Petrőczi Éva irodalomtörténész, költő, író recenziói
Illés György író, irodalomtörténész műveiről.
A szerző engedélyével átveszem.
Hősei valóban HŐSÖK
Illés György: Meghalni Budapestért.
Legutóbb a dúsan termő szerző "A szentföldi lovag" című regényéről tudósítottam e közösség kedves Tagjait,
most pedig jó nagyot lépünk előre az időben.
A "Meghalni Budapestért" 1944 október 15-re, a sokakban reményt keltő Horthy proklamáció napjára,
s a korai örömet követő Szálasi-rezsim szörnyű időszakába, majd 1945 első hónapjaiba,
a szovjet csapatok táborverésének idejébe szólít bennünket.
A regény hősei valóban HŐSÖK, ezúttal elsősorban Újpest és Angyalföld neves és névtelen
embermentőivel találkozunk, Bandi bácsival, Mártival, s az ezúttal - sajnos - nagyon találó nevű
Dolorosa nővérrel, aki - akármi is volt a valódi neve - egy olyan menedékhely-kolostor apácája volt,
amely zsidó kisgyermekek rejtegetésére vállalkozott. S arra, hogy az ott élő szerzetesnők, ha kell,
életüket áldozzák védenceikért. A fiktív, de tetteikben valóságos szereplők mellett elénk lép
a regényben egy ismert történelmi alak is, Gidófalvy Lajos főhadnagy, az egykori székely szegénylegény.
Ő, mint annyi kisebbségi sorba jutott magyar fiatalember, először leventeparancsnok volt,
Szálasi terrorja idején azonban már Budapest legkeményebb antifasiszta ellenállócsapatát,
a KISKA XIII/I-es zászlóaljat szervezte meg.
Illés György, aki egy igazi húsz-huszonegyedik századi Mesélő, nem csak a fájdalmakat,
az embervadász nácikat és magyar csatlósaikat, a nyilasokat hozza elénk,
de nem ritkán humoros jeleneteket is.
Többek között egy klasszikus "felszabadítási" anekdotát, a karóra-"zabrálást",
amelynek akkoriban Pesten élő családtagjaim "ketyegői" is áldozatul estek:
"Keres nem tehetett egyebet, lecsatolta a karóráját és átadta. Az öreg (az egyik orosz!) szakértően
a füléhez tartotta, hallgatta ketyegését, majd gyorsan belecsúsztatta nadrágja zsebébe...
Gidófalvy került sorra: megfogta a bal csuklóját, de nem talált rajta órát. Gidófalvy
a jobb kezén hordta az óráját, azt nem nézte meg, dünnyögött valamit és előre sietett.
Gidófalvy jobb karjáról gyorsan levette svájci aranyóráját, és kabátja belső,
kis gyufazsebébe rejtette. Feszültsége és izgalma felengedett.
A kihalt utcákon az élet legcsekélyebb jelét sem látta, de az órátlanítási epizód felvidította." Gyógyír csüggedőknek
Illés György: "A szentföldi lovag" 
mindig érkezik valami öröm, valami jel, hogy érdemes írni, olvasni, folytatni...
A napokban – tán éppen a vírus szülte kapcsolatteremtési szomjnak
köszönhetően – újra felbukkant az életemben egyik legkedvesebb
"szögedi" egyetemi cimborám, Illés Gyuri – ma dr. Illés György – aki
maga is sok könyvet termett, ismert szerző. S nem csak felbukkant,
de elküldte nekem dedikálva "A szentföldi lovag" című regényét,
amely nem csupán II. András királyunk idejébe vezet el bennünket,
de távoli tájakra, többek között Ciprusra és közelebbről Tyrus városába is.
Ahol Bálint, az ifjú keresztény lovag, egy keresztes vitéz egy
komoly sebesülésből lábadozva feleségül veszi választottját, a szász Krisztinát.
Ám a nászból vérnász lesz, a fiatalasszonyt néhány napon belül
orvul meggyilkolják. Nekem azonban nem csupán a változatos hadi kalandok,
s a szép, érzékletesen megírt szerelmi történet miatt lett olyan kedves
ez a HEFA Invest Kft.-nél megjelent történelmi regény.
Hanem azért is, mert a főhős, Majláth Zoltán fia, Bálint a szívemben
kitüntetett helyen őrzött, Pécs közeli, szépséges egyik regénybeli helyszín,
Márévár örököse. A könyv lapjain a ma már csak romjaival mesélő,
de szemet gyönyörködtető mecseki váron kívül felbukkan sok,
nyári vakációimra, s későbbi, szerelmes kirándulásokra emlékeztető falu,
Magyaregregy, Kárász, Szászvár is. Ha előzményt keresünk Illés György
e gyakran csüggesztő évünkben éppen jókor megjelent munkájához,
elsőként Makkai Sándor történelmi regényei juthatnak az eszünkbe.
Az ő patakcsobogású, természetes regélni-tudását kapjuk benne vissza,
huszonegyedik századibb, kicsit merészebb, de soha nem bántó szóhasználattal.
A befejezés megnyugtató: Bálint leszámol az őt Márévárból, jogos örökségéből
kitúró, s Krisztinája halálában is ludas unokabátyjával, Mátyással.
A könyvet szeretettel ajánlom a történelmi kalandregények barátainak,
s külön nyomatékkal pécsi és baranyai "földijeimnek"."
