2020. november 22., vasárnap

„Meccs Izlanddal? Az ma van?” — Szívemből szólt




László Róbert választási szakértővel, politikai elemzővel készített interjút a Klubrádióban november 12-én Para-Kovács Imre.  
A beszélgetés végén szó esett az aznap esti Magyarország-Izland tétmérkőzés kapcsán a szánalmas magyar fociról is.  A hangfelvételen 20:30-nál hallható, és nagy örömmel figyeltem fel erre a részletre. https://www.klubradio.hu/data/hanganyagok/2020/11/12/archivum_reggeliszemely_201112.mp3?direct=1

„Meccs Izlanddal? Az ma van?
Életemben nem beszéltem nyilvánosan a fociról — holott 15 éven keresztül jártam meccsre, Budapestre és vidékre egyaránt, a magyar bajnokságot figyeltem, de nagyon kiábrándultam az egészből, és ennek nincs köze a NER-hez. Valamikor 2002 táján hagytam abba. Az utóbbi 10 évben pedig, ahogy elmaffiásodott a magyar futball, nem érdemes figyelemmel kísérni.
Nem lehetett megúszni, hogy idáig süllyedjünk?
A kilencvenes években volt egy kis remény, de ami az elmúlt 10 évben zajlott... Lényegében majdnem minden élvonalbeli klubot Fidesz-közeli oligarchához lehet kötni...”


(Az illusztráció Pápai Gábor Népszavában megjelent karikatúrája: „Ez az éjjel soha nem érhet véget” https://papaigabor.wordpress.com/2020/11/14/ez-az-ejjel-soha-nem-erhet-veget/  )

2020. november 1., vasárnap

Petrőczi Éva recenziói Illés György könyveiről

Petrőczi Éva irodalomtörténész, költő, író recenziói
Illés György író, irodalomtörténész műveiről.

A szerző engedélyével átveszem.

Hősei valóban HŐSÖK
Illés György: Meghalni Budapestért
.  

 



Új hétvége, újabb Illés György könyv, a "Meghalni Budapestért", a SzépKönyvek Kiadó gondozásában.
Legutóbb a dúsan termő szerző "A szentföldi lovag" című regényéről tudósítottam e közösség kedves Tagjait,
most pedig jó nagyot lépünk előre az időben.
A "Meghalni Budapestért" 1944 október 15-re, a sokakban reményt keltő Horthy proklamáció napjára,
s a korai örömet követő Szálasi-rezsim szörnyű időszakába, majd 1945 első hónapjaiba,
a szovjet csapatok táborverésének idejébe szólít bennünket.
A regény hősei valóban HŐSÖK, ezúttal elsősorban Újpest és Angyalföld neves és névtelen
embermentőivel találkozunk, Bandi bácsival, Mártival, s az ezúttal - sajnos - nagyon találó nevű
Dolorosa nővérrel, aki - akármi is volt a valódi neve - egy olyan menedékhely-kolostor apácája volt,
amely zsidó kisgyermekek rejtegetésére vállalkozott. S arra, hogy az ott élő szerzetesnők, ha kell,
életüket áldozzák védenceikért. A fiktív, de tetteikben valóságos szereplők mellett elénk lép
a regényben egy ismert történelmi alak is, Gidófalvy Lajos főhadnagy, az egykori székely szegénylegény.
Ő, mint annyi kisebbségi sorba jutott magyar fiatalember, először leventeparancsnok volt,
Szálasi terrorja idején azonban már Budapest legkeményebb antifasiszta ellenállócsapatát,
a KISKA XIII/I-es zászlóaljat szervezte meg.
Illés György, aki egy igazi húsz-huszonegyedik századi Mesélő, nem csak a fájdalmakat,
az embervadász nácikat és magyar csatlósaikat, a nyilasokat hozza elénk,
de nem ritkán humoros jeleneteket is.
Többek között egy klasszikus "felszabadítási" anekdotát, a karóra-"zabrálást",
amelynek akkoriban Pesten élő családtagjaim "ketyegői" is áldozatul estek:

"Keres nem tehetett egyebet, lecsatolta a karóráját és átadta. Az öreg (az egyik orosz!) szakértően
a füléhez tartotta, hallgatta ketyegését, majd gyorsan belecsúsztatta nadrágja zsebébe...
Gidófalvy került sorra: megfogta a bal csuklóját, de nem talált rajta órát. Gidófalvy
a jobb kezén hordta az óráját, azt nem nézte meg, dünnyögött valamit és előre sietett.
Gidófalvy jobb karjáról gyorsan levette svájci aranyóráját, és kabátja belső,
kis gyufazsebébe rejtette. Feszültsége és izgalma felengedett.
A kihalt utcákon az élet legcsekélyebb jelét sem látta, de az órátlanítási epizód felvidította."


 
Gyógyír csüggedőknek
Illés György: "A szentföldi lovag"



"Kedves Barátaim a FB-on! Amikor az ember fiát/lányát elfogja a csüggedés,
mindig érkezik valami öröm, valami jel, hogy érdemes írni, olvasni, folytatni...
A napokban – tán éppen a vírus szülte kapcsolatteremtési szomjnak
köszönhetően – újra felbukkant az életemben egyik legkedvesebb
"szögedi" egyetemi cimborám, Illés Gyuri – ma dr. Illés György – aki
maga is sok könyvet termett, ismert szerző. S nem csak felbukkant,
de elküldte nekem dedikálva "A szentföldi lovag" című regényét,
amely nem csupán II. András királyunk idejébe vezet el bennünket,
de távoli tájakra, többek között Ciprusra és közelebbről Tyrus városába is.
Ahol Bálint, az ifjú keresztény lovag, egy keresztes vitéz egy
komoly sebesülésből lábadozva feleségül veszi választottját, a szász Krisztinát.
Ám a nászból vérnász lesz, a fiatalasszonyt néhány napon belül
orvul meggyilkolják. Nekem azonban nem csupán a változatos hadi kalandok,
s a szép, érzékletesen megírt szerelmi történet miatt lett olyan kedves
ez a HEFA Invest Kft.-nél megjelent történelmi regény.
Hanem azért is, mert a főhős, Majláth Zoltán fia, Bálint a szívemben
kitüntetett helyen őrzött, Pécs közeli, szépséges egyik regénybeli helyszín,
Márévár örököse. A könyv lapjain a ma már csak romjaival mesélő,
de szemet gyönyörködtető mecseki váron kívül felbukkan sok,
nyári vakációimra, s későbbi, szerelmes kirándulásokra emlékeztető falu,
Magyaregregy, Kárász, Szászvár is. Ha előzményt keresünk Illés György
e gyakran csüggesztő évünkben éppen jókor megjelent munkájához,
elsőként Makkai Sándor történelmi regényei juthatnak az eszünkbe.
Az ő patakcsobogású, természetes regélni-tudását kapjuk benne vissza,
huszonegyedik századibb, kicsit merészebb, de soha nem bántó szóhasználattal.
A befejezés megnyugtató: Bálint leszámol az őt Márévárból, jogos örökségéből
kitúró, s Krisztinája halálában is ludas unokabátyjával, Mátyással.
A könyvet szeretettel ajánlom a történelmi kalandregények barátainak,
s külön nyomatékkal pécsi és baranyai "földijeimnek"."

2020. június 5., péntek

Minek kellett pofázni erről a ronda bocsánatkérésről?

"Kiderítették", ki is vagyok én valójában, mert "látszik, hogy nem ismerem a cigányságot, nem töltöttem el közöttük egy órát sem", mégis jártatom a szájamat. A Deák téri késelés kapcsán furcsán bocsánatot kérő Bogdán botrányának hullámai.

Félreérthetetlen, szánalmas mondat


A Jobbik-közeli N1 tévének nyilatkozva ("NAPI TÉMA - Bocsánatot kell kérnünk mindkét fiú haláláért") Bogdán László felszólította a "cigány rendőröket", a  "művészeinket, tudósainkat" (itt a cigány értelmiségről van szó), hogy "álljunk össze és kérjünk bocsánatot". 
https://www.youtube.com/user/nemzeti1tv/search?query=napi+t%C3%A9ma 

Miért kellett ez? 
  Mivel úgy láttam, ez az információ érdekesebb, mint amennyire foglalkoztak vele, megeresztettem egy rövid írást, "Cserdi polgármestere nagyon rosszul szólalt meg" címmel. https://varosikurir.hu/cserdi-polgarmestere-nagyon-rosszul-szolalt-meg/ 

"Cserdi polgármestere újra elköveti azt a hatalmas hibát, amit (például a segélyek eltörlésének követelése kapcsán) megszokhattunk tőle: azt a megoldást, azt az eredményt, amit ő és segítőtársai egy kistelepülésen, egy jól körülhatárolható közösségben elértek, országos receptként próbálja tálalni.
Itt kezd kéretlenül a cigányság nevében nyilatkozni.

Bár próbálja elhárítani a kollektív felelősség vádját, mintha a cigány értelmiség kötelessége lenne megállítani a környezetünkben mindenfelé megtalálható “kisk…csögöket” (és “nagyk…csögöket).
Komolytalan, képtelen követelés Cserdi polgármesteréé."

A szívéből beszélt, nem az agyából
Bogdán László a következő "elemzéssel" üzent vissza. https://varosikurir.hu/bogdan-laszlo-a-bun-nem-szines-a-bun-mocskos/ 

" Látszik, hogy a cikk írója nem ismeri a cigányságot, nem töltött el közöttünk egy órát sem. Fogalma sincs arról, miként élünk, miként kell nap, mint nap, szembenéznünk a többségi társadalom gyűlöletével."

Alákérdezős álinterjúk és kommentfalkák helyett egyy kis tájékozódás
Bogdán László, Cserdi polgármestere figyelemre méltó (szerintem szánalmas, az interneten található reakciók alapján viszont másokat egyenesen felháborító) interjút adott az N1 tévének a Deák téri késelés után. https://www.youtube.com/user/nemzeti1tv/search?query=napi+t%C3%A9ma 

A Városi Kurír olvasói kétnaponta értesülhetnek bizonyos "bl" sajtómunkás (https://varosikurir.hu/author/bl/) jóvoltából a Bogdán úrral kapcsolatos jó hírekről, de az ő cikksorozata egyoldalú, erősen torzít. A vitatott N1 tévés interjúról "bl" valahogy nem sietett tájékoztatni a közvéleményt.

Nos, vállaltam, hogy pótolom a hiányt. Publicisztikában hívtam fel a figyelmet a kínos beszélgetésre. https://varosikurir.hu/cserdi-polgarmestere-nagyon-rosszul-szolalt-meg/
Ezek után "bl" már gyorsan előállt egy interjúval, amelyből leginkább mellébeszélés lett. https://varosikurir.hu/bogdan-laszlo-a-bun-nem-szines-a-bun-mocskos/

Azok a hívők, akik rajokban lájkolják és kommentelik "bl" műveit, (és az én publicisztikámra is azonnal rárepültek, egyikük önleleplező hibával, copy-paste technikával írva meg "saját véleményét") most sem tudtak meg semmit arról, mi is volt az a kínos melléfogás a tévés beszélgetésben. https://www.youtube.com/user/nemzeti1tv/search?query=napi+t%C3%A9ma 

Célomat mindenesetre elértem: a megfelelő linkek most már együtt elérhetők a Városi Kurír portálon, és itt, a blogomon is. Aki nem elégszik meg "bl" alákérdezős álinterjúival, hanem gondolkodó emberként hajlandó rákattintani a linkekre, önállóan tájékozódni és kialakítani saját véleményét, megteheti. A szabad sajtó ennél többet nem tehet.

   
https://www.youtube.com/user/nemzeti1tv/search?query=napi+t%C3%A9ma   
https://varosikurir.hu/cserdi-polgarmestere-nagyon-rosszul-szolalt-meg/
https://varosikurir.hu/bogdan-laszlo-a-bun-nem-szines-a-bun-mocskos/    

2020. május 4., hétfő

Alapbetegsége függőséget okozott




Az illusztráció forrása Lukácsi Katalin Facebook-oldala.
https://www.facebook.com/lukacsikatalinmaria/photos/a.552784061823236/924434884658150/?type=3&theater

Hisztérikus gyűlöletáradat zúdul Pápai Gábor karikaturistára "Krónikus" című gúnyrajza miatt.     https://papaigabor.wordpress.com/2020/04/27/kronikus/  A Népszava Publicisztika oldalán április 28-án megjelent karikatúra  telibe talált.


Cili néni mindent megmagyaráz
Pápai Gábor munkáiról már a Városi Kurír portálon is olvashattak. https://varosikurir.hu/a-papai-megmondja-a-tutit/ A most vihart kavart, április 28-i rajzán a tisztifőorvos a megszokott operatív kaspója mögött áll, és éppen "tájékoztat": annyira belejött, hogy még azt is "alapbetegséggel" magyarázza, hogy miért kellett meghalnia Jézusnak.
Egy gúnyrajzot vagy viccesnek talál valaki, vagy nem. Szerintem zseniális. A karikaturista szellemesen kapcsolja össze ennek a rezsimnek a mélységesen hazug, az "alapbetegségekre" hivatkozva egyenesen felháborító járványkommunikációját https://varosikurir.hu/a-virusnak-kampo/ az egész rendszer szenteskedő, a kereszténységet paravánként használó arculatával.

Gyűlöletáradat
Az obligát kdnp-s feljelentések bejelentése mellett a kormánypropaganda ezer szennycsatornáján, és a karikaturista saját oldalán a rajz linkje alatt is beindult az őrjöngés.
Azzal nincs mit kezdeni, ha valaki Pápai Gábor "Krónikus" című rajzát nem érzi viccesnek. A magyar közvéleményt végletesen kettészakították. Az országnak az a fele nevet egy ilyen kompozíción, aki nap mint nap fejcsóválva hallgatja a kormány kommunikációs bohóckodását. (Sokan, sokféleképpen figurázzák ki a tisztifőorvos teljesítményét.)  https://varosikurir.hu/galvolgyi-operativ-torzsormester-megjottek-a-szajzarak/ 
Sokan viszont isteni kinyilatkoztatásként csodálják a hiteltelen propagandisták és alkalmatlan illetékesek megnyilvánulásait. Lelkesednek a nagyszerű kormányért, amely megvédelmez bennünket az új ellenségtől. Aki így tekint a dolgokra, nem fogja érteni, miért nevetünk (igaz, kínunkban) a tisztifőorvos "alapbetegségekre" hivatkozó műsorán.  

Hörögnek

A karikatúrával azonban sok szélsőségesnek nem a színvonala vagy a stílusa miatt van baja. Gyalázzák és fenyegetik a szerzőt, a legkülönbözőbb közvetlen és közvetett módokon. Érveikkel jó páran el is árulják magukat: előkerülnek a megszokott antiszemita párhuzamok: bezzeg, ha ők valami auschwitzi SS-tréfával hozakodnának elő, azt senki nem találná viccesnek, na ugye... Nyilvánvaló és önleleplező persze ez az otromba csúsztatás: Pápai Gábor nem milliók meggyilkolásán élcelődik, hanem a szánalmas hazudós kormánykommunikáción. 

Bezzeg a terroristák... 
A másik jellegzetes, alig burkoltan fenyegetőzős érv a Mohamed-karikatúrákat követő gyilkosságokkal példálózik: "azokat" persze nem merné a karikaturista piszkálni, és van, aki még hozzá is teszi: "azok" tudják, hogy mit kell erre felelni, sőt van, aki ehhez hozzáteszi: meg is érdemelné a karikaturista...
Természetesen ostoba csúsztatás ez is, hiszen, mindenekelőtt, hogy kerül ide, mi köze lehet jelenlegi magyar viszonyainkhoz Mohamednek és az iszlámnak? Csak egy oka lehet annak, hogy valaki ebben az indulatos vitában ezzel előhozakodik: talán imponál neki a sötét korokat idéző, vallásra hivatkozó erőszakos cenzúra és szabadságkorlátozás szelleme.  Ha egy karikatúrán Jézus alakja feltűnik, meg se nézik, miről szól, elvesztik az eszüket, már nem látnak, nem hallanak a dühtől...
Vissza a középkorba?  

2020. május 3., vasárnap

Május elseje – Tovább szundikálunk, de ezt az ébresztőt szeretjük



A tavasz egyik legcsodálatosabb napját, május elsejét a magyar zenekultúra legszebb mozgalmi dala köszöntötte. A zeneszerzőről, Kadosa Pálról méltatlanul kevés szó esik.

A szerény emléktábla titka

Bár nagy a forgalom, ma még kevesen állnak meg Budapest szívében, a Március 15. téren, ahol az egyik tekintélyes épület falán szerény emléktábla található.
 Kadosa Pál Kossuth-díjas zeneszerző, zongoraművész, pedagógus élt abban a házban, és vele 1983-ig zenei életünk egyik központja működött ott.
A művész nyolcvanévesen hunyt el. Nagy életművet, rengeteg tanítványt, tisztelőt hagyott maga után – és a reményt, hogy előbb-utóbb jönnek a kiváló előadóművészek, akik a Kadosa-műveket feltámasztják a feledésből.

Az avatóünnepség emlékei

Annak idején újságíróként ott lehettem az említett Kadosa Pál-emléktábla avatásán. Megérthettem, milyen erős nyomot hagyott Kadosa Pál szülővárosunk életében.
Budapest akkori vezetése nevében Schiffer János szociáldemokrata főpolgármester-helyettes méltatta Kadosa Pált.
Kadosa Pál egyike volt a város azon lakóinak, aki úgy tudott itt élni, hogy lelket, arcot adott ennek a helynek. Volt ünnepelt zeneszerző és előadóművész, de volt úgy is, hogy Radnótihoz hasonlóan bevonulóparancsot kapott – utalt a főpolgármester-helyettes a zeneszerző sorsfordulóira.

Ilyen nagyságtól tanulni

Kadosa Pál tanítványai nevében igazi világnagyság, Schiff András zongoraművész emlékezett mesterére. Elmondta, hogy Kadosa Pál a nagy zenepedagógusok közé tartozott, aki elsősorban zeneszerző volt – és a világhírű zongoraművész így folytatta: – A zeneszerzők másképp közelítenek a művekhez, mint mi, halandó instrumentalisták, ilyen nagyságtól tanulni a tanítvány számára meghatározó élmény – mondta. – Schiff András megemlékezett arról, hogy Kadosa Pál tanítványai személyesen is kötődnek a Március 15. téri házhoz, hiszen tanáruk az évek során megnyitotta előttük lakását, személyes életébe is bebocsátotta őket, szinte nagyszülő-unoka viszonyban egyengette lépteiket.

És egy Kadosa-dal, amelyet mindenki ismer

A “Májusi köszöntő” című munkásmozgalmi dal máig is megmaradt üde tavaszköszöntőnek. A kotárs csasztuskák nagy részétől eltérően a tqavaszünnep boldogságát árasztja, a szöveg, amit Raics István írt, szintén kerüli az erős ideológiai sulykolást. Az ébresztés pedig kortalan üzenet, 2020-ban sem haszontalan...

“Itt van május elseje/Énekszó és tánc köszöntse/Zeng és dalol az élet/ Szállj csak zeneszó, ének/Ébresszed a magyar népet!"

A Youtube-ra felkerülő klipek persze pótolták ezt az adott korban mulasztásnak tekinthető hiányosságot...

https://www.youtube.com/watch?v=oabotig4Tao 


2020. április 20., hétfő

A lényeg a nő bal és jobb combja között – Liska Tibor ontotta az aranyköpéseket



Liska Tibor olyan világ esélyeit mutatta meg nekünk, "amelyben nincs kirekesztés, amelyben nem állítanak mesterséges akadályokat az emberi cselekvés elé, nem korlátozzák a szabad gondolatot, amelyben az állam az adóval nem fosztogat, és támogatásaival nem osztogat – és amely mindeközben biztonságot nyújt a versenyből önként kimaradó polgárainak." Így méltatta a HVG-ben Farkas Zoltán újságíró Liskát.  


Idén lenne 95 éves


Liska a magyar közgazdaságtudományi gondolkodás nagy korszakának legszínesebb alakja volt. Nagy generációban, 1925-ben született, mint annyi más kiváló magyar művész, tudós, értelmiségi. A "fényes szelek" generációjával együtt indult pályáján, és ő valóban különösen fényes pályát futott be.  

Bárki, bármikor beszállhasson ebbe a versenybe


Liska Tibor a Kádár-korban, a hatvanas évek rövid reform-aranykorát követő ellenreforrmáció évtizedeiben alig-alig szólalhatott meg. Nagy szám volt ezért, hogy a HVG-ben 1981-ben kifejthette nézetei lényegét így:
„A cél az, hogy a jövőben várható és garantáltan vállalt jövedelmek növelésére irányuló licitálási verseny kiszélesedjen és állandósuljon, vagyis ne csak egy kisebbség és nem csak néhány évre, hanem ki-ki az idők végtelenségére és a várható világpiaci viszonyokra tervezve, önállóan és mégis az eddigieknél felelősebben, jobban egyeztetve vállalkozhasson. Fontos lenne, hogy bármikor, bárki beléphessen e versenybe, s a már a „tojáson belüli" tulajdonosoknak is az legyen a legfőbb érdekük, hogy kineveljék, maximálisan segítsék az önmaguknál is jobb konkurenseket, hogy a társadalmi vagyon minden kis része, egysége éppen a jövő alakításának szempontjából legjobb helyzetben lévő „játékoshoz" kerülhessen. Mindez úgy, hogy ne csökkenjen, hanem jelentősen növekedjen a fejlettebb, társadalmi tulajdonosi gazdálkodásért folyó versenyben az egyes versenyzők biztonsága. A biztosítottság pedig ne csak a versenyből való kiesés ellen védjen, hanem a még hatékonyabb eredmények elérésére is ösztönözzön.”

Liska aranyköpései


Farkas Zoltán idézett Liska-portréját ("Szellemi forradalmár. Deviáns géniusz") mindenkinek érdemes elolvasni, aki hiteles és eleven portrét akar kapni a zseniális társadalomreformerről.
Sűrűn idézi az emlékezetes Liska-aranyköpések egész sorát.
Perspektívát mindenkinek:
„Ne azé legyen a föld, aki megműveli, hanem az művelhesse meg, aki a leghatékonyabban teszi.”
Hasonlat az új típusú tulajdonról:
„Ha egy szép nő bal combját nézem, akkor az tetszik jobban. Ha áttéved a tekintetem a jobb combjára, akkor már az. Pedig a lényeg éppen a kettő között van."
Aki bérel, az nem igazi tulajdonos:
„A bérlet akkor jó, ha használok valamit. Ha evezős csónakot bérelek, senki ne várja tőlem, hogy vitorlást hozzak vissza."
És egy figyelmeztetés az új kor rajongóinak:
"Most a pénz diktatúrája jön, ez pedig sokkal keményebb hatalmi eszköz, mint a csak adminisztratív és politikai bürokrácia hatalma. Mert lecsukatni egy ország lakosságának csak a kisebb hányadát lehet. De pénzzel mindenki függő helyzetbe hozható.”

Szabadulást a bérrabszolgaságból!


Liska Tibor neve, nem véletlenül, felmerült a koronavírus-válság nyomán előkerült alapjövedelem-vitában is. Farkas Zoltán már öt évvel ezelőtt megpendítette a szellemi rokonságot cikkében:
"Nem nehéz felismerni Liska társadalmiörökség-tőkéről vallott nézeteinek leegyszerűsített változatát a feltétel nélküli alapjövedelem gondolatában sem. Más kérdés, hogy a születéssel történő pénzteremtés és a meglévő jövedelem elosztása között olyan lényegi különbség van, amire Liska aligha bólintana rá. Ez nem megoldás a bérrabszolgaságra – mondaná."

Szemernyit sem kerültünk közelebb


"Liska életművében nem ez a legfontosabb" – szögezte le Farkas Zoltán. – "Hanem az az elszántság, amivel a politikai intézményrendszert, annak működését, a bürokráciát, a korrupciót, a klientúrák világát, a kizsákmányolás valamennyi formáját ostorozta, és amilyen vonzónak a szabadságot felmutatta. Annak a világnak a lehetőségét, amelyben nincs kirekesztés, amelyben nem állítanak mesterséges akadályokat az emberi cselekvés elé, nem korlátozzák a szabad gondolatot, amelyben az állam az adóval nem fosztogat, és támogatásaival nem osztogat – és amely mindeközben biztonságot nyújt a versenyből önként kimaradó polgárainak. Ehhez a világhoz pedig ma szemernyit sem vagyunk közelebb, mint Liska Tibor 1994-ben bekövetkezett halála idején." 



(Illusztráció: a Gellért Szálló sörözőjének teraszán, 1990. – A fotó forrása: Liska Tibor családi archívuma)

2020. április 17., péntek

Senki nem értette azt félre. Undorító volt és gyalázatos

Április 15-én tették közzé Fekete György halálhírét.
https://444.hu/2020/04/15/meghalt-fekete-gyorgy

A Népszavában Tölgyesi Gábor írt rövid nekrológot, amelyben ez olvasható:
"Az MMA tulajdonába kapta a Műcsarnokot, majd egyre több ingatlant, miközben Fekete egyik-másik bántó (félreérthető) nyilatkozata borzolta a kedélyeket. (Utóbb bocsánatot kért.)"
https://nepszava.hu/3074641_fekete-gyorgy-halalara

Hát, ezt nem kellett volna. Elegáns megoldás, ha a gyászhír perceiben ezt az undorító ügyet nem emlegetik fel, ahogy például a 444 el is kerülte.

Ha viszont valaki másként dönt, mint a Népszava szerzője tette, akkor őszintén kell beszélni. Fekete György 2012-ben Konrád Györgyöt (és valójában nemcsak őt) gyalázó szöveggel keltett megérdemelt figyelmet:
"Egyebek mellett azt mondta, hogy „számolni kell azzal, hogy Konrád Györgyöt is magyarnak tekintik külföldön, bármit is mond rólunk”. Illetve célkitűzéseinek ismertetése kapcsán egyszer így fogalmazott:„erre a modern demokráciára én fütyülök, mert ez nem modern és nem demokrácia.”"

Szóval, a félrevezetett külföldiek még Konrád Györgyöt is "magyarnak tekintik"...

Az, amit Fekete megengedett magának, az a bundás antiszemita célozgatások klasszikus, századok óta ismert kódja. Persze, megindult a magyarázgatás, közleménygyártás, de ez a kód tökéletesen célba ért, és elégedettséggel töltötte el azokat, akik az efféle célozgatásokra vágynak. Konrád György álláspontját, külföldi nyilatkozatait utálni mindenkinek joga volt, de ha valaki a magyarságát kérdőjelezi meg emiatt, ráadásul olyan sunyi és nyakatekert módon, ahogy Fekete György tette, az a legsötétebb idők gondolkodásmódját idézte fel újra.

Egyszóval: az a nyilatkozat nem "bántó" és "félreérthető" volt, hanem undorító és gyalázatos.

2020. április 15., szerda

"Megemlítem Bayer Zsolt nevét, közbevág...  — Minek? Nincs ebben ennyi"


Szövegmentés. A Népszava honlapján az archívumban nem találtam, begépeltem.

"Barbárok és egy jó lábjegyzet"


Fölidézem neki, hogy egyszer Rómában betértem egy hatalmas könyvesboltba, ahová éppen akkor hozták meg a Harmonia Caelestis frissen nyomott, olasz nyelvű példányait. Alig lehetett bejutni az ajtóba lepakolt, több raklapot betöltő, néhány köbméter Esterházytól.  
Jóérzéssel nevet, és megjegyzi: ennek köszönhetően kapott később több olasz kitüntetést ("akár ha egy Darvasi-paródiában").

Eszembe jut, hogy valahol azt írja, Budapest Római-fürdő részén él, ami az ókorban éppen túlesett ("egy hévmegállóval") a limes határán, vagis tulajdonképpen ő már a barbárok földjén lakik.

Kikerülhetetlen a kérdés:
 — Most is barbárok között élünk?

Meglep a válasszal: 
 — Mi vagyunk a barbárok. Ami napjainkban az utcán megjelenik, például a kirakatbetörés, gárdázás, cikkek, nagyon is európai jelenségek. Ne áltassuk magunkat, nemcsak Schröder egykori kancellár, hanem akikkel szemben föláll a pódiumra, azok is európaiak.  

A reflexeinkre figyelmeztet. Hajlamosak vagyunk az európai kifejezést csupa pozitív tartalommal fölruházni: kulturáltság, műveltség, művészet, humanizmus, tiszta erkölcs...  

Nem. Az európaiság nem a jónak, hanem a "van"-nak a szinonimája. Ami itt van, mind európai. A finomságunk, a durvaságunk, a barbárságunk, minden. Az ember nem azonos a jobbik énjével. Jobbik én, rossszabbik én, semmilyen én. És akkor a te-ről nem is szóltunk. 

Vajon képesek vagyunk-e szembeszállni azzal, ami rossz? — töprengünk el, és tétova a válasz is. Napjainkban kevesebb a sikerélményünk — látja be csöppet sem elkeseredetten, legkevésbé sem reménytelenül. 
Nem hiszem, hogy olyasmi közeledne, ami elháríthatatlan, amivel szemben ne lenne erő vagy erőnk.

Az elmúlt napok, hetek eseményei bizonyítják, hogy van a normalitásnak is ereje. Civil erő. Fontos volt, hogy az államelnök is elment a megtámadott utazási irodába. És fontos volt a fideszes képviselő. Aztán ő kicsit elbonyolította magát. Minden országban találunk újfasisztákat. A fasiszta nem is jó szó rájuk. A radikális meg kevés. Igen, hat-nyolc százalékot szinte mindenhol kitesznek. Itt se több. Csak az volna a fontos, hogy a megítélésükben konszenzus legyen. Ha pártállástól függetlenül megvetjük ezeket. Vagy nevetségesnek találjuk, ahogy épp adódik. Hogy ez világos és egyértelmű legyen,  mint a 2X2 4. Akkor nem kell nyugtalankodni, akkor lehet ezeket a helyükön kezelni, akkor világosak a barbárság határai. Akkor működik bennünk, jobboldaliban, baloldaliban, oldal nélküliben Európa mint az a bizonyos norma.  

Megemlítem Bayer Zsolt nevét, közbevág.
 — Ne akarj velem erről beszélgetni. Minek? Nincs ebben ennyi. Volt valami, fintorgott az ember, ennyi, kész. Beszéljünk inkább erről az Irsai Olivérről. Ő komoly "ember"... Ha már, akkor Orbánnal beszélgess Bayerről, annak van tétje...  

Fölidézem egyik közös barátunkat, aki szerint nem meglepő, hogy megjelentek a szélsőségek, sőt a fiatal értelmiségiek körében különösen megerősödött az ezekkel az eszmékkel, eseményekkel szimpatizálók aránya. Vajon ő miként vélekedik? 

 — Minden másképp zajlik a szabadságban, mint ahogy azt gondolta az ember a nem-szabadságban — ad egy kicsit megengedő választ. — Nem a ráció szerint. Vagy hol így, hol úgy. Például váratlan fordulatként a múlt sokkal erősebben itt van velünk. A közösségi reflexeink is lényegesen erősebbek, tehát erősen és másképp működik egy nem személyes meghatározottság. A tradíció is így dolgozik. Egyszerre csak látjuk a saját kliséinket, mondjuk a Pató Pálokat, vagy kiderül, hogy az, amiről azt hittük, elmúlt, nagyon is élő vagy valóságos, például 1956. És akkor üstöllést azt is látjuk, miként lett rögtön saját manipulációink kiszolgáltatott tárgya a múltunk. A múlt lesz, látva látjuk. 

Eszébe jut, hogy még a rendszerváltás előtt Pozsonyban kicsit hangosabban beszélgetett szlovákiai magyarokkal, hogyan is másként, magyarul. Közben találkozott az egyik szlovák fiatal gyűlölködő pillantásával. Honnan ez a gyűlölet? Hát onnét, hogy abban a pillanatban a fiú nem volt semmi más, csupán szlovák, ő pedig a fiú szemében csupán magyar.  
 — Miközben "északfok, titok, idegenség" kellene hogy legyünk folyamatosan — lép vissza a kávéházi asztalunkhoz az emlékből. — Ez az egyetlen lehetőség. Amikor csak magyarok, csak cigányok, vagy a magyarok, a szlovákok maradunk... az nemcsak kevés, hanem rémes is. 

Van másféle karantén is. Tudom, hogy előző napon Dunaszerdahelyen járt, ahol a hatvanesztendős Grendelt Lajost köszöntötték. Idézem a Kossuth-díjas szlovákiai írót, aki szomorúan tette szóvá, hogy a politikai, világnézeti szekértáborokra bomlás az írók között is kialakult, megmerevedett. Hol van az a kegyelmi állapot, amikor az egykori népiesek és urbánusok egyaránt publikáltak a Válaszban és a Szép Szóban, a két háború közötti lapokban. Esterházy Péter is írt valamikor a Hitelben, aztán nem. Azóta már az ÉS-ből is lassan teljesen eltávolodnak a konzervatív világnézetű szerzők, megszűnik az értelmiségi párbeszéd, kontaktus.  

 — Grendel Lajos és társainak szemszöge azért érdekes számunkra, mert ők egy kicsit kívülről tudnak ránk nézni. Nekik, a proviniciából idetekintve, világosabb a provincializmus veszélye. Mivel sokáig úgy érezték, Magyarország valami magasságban lebeg, most tapasztalják, hogy sok dologban mi primitívebben viselkedünk. A dunaszerdahelyi ünnepségen magától értetődően volt jelen Duba Gyula, Dobos László, akik az itthoni fogalmak szerint nép-nemzetinek tekinthetők. Marhaság, mindegy. Ettől nem lett jobb az ország, de egy jót beszélgettünk. Meg ittunk.  

Egy másik, hasonló találkozás is szóba kerül. Konrád György közelmúltban ünnepelt 75. születésnapján Szőcs Géza is nagy szeretettel köszöntötte az írót.
 — Ez is természetes. Szőcs Géza erdélyi meg Szőcs Géza. Erdély a túlélés, olykor a bujkálás, a létezés lehetőségeinek a története és tere. Ez fontos közösségi tudás. De egyszerre mindig több történet zajlik. Például a jugoszláviai magyar irodalom — éppen a titói nyitás következtében — a 70-80-as években sokkal nagyvonalúbb, ha akarom, európaibb volt, mint az itthoni. Ott 1968 lényegesen komolyabb, valóságos dolog volt, hiszen közvetlenebb kapcsolatban állt mondjuk Párizzsal. Akkor, szerintem, az Új Sympozion volt a magyar próza közepe. Végelék. Már ha van neki közepe. Inkább közepei volnának. Néha úgy működik a magyar kultúra, mintha tényleg egységes volna, fütyülne a határokra. Olykor az anyaország veszíti el a provincialitását, aztán Tőzsér Árpádra kell figyelni, vagy Cselényi Lászlóra, vagy régebben Fábry Zoltánra, akit már-már elfeledtünk, aztán egyszer majd ismét eszünkbe jut.     

Aztán arról beszél, hogy a Kádár-kor sem egyetlen történet. Sok történet létezik párhuzamosan, és ezek nem mindegyike egyeztethető össze egymással. Nem a saját történeteinket mondjuk, hanem a legendásítottakat. Ezek az önsajnálat és öncsalás történetei. A kérdés, meddig áll ez érdekünkben. 

Két nappal az ötvennyolcadik születésnapja előtt beszélgetünk. Az ünnepre jelenik meg az új könyve. A címe: Semmi művészet. Hanem akkor mi? — szegezem neki a kérdést, amit nevetve hárít, mondván: Mi mi? De a címet nem értelmezi. Többfélét is jelenthet, ő nem akarja valamilyen irányba tolni az értelmezést. Még egy-két interjú, és tudni is fogja, mit gondoljon a könyvről. Máshol áll most a kamera, így lehetne mondani, ezért más dolgokat lát, vagy ugyanazokat másként. Olyan történetek, szavak ("és más nyelvtani egységek") kerülnek elő, amelyek eddig nem voltak láthatók. És hogyan jön össze az édesanya a focival? — arra a címlapon látható, két selyemharisnya adja az első választ. A könyv szerint ugyanis édesanyja még látta egyszer focizni a gyerek Puskás Öcsit és Bozsik Cucut. Hogy jobb legyen a rongylabda, mert túl puha volt, nekik adta a selyemharisnyáját, húzzák rá a szétrugdosott focira... és így gurul a könyv, ami valójában egy nő szabadságáról szól. Eredendően egy négygyermekes, keresztény anya a diktatúrában, szolgálat, robot egy kelet-európai életen át. Az ő nehéz életéhez vagy élete helyett keresett neki egy jobbat. Kicsit fényesebbet, nem sokkal, de kicsit. 

 — Az én családregénynek nevezhető regényeim olyanok, mintha a Buddenbrook-történetre azt írnák, írta: Buddenbrook Tamás — teszi hozzá félig komolyan. — Vagyis, akár a Münchhausen, nincsen semmi, csak az emelés: magadat a hajadnál fogva. Mit kerteljek, engem foglalkoztat, hogy alany és tárgy mennyire különböztethető meg egymástól. 

Azt már lassan tudjuk, miként tekint a szüleire, de vajon a születésnapján miként tekint a gyermekeire, és ők hogyan látják az apjukat? — kérdezem búcsúzáskor.  
 — Drámai fordulatot vett az életem — neveti el magát. — Gáspár nevű unokám nem átallott április 14-én születni. Tekinthetem részéről ezt udvariasságnak is, hogy a nagyapja ne felejtse el az ő születésnapját. Jó, nem felejtem. De a helyzet brutálisabb, az én születésnapom megszűnt vagy legalábbis lábjegyzetté vált. De ze megfelel nekem. Egy jó lábjegyzetnek van jövője. 
  
Szendrei Lőrinc interjúja,
Népszava, Szép Szó melléklet,
2008. április 19. 

2020. április 9., csütörtök

Ne zavarjuk őket. Talán sikerül megállapodniok



Húsvéti olvasmány ez a részlet. Bulgakov hősének, a Mesternek a fő műve Jesua és a római helytartó kétezer évvel ezelőtt történt találkozásának regénye. – Pilátus megérti, hogy valami egészen különleges találkozás jött létre az életében, de elé teszik a pergament a felségsértés vádjáról, és akkor azt mondja: Elveszett!… majd: Elvesztünk!… – A Mester és Margarita utolsó lapjain aztán megtudjuk: a Mester regényét elolvasták, és csak egyetlen kifogásuk volt...

"Woland sivár, lapos, köves fennsíkra ereszkedett le, nyomában a többiek is, és lépésben megindultak; hallatszott, amint a lovak patkója csattog a köveken. A hold zöldes fénye elárasztotta a fennsíkot, és Margarita hamarosan karosszéket pillantott meg a kősivatag közepén, s a karosszékben egy ülő férfi fehér alakját. Talán süket volt, vagy túlságosan elmerült gondolataiba – nem hallotta, hogy a köves föld megremeg a lovak lépte alatt, s a lovasok így közvetlen közelébe értek, anélkül, hogy felriasztották volna.

A hold segített Margaritának, fényesebben világított, mint a legjobb villanylámpa, és Margarita jól láthatta, hogy az ülő férfi egymáshoz dörzsöli két kezét, és vaknak tetsző szeme a hold korongjára mered. Margarita most már azt is tisztán látta, hogy a márvány karosszék mellett, melyből mintha szikrát csiholna a holdfény, hegyes fülű fekete kutya hever, és akárcsak gazdája, nyugtalanul kémleli a holdat. Az ülő ember lába előtt törött kancsó cserepei hevernek, s fel nem száradt feketés-bíbor tócsa sötétlik.

Megállították lovukat. Woland a Mesterhez fordult:

 – Regényét elolvasták, és csak egyetlen kifogás merült fel: hogy, sajnos, befejezetlen. Ezért akartam megmutatni a hősét. Kétezer éve ül itt a kősivatagban, és alszik, de teliholdkor, amint látja, álmatlanság gyötri. Nemcsak őt, hanem hűséges testőrét is, az ebet. Ha igaz, hogy a gyávaság a legrútabb bűn, ez a kutya nem vétkes benne. Az egyetlen, amitől félt a bátor állat, a zivatar. Hiába, aki szeret, annak osztoznia kell a szeretett lény sorsában.

 – Mit beszél az az ember? – kérdezte Margarita, és nyugodt arcára ködfátylat terített a részvét.

 – Mindig ugyanazt – felelte Woland. – Azt mormolja, hogy a holdfényben nincs nyugta, meg hogy utálja a hivatalát. Mindig ezt mondja, amikor nem tud aludni, és amikor alszik, mindig ugyanazt látja: a holdsugár-ösvényt, szeretne végigmenni rajta, és Ha-Nocrival, a rabbal beszélgetni, mert azt állítja, valamit elfelejtett megvitatni vele akkor régen, a tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napján. De jaj, sohasem sikerül elindulnia a holdsugár-ösvényen, és senki sem lép oda hozzá. Ezért, mit tehet egyebet: magában beszél. A változatosság kedvéért... mert változatosságra azért mindenkinek szüksége van... néha még azt is elmondja, hogy mindennél jobban gyűlöli a halhatatlanságát és érdemtelen hírnevét. Váltig bizonygatja, hogy szívesen elcserélné sorsát Lévi Mátéval, a toprongyos csavargóval.

 – Tizenkétezer hold azért a régi egyetlenegyért... nem túlságosan nagy ez a büntetés? – kérdezte Margarita.

 – Megismétlődik Frida esete? – jegyezte meg Woland. – Nem, Margarita, ezzel ne fáradjon: minden úgy van, ahogy lennie kell: erre épül a világ! 

 – Bocsásssa el! – kiáltott fel hirtelen Margarita, olyan élesen, áthatóan, ahogy annak idején boszorkány állapotában kiáltott; és hangjára leszakadt egy kő a hegyekben, és a sziklafokokon ugrándozva gördült le a mélybe, fölverve a hegyeket visszhangos dübörgésével. Margarita azonban meg sem tudta volna mondani, vajon a kőgörgeteg robaját hallja-e, vagy sátáni hahota robaját. Akármint volt is, Woland hahotázva tekintett Margaritára, és azt mondta:

 – A hegyekben nem szabad kiabálni. Ez az ember különben is hozzászokott a kőgörgetegekhez, nem riasztja fel a lárma.Ne könyörögjön érte, Margarita, mert már úgyis közbenjárt az érdekében az, akivel annyira kíván beszélgetni.  – Azzal Woland ismét a Mesterhez fordult: – No, most már egyetlen mondattal befejezheti a regényét! 

A Mester mintha csak erre várt volna. Mozdulatlanul állt, és merően nézte a prokurátort. Azután tölcsért formált kezéből, és harsogva kiáltotta, hogy a visszhang csk úgy dörgött végig a kopár, kihalt hegyvidéken:

 – Szabad vagy! Szabad! Ő vár reád! 

A hegyek mennydörgéssé fokozták a Mester hangját, és ez a mennydörgés leomlasztotta őket. Ledőltek az átkozott sziklafalak. Csak a kis fennsík maradt, rajta a márvány karosszék. És a tátongó fekete mélységből, melybe a sziklafalak alázuhantak, hatalmas nagyváros bukkant elő, és a sok-sokezer holdhónap során dúsan elburjánzó kert felett arany szobrok villogtak. A kerthez pedig az oly rég várt holdsugár-ösvény vezetett, melyen elsőnek a hegyes fülű kutya indult el. A vörös bélésű fehér palástot viselő ember felállt a karosszékből, és valamit kiáltott rekedt, elfúló hangon. Nem lehetett tudni, sír-e vagy nevet, sem azt, hogy mit kiált. Csak annyit lehetett látni, hogy hűséges őrzője nyomán ő maga is futva megindul a holdsugár-ösvényen. 

 – Nekem is vele kell mennem... amoda? – kérdezte nyugtalanul a Mester, meghúzva a lova kantárszárát.

 – Nem – felelte Woland. – Miért kövessük azt, ami elmúlt?

 – Akkor hát... arra visz az utam? – kérdezte ismét a Mester, megfordult, és visszafelé mutatott, oda, ahol a nemrég elhagyott város rémlett, kolostora mézeskalács tornyaival, meg az ablakaiban ezer meg ezer szilánkra tört nappal.

 – Nem, arra sem – válaszolta Woland, s hangja egyre erősödve áradt a sziklák felett. – Tudja meg, romantikus hajlamú Mester: az, akihez kitalált s most a tulajdon szavaival elbocsátott hőse annyira áhítozik, elolvasta regényét. – Woland most Margaritához fordult: – Margarita Nyikolajevna! Senki sem vonhatja kétségbe, hogy maga a legszebb jövőt igyekezett kitalálni a Mesternek, de az, amit én ajánlok, éás amit Jesua kért a maguk számára, az még annál is sokkal szebb! Hagyjuk őket magukra – folytatta Woland a nyeregből a Mesterhez hajolva, és kezével a távolodó helytartóra mutatva. – Ne zavarjuk őket. Talán sikerül megállapodniok. – Woland ekkor a kezével intett Jerusalaim felé, és a város eltűnt, fénye kihamvadt. – És annak sincs semmi értelme – mondta Woland most hátrafelé mutatva. – Mihez kezdenének ott a pincelakásban? – És a diribdarabra szilánkosodott nap is kihamvadt az ablakokban."      

(Mihail Bulgakov:
A Mester és Margarita. 
Európa, 1969. Fordította Szőllőssy Klára. 459-462. oldal) 

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2019/04/megprobalta-jezus-krisztust.html?m=0   Megpróbálta Jézus Krisztust becsempészni a szovjet sajtóba 

https://varosikurir.hu/mester-es-margarita-reszlet/    Valld be, az mégsem lehet, hogy az ember minden szeretetét egy kutyára pazarolja!

http://tamastibijegyzet.blogspot.com/2017/04/valld-meg-kerdezte-pilatus-halkan.html  Valld meg – kérdezte Pilátus halkan, görögül -, ugye, te nagy gyógyító vagy, orvos?    

Adj hálát a nagylelkű hégemónnak! - súgta hódolatteljesen, és szíven szúrta Jesuát  https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2018/03/adj-halat-nagylelku-hegemonnak-sugta.html 

Ez is hiábavaló volt, Uram!
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2019/04/ez-is-hiabavalo-volt-uram.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2019/04/ez-is-hiabavalo-volt-uram.html

2020. február 19., szerda

Tényleg lett ez még sokkal rosszabb

Egy analógia:
Amikor már nem maradt egyéb lehetőség - Hitler nem hagyott más utat...

"Ha valaki elérheti, hogy senkinek ne legyen más választása, mint minden egyéb megfontolást félretéve összefogni a rendszer megbuktatásáért, az éppen Orbán Viktor."
A NOL befagyasztott archívumában nem találom 2011-es cikkemet. Itt, a blogomban újraélesztem. Ismét elolvasva, 2020-as vitáink tükrében úgy látom, az idő megerősítette a mondanivalót. Orbán arra ment tovább, amit 2011-ben sejtettünk, és azon dolgozik, hogy összehozza önmaga ellen az egymáshoz másképpen nem tartozó erőket.


(Hitler ellenségei a teheráni csúcson. Forrás: Wikipédia)


   http://www.nol.hu/velemeny/20110809-lesz_ez_meg_rosszabb_is

    Lesz ez még rosszabb is
   
Ha valaki elérheti, hogy senkinek ne legyen más választása, mint minden egyéb megfontolást félretéve összefogni a rendszer megbuktatásáért, az éppen Orbán Viktor.
    Tamás Tibor|    Népszabadság| 2011. augusztus 9.


    A sajtó július utolsó napjaiban számolt be arról, hogy a hét végén Vona Gábor egyértelműen bejelentette: sem az MSZP-vel, sem az LMP-vel nem hajlandó együttműködni a Fidesz leváltása érdekében.

    Nagy vihart kavart az LMP vezetőinek gondolatkísérlete, amelyet Karácsony Gergely képviselő fogalmazott meg egy Népszabadság-interjúban. Pártja részéről egyértelművé tették, hogy amit kifejtett, nem „írói munkásságának” része, hanem átgondolt kezdeményezés. Az LMP felengedett egy kísérleti léggömböt, jól megválasztott időpontban. Távol vagyunk bármilyen választási kampánytól, ráadásul uborkaszezon van, ugyanakkor a 2010 áprilisa óta eltelt időszak megfelelő alapot ad a kiépülő Orbán-rezsim természetének értékelésére. Minden alapunk megvan a borúlátásra. Ha a Fideszen múlik, márpedig alapvetően a kormánypárt stratégáinak jó szándékán, illetve annak hiányán múlik, lesz ez még sokkal rosszabb is.

    Az LMP politikai gondolatkísérletét szétcincálták a véleménynyilvánítók. Jellemzően baloldaliak és liberálisok szólaltak meg. A vélemények fő árama szerint elvileg is kizárt bármilyen együttműködés a cigánygyűlölők, antiszemiták, homofóbok, soviniszták erőszakmámorban élő táborával. Sokan elgondolkodtak ugyanakkor azon, hogy ha mégis tető alá lehetne hozni esetleg valamilyen korlátozott megállapodást a Fidesz-rezsim megdöntése érdekében, annak lehetne-e bármilyen technikai realitása. Gyakorlatilag nem akadt senki, aki elképzelhetőnek tartotta, hogy a Fidesszel ellentétben álló pártok szavazótáborát oda lehet állítani egy ilyen megállapodás mögé

    Döntően abból az irányból fogalmazták meg a dolgot, hogy nácikra soha, semmikor nem szavazunk, de aki egy lépéssel továbbment, azt is egyértelművé tette, hogy a barnák szimpatizánsaitól sem várhat voksokat demokratikus ellenzéki jelölt. Odáig ezek után már végképp nem is ment el senki, hogy azt latolgassa: a Jobbik-problémától eltekintve Orbán demokrata ellenfeleinek belső ellentétei leküzdhetők-e egyáltalán a közös cél érdekében. Az LMP eddig egyetlen választási helyzetben sem szólította fel szimpatizánsait voksolásra az MSZP-vel közös győzelem érdekében, soha nem léptette vissza jelöltjeit. (A legutóbbi Szonda Ipsos-felmérés alapján egyébként magatartásuk okai is megfontolandók: szavazótáboruk számára az MSZP egyáltalán nem vonzó alternatíva, másodlagos preferenciáik és a pártokkal kapcsolatos elutasító véleményük azt tükrözi, az LMP táborának jelentős része számára az MSZP szövetséges erőként sem jön számításba.)

    Mindez egyértelművé teszi, hogy ha nem lenne más út Orbánék elmozdítására, mint a legszélesebb ellenzéki összefogás, akkor is rendkívül kockázatos lenne az MSZP, az LMP és a Jobbik vezetői számára „meghirdetni” valamiféle együttműködést.

    Ellenben van még egy szempont, melyből meg kellene vizsgálni az LMP által felvetett lehetőséget. Egy olyan szempont, amelyre eddig nem fordítottak kellő figyelmet: az Orbán Viktor által megszemélyesített rezsim megjósolható dinamikája.

    Többen felvetették a vitában, alapvetően Karácsony Gergely gondolatmenetét alátámasztandó, a második világháborúban kialakult náciellenes koalíciót, amelyben az angolszász demokráciák egyesítették erejüket Sztálin Szovjetuniójával. Ha ennyire ellentétes rendszerek összefoghattak a közös veszély ellen, miért ne lenne ez lehetséges itt és most is? – kérdezték. A történelmi analógia azonban, mint mindig, szükségképpen sántít. Kézenfekvő, hogy Orbán nem azonos Hitlerrel – ahogy Magyarország demokratikus rendszerének megroppantása sem közelíti meg Németország nácik általi tönkretételének világtörténelmi jelentőségét. Ráadásul a történelemértelmezés eltérései miatt a történelmi példa félre is viheti a vitát.

    Úgy gondolom azonban, hogy a második világháború történetének analógiája egy fontos, de nagyon ritkán méltányolt szempontból szerencsés és termékeny. Ez pedig az a nehezen vitatható tény, hogy miközben Európa háborútól tartott, és aki tudott, szövetségest keresett, a legaktívabb szereplő, aki a történelem végső alakításában mindvégig kezében tartotta a kezdeményezést, maga Adolf Hitler volt. Ellenfelei egyáltalán nem voltak „természetes szövetségesek”, igazából csak akkor fanyalodtak egymás támogatására, mikor már minden egyéb lehetőség megszűnt. Csak az utolsó utáni pillanatban fogtak össze ellene – szinte csak azért, mert az újabb és újabb frontokon támadó Hitler végképp nem hagyott nekik más utat.

    Mit akarok ezzel mondani? Karácsony Gergely 2011 júliusában elhangzott javaslatát több kétely fogadta, mint megértés. Ebben a pillanatban képtelenségnek tűnik a fideszesek hatalomgyakorlásával szembeni lehető legszélesebb összefogás. Csakhogy az Orbán-rezsim még nem pompázik „teljes szépségében”. Csak egy dologban lehetünk biztosak: Orbánnak nagyszabású tervei vannak a magyar társadalom viszonyainak tökéletes felforgatására. Az iramot ő diktálja, és aki nincs vele, annak a legváltozatosabb eszközökkel fűt be a következő években. Senkinek sem hagy levegőt. Ha valaki elérheti, hogy senkinek ne legyen más választása, mint minden egyéb megfontolást félretéve összefogni a rendszer megbuktatásáért, az éppen Orbán Viktor.

    Orbánnak – és ellenfeleinek – pedig Meggyes Tamás bukott esztergomi fideszes polgármester mutatta meg, miként kell úgy politizálni, hogy valaki megszervezze a koalíciót önmaga megbuktatására.