2019. december 28., szombat

A januári hetek a legnehezebbek!


Szeretettel ajánljom L. Ritók Nóra és az Igazgyöngy Alapítvány nagyszerű munkáját blogom olvasóinak figyelmébe. Segítsük őket!

Az alapítvány sok évvel ezelőtt Hajdú-Bihar megyében, Told községben és a környékbeli településeken, a mélyszegénységben élő családok gyerekeinek indított művészeti oktatást. Az eredmények látványosak. Az ingerszegény környezetben élő gyerekek kinyílnak, tehetségük kibontakozik.

Aki azonban nyitott szemmel és nyitott szívvel tevékenykedik abban a térségben, annak előbb-utóbb rengeteg dolga támad a családok ezernyi problémájával. Az Igazgyöngy Alapítvány  tevékenységeinek köre egyre bővül.

L. Ritók Nóra több száz bejegyzésben dokumentálta és folyamatosan bővíti tapasztalatait a "nyomorszéle" blogjában.  Rendkívüli erénye, hogy őszintén, pontosan ír az örömök, megható élmények mellett a kőkemény harcokról, konfliktusokról is. A nyomorban élők olyanok mint a fuldoklók: ha segítő kezet találnak, olyan erővel kapaszkodnak belé, hogy ha nem vigyáz a segítő, őt is lehúzhatná.

A Klubrádió a karácsonyi készülődésben "Ajándékozz Karácsonyt! - Kérjük, támogassák az Igazgyöngy Alapítványt!" címmel folyamatosan közölte a felhívást, hogy aki teheti, segítsen az Igazgyöngy Alapítvány munkatársainak. Civilek adakozása nélkül arra már nem jutna erejük, hogy az ünnepi időszakot egy kicsit szebbé varázsolhassák.

A Klubrádió ismert, népszerű arcai videós felhívásban is a kezdeményezés mellé álltak.
https://www.youtube.com/watch?v=x5cXmdbWCN4&feature=youtu.be 

"Elsősorban anyagi támogatásra lenne szükség, de örömmel fogadják a rezsiutalványokat is, vagy másfajta támogatásokat is." 

Még bőven benne járunk az ünnepi időszakban, sosem késő elindítani a segítségetL. Ritók Nóra december elején egy rádiós beszélgetésben https://www.klubradio.hu/adasok/l-ritok-nora-ez-a-rendszer-elengedte-az-oktatast-110214 azt is elmondta, hogy mindig a január a legnehezebb időszak. A decemberre előre hozott családi pótléknak már híre-hamva sincs, a tél közepén gyerekekkel nem lehet fűtés nélkül megmaradni, a hosszú januári hetek nagy megpróbáltatást jelentenek...

Az Igazgyöngy Alapítvány adatai:
OTP BANK számlaszám: 11738046-20048343
IBAN szám: HU63 1173 8046 2004 8343 0000 0000
SWIFT kód: OTPVHUHB
Ha utalnának, akkor a közleménybe írják oda: Ajándékozz Karácsonyt!
Címük: 4100 Berettyóújfalu, Sinka u. 7.
Telefon/fax: +36 54 789-010
Adószámuk: 18557882-1-09
Email: info@igazgyongyalapitvany.hu
https://igazgyongyalapitvany.hu/
L. Ritók Nóra blogja: https://nyomorszeleblog.hvg.hu

2019. október 24., csütörtök

Wass Albert emberalatti szövegei — Gyűjtemény



Leginkább akkor fortyanok fel, amikor azok az újkeresztény "konzervatívok", akiknek a fidesz-kongresszusokon évtizedek óta ponyván árulják a Wass-könyveket, most hirtelen megsértődnek, valahogy így: "azért, mert a zsidóknak nem tetszik, már ne olvassak Wass Albertet?"
Nos: nem "a zsidóknak" van bajuk Albi gróffal, hanem bárkinek, aki utálja a giccsbe áztatott, emberalatti szellemi szemetet, gyűlöletpropagandát, zsidózást, oláhozást.
A fideszeseknek sem volt mindig kedvencük Wass. A kilencvenes években a nyilas-hungarista emigráció hozta vissza (a nyilas-lobogóra emlékeztető árpádsávokal együtt), eleinte így is kezelte mindenki, amíg a fideszesek meg nem kergültek, és ki nem találták, hogy úgy szelídítik meg a szélsőjobbot, hogy magukhoz ölelik... Hát, túl jól sikerült...

Szövegmentés 1.


A hajdani stop.hu portálról a teljes adatbázissal együtt már eltűnt karácsonyi Wass Albert-cikkem. Itt most újra elérhetővé teszem.

http://www.stop.hu/kultura/wass-albert-karacsonyra-perverz-otlet/585556/ 
Wass Albert karácsonyra? Perverz ötlet



Wass Albert karácsonyra? Perverz ötlet
2009. december 28.

"A giccs elharapózása a veszély. Ha mondjuk az iskolában csak Wass Albert-verseket tanítanak. Vagy egyáltalán felvetődik: vagy Wass vagy Babits" - nyilatkozta Esterházy Péter. Lett felzúdulás a jobboldalon, pedig Wass antiszemitizmusa még szóba sem került.

"A giccs elharapózása a veszély. Ha mondjuk az iskolában csak Wass Albert-verseket tanítanak. Vagy egyáltalán felvetődik: vagy Wass vagy Babits. Ha választani kell, akkor én az utóbbit választom, mert, mondjuk úgy, s legyen ez az én karácsonyi ajándékom Wassnak, hogy vele sincs különösebb baj, csak nem lehet olyan értékrendet elképzelni, ahova mindkettő gond nélkül beilleszthető volna. Méghozzá a legmagasabb értékek közé" - mondta Esterházy Péter egy Népszabadság-interjúban ( "Nem vagyok jó nemzetócsárlásban", Népszabadság, december 18.).


Lett is nagy felzúdulás - a Magyar Nemzetben. Szőke László "székelyföldi újságíró" szerint Esterházy "ezzel az értékítélettel ingoványos talajra tévedt." Az ismeretlen - és publicisztikája alapján méltán ismeretlen - "székelyföldi újságíró" ilyen, gúnyosnak szánt jelzőkkel minősítgeti Esterházy Pétert: "a nagy író", "termékeny írónk", "megmondó értelmiségi", "ez a kiemelkedően nagy író". Szövege végén pedig felsóhajt: "Isten óvjon attól", hogy Esterházy értékrendje szerinti hazafik szülessenek a magyar oktatásban. ( "Csőszünk, Esterházy Péter", Magyar Nemzet, december 19.)

Mi váltotta ki Szőke Lászlónak a dühét? Esterházy Péter értékítélete, amellyel Wass Albert giccspatriotizmusától óvná a mai nemzedékeket - de különösen attól az aránytévesztéstől óv Esterházy, hogy valódi irodalmi nagyságokkal, például Babits Mihállyal keverjék össze Wass szövegeit. Ennél borzalmasabb bűnt nehéz elképzelni a magyar jobboldal teljesen elhülyült részén, amelynek rendezvényein, a menetrendszerűen megjelenő kirakodóvásáraikon hosszú évek óta ott vannak a táltosok, árpádsávos emléktárgy-iparosok, és persze Wass Albert művei is.

A jobboldali agymosás szívósságát jelzi, hogy nemrég még a magát a színvonalas polgári szellemiséghez kötő Heti Válaszban is interjút közöltek Wass Albert egyik utódával ( Gazsó L. Ferenc: A Wass-fiúk legendája, Heti Válasz, 2009. 50. szám), bármiféle kommentár nélkül lehetőséget adva neki a sopánkodásra, hogy szerinte még mindig nem sikerült "igazságot szolgáltatni" Wassnak.

A Magyar Nemzet karácsonyi számában pedig a katolikus egyház egyik legnyíltabban politizáló vezetőjével, Veres András jelenlegi szombathelyi megyés püspökkel készült interjút közöltek. Természetesen az "égi szeretetről" zsolozsmázik a püspök, majd a Magyar Nemzet újságírójának kérdésére, hogy leemel-e polcáról az ünnepek alatt egy-egy szépirodalmi művet, Veres így felel: "Igen, mert nem tud az ember mindig csak adni, ahhoz kapni, gyűjteni is kell. Wass Albert - korábban nem hozzáférhető - prózája például visszatérő olvasmányom, igyekszem minden kiadott munkáját elolvasni. Nagyon becsülöm őt mély emberlátásáért és azért a műveiben tükröződő vívódásáért, amely a magyarság, a nemzet megmaradásával, megőrzésével kapcsolatos."

Nem lehet elég helyen és elégszer emlékeztetni arra, ki volt valójában Wass Albert. Talán akad a magyar jobboldalon olyan félrevezetett ember, aki - ha saját környezetében erre nem is figyelmeztették időben, de most, vagy a későbbiekben, megismerve Wass valódi arcát - a tisztességes jobboldali hagyományok gazdag tárházából, a valódi példaképek és irodalmi nagyságok kínálkozó gazdag választékából sürgősen mást választ a sokszorosan megbukott Wass Albert helyett.

Wass Albert giccsprózája  

Ágoston Vilmos "A kisajátított tér - A nemzeti képzelet Doru Munteanu és Wass Albert műveiben" című kiváló művéből idézek (Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, 2007.).

Wass Albert "prózájának stílusára jellemző, hogy mindössze kétféle stilisztikai eszközt használ a gyűlölet leírására: a triviális megbélyegzést, vérben gázoló, szadisztikus képek halmozását és a körülírásba rejtett uszítást. A különböző szereplők beszédstílusa között nem az a különbség, hogy mennyire iskolázottak, műveltek, mivel foglalkoznak, vagy milyen rangjuk van a társadalomban, hanem hogy magyarok vagy idegenek. Minden idegen egyformán karikírozott, lebutított magyar nyelven szólal meg.

(...)
A romantikus szimbolizmus és tájleírások segítségével a boldogtalanságot, szolgaságot és kiszolgáltatottságot boldogsággá szépíti a szerző. Archaikus kunyhó-romantikába menekül író és olvasó ebben az úri-népi giccsben. Ezt ellensúlyozza véres történetekkel és szirupos szerelemmel.

(...)
Wass Albertnek az 1940-es évektől írt prózáját nem tarthatjuk a magyar irodalom kiemelkedő alkotásainak" - írja Ágoston Vilmos. - "Könyveit elsősorban az önfelmentő, előítéletes nemzetszemlélet hívei olvassák a nemzeti szenvedés tényirodalmaként. Olvasói és hívei (politikusok, pártideológusok stb.) a tekintélyelvű (autoriter) társadalom valamilyen múltban megvalósult, romantikus nemzeti eszményét szeretnék újból visszahozni és létrehozni a jelenben."

"Ilyenek ezek a háládatlan zsidók" - a cikk folytatódik

Az "antizsidó" Wass Albert, aki a holokauszt szörnyűségéből sem tanult

Wass Alberttel nincs különösebb baj, (ha nem próbálják összekeverni Babitscsal) mondta az idézett interjúban Esterházy Péter. Megbocsátó kijelentésével azonban nem tudok egyetérteni.

Wass Alberttel ugyanis nagyon sok baj van. Művei, és különösen publicisztikái a huszadik századi történelmünkből semmit sem tanuló, a saját felelősséget eltakargató, a Magyarország összeomlásához vezető bűnöket bármikor megismételni képes ostobaság tökéletes példáját nyújtják. Az a jobboldaliság, amely Wasshoz ragaszkodik a huszonegyedik század elején, önmagát leplezi le.


Egy nagy írótól megbocsáthatnánk, ha pályája egy szakaszán közéleti iránytűje megzavarodott ugyan, de ezzel később szembenézve, műveiben is feldolgozva, továbblépne. Wass esete azonban - egy pillanatra sem eltekintve attól, hogy nem nagy íróról, hanem műkedvelő giccsgyárosról van szó - egészen más. A náci-nyilas-horthysta borzalmak idején is megbukott emberségből, tisztességből, és ezzel a múltjával élete végéig nem fordult szembe. Wass saját szövegei bizonyítják azt, hogy miért elfogadhatatlan ez az ember minden tisztességes demokrata számára.

Ágoston Vilmos idézett könyvében felhívja a figyelmet Wass "Így lett belőlem antiszemita" című különös írására (1993 szeptemberében az Új Világ című magyar-amerikai hetilapban, majd 2005-ben a Kapu júniusi számában jelent meg). Ebben a cikkben Wass, egy "zsidó gyerek" állítólagos történetét elmesélve, az összes antiszemita toposzt reprodukálta.

Eszerint a második világháború előtti időkben, a "zsidó gyerek" elhatározta, nem gürcöl tovább a kolozsvári Ellenzék című lapnál, hanem kimegy Amerikába és ott lesz újságíró. "Még aznap délután átment a New York nevezetű kávéházba, ahol a román egyetemi hallgatóknak külön törzsasztaluk volt, és szembeköpte az ifjúsági elnököt. A felmérgesedett diákok jól elverték, és másnap már harsogta a nagy hírt a világ minden rádiója: zsidóverés Romániában, ölik a zsidókat Kolozsvárt. Két napra rá ott volt a repülőjegy a Havas Emil zsebében és repült New Yorkba, ahol állás várt rá a New York Times-nál."

"A román antiszemiták és Wass Albert érvei azonosak voltak" - írja erről Ágoston Vilmos. - "Szerinte, csak a világon összetartó zsidóknak köszönhető, hogy egy ilyen jelentéktelen provokátort azonnal megmentenek, és kivisznek Amerikába, ahol kárpótlásul a legnagyobb napilaphoz kerül. A sugallat szerint, feltehetően a lap is szintén zsidó kezekben van." (...) A Wass szövegből kihallható sugallatnak, mely szerint "a zsidóknak bezzeg van hová menekülniük, de a magyarnak hazája földjén kell a végsőkig kitartania", "ellentmond Wass Albert saját sorsa, aki ugyanoda jutott, mint a kis 'zsidó gyerek', Amerikába." Wass, idézett cikkében még később is azt sugallja, hogy a zsidók "bezzeg mehetnek bárhova a világon, mert a nemzetközi zsidóság úgyis tárt karokkal várja." Sőt, úgy állítja be Wass, hogy a magyarságra "rászakadt a második világháború", "aztán a németek megkezdték összefogdosni a zsidókat, mi megpróbáltuk elrejteni a szerencsétleneket, ahogy lehetett."

Ez a hazugság, a magyar antiszemiták történelmi bűnének letagadása nemcsak Wass publicisztikáiban, hanem "irodalmi műveiben" is megjelenik. Megírta ezt a hazugságot egy novellájában is, amelyben a sok-sok filoszemita erdélyi magyar csak nagy nehézségek árán tudja megmenteni a németek és egy áruló nyilas besúgó által fenyegetett zsidó családot. Nagyon "szép" történet - csakhogy a makacs tények szerint Észak-Erdélyben a magyar államhatalom megjelenése pecsételte meg a magyar lakosság igen jelentős százalékát jelentő zsidóság sorsát. Nem a németek fogdosták össze a zsidókat, hanem a zsidótörvényeket végrehajtó magyar lakájaik. Minden egyéb állítás hazugság.

Továbbá, Wass Albert elmondja a Kapuban megjelent írásban, "hogy amikor megérkezett Amerikába, felkereste Havas Emil, az egykori kis zsidó gyerek és megfenyegette, hogy ha Wass Albert 'nem fogadja el a javaslatunkat, egyetlen könyve sem jelenik meg Amerikában! Mert akár hiszi, akár nem: itt vannak a kezünkben a kiadóvállalatok, a sajtó, a televízió. Amerika azt lát, amit mi akarunk, hogy lásson, azt hall, amit mi akarunk, hogy halljon, és azt olvas, amit mi akarunk, hogy olvasson.' Ez a Havas Emil szájába adott idézet tökéletesen megfelel a Wass Albert-művekben olvasható 'szépírói módszernek', amikor az ellenfél szájába adja azokat a szavakat, amelyekkel őt vádolni akarja" - írja Ágoston Vilmos. - ... "Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha ezt a saját szavaival adja elő, és nem rejtőzik egy 'zsidó' háta mögé. De az, hogy fenyegetésként mondja mindezt, az több, mint furcsa: hihetetlen." (...) "Wass méltatlankodásából arra következtetünk, hogy nem lehet őt antiszemitának nevezni, csak azért, mert leírja, hogy ilyenek a háládatlan zsidók. Ezek, ilyenek. Ahelyett, hogy jót tettek volna a jótevő magyarokkal, akik megmentették az életüket, elfordulnak tőlük és kommunistaként az ellenség oldalára állnak." (...) "Ez a befogadó néppel szembeni háládatlan 'zsidó-kép' alapvető jellemzője a Wass-műveknek, sőt megfelel a 'zsidó-képe' a román irodalomban leírt 'zsidó' alakjának is."

Wass Albert 1942 áprilisában a Szamosvidék című lapban "Modern hazaárulók" címmel közölt cikket, amelyben félreérthetetlen módon a zsidósággal szemben uszítók közé állt (abban a korszakban, amikor a zsidóság milliói Európában közvetlen életveszélyben voltak...) (Az idézett cikk előkelő helyen újra megjelent 2002-ben a Kráter kiadó "Józan magyar szemmel" című 2002-es gyűjteményében.) Wass Albert tettlegességre szólított fel, így: "Lökje ki magából a társadalom a rémhírterjesztőket, a mindentjobban-tudókat, a szabotálókat, a leleményes zug-üzletkötőket, díszgojokat és egyéb rákfenét."

"Nehéz ezt a korabeli szóhasználatban nem összetéveszteni a zsidókkal" - állapítja meg Ágoston Vilmos.

Wass 1943-ban a Magyarság című nyilas szellemű lapban "féreg lelkű embernek" nevezte azokat, akik szerint a nácik által kirobbantott világháborúhoz semmi közünk (ugyanaz a Wass, aki a háború után azt igyekezett bizonygatni, hogy abba a háborúba a magyarságot "belekeverték". Igen, belekeverték - az olyan figurák, mint Wass Albert...). "Laza gyökerű hitvány gyomról, féregtermészetű emberekről", a maga "vakond érdekeit undok kis cselszövéssel szolgáló" alakokról beszélt cikkében. Ma is, akkor is így szokás zsidózni.

Wass publikációi azokban a szörnyű években is megjelentek a kolozsvári Ellenzék című lapban és mindent elárultak a szerzőről, amikor annak a lapnak a fő jellemzője az antiszemitizmusa volt. 1944-ben is, amikor az a lap lelkesen tudósított a napról-napra megjelenő zsidóellenes intézkedésekről. Abban a lapban publikált, amelyben kirívóan aljas "riport" jelent meg azután, hogy Kolozsvár magát zsidónak valló lakossága (majdnem 17 ezer ember, a lakosság több mint 15 százaléka) a magyar hatóságok kényszerétől űzve gettóba került. Az a riport, Botos János cikke: "Kint voltam a gettóban - Hogyan élnek a zsidók a kolozsvári kényszerlakhelyen?" gúnyos hangnemben írt arról, hogy a téglagyárban "futballoznak, römiznek az emberek, de senki nem akar dolgozni." Így írt a halálra szántakról közvetlenül Auschwitz-Birkenauba szállításuk előtt...

A deportálás május 25-e és június 9-e között ment végbe Kolozsvárt. Június 15-én az Ellenzék arról adott "hírt" vastag betűs címmel, hogy "45 elrejtőzött személyt találtak a nagyváradi gettó egy földalatti helyiségében".

Wass Albert ugyanabban a lapban két nappal a gettó felszámolása után (!) "Patkányok honfoglalása" címmel írt cikket, amely azóta több kiadványban is megjelent ismét. Wass a patkányokról és a gazdáról írt "nemzeti pejoratív fabulát". "Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott" - írta Wass Albert. A beszivárgó ázott patkányok a jóságos gazda engedékenységéből lakhattak a házban (sok Wass-regény jellegzetes szereplője az "ázott zsidó kereskedő"...), de aztán "elszaporodtak" és fellázadtak ellene. Elüldözték a gazdát, majd amikor mindent felfaltak, otthagyták a tönkretett gazdaságot. Az ember visszajött és rendbe rakta a házat, de "elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben."

"Már rég szél fújt át a téglagyári gettóban hátramaradt zsidó holmik fölött" amikor Wass még mindig attól tartott, hogy elrejtőzött néhány "patkányember" a falakban - írja erről Ágoston Vilmos.

Jellemző, hogy ezt a védhetetlen szöveget mentegetői azzal próbálják "magyarázni", hogy nem a zsidókra, hanem a "beszivárgó románokra" értette. Ami egyrészt nyilvánvaló hazugság - másrészt: ha így lett volna is, mitől vallana emberségesebb gondolkodásra az éppen gázba küldött magyar zsidók helyett a románokat "patkányozó" változat?

Wass Albert a háborús összeomlás során sem tért észre. Tanúsítja ezt 1947-es "A zászlótartó" című verse, amelyben "odúikból görnyedten előmászó patkányemberekről" vízionál, akik "szétcsoszogták a zászlópompás díszszemlék nyomát." Milyen zászlópompás díszszemlékről van itt szó?... Az Adolf oldalán hadba induló magyar csapatokéról?

Tanulságos Wass méltatlankodása "Kicsi Anna sírkeresztje" című elbeszélésének fogadtatása miatt is. Ebben a jeles műben szó van egy zsidó boltosról, akit elrejt a falu, s amikor "rázúdulnak a muszkák a házakra, szaladnak az emberek a zsidóhoz segítségért, de annak nincs ideje, mert a kommunista pártot kell megszervezze a városban". Ezt az írást 1952 májusában hozta le az Amerikai Magyar Népszava. Ugyanott jelent meg Wass "Álarcos bohózat Kicsi Anna sírkeresztje körül" című válaszcikke is, amelyet "Kun Béla hajdani barátainak parányi New York-i klikkje" számára címzett, amiért őt "antiszemitizmussal vádolták". Wass Albert, a "kitűnő humanista" ilyen tónusban felelt (ismét előkerült a kedvelt patkány-hasonlat): "Szegény, szegény kis rémült patkányok, ott New York zugaiban. Lám rémültükben vesztik el a fejüket. Sajnálom őket. S nem is akarom bántani szegényeket. Ugyan ki vadászik patkányokra. (...) Az éjszaka sötét kis árnyai eszelősen visítoznak már odúikban, vesztüket érzik."

Végül, de nem utolsó sorban, mindent elmond Wass Albert antiszemitizmusáról és általános anti-humanizmusáról "Az évszázad legnagyobb félrevezetése" című írása, amely az Új Világ című amerikai magyar politikai hetilapban jelent meg 1993-ban.
"Miért van az, hogy a sok száz évi együtlét után a zsidók antiszemitának hívják a magyarokat (antizsidó), míg a másik oldal a zsidókat antimagyarnak?" - kérdezi Wass Albert, és így válaszol az elmés kérdésre:

"Habár a zsidók végig kiemelt szerepet foglaltak el, sosem mutattak hűséget a magyar néphez. ... A legnagyobb hiba a zsidóság részéről az volt, amikor a kommunista párt vezetői lettek. Először amikor 1918-ban Kun Béla és Szamuelly testvérek járták végig a magyar városokat emberek ezreit meggyilkolva, azután 1945-ben, amikor a Szovjet hadsereg védelme alatt átvették az országot. Visszatérve a német 'haláltáborokból' (a 'haláltáborokat' idézőjelbe tette, tökéletesen kifejezve ezzel embermilliók legyilkolásához való viszonyát! - T.T.) vezető pozíciókba lettek helyezve kereskedve a kifosztott ország javaival, de mindenekelőtt a büntetések végrehajtásával lettek megbízva, amit a kommunista kormány határozott kiosztani azoknak akik a 'rendszer ellenségeinek' minősültek. ... Mára a zsidó-ellenes érzés olyan szintre fejlődött mint soha azelőtt."

Wass ezt az épületes a cikket azzal fejezi be, hogy a szovjet csapatok kivonulása után is a zsidók jutottak hatalomra Magyarországon.

Ágoston Vilmos így fejezi be Wass antiszemitizmusáról szóló, idézetekkel gazdagon alátámasztott elemzését:
"A fentiek alapján nem igazán értjük, hogy mire olyan büszke a szerző, amikor a kapuban megjelent cikkét önérzetesen azzal zárja, hogy 'én inkább vagyok szegény ember tiszta lelkiismerettel, mint gazdag ember,ki szégyenszemre eladta magát'. Azzal tényleg nem vádolhatja senki, hogy bármikor eladta volna magát a zsidóknak, de azt sem állíthatja nyugodt lelkiismerettel, hogy nem vetette meg, nem gyűlölte a zsidókat. saját szavaival: 'antiZsidó' volt."

Hamarjában ennyit érdemes elmondani arról a Wass Albertről, akit "Szőke László székelyföldi újságíró" dühödten védelmez a Magyar Nemzetben az "igaztalan támadások" ellen, akinek utódai interjú-lehetőséget kapnak a Heti Választól, illetve akinek "mély emberlátást tükröző" prózáját Veres püspök kedves karácsonyi olvasmányai között emlegette a december 24-i "polgári napilap" címlapos interjújában...
 
Szövegmentés 2.

A kivégzett Népszabadság befagyasztott archívumában egyelőre még megtalálható egy régi vitacikk Wass Albert felháborodott, akkori kiadójával, de az elmúlt évek folyamatait áttekintve, nem árt az előrelátás. Itt is elérhetóvé teszem a cikket a keretes ismeretterjesztő betoldásokkal együtt.

http://nol.hu/archivum/archiv-508869-305113
Vita Wass kiadójával


"Fer tájékoztatást" hiányolnak Wass Albertről

Néhány napja egy újabb Wass Albert-szobor állításáról beszámoló cikkünkben felvetettük: talán nem értette pontosan a szobornak a templomkertben helyt adó újpesti plébános XVI. Benedek minapi, minden katolikus számára irányt mutató kijelentését, amely szerint a kereszténység nem férhet össze semmiféle antiszemitizmussal.


Cikkünkre válaszul a Wass-kötetek magyarországi kiadásával foglalkozó Turcsány Péter a következő szöveget küldte közlésre (alább szöveghűen közöljük):

"Turcsány Péter: Hol van itt fer tájékoztatás Wass Albertről?

(Válasz a Népszabadság Online által közölt Wass-kultusz a pápa intelmei ellenére: ki a főnök? című szövegre)

Köszönöm a Népszabadság On-line szerkesztőinek hozzám eljuttatott levelét, bár az alattomosan megválasztott idézetektől nem látszik az erdő, mert a valóság az, hogy a magyar humanizmus legszebb lapjait éppen Wass Albert írta a múlt század legrémesebb időszakáról (is). Kérem, közöljék a Turcsány Péter: Wass Albert a boldog szomorúember I. című kötetének 123-124. oldalán kiemelt részletét, amely az  írómak egy zsidó fakaereskedővel folytatott 1944-es beszélgetését eleveníti fel. Ezen írásrészlet és a www.krater.hu honlapján megtalálható teljes novella ismeretében a hangsúlyozottan több nemzetiségű Erdély hű írójának emberségét és humanizmusát minden olvasójuk befolyásolás nélkül el tudná dönteni:

1944. szeptember, búcsú a zsidó fakereskedőtől "Három hónap múlva hallatszott az ágyúszó messze keleten, s a völgy megtelt visszavonuló német csapatokkal, lengyel menekültekkel és borzasztó történetekkel a közeledő Vörös Hadseregről meg azokról a dolgokról, amiket az emberekkel műveltek.

Szeptember közepe táján, amikor a cserefák a lejtőkön ismét vörösbe öltöztek, égő falvak füstjét láttuk a gerincekről, s az éjszakai égbolt vörös volt kelet felé.

- Az öreg odafenn látni akarja magát - jött az üzenettel az erdész fia, s dél fele már fenn voltam a kis boronaháznál.

Sokáig beszélgettünk azon a napon. Csak mi ketten, a padon ülve a langyos napsütésben, körülöttünk a rengeteg hegyi erdő nyugalmával, melyet időnként távoli robbanás zavart meg.

Vége a világnak a magunkfajták számára - mondta az öreg mély szomorúsággal megtört hangjában. - Sok-sok ideig nem lesz rend és törvény. Csak gyűlölet lesz, meg gyilkosság, meg bosszúszomj, győzzön bárki, németek vagy oroszok, nácik vagy kommunisták. Gyűlölet, öldöklés és rabszolgaság hosszú, hosszú ideig, míg minden indulat ki nem ég, a gyilkosok bele nem fáradnak a gyilkolásba, és a tolvajoknak nem marad több lopnivalójuk, s a nyomor és az éhség újra össze nem hozza az embereket. De sok idő beletelik, míg minden indulat kiég - mondta. - Nem számít, minek nevezzük, nácizmusnak vagy kommunizmusnak, egyre megy. A mi világunknak vége."

(Wass Albert Az összetört esernyő. Angolból fordította: Gálfalvi Ágnes .)

A teljes írás elolvasható honlapunkon: www.krater.hu/krater.php?do=aloldal&action[1]=19439  "

Wass Albert hazugsága  

A Turcsány Péter által ajánlott szöveg, amely szerinte a "magyar humanizmus legszebb lapjaira" tartozik, valójában a magyar szélsőjobboldal történelemtorzító hazugságainak sorába illeszkedik. Turcsány azt a részt idézi, amely a nácizmus és kommunizmus összemosását, a második világháborúról a magyar jobboldalon kialakított "cseberből-vederbe" felfogást visszhangozza - egy zsidó fakereskedő szájába adva a szöveget.

Ennél is felháborítóbb azonban a magyar felelősség elkenésének szándéka, amely ezt a szöveget jellemzi.

Wassnál "német csapatok masíroztak völgyeinkbe", nekik mutatja meg egyetlen áruló, hogy "hol laknak a zsidók" - mintha a zsidótörvények sorozatával nem a magyar állam jelölte volna meg és rabolta volna ki jó előre áldozatait. Nem minősítem azt a Wass-novellában szereplő "partizánakciót", amellyel a magyar lakosság megmentette az öreg zsidót - ahogy az bizonyára teljesen tipikus volt Erdély-szerte. Azt se feszegessük, hogy olyan szerző írt ilyen németekkel és oroszokkal szemben egyaránt távolságtartó szöveget, aki két Vaskeresztet is kapott a háború idején. Bizonyára öreg zsidó fakereskedők bújtatásáért adományozott ilyesmit a német hadsereg.

Wass szövegéből a magyar nemzeti felelősséget amúgy is szívesen elfeledő olvasója nem értesül arról, hogy a magyar zsidóságot NEM a németek deportálták, hanem a magyar államhatalom, csendőrök közreműködésével.


Néhány tény az erdélyi és romániai holokausztról:

Múlt-kor:
"Olyan időben emlékezünk meg a holokausztról, amikor a demokratikus Románia nem hajlandó többé véka alá rejteni saját történelmi valóságát" - jelentette ki az államfő hétfőn Bukarestben, a holokauszt emléknapján. "Nem a népet ítéljük el, hanem a román államot, amely elhatározta, hogy a zsidókat üldöző államokhoz csatlakozik. Részesei voltunk a borzalomnak, a holokausztnak, és ezt be kell vallanunk" - hangoztatta Basescu elnök.
A román hatóságok és a román társadalom egyes részei hosszú időn át vitatták, hogy Romániában is volt-e holokauszt. Egy nemzetközi bizottság, amelynek elnöke a holokauszt-túlélő, Nobel-Béke-díjas Elie Wiesel volt, csak 2004 novemberben állapította meg, hogy Románia polgári és katonai hatóságai felelősek voltak 280-380 ezer romániai és ukrajnai zsidó haláláért. Románia a második világháború alatt, 1941 és 1944 között a hitleri Németország szövetségese volt és területén német csapatok állomásoztak.
Romániában 2004-ben emlékeztek meg először a holokausztról. Azért október 9-én, mert azon a napon kezdődött 1941-ben a zsidók tömeges deportálása az akkor Romániához tartozó Bukovinából. 1942 nyaráig összesen 120 000 zsidót deportáltak a "halálvonatokon", akik közül tízezrek pusztultak el útközben.
Pogromok és deportálások színhelye volt Romániában Bukarest, Iasi, valamint Dél-Erdély, Besszarábia - a mai Moldávia - és Bukovina. A második világháború előtt mintegy 800 000 zsidó élt Romániában. A holokauszt túlélőinek többsége később kivándorolt Izraelbe, így jelenleg csak mintegy 12 ezer tagot számlál a romániai zsidó közösség.
http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=11114


A holokausztmagyarorszagon.hu oldalon olvasható összeállítás szerint a román kormány zsidópolitikájának kétarcúságára jellemző, hogy mialatt a keleti területeken élő zsidókat legyilkolták, addig Ó-Romániában "megelégedtek" a zsidók kifosztásával. A szöveg szerint: "Az itt élők üzleteit, vállalkozásait nem árjásították, de a zsidó közösségtől először 5000 ruhát és kórházi ágyat, majd egy 2 milliárd lejes kényszerkölcsönt zsaroltak ki. A németek attól tartottak, hogy Antonescuék továbbra is önkényes, szervezetlen deportálásokkal és tömeggyilkosságokkal akarják majd "megoldani a zsidókérdést". Ezért 1942-ben tárgyalásokat kezdtek a román kormánnyal valamennyi zsidó "átvételéről". Júliusban Eichmann bukaresti képviselője megállapodást írt alá a románokkal. Szeptemberre elkészültek a deportálási tervek is: naponta 2000 román zsidót akartak a belzeci haláltáborba szállítani. A németek megdöbbenésére Antonescu végül is nem engedélyezte az akciót. A román diktátort ebbe az irányba befolyásolta, hogy sem Olaszországból, sem a riválisnak tekintett Magyarországról nem deportáltak, Szlovákiában pedig ekkor álltak le a kiszállítások. Ráadásul a román zsidó vezetők eredményesen kértek segítséget egyházi vezetőknél, politikusoknál, sőt a királyi család tagjainál. Bár Románia volt az egyetlen ország, amely önállóan fogott hozzá a zsidók kiirtásához, végül mégsem adta át a román zsidókat a németeknek. A zsidó közösséggel újabb 4 milliárd lejt fizettetek, 1336 dollárért árulták a palesztinai kivándorlási engedélyeket, de az óromániai - és így a Dél-Erdélyben élő jelentős részben magyar ajkú zsidóság is - megmenekült a haláltól, míg az 1940-ben visszaszerzett Észak-Erdélyből a magyar hatóságok 1944-ben Auschwitzba deportálták a zsidókat. 
A román holokausztnak legalább 220 ezer zsidó esett áldozatul."
http://www.holokausztmagyarorszagon.hu/index.php?chapter=13_4_1§ion=1&type=content

---------------------------------------

Antiszemita szövegek - leírni bűn vagy beidézni?

Turcsány Péter "alattomosnak" nevezi Wass Albert néhány kijelentésének beidézését. Wass Albert, az amerikai hungarista emigráció kiadványaiban sűrűn felbukkanó szerző írta az alábbiakat 1993-ban: "Noha a magyarországi zsidók kiváltságos osztályt képeznek, soha, semmiféle hűséget nem tanúsítottak a magyar nemzet iránt. Valahányszor Magyarország a szabadságáért küzdött a Habsburg elnyomás ellen, ők az ellenséggel tartottak, és akárhányszor levertek egy felkelést, némely zsidó is részesedett a hűséges hazafiak elkobzott birtokaiból. Már ez egymagában is elidegenítette a magyar népet, különösen a középosztályt, a zsidóságtól. - De a magyarországi zsidók által elkövetett legnagyobb hiba abból állt, hogy magukhoz ragadták a vezetőszerepet a kommunista pártban. Először 1918-ban, amikor a kunbélákkal és a Szamuelly fívérekkel az élen, zsidók vették át az ország vezetését. (...) Miután visszatértek a 'német haláltáborokból' vezető állásokba kerültek, amelyek a kifosztott nemzet megmaradt javait kezelték, főként azoknak a megbüntetésével foglalkoztak, akiket a kommunista irányzat a 'rendszer ellenségének' tekintett.")"
Német haláltáborokról írt - idézőjelben! Biztos, hogy nics erre jobb kifejezés, mint a "magyar humanizmus legszebb lapjai"? Ez a Wass-szöveg megtalálható a Kráter kiadónak Wass közéleti írásait és beszédeit válogató kiadványában is - "Antiszemitizmus - a huszadik század hazugsága" címmel...
Aki így fogalmaz, az antiszemita.


Wass Albert: Elvész a nyom


Szily László a 444.hu oldalon írt alapos elemzést Wassról, életrajzának vonatkozó részleteivel, és bőséges idézetekkel. 
https://444.hu/2019/10/21/wass-albert-a-naci

"1944 decemberére volt kitűzve egyetlen befejezett színdarabja, a Tavaszi szél bemutatója a vállaltan nyilas-szimpatizáns és Szálasi-csodáló, a nyilas kormány által kormánybiztosnak kinevezett Kiss Ferenc igazgatta Nemzeti Színházban. (A bemutatója a világháború eszkalálódása maradt csak el, hiszen a premier napjára szinte teljesen bezárult a Budapest körüli szovjet ostromgyűrű.) A darab, amit 1944. december 16-án mutattak volna be, akkor, amikor a budapesti zsidók jó részét már gettóba terelték, a vidékieket pedig a nyár során már bevagonírozták és ipari hatékonysággal megölték, egy antiszemita kirohanásokkal teli propagandamű.
A nácik által hatalomba emelt hungaristák reprezentatív színházának adott darabot, annak a színháznak, amit a fajelméleti alapon álló színészkamara elnöke, a nyilas kormánybiztos igazgatott..."

A Patkányok honfoglalása című Wass-pamfletről: 
"A holokauszt tombolásának csúcspontján, 1944-ben publikált radikálisan antiszemita, a zsidókat patkányként ábrázoló tanmese formailag nem politikai kiállás egy konkrét irányzat mellett, a közlés ideje és a történelmi körülmények miatt annál inkább."

"Élete második, emigráns felében Wass mint publikáló író-költő-újságíró szintén társutasa volt olyanoknak, akik még a legszigorúbb, régivilágbeli jogi-tudományos értelemben is hungaristák voltak. Az író ugyanis olyan emigráns magyar kiadványok - például a Hídfő című folyóirat - rendszeres szerzője volt, amit egyértelműen nácinak és hungaristának nevezhető figurák, konkrét háborús bűnösök és népirtásra uszító bűnözők szerkesztettek vagy írtak beléjük. Olyan figurák, mint mondjuk Fiala Ferenc, a Szálasi-kormány sajtófőnöke."
Wass fajgyűlöletéről:
"Hozzá hasonlóan nyílt, plasztikus, a szó legszorosabb értelmében hánytató módon antiszemita, azon belül is zsigeri-sejti zsidógyűlölő szerző kevés akadt a műfajban nem gyenge magyar irodalomban sem.

Az ötvenes évek legelején, a holokauszt után 5-6 évvel írt Elvész a nyom című regényéről:
 - egy dolog antiszemitának lenni a népirtás előtt és más dolog utána - milyen hatással volt a világlátásának erre a szeletére a holokauszt.

Az Elvész a nyom a legtöbb Wass-műhöz hasonlóan tanmese jellegű, didaktikus alkotás.
Annyira - olyan erősen és főleg olyan módon - antiszemita, ami egy tőröl metszett német náci propagandalap szerkesztőségében is elismerő karlendítéseket váltott volna ki. Wass ebben a művében például a zsidókat undorító állatokhoz hasonlítgatás Paganinijének, a zsidók gusztustalan lényként való lefestése Michelangelójának mutatkozik. Jöjjön egy kis idézetgyűjtemény arról, miként ábrázolja egyik - legfontosabb - főhősét, a csónak zsidó utasát, Pohrisch Gottfriedet, akiből persze üzletember és bankár lesz később:

"– Nem tudod? – nézett rá kidülledt halszemeivel a másik szinte sértődötten, – a
Délkelet-Európai Bor és Gyümölcskonszernt alapítottam meg a múlt évben.

– Te, sün. Sok pénzed van?
Pohrisch Gottfried valóban olyan mozdulatot tett erre, mint a sündisznó, amikor megijesztik.

(...)

A sün felvonta a szemöldökét, amitől furcsa ráncok képződtek a homlokán, akár az orrszarvú bőrén.

(...)

Pohrisch Gottfried húsos alsóajka előre szökött. Valami sátánian diadalmas vigyorgás terpeszkedett duzzadt arcán, ahogy mondotta:

(…)

 Nézd csak, gondolta Kazimir, a sün! A következő gondolata az volt: szeretném látni azt az asszonyt, aki hozzáment ehhez a hízott varangyhoz! Haha! Olyan lehet az is!

(...)

Beszélt, beszélt. Kapkodva, lázasan és apró disznószemei csillogtak közben a diadaltól és egészen mást mondtak, mint a szája. Azt mondták: ide nézz, te gőgös semmiházi, te kitenyésztett emberpéldány, te, aki iskola óta mindig csak megaláztál, lenéztél, ide nézz! Az asszony, akit neked nem sikerült megkaparintani, itt ül mellettem! Az enyém! Én szereztem meg magamnak, én, a lenézett, a sün, a zsidó! Megszereztem a csókját, az ölelését, a testét, mindazt, ami neked nem sikerült! Nem félek tőled többé! Nem vagy már legyőzhetetlen!

(...)

Ezzel a sün elégedetten hátradőlt a széken, húsos tömpe ujjait egymásba fonta és a jóllakott óriáskígyó nézésével vigyorgott az asszonyra.

(...)

– Ide figyelj, sün – mondotta és a hangja fojtott volt – ide figyelj, te undok, nyálas osztriga…

(...)

Lépni akart már, de ebben a pillanatban a Kazimir ökle meglendült és telibe találta a zsíros, puffadt arcot."

Wass nemcsak a gusztustalan, állatias zsidó figurájának megteremtésében ilyen szenvedélyes, hasonló plasztikussággal értekezik a nácik által szinte államvallás szintjére emelt antiszemita toposzokról, úgyis mint összetartás, a világ behálózása, világösszeseküvés, pénzéhség és a többi:

“a kis Gottfried megtanulta, hogy ezekkel össze kell tartani még akkor is, ha undorodik örökké csorgó orruktól,

(..)

 Ezt tanította a törvény, amelyik kimondja: a sarki fűszeresnél kell vásárolni, még ha goromba is és drága. És a szemben lévő boltban nem szabad vásárolni, még ha a fia olykor ajándékot is ad, mert az „Nem közülünk való”

(...)

Hozzájuk kopott kabátos, nagy táskás, izzadtságszagú emberek jártak, akik halkan és fontoskodva pusmogtak apával valahol egy sarokban, néha egészen öreg emberek, toprongyosak, penész színűek, akiknek szőrös fekete kalapjuk, vörös szakálluk és tincsben alácsüngő pajeszük volt és minden, amiről beszélni tudtak, üzlet volt csak és pénz.

(...)

Gottfried kétféle vallásban nőtt fel. Hivatalosan katolikusnak keresztelték, így szerepeit az iskolában is, vagyis abban a „nem közülünk való” világban. A másik, belső világban pedig egy titkot igyekeztek reá bízni: Júda sötét titkát, aki megöli azokat, akik elhagyják őt."

Wass majdnem ilyen modorban írt a románokról is és mai népi kultuszát tekintve meglepő módon lényegében szinte mindenkiről, aki nem a földbirtokos arisztokrácia tagja.

 Wass művei szinte minden esetben a szerző politikai-világnézeti véleményének az egy az egyben való, szinte publicisztika jellegű megzenésítései, azért az ő esetében abszolút igaz az, ami egy jobb írónál a legkevésbé sem magától értetődő, hogy amit a mű mond, azt gondolja az alkotója. Így már azért másképp hangoznak a Wass-hősök románozós, parasztozós, zsidózós sorai.


"Wass gondolkodása náci struktúrájú volt"

A hafr blogon megjelent elemzés a "Patkányok honfoglalásából" vett idézetet mottóként:
"Azonban elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük."  (W.A.)

"Wass gondolkodása náci struktúrájú volt. Azaz magyar kontextusban az volt, ami német kontextusban a náci.
Wass náci-szimpatizáns volt (kötőjellel, magyar környezetbe transzponálva)...

... nyilván nem volt pro forma náci, mert nem volt tagja az NSDAP-nak, de a gondolkodásának struktúrája -- magyar couleur locale-lal és némi elitista beütéssel -- az volt, ezért olyan közel jutott a nácizmushoz szellemiségben (a romanticizált radikális xenofóbiáig), ahol már nem számít, miben nem volt az;

A gyilkos állami antiszemitizmus, a radikális, gleichschaltoló xenofóbia és a tolvajlással megspékelt etnicizmus nem konzervatív jegyek, nagyon nem.

Wass még a legjobb olvasatban is az a tipikus "nemzeti" magyar, Szabolcskába ojtott Szabó Dezső-light, aki nem lát tovább az orra hegyénél és nem lát jobb megoldásokat a kora gyenge átlagánál, azokat viszont szívhez szólóan népszerűsíti az értelem és a nemzet kárára." 
https://hafr.blog.hu/2019/10/20/mi_is_a_baj_wass_alberttel? 

2019. április 21., vasárnap

Megpróbálta Jézus Krisztust becsempészni a szovjet sajtóba

Húsvéti olvasmány, sok-sok éve minden alkalommal.

"Hősünk egy napon kinyitotta az újságot, és megpillantotta benne Ariman "Az ellenség orvtámadása" című cikkét, amelyben a neves kritikus mindenkit int és figyelmeztet, miszerint a Mester azzal próbálkozott, hogy a sajtóba becsempéssze Jézus Krisztus apológiáját.
...
Másnap egy másik lapban, Msztyiszlav Lavrovics aláírásával, újabb cikk jelent meg, amelyben a szerző mindenkit felhív: sújtsunk le, mégpedig kemény ököllel, arra az alávaló szenteskedőre, aki megpróbálta Jézus Krisztust becsempészni (megint ez a fertelmes szó!) a szovjet sajtóba. 
Sóbálvánnyá meredtem ettől a soha nem hallott szótól: "pilátuskodás", aztán belenéztem a harmadik újságba. Ebben két cikk jelent meg, az egyik Latunszkij tollából,a másik "N.E." betűkkel szignálva. Mondhatom, Ariman és Lavrovics művei enyhe tréfának hatottak Latunszkij írásához képest. Elég, ha annyit közlök, hogy Latunszkij cikke ezt a címet viselte: "Az óhit harcosa". 
...
A kályhában lobogott a tűz, az ablakot verte az eső. És akkor megtörtént a végső. Elővettem a fiókból regényem kéziratát, a fogalmazványt és valamennyi másolatot, és égetni kezdtem. Ez borzasztóan fáradságos munka, mert a kéziratpapír nehezen ég. A körmöm is beletört, úgy szaggattam széjjel a füzeteket, beraktam a fahasábok közé, és a kaparóvassal piszkáltam, hogy lángra lobbanjon. A hamu időnként erősebbnek bizonyult nálam, fojtogatta a tüzet,  de megküzdöttem vele, és regényem, bármily szívósan ellenállt, végül is megsemmisült. Ismerős szavak tűntek szemem elé, a lapok feltartóztathatatlanul sárgultak ugyan alulról felfelé haladva, de azért itt-ott előbukkantak rajtuk a szavak. Csak akkor tűntek el, amikor a lapok már egészen megszenesedtek, és én a piszkavassal dühödten szétvertem a zsarátnokot." 


(Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita. Európa, 1969. Fordította Szőllőssy Klára. 173-176.)

Valld meg – kérdezte Pilátus halkan, görögül -, ugye, te nagy gyógyító vagy, orvos? 
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2017/04/valld-meg-kerdezte-pilatus-halkan.html  

Adj hálát a nagylelkű hégemónnak! - súgta hódolatteljesen, és szíven szúrta Jesuát 
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2018/03/adj-halat-nagylelku-hegemonnak-sugta.html 

és a Városi Kuríron:
https://varosikurir.hu/mester-es-margarita-reszlet/

2019. április 19., péntek

"Ez is hiábavaló volt, Uram"

Kétezer éve ismétlődik a történet: a menekülőkből nem kérnek a templomi szemforgatók


Húsvét táján előkerül a polcokról Bulgakov “Mester és Margaritája”, és ugyanígy ajánlott olvasmány Nikosz Kazantzakisz “Akinek meg kell halnia” című regénye is. Ezt a huszadik század eleji történetet 1948-ban írta meg a szerző, de sajnos az emberiség ősi mintáit követi. A menekültekre zúduló gyűlölet pedig különösen élővé teszi ezt az olvasmányt 2019-ben, Magyarországon, húsvét ünnepén.


Egy kis “kellemetlenség”: háborús menekültek “zavarják meg” az ünnepet


A regény rövid ismertetője szerint, “Nikosz Kazantzakisz, „Akinek meg kell halnia” című regényében egy törökök által megszállt görög falu hétévente megrendezendő passiójátékának a történetét meséli el. A szereplőket a helyi pópa választja ki egy évvel a passió előtt, hogy a szereplőknek legyen idejük azonosulni a szereppel és hitelesen előadni a történetet. A következő passiójáték 1921-ben zajlana, erre kiválasztják Manolioszt, a fiatal pásztort Jézus szerepére, pár más falubelit pedig a tizenkét tanítvány és egyéb szerepekre. Azonban a felkészülést beárnyékolja egy falunyi háborús menekült érkezése, akiket a helybeliek nem látnak szívesen. Manoliosz, aki szerepét komolyan veszi, pár társával együtt segíteni próbál rajtuk, ez azonban a tömeg haragját hozza rá és megölik őt.

Az egész előretervezett passiójáték már nem játék többé, minden egyes jelenete leképeződik a való életben, mindennapjaik szerves részévé válik anélkül, hogy ennek tudatában lennének. A falu lakói annyira elfoglaltak a saját problémáikkal, ideáikkal, a napi pletykákkal, hogy észre sem veszik, hogy ugyanazokat a tetteket hajtják végre, amelyeket hétévente oly nagy áhítattal és átéléssel elítélnek.”

Most pedig olvassunk el együtt néhány részletet Kazantzakisztól: 

A szív megérti a Hegyi Beszéd szavait

Péter, Jakab és János, (vagyis Jannakosz, Kosztantisz és MIkhélisz) “a három apostol, ott ült Manoliosz körül; felnyitották a kis bibliát, amelyet Jannakosz aznap reggel hozott, s éppen olvasni készültek belőle.

“Boldogok, akiknek a szívük tiszta: mert ők az Istent szemlélhetik.”

— Nem értek ugyan minden szót — mondta Kosztantisz —, de az értelme világos. Csak az zavar, hogy “szemlélhetik”. Mit jelent az, hogy “szemlélhetik”?
— Hát hogy meglátják Istent, te szamár! — felelte Jannakosz. — A tisztaszívűek meglátják Istent. Ennyi az egész!
— Honnan tudod te mindezt, Jannakosz? — kérdezte Kosztantisz meghökkenve. — A végén még azt kell hinnem, hogy olyan tudós vagy, mint maga bölcs Salamon.
— Ne félj, nem az eszemmel értem én ezt — felelte Jannakosz —, hanem a szívemmel; ő a bölcs Salamon. Gyerünk tovább!

“Boldogok lésztek, mikor titeket szidalmaznak, háborgatnak, és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem. Örüljetek és örvendezzetek: mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben. Mert ekképpen háborgatták a prófétákat is, kik ti előttetek voltak.”

— Ezt ismételd meg, Manoliosz — kérte Jannakosz —, de ha lehet, lassabban. Egy kissé — urambocsá’ — zavarosnak találom.
Manoliosz újra felolvasta.
— Én ezt nagyon világosnak tartom — mondta aztán. — Aki csak elöljáró, nagygazda, hazudozó és széltoló van a faluban, az mind minket, négyünket fog üldözni és hajszolni egy napon, mert kimondjuk az igazságot. Hamis tanúkat fognak állítani, hogy ellenünk tanúskodjanak. Lehet, hogy kővel fognak dobálni, sőt, talán meg is ölnek. Nem ez a sor jutott-e a prófétáknak is? De nekünk, testvéreim, örülnünk és örvendeznünk kell, mert Jézus iránti szeretetből áldozzuk fel életünket. Ő vajon nem áldozta-e fel az életét irántunk való szeretetből? Erről van itt szó.

— Igazad van, Manoliosz — jelentette ki Jannakosz villámló szemmel. — Már látom is Grigorisz atyát, ott halad az élen, mint Kajafás. És látom, hogy Ládász így kiabál mögötte: “Halál rájuk! Öljétek meg őket! Fel akarják feszíteni pénzesládáinkat, szét akarják osztani az aranyunkat!” S hallom azt is, amint az öreg Patriarkhéász — bocsáss meg, Mikhélisz! — Pilátus módjára így beszél: “Én mosom kezeimet; semmi közöm ehhez az ügyhöz; öljétek meg őket!” A szíve mélyén pedig örvendezik, mert megzavartuk a mulatságát. Megakadályoztuk, hogy nyugodtan nyalogassa a szopós malacok csontját, hogy csipdesse a szolgálólányok farát, és bedörzsöltesse magát a szép özveggyel, Katerinával, merthogy állítólag meghűlt… Úgy bizony, gazemberek, latrok, képmutatók, be fog teljesedni, beteljesül, már be is teljesedett Isten igazsága!

Jannakosz annyira tűzbe jött, hogy megfordult, és fenyegető ujjal mutatott a falura. De egyszerre csak Fótisz atyát pillantotta meg maga előtt, és elállt a lélegzete.
— Bocsáss meg, atyám — dadogta —, de az evangéliumot olvastuk, és tüzet fogott tőle a szívünk!
A négy barát annyira elmerült az olvasásban, hogy nem is hallotta a pópa lépteit. Fótisz atya lábujjhegyen közelítette meg őket, és jó ideje hallgatta mosolyogva a beszédüket.
— Üdvözöllek, fiaim! — mondta a pap hozzájuk lépve. — Az Úr legyen veletek!
(…)

Jézus a szeretetet hirdeti, Kajafás felbőszül
Grigorisz atya felemelte kezét, hogy megáldja nyáját; báránykái lerótták Isten iránti kötelezettségüket, s jogot nyertek a lakmározásra.
Ebben a pillanatban előlépett Manoliosz, meghajolt, kezet csókolt Grigorisz atyának, és engedélyt kért, hogy felszólaljon.

Grigorisz atya összeráncolt szemöldökkel hajolt Manolioszhoz.
— Mit akarsz nekik mondani? — kérdezte. — Egyáltalán, tudsz te szónokolni? Miről fogsz beszélni?
— Krisztusról — felelte Manoliosz.
— Krisztusról? — lepődött meg a pópa. — De hiszen az az én dolgom!
— Krisztus parancsolja, hogy beszéljek — erősködött Manoliosz.
— S azt is közölte veled, hogy mit mondj? — érdeklődött Grigorisz atya gúnyosan.
— Nem, de majd közli, mihelyt kinyitom a számat.

Mikhélisz közelebb lépett.
— Atyám — mondta —, Manoliosz szólni szeretne a falusiakhoz; mindnyájan arra kérünk, engedd meg neki. Amikor az egész falut veszély fenyegette, Manoliosz kilépett a sorból, és felajánlotta az életét, hogy megmentsen minket; jogában áll felszólalni.

Grigorisz atya bosszúsan vállat vont.
— Nem bánom — vetette oda. — De ne zajongjatok!
S elég kelletlenül Manoliosz fejére tette a kezét.
— Isten világosítsa meg elmédet! — mondta. — Beszélj!
(…) 
Könyörüljetek rajtam, keresztények!

Manoliosz kelet felé fordult, keresztet vetett, és beszélni kezdett:
— Krisztusról akarok szólni hozzátok, testvéreim. Legyetek elnézőek velem: tanulatlan ember vagyok, nem tudok szép mondatokat kerekíteni. De az egyik este, amikor a nap éppen lenyugodni készült, Krisztus odaült mellém a padra, olyan egyszerűen és nyugodtan, mintha csak a szomszédom lett volna. Egy üres zsákot tartott a kezében…

Végül is nekibátorodtam, és megkérdeztem: “Fáradt vagy, uram; a lábadat por és vér fedi; honnan jössz?” — ”A falvakat járom — válaszolta Jézus. — Most jövök Lykovrissziből. A gyermekeim éheznek; magammal hoztam ezt a zsákot, hogy alamizsnát gyűjtsek bele. Nézd: hazafelé tartok, s a zsák üres.  Belefáradtam…” — ”Fogd a pásztorbotod — mondta Krisztus —, és menj az emberek közé; ne félj, beszélj hozzájuk!”… — “De mit mondjak nekik?” — “Mondd meg, hogy éhes vagyok — magyarázta Jézus —, hogy zörgetek a kapukon, kinyújtom a kezem, és ezt kiáltom: Könyörüljetek rajtam, keresztények!”

Hallgattasd el!
Grigorisz atya nyugtalankodni és fészkelődni kezdett.

A vén Ládász a pópához lépett. — Rossz vége lesz ennek — dünnyögte. — Hallgattasd el!

Manoliosz a tömeg felé nyújtotta a karját.

— Fivéreim és nővéreim, lykovrisszi férfiak és nők — kiáltotta —, nem önszántamból beszélek hozzátok — hogyan is merném, szegény ördög létemre —, nem saját elhatározásomból utasítgatom én a gazdagokat, az elöljárókat, a nálamnál idősebbeket. Bizony nem önként teszem ezt, hanem Krisztus parancsára! Én csak azokat a szavakat ismétlem, amelyeknek elmondásával ő bízott meg. “Éhes vagyok — kiáltja az Úr Jézus —, könyörüljetek rajtam, keresztények!” Aki megszánja a szegényt, Istennek ad kölcsönt.

— Az aratást elvégeztük — folytatta Manoliosz. — Hála Istennek, jó évünk volt. Maholnap itt a szüret, aztán leszedjük az olajbogyókat is. Hallgassátok meg Krisztus szívet tépő kérését. Így kiált hozzátok: “Lykovrisszi derék emberek, földönfutó testvéreitek ott állnak a kaputok előtt; közeledik a tél, megöli őket az éhség, a hideg és a bánat…” Isten mindent lajstromba vesz, szemmel tartja Lykovrisszi lakóit is, feljegyzi a nevüket, dátumot, anyagi helyzetüket, a szegényeknek juttatott alamizsnát. Például így: Anasztásziosz Ládász, Mikhail fia, ekkor mg ekkor ennyiből meg ennyiből ennyit és ennyit adott, ami az utolsó ítélet napján kamatostul megtéríttetik.
Folytatás a következő oldalon!
Nehogy a magántulajdonhoz nyúljatok!

A vén Ládász megint gúnyos vihogásban tört ki:
— Csak győzzük kivárni…

Ebben a pillanatban Grigorisz atya indulatosan felemelte a kezét. Csak úgy ugrándozott a szemöldöke; ha valaki az ujja hegyével megérintette volna, szikrák pattannak ki belőle.

— Hé, emberek! — kiáltotta. — Ne engedjétek, hogy ez a szédelgő félrevezessen titeket! Négy pillére van a világnak: a hit, a haza, a becsület, és negyediknek, a magántulajdon. Nehogy valamelyikhez is hozzányúljatok!

Hibáztam, amikor megengedtem, hogy beszélj, Manoliosz; szállj le onnan! Menj, legeltesd a birkáidat, ott van a te helyed, így rendelte Isten; maradj köztük, foglalkozz a nyájaddal! Amit itt összehordtál, ellenkezik Isten akaratával; egyedül ő dönt mindenben, s ami történik a világon, mind az ő akarata szerint történik!
(…)

 
Golgota
— Öljetek meg… — mondta karját kitárva Manoliosz.
Ahogy így védtelenül, nyugodtan közeledett a mécsesek világánál, amely dicsfényt vont szőke feje köré, a tömeg zavarba jött, és önkéntelenül is utat nyitott előtte. Olyan megdöbbenés vett erőt az embereken, hogy e pillanatban Manoliosz kimenekülhetett volna a kapun, anélkül hogy akár egyetlen mozdulattal is akadályozták volna. De ő megállt a templom közepén, a kupolára festett Krisztus alatt, és újra kitárta a karját.

— Öljetek meg… — ismételte könyörögve.

Grigorisz atya lejött a szentély lépcsőin, és intett Panajótisznak, hogy kövesse. A pópa előregörnyedve, kinyújtott nyakkal lopakodott Manoliosz után, kezét kinyitotta, és ujjait begörbítette, hogy bármely pillanatban megragadhassa.

— Zárjátok be a kaput! — kiáltotta fojtott hangon. — Zárjátok be a kaput, mert elszökik!

A pópa ijedt kiáltása felrázta a megbűvölt tömeget; az embereket félelem fogta el, hogy kicsúszik a kezük közül a zsákmány. Manoliosz köré tódultak, szorosan közrefogták.

Grigorisz atya felemelte kezét.
— Isten nevében! — harsogta. — Vállalom érte a felelősséget!
Panajótisz kihúzta kését, és a pópára nézett.
— Áldj meg, atyám!— mondta.
— Áldásom rád, Panajótisz!

De a tömeg már rávetette magát Manolioszra. A kibuggyanó vér az arcokra permetezett; Grigorisz atya ajkára is hullott két-három sós, meleg csepp.

— Testvéreim…— mondta Manoliosz tompa, elhaló hangon.
Nem tudta befejezni, a kőpadlóra rogyott, teste görcsösen megvonaglott. Karját még most is széttárta, mint a megfeszített, s ömlött belőle a vér: száz meg száz késszúrás járta át.

A vérszagtól megvadult lykovrisszibéliek rávetették magukat a még remegő testre; amikor felálltak, nem egynek volt véres az ajka. A vén Ládász Manoliosz nyakára tapasztotta fogatlan száját, és őrjöngve próbált kiharapni belőle egy darabot. 
Panajótisz megtörölte kését vörös üstöke maradványain; közben ragyás arcát is bemocskolta vérrel, és így kiáltott:
— Tönkretetted az életemet, Manoliosz, én meg eltettelek láb alól. Kvittek vagyunk. A viszontlátásra.

Grigorisz atya lehajolt, belemártotta kezét a vérbe, és meghintette vele a tömeget:
— Hulljon vissza a vére mindnyájunk fejére!— kiáltotta.
A tömeg borzongva fogadta a vércseppeket.
(…)



Ez is hiábavaló volt, Uram
Fótisz atya fejét lehorgasztva nézegette a lámpa fényénél Manoliosz békés, vértelen arcát, amelyet egy vágás jobb halántékától az álláig felhasított. A pópa néha kinyújtotta a kezét, elsimította a halott alvadt vértől csapzott fürtjeit, aztán újból gondolataiba mélyedt. Az elébb itt járt az öreg Márta, és közölte vele, hogy a megrettent aga titokban küldöncöt menesztett a városba, és kérte, irányítsanak Lykovrisszibe egy csapat gyalogos és lovas katonát, mivelhogy a bolsevikok betörtek a faluba, és veszélyben forog az élete.

“Puskákkal, ágyúkkal, lovakkal jönnek ránk” — gondolta a pópa. — ”Hogyan védekezhetnénk? Kiirtanak az utolsó szálig. El kell mennünk; nem szabad elcsüggednünk a bajban, tovább kell mennünk… De meddig, Istenem, meddig?”

Kinyújtotta a kezét, és lassan, gyöngéden, elkeseredetten megsimogatta Manoliosz arcát.

— Hiába áldoztad fel az életed, szegény Manolioszom — suttogta. — Magadra vállaltál minden bűnt, amivel csak vádoltak minket. “Én loptam, én gyújtogattam, én gyilkoltam!” — kiáltottad, hogy minket békén hagyjanak, és letelepedhessünk ezen a földön… De hiába…

Fótisz atya a harangot hallgatta, amely víg zúgással hirdette, hogy Krisztus megszületett, és leszállt a földre, hogy megváltsa a világot… Megcsóválta a fejét, és felsóhajtott:

— Ez is hiábavaló volt, Uram. Majdnem kétezer év telt el, de azóta is újra meg újra keresztre feszítenek. Mikor jössz úgy a világra, Uram, hogy ne feszítsenek meg többé, hogy örökre köztünk maradj?

2019. március 23., szombat

A szibériai Petőfi-legenda és szerkesztői lelkiismeretem


(a fotó forrása: nyest.hu)


Úgy hozta a sorsom, hogy  az elmúlt években szerkesztőként gyakrabban és intenzívebben kerültem kapcsolatba az állítólagos szibériai Petőfi-lelet ügyével, mint azt szerettem volna, és mint azt valaha terveztem.


A Szabad Föld hetilap internetes szerkesztőjeként kiváló kolléga, Borzák Tibor cikkeit is gondoztam, ő pedig szívósan, rendszeresen tudósít a fejleményekről, sőt, újságíróként sűrűn hoz elő újabb megszólalókat, dokumentumokat, akik idézésével, illetve amelyek taglalásával életben tarthatja a legendát. Egyértelmű: Borzák Tibor őszinte meggyőződéssel keresi a szibériai Petőfi nyomait.

2018 végén pedig Illés György barátom visszaemlékezéseit szerkeszthettem, amelyek "Az orosz titok" címmel jelentek meg a SzépKönyvek Kiadónál. Illés Györgyöt, mint a moszkvai Magyar Kulturális Intézet igazgató-helyettesét a kilencvenes években a barguzini expedíció vezetői is megkeresték, és ő, mint minden segítséget kérő honfitársnak, nekik is támogatást nyújtott helyi kapcsolataival, szervezőmunkával. Az együttműködést hivatali kötelességének tekintette, de sok jel mutat arra is, hogy a "Petőfi-kutatók" által összehordott könyvtárnyi szenzációt tényként kezeli, hitelesnek gondolja.

Szerkesztői munkámat végezve sem Borzák Tibor, sem Illés György sorairól semmiféle véleményt nem nyilvánítottam, ez senkit nem is érdekel. Azt, amit és ahogyan ők nyomtatásra átadtak, legjobb tudásom szerint többször elolvasni, az esetleges belső logikai, nyelvi, szerkezeti hibákra figyelni, a digitalizálást elvégezni - ennyi volt a feladatom. A szerkesztő azonban bizonyos határokon túl nem hessegetheti el saját felelőssségét a nyilvánossághoz eljuttatott tartalomért. Legalább itt a blogomban el kell végeznem a kötelező tisztázást.

Mind Borzák Tibornál, mind Illés Györgynél folyamatosan előkerülnek a "hivatalos" tudományos testületek, elsősorban az MTA "érthetetlen" elzárkózását bíráló megjegyzések. Ugyanez az elem az idei március 15-én az RTL Klub  —  egyébként a színvonalas bulvár-kategóriába tartozó — Fókusz műsorának összeállításában ( https://rtl.hu/rtlklub/fokusz/tortenelmi-tevhitek-miket-nem-tudunk-petofi-sandorrol?utm_source=Facebook&utm_medium=Fokusz&utm_campaign=post ) is felbukkant. Azt hangsúlyozzák, hogy hiába követelnek a "Petőfi-kutatók" exhumálásokat, DNS-vizsgálatokat, a tudósok következetesen elzárkóznak ettől. Különösen sok negatív jelzőt kap az MTA hajdani kiváló tudós történész elnöke, Kosáry Domokos. Tényleg, miért voltak és maradtak ennyire csökönyösek? 

Illés György idézi az "MTA teljhatalmú tudósának" (ez az ő kifejezése), Kosáry Domokosnak a levelét, amelyben röviden és egyértelműen a Petőfi-rokonok exhumálásának elutasítását javasolja:

"Engedje meg, hogy mellékeljem az MTA Petőfi-bizottsága jelentését, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy eddig semmilyen kézzelfogható bizonyíték nem tanúsítja, hogy Petőfi valaha is Szibériába kerülhetett. Ugyancsak mellékelem az MTA Antropológiai Bizottság jelentését másolatban, amely figyelmeztet a DNS-print eljárás alkalmazhatóságának feltételeire és korlátaira. Mindezek alapján csak megismételhetem azt, amit előző levelemben már kifejtettem; tehát azt, hogy a Megamorv Petőfi Bizottság semmilyen formában nem bizonyította annak lehetőségét, hogy Petőfi Szibériába kerülhetett. Így hiányzik minden feltétele annak, hogy csontvizsgálatokat végezzünk. " 


A "Petőfi-kutatóknak" nyilván nagy pechjük volt, hogy expedíciójuk idején éppen a magyar történettudomány olyan kiválósága volt az MTA elnöke, mint Kosáry Domokos. Kosáry egy pillantással felmérte, hogy mennyire komoly ez az egész mozgalom. A "Megamorv Petőfi Bizottság", amely már nevében is a bulvárszerte hírhedt "kazánkirály" dicsőségét hirdette, és az egész barguzini legendaépítés körül folyamatosan felbukkanó (finoman szólva) "érdekes" figurák egész sora tökéletesen alkalmas volt és mindmáig alkalmas az egész ügy hitelének lerombolására. 

Kosáry Domokos az egyik legfontosabb szereplője annak a huszadik század végi, kiemelkedő tudományos teljesítménynek, amely a magyar történész-közösséget, a magyar történettudományt kiszabadította a korábbi vulgármarxista béklyóból, és a legrangosabb, nemzetközi elismerést kivívó hazai társadalomtudományi ágak közé emelte.

Kosáry egy pillantással fel tudta mérni, mi az, ami komolyan vehető, és mi az, amivel nem szabad érdemben foglalkozni, mert azzal fenyegeti a tudományt, hogy közröhejbe fullad. Az újraszerveződő hazai szélsőjobboldal kalandoraival összekeveredő műkedvelő "Petőfi-kutatók" cirkuszi sereglete — bár nyilván voltak köztük kisszámú kivételek is — egyértelműen az utóbbi körbe tartozott. Amikor ezekből a körökből követelni kezdték, hogy a Nemzeti Sírkertben Petőfihez kötődő sírokat bolygassanak, rokonokat exhumáljanak, akkor az Akadémiától állásfoglalást kérő politikusoknak tudományos tanácsot kellett adni, hogy engedjenek-e ennek a nyomásnak.

Kosáry Domokos, mint kiváló történész tudós egyébként nyilván azzal is tisztában volt, hogy a "Petőfi-kutatásnak" gazdag előzményei vannak... Petőfi  segesvári eltűnése után azonnal sok száz ál-Petőfi bukkant fel szerte a hazában. Szép számmal kóboroltak a bukott szabadságharc után a félelembe burkolózó, és legendákra éhes vidéken. Azonnal szárnyra keltek mindenféle szenzációk is, amelyek egy dologban azonosak voltak: "Petőfi él." Miért lenne meglepő, hogy valaki — akár hadifoglyok is — messzi keleti tájakra is elvitték ezt a reményt? Azok a "dokumentumok", amelyek egyre-másra előbukkannak burjátföldi levéltárakból, nagyon érdekesek, de nem azért, mert tényekről tudósítanak, hanem keletkezésük, terjedésük különleges körülményei miatt.

Sokat elárulnak a távoli keletről előbukkanó "Petőfi/Petrovics-versek" is. Valóban perdöntő bizonyítékok ezek a publikációk - de nem azt bizonyítják, amit a "Petőfi-kutatók" gondolnak róluk. Petrovics-költő sorainak semmi közük az 1849 júliusáig megismert Petőfi-költészethez. Egy fűzfapoéta próbált valami hasonlót előállítani, de ez tehetség hiányában nem sikerülhetett. 

(Lássunk egy példát!  


Az álmaim

Ifjú koromban fölöttem
Csapatban keringtek, rajzottak
Az álmok, őket szerettem,
Am’ért engem hősnek álmodtak.

Büszkén harcra kerekedtem
Gonoszak, fondorok vesztére.
A népemet én vezettem.
Valék prófétája s vezére.

Kitűztem a piros zászlót
S kivont éles kardom késztetett,
Fölgyújtsam az ó világot
Megszabadítsam a népeket.

Hadra pajzsot s vértet vettem.
Lovamra merészen ültem fel.
Gyí! Vágtass, száguldj érettem!
A szabadságért hadd essem el!

Gyöngén ülém meg ménemet.
Csatában lovamról leestem.
Fölöttem paizsom szétrepedt
Fölkelnék, de ólom a testem.

A távol’ síkra meredtem.
Amott a hősök még küzdöttek,
S köztük már nem lehettem.
Ah! Álmaim nem teljesültek...
A. Petrovics
  

Nos, Szabolcska Mihály, vagy Szittya Attila Bendegúz megnyalná a tíz ujját...)


A rendszerváltás évei óta eltelt évtizedekben persze gyökeresen átalakult a közvélemény szerkezete. Trump, Orbán, a Facebook-fakenews hullámok, a ragályként terjedő konteók korában már alig maradt védelem a szellemi ámokfutás ellen. Nem zárható ki, hogy a kitartó "Petőfi-kutatók" újabb és újabb "perdöntő tényeket" ásnak elő. Lesznek itt mindenféle DNS-vizsgálatok, talán még a sírbolygatást, exhumálást is elérik a  különböző "Petőfi-frakciók". Merthogy az egész ügy komolytalanságát már-már fokozhatatlanná teszi, hogy egyes csoportjaik  "Petőfit" már el is temették a Fiumei úton ( https://www.nyest.hu/hirek/mit-fogtok-eltemetni-csirkecsontot ), miközben más frakciók más "Petőfiről" tudnak, akinek maradványait a legnagyobb titokban őrzik valahol külföldön....

Mondhatnánk, hogy szegény Kosáry Domokos, ha ezt megérte volna — de a bölcs történész ennél cifrábbakat is megélt hosszú életében. Most is csak mosolyogna.