ünnepén.


Egy kis “kellemetlenség”: háborús menekültek “zavarják meg” az ünnepet

A regény rövid ismertetője szerint, “Nikosz Kazantzakisz, „Akinek meg kell halnia” című regényében egy törökök által megszállt görög falu hétévente megrendezendő passiójátékának a történetét meséli el. A szereplőket a helyi pópa választja ki egy évvel a passió előtt, hogy a szereplőknek legyen idejük azonosulni a szereppel és hitelesen előadni a történetet. A következő passiójáték 1921-ben zajlana, erre kiválasztják Manolioszt, a fiatal pásztort Jézus szerepére, pár más falubelit pedig a tizenkét tanítvány és egyéb szerepekre. Azonban a felkészülést beárnyékolja egy falunyi háborús menekült érkezése, akiket a helybeliek nem látnak szívesen. Manoliosz, aki szerepét komolyan veszi, pár társával együtt segíteni próbál rajtuk, ez azonban a tömeg haragját hozza rá és megölik őt.

Az egész előretervezett passiójáték már nem játék többé, minden egyes jelenete leképeződik a való életben, mindennapjaik szerves részévé válik anélkül, hogy ennek tudatában lennének. A falu lakói annyira elfoglaltak a saját problémáikkal, ideáikkal, a napi pletykákkal, hogy észre sem veszik, hogy ugyanazokat a tetteket hajtják végre, amelyeket hétévente oly nagy áhítattal és átéléssel elítélnek.”

Most pedig olvassunk el együtt néhány részletet Kazantzakisztól: 

A szív megérti a Hegyi Beszéd szavait

Péter, Jakab és János, (vagyis Jannakosz, Kosztantisz és MIkhélisz) “a három apostol, ott ült Manoliosz körül; felnyitották a kis bibliát, amelyet Jannakosz aznap reggel hozott, s éppen olvasni készültek belőle.
…
“Boldogok, akiknek a szívük tiszta: mert ők az Istent szemlélhetik.”

— Nem értek ugyan minden szót — mondta Kosztantisz —, de az értelme világos. Csak az zavar, hogy “szemlélhetik”. Mit jelent az, hogy “szemlélhetik”?
— Hát hogy meglátják Istent, te szamár! — felelte Jannakosz. — A tisztaszívűek meglátják Istent. Ennyi az egész!
— Honnan tudod te mindezt, Jannakosz? — kérdezte Kosztantisz meghökkenve. — A végén még azt kell hinnem, hogy olyan tudós vagy, mint maga bölcs Salamon.
— Ne félj, nem az eszemmel értem én ezt — felelte Jannakosz —, hanem a szívemmel; ő a bölcs Salamon. Gyerünk tovább!

“Boldogok lésztek, mikor titeket szidalmaznak, háborgatnak, és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem. Örüljetek és örvendezzetek: mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben. Mert ekképpen háborgatták a prófétákat is, kik ti előttetek voltak.”

— Ezt ismételd meg, Manoliosz — kérte Jannakosz —, de ha lehet, lassabban. Egy kissé — urambocsá’ — zavarosnak találom.
Manoliosz újra felolvasta.
— Én ezt nagyon világosnak tartom — mondta aztán. — Aki csak elöljáró, nagygazda, hazudozó és széltoló van a faluban, az mind minket, négyünket fog üldözni és hajszolni egy napon, mert kimondjuk az igazságot. Hamis tanúkat fognak állítani, hogy ellenünk tanúskodjanak. Lehet, hogy kővel fognak dobálni, sőt, talán meg is ölnek. Nem ez a sor jutott-e a prófétáknak is? De nekünk, testvéreim, örülnünk és örvendeznünk kell, mert Jézus iránti szeretetből áldozzuk fel életünket. Ő vajon nem áldozta-e fel az életét irántunk való szeretetből? Erről van itt szó.

— Igazad van, Manoliosz — jelentette ki Jannakosz villámló szemmel. — Már látom is Grigorisz atyát, ott halad az élen, mint Kajafás. És látom, hogy Ládász így kiabál mögötte: “Halál rájuk! Öljétek meg őket! Fel akarják feszíteni pénzesládáinkat, szét akarják osztani az aranyunkat!” S hallom azt is, amint az öreg Patriarkhéász — bocsáss meg, Mikhélisz! — Pilátus módjára így beszél: “Én mosom kezeimet; semmi közöm ehhez az ügyhöz; öljétek meg őket!” A szíve mélyén pedig örvendezik, mert megzavartuk a mulatságát. Megakadályoztuk, hogy nyugodtan nyalogassa a szopós malacok csontját, hogy csipdesse a szolgálólányok farát, és bedörzsöltesse magát a szép özveggyel, Katerinával, merthogy állítólag meghűlt… Úgy bizony, gazemberek, latrok, képmutatók, be fog teljesedni, beteljesül, már be is teljesedett Isten igazsága!

Jannakosz annyira tűzbe jött, hogy megfordult, és fenyegető ujjal mutatott a falura. De egyszerre csak Fótisz atyát pillantotta meg maga előtt, és elállt a lélegzete.
— Bocsáss meg, atyám — dadogta —, de az evangéliumot olvastuk, és tüzet fogott tőle a szívünk!
A négy barát annyira elmerült az olvasásban, hogy nem is hallotta a pópa lépteit. Fótisz atya lábujjhegyen közelítette meg őket, és jó ideje hallgatta mosolyogva a beszédüket.
— Üdvözöllek, fiaim! — mondta a pap hozzájuk lépve. — Az Úr legyen veletek!
(…)

Jézus a szeretetet hirdeti, Kajafás felbőszül
Grigorisz atya felemelte kezét, hogy megáldja nyáját; báránykái lerótták Isten iránti kötelezettségüket, s jogot nyertek a lakmározásra.
Ebben a pillanatban előlépett Manoliosz, meghajolt, kezet csókolt Grigorisz atyának, és engedélyt kért, hogy felszólaljon.
…
Grigorisz atya összeráncolt szemöldökkel hajolt Manolioszhoz.
— Mit akarsz nekik mondani? — kérdezte. — Egyáltalán, tudsz te szónokolni? Miről fogsz beszélni?
— Krisztusról — felelte Manoliosz.
— Krisztusról? — lepődött meg a pópa. — De hiszen az az én dolgom!
— Krisztus parancsolja, hogy beszéljek — erősködött Manoliosz.
— S azt is közölte veled, hogy mit mondj? — érdeklődött Grigorisz atya gúnyosan.
— Nem, de majd közli, mihelyt kinyitom a számat.

Mikhélisz közelebb lépett.
— Atyám — mondta —, Manoliosz szólni szeretne a falusiakhoz; mindnyájan arra kérünk, engedd meg neki. Amikor az egész falut veszély fenyegette, Manoliosz kilépett a sorból, és felajánlotta az életét, hogy megmentsen minket; jogában áll felszólalni.
…
Grigorisz atya bosszúsan vállat vont.
— Nem bánom — vetette oda. — De ne zajongjatok!
S elég kelletlenül Manoliosz fejére tette a kezét.
— Isten világosítsa meg elmédet! — mondta. — Beszélj!
(…) 
Könyörüljetek rajtam, keresztények!

Manoliosz kelet felé fordult, keresztet vetett, és beszélni kezdett:
— Krisztusról akarok szólni hozzátok, testvéreim. Legyetek elnézőek velem: tanulatlan ember vagyok, nem tudok szép mondatokat kerekíteni. De az egyik este, amikor a nap éppen lenyugodni készült, Krisztus odaült mellém a padra, olyan egyszerűen és nyugodtan, mintha csak a szomszédom lett volna. Egy üres zsákot tartott a kezében…
…
Végül is nekibátorodtam, és megkérdeztem: “Fáradt vagy, uram; a lábadat por és vér fedi; honnan jössz?” — ”A falvakat járom — válaszolta Jézus. — Most jövök Lykovrissziből. A gyermekeim éheznek; magammal hoztam ezt a zsákot, hogy alamizsnát gyűjtsek bele. Nézd: hazafelé tartok, s a zsák üres.  Belefáradtam…” — ”Fogd a pásztorbotod — mondta Krisztus —, és menj az emberek közé; ne félj, beszélj hozzájuk!”… — “De mit mondjak nekik?” — “Mondd meg, hogy éhes vagyok — magyarázta Jézus —, hogy zörgetek a kapukon, kinyújtom a kezem, és ezt kiáltom: Könyörüljetek rajtam, keresztények!”

Hallgattasd el!
Grigorisz atya nyugtalankodni és fészkelődni kezdett.
…
A vén Ládász a pópához lépett. — Rossz vége lesz ennek — dünnyögte. — Hallgattasd el!
…
Manoliosz a tömeg felé nyújtotta a karját.

— Fivéreim és nővéreim, lykovrisszi férfiak és nők — kiáltotta —, nem önszántamból beszélek hozzátok — hogyan is merném, szegény ördög létemre —, nem saját elhatározásomból utasítgatom én a gazdagokat, az elöljárókat, a nálamnál idősebbeket. Bizony nem önként teszem ezt, hanem Krisztus parancsára! Én csak azokat a szavakat ismétlem, amelyeknek elmondásával ő bízott meg. “Éhes vagyok — kiáltja az Úr Jézus —, könyörüljetek rajtam, keresztények!” Aki megszánja a szegényt, Istennek ad kölcsönt.
…
— Az aratást elvégeztük — folytatta Manoliosz. — Hála Istennek, jó évünk volt. Maholnap itt a szüret, aztán leszedjük az olajbogyókat is. Hallgassátok meg Krisztus szívet tépő kérését. Így kiált hozzátok: “Lykovrisszi derék emberek, földönfutó testvéreitek ott állnak a kaputok előtt; közeledik a tél, megöli őket az éhség, a hideg és a bánat…” Isten mindent lajstromba vesz, szemmel tartja Lykovrisszi lakóit is, feljegyzi a nevüket, dátumot, anyagi helyzetüket, a szegényeknek juttatott alamizsnát. Például így: Anasztásziosz Ládász, Mikhail fia, ekkor mg ekkor ennyiből meg ennyiből ennyit és ennyit adott, ami az utolsó ítélet napján kamatostul megtéríttetik.
Folytatás a következő oldalon!
Nehogy a magántulajdonhoz nyúljatok!

A vén Ládász megint gúnyos vihogásban tört ki:
— Csak győzzük kivárni…
…
Ebben a pillanatban Grigorisz atya indulatosan felemelte a kezét. Csak úgy ugrándozott a szemöldöke; ha valaki az ujja hegyével megérintette volna, szikrák pattannak ki belőle.

— Hé, emberek! — kiáltotta. — Ne engedjétek, hogy ez a szédelgő félrevezessen titeket! Négy pillére van a világnak: a hit, a haza, a becsület, és negyediknek, a magántulajdon. Nehogy valamelyikhez is hozzányúljatok!
…
Hibáztam, amikor megengedtem, hogy beszélj, Manoliosz; szállj le onnan! Menj, legeltesd a birkáidat, ott van a te helyed, így rendelte Isten; maradj köztük, foglalkozz a nyájaddal! Amit itt összehordtál, ellenkezik Isten akaratával; egyedül ő dönt mindenben, s ami történik a világon, mind az ő akarata szerint történik!
(…)

 
Golgota
— Öljetek meg… — mondta karját kitárva Manoliosz.
Ahogy így védtelenül, nyugodtan közeledett a mécsesek világánál, amely dicsfényt vont szőke feje köré, a tömeg zavarba jött, és önkéntelenül is utat nyitott előtte. Olyan megdöbbenés vett erőt az embereken, hogy e pillanatban Manoliosz kimenekülhetett volna a kapun, anélkül hogy akár egyetlen mozdulattal is akadályozták volna. De ő megállt a templom közepén, a kupolára festett Krisztus alatt, és újra kitárta a karját.

— Öljetek meg… — ismételte könyörögve.

Grigorisz atya lejött a szentély lépcsőin, és intett Panajótisznak, hogy kövesse. A pópa előregörnyedve, kinyújtott nyakkal lopakodott Manoliosz után, kezét kinyitotta, és ujjait begörbítette, hogy bármely pillanatban megragadhassa.

— Zárjátok be a kaput! — kiáltotta fojtott hangon. — Zárjátok be a kaput, mert elszökik!
…
A pópa ijedt kiáltása felrázta a megbűvölt tömeget; az embereket félelem fogta el, hogy kicsúszik a kezük közül a zsákmány. Manoliosz köré tódultak, szorosan közrefogták.
…
Grigorisz atya felemelte kezét.
— Isten nevében! — harsogta. — Vállalom érte a felelősséget!
Panajótisz kihúzta kését, és a pópára nézett.
— Áldj meg, atyám!— mondta.
— Áldásom rád, Panajótisz!

De a tömeg már rávetette magát Manolioszra. A kibuggyanó vér az arcokra permetezett; Grigorisz atya ajkára is hullott két-három sós, meleg csepp.

— Testvéreim…— mondta Manoliosz tompa, elhaló hangon.
Nem tudta befejezni, a kőpadlóra rogyott, teste görcsösen megvonaglott. Karját még most is széttárta, mint a megfeszített, s ömlött belőle a vér: száz meg száz késszúrás járta át.

A vérszagtól megvadult lykovrisszibéliek rávetették magukat a még remegő testre; amikor felálltak, nem egynek volt véres az ajka. A vén Ládász Manoliosz nyakára tapasztotta fogatlan száját, és őrjöngve próbált kiharapni belőle egy darabot. 
Panajótisz megtörölte kését vörös üstöke maradványain; közben ragyás arcát is bemocskolta vérrel, és így kiáltott:
— Tönkretetted az életemet, Manoliosz, én meg eltettelek láb alól. Kvittek vagyunk. A viszontlátásra.

Grigorisz atya lehajolt, belemártotta kezét a vérbe, és meghintette vele a tömeget:
— Hulljon vissza a vére mindnyájunk fejére!— kiáltotta.
A tömeg borzongva fogadta a vércseppeket.
(…)



Ez is hiábavaló volt, Uram
Fótisz atya fejét lehorgasztva nézegette a lámpa fényénél Manoliosz békés, vértelen arcát, amelyet egy vágás jobb halántékától az álláig felhasított. A pópa néha kinyújtotta a kezét, elsimította a halott alvadt vértől csapzott fürtjeit, aztán újból gondolataiba mélyedt. Az elébb itt járt az öreg Márta, és közölte vele, hogy a megrettent aga titokban küldöncöt menesztett a városba, és kérte, irányítsanak Lykovrisszibe egy csapat gyalogos és lovas katonát, mivelhogy a bolsevikok betörtek a faluba, és veszélyben forog az élete.

“Puskákkal, ágyúkkal, lovakkal jönnek ránk” — gondolta a pópa. — ”Hogyan védekezhetnénk? Kiirtanak az utolsó szálig. El kell mennünk; nem szabad elcsüggednünk a bajban, tovább kell mennünk… De meddig, Istenem, meddig?”

Kinyújtotta a kezét, és lassan, gyöngéden, elkeseredetten megsimogatta Manoliosz arcát.

— Hiába áldoztad fel az életed, szegény Manolioszom — suttogta. — Magadra vállaltál minden bűnt, amivel csak vádoltak minket. “Én loptam, én gyújtogattam, én gyilkoltam!” — kiáltottad, hogy minket békén hagyjanak, és letelepedhessünk ezen a földön… De hiába…

Fótisz atya a harangot hallgatta, amely víg zúgással hirdette, hogy Krisztus megszületett, és leszállt a földre, hogy megváltsa a világot… Megcsóválta a fejét, és felsóhajtott:

— Ez is hiábavaló volt, Uram. Majdnem kétezer év telt el, de azóta is újra meg újra keresztre feszítenek. Mikor jössz úgy a világra, Uram, hogy ne feszítsenek meg többé, hogy örökre köztünk maradj?