2025. december 13-án érkezett a szörnyű hír, hogy 63 évesen elhunyt Tóth Tibor biztonság- és védelempolitikai szakértő, író, blogger, akit az összeesküvés-elméleteket színvonalasan, igényesen elemző közösség Tiboru néven ismert és szeretett.
https://www.facebook.com/andras.racz.526/posts/pfbid0sfmATJyzmjjJfYKYf6yw1FJFrhev1AKTB8BJ557gXbzTFh2ZN7TAtFEU5WicuShCl // https://www.facebook.com/laszlo.harsanyi.9/posts/pfbid0241mBamVoEdnzNjpZgNiKuppfRX7oAF5DCZkt3j9tNTdrGRVvLJMzCBYQA7iKe17cl
Én a Göncöl Kiadónak, Szikói Gábor barátomnak köszönhetem, hogy megismerkedhettem Tiboru munkásságával.
Alább egybegyűjtöttem néhány írásomat, amelyekben Tiboru műveit méltattam – és amelyek az elmúlt másfél évtizedben elenyészett szerkesztőségek eltemetett szervereivel együtt eltűntek volna, ha nem végeznénk olykor szövegmentést…
2013.
december:
A homályos rejtély diszkrét titka
Mély járatú konteósok gyűltek össze kedden, sötétedés után egy budai találkozóhelyen. Neszét vettem a szupertitkos összeesküvésnek, a jelszót is kipuhatoltam, és elvegyültem köztük. A legfőbb tanulság két rövid mondat:„Keresd a nőt! Úgyse találod!”
Alaposan felkészültem a konteósok találkozójára, jó előre áttanulmányoztam a karácsonyi könyvújdonságot, a KONTEÓ 1. című összeesküvés-gyűjteményt (hajdani cikkem rég nem működő linkje: http://www.morning.hu/cikkek/kor-bezarul-osszeeskuvok-mindenutt). Persze, nagyon kíváncsi voltam a könyv szerzőjére, a titokzatos bloggerre, „tiboru”-ra is, aki megígérte, hogy most teljes valójában a közönség elé lép.
A minden hájjal megkent „tiboru” nem is okozott csalódást. Jó svádájú féfri, gördülékenyen, színesen beszél, de nem akármit: helyén az esze. A ravaszdi összeesküvés-elmélet rajongók százféleképpen próbálták csapdába csalni, de nem jártak sikerrel. Persze, a ”megoldást” akarták kiszedni belőle, meg arról faggatták, hogy a titokzatos, gyanús ügyek mögött mi az „igazság”. (Seuso-kincsektől a Gyatlov-hágóig...) Amikor az „igazságot” emlegette valaki, „tiboru” filozófikus hangulatba került: ugyan ki tudhatja azt ezen a világon? Verziók vannak, lehetséges magyarázatok, egyik valószínűbbnek látszhat, a másik képtelenségnek. Csakhogy amikor idáig jutunk, kezdjünk gyanakodni: miért is látunk egy megoldást valószínűbbnek? Csak nem azon dolgoznak a háttérben befolyásos erők, hogy éppen a téves változatot higgyük valóságosnak?
A konteó-szakértő blogger megtanulta, hogyan érdemes beszélni ezekről az ügyekről . Legszebb mondata az volt, amelyben elmondta: van olyan titokzatos ügy a kötetben, amelyről ő maga „TALÁN tudja, hogy melyik verzió a BIZTOS megoldás”.
A keddi találkozón még valami kiderült számomra: ez az egész egy nagyszerű játék. Kezdő konteósként nagy élvezettel figyeltem „tiboru” és a nagyszámú rajongótábor játékos párbeszédét. Igen, ez lehet a lényeg: összeesküvés-elméleteket gyártani és még inkább megfejteni remek játék. Akik ezt véresen komolyan, magas szellemi színvonalon művelik, nagyon szeretnek és tudnak játszani.
Hadd járuljak hozzá máris egy saját konteóval a közös munkához. Felfedeztem egy óriási titkot. Az már a KONTEÓ 1. olvasgatása közben feltűnt nekem, hogy az összeesküvés-elméletetek világa meghökkentően macsó jellegű.
Nézd végig a KONTEÓ 1. kötetet! Mindenütt férfiak, férfiak, férfiak. A titokzatos ügyek mögött is ők állnak, és a rejtélyek lehetséges megoldása is mindig férfiak üzelmeiről szól. (Ezúttal egy huszárvágással a mindig előkerülő ötletet, Moszadot és az UFO-kat is hímneműnek tekintem.)
Tedd a szívedre a kezed: nem gyanús ez egy kicsit nagyon? Évszázadokkal ezelőtt valaki óvatlanul kikotyogta minden konteó legnyilvánvalóbb megoldását: „keresd a nőt”. A másik irányból megfogalmazva: a legnagyobb embereket is a tökük vezeti (már, amennyiben férfiak). Mindannyian tudjuk, hogy ez mélyen igaz. Nem furcsa, hogy amikor komoly férfiak összegyűlnek és konteóznak, mégis elfelejtik ezt a nagy igazságot, és óvakodnak a ravasz és okos nők praktikáinak feltárásától.
Mit gondolsz, „tiboru” könyve és a blogger egész tevékenysége mögött miért nem fedezhetjük fel a minden szálat mozgató „Nagy Összeesküvő Femina” befolyását? Ugye, ugye. Máris jár az agyad....
------------------------------------------------------------------------
2013. december:
Örök rejtélyek? Legalább egyet megoldhatnánk
Nem veszik elég komolyan az elmúlt hetek egyik fontos könyvújdonságát. Sok méltatást lehet olvasni a harminc válogatott összeesküvés-elméletet bemutató Konteó1 című kötetről, de főleg incselkedő, tréfás hangvételű ismertetőket. Következtetésük általában ennyi: a kultúrtörténet titokzatos ügyei, és a titkok körül mindmáig gyűlő halálbiztos „magyarázatok” az emberi elme határtalan játékosságának bizonyítékai. A templomos lovagok feltűnéséről, bukásáról és továbbéléséről, vagy az UFO-élményekről szólva lehet jó ez a megközelítés, csakhogy van ennek az ügynek sötét oldala is. Nagyon sötét.
Tiboru,
a sikeres blogger az utolsó fejezetben néhány magyar konteót sorakoztat fel.
Ahogy időben közeledünk napjaink piszkos ügyeihez, úgy sötétül el az
összeesküvések taglalása. A Kádár-kor „népszerű” rejtélyei, az Elbert-család
sorsának vagy a Malév–240-es járatának titka még abba a kategóriába sorolható,
amelyre szomorkásan legyinthetünk: volt egy hidegháborús világ, a hozzá
tartozó, betegesen titkolózó „tájékoztatási rendszerrel”. Ha ezeknek az
ügyeknek a hátterében, amint sejthető, ilyesmi állt, valószínűtlen, hogy valaha
megoldhatók a rejtélyek.
A közelmúlt piszkos ügyein azonban nem lendülhetünk túl ilyen könnyedén. Tiboru
mesterien fejti ki a Fenyő-ügy, a körmendi gyerekgyilkosság és a móri mészárlás
történetét. Egyik esetben sem megy bele túl mélyen a részletekbe, hiszen a
nyomozás „hibajegyzéke”, a gyanús körülmények taglalása minden alkalommal
önálló monográfiát érne meg. A rejtélyekkel kapcsolatban burjánzó
összeesküvés-elméleteket sem részletezi túl. Nagyvonalúan vázolja a
kombinációkat, meghagyja az olvasónak a saját vélemény alkotásának lehetőségét.
Talán csak egy ponton esik ki a szerepéből – nagyon helyesen. Amikor a körmendi
gyilkosságot a babonás középkori „vérvád” felmelegítésével „magyarázó”
szélsőjobboldali agymenést említi, határozottan jelzi, hogy azt is kötelessége
megemlíteni a konteók között, de ennyi, és ne tovább.
A Fenyő gyilkosság és a körmendi gyilkosság majdnem egy időben, az 1998-as
választások előtti időszakban történt. A móri mészárlás pedig nem sokkal a
2002-es választások után. Politizáló polgár számára mindkét időszak számos
egyéb, hasonlóan sötét ügyet hív elő. (Csak egy-két példa: az 1998-as
gyilkosságok után nem sokkal a politika legfelsőbb köreiben robbantott
„megfigyelési ügy” rázta meg az országot, és a titkosszolgálatokig vezettek el
a Lakatos-féle álmerénylet szálai. Emlékszik még ezekre valaki? A móri
mészárlás után egy évvel szintén egyértelműn politikai botrány következett: a
PSZÁF-elnök elleni támadás, és a brókerbotrány. Ezzel vajon hogyan számoltunk el?)
Ha hajlamosak vagyunk is mosolyogni a kultúrtörténet sok évszázados
összeesküvés-elméletein, kortársként nehezen szabadulunk a gondolattól, hogy az
egymásra halmozódó rejtélyek között kell lennie összefüggésnek. Az pedig
különösen idegesítő, hogy a sűrű egymás utánban kirobbanó (kirobbantott)
botrányokat az utóbbi évtizedekben soha, egyetlen esetben sem követte
megnyugtató megoldás. Sem a felelősök egyértelmű megnevezése nem jellemző, sem
valamiféle tanulás, sem a következtetések levonása, sem a megismétlődés elleni
intézményes garanciák fejlesztése.
A rendszerváltást felnőtt fejjel átélő magyar polgárként hajlamos vagyok azt hinni, hogy létezhetnek „aranykorok”, amikor a történelemben – akár egészen hosszú – nyugodt időszakok stabilizálódnak. Azokban a korszakokban bizonyára viszonylag csekély az összeesküvés-elméletek táptalaja. Talán azért gondolom így, mert itt, Magyarországon a mi felnőtt életünk már hosszú ideje egyáltalán nem ilyen. Háborús korszak ez, még ha vér viszonylag kevés folyik is (a Konteó1 ugyan éppen a véres eseteket vette elő, de ezek a szélsőségek). Amikor a háborús logika érvényesül, a csaták legelső áldozata az igazság. Nincs szükség fantáziálásra, mert van bőven megoldásra váró ügyünk.
A botrányok, konspirációk következetes homályban maradása pedig különösen aggasztó. Nehéz elképzelni virágzó demokráciát ilyen viszonyok között.
Tamás Tibor
---------------------------------------
2014. június
Mindennapi rettegés: az összeesküvés itt nem marad elmélet
Tóth Tibor, ismert blogger nevén tiboru, válogatott konspirációs teóriáinak (konteó-inak) már a második gyűjteményét adta ki idén késő tavasszal.
Színvonalas szórakozás a távoli múlt nagy rejtélyeiről minden lehetséges információt összegyűjtve, majd mérlegre téve, elmélkedni. Hasonlóan szórakoztató szellemi sport közelmúltunk vagy jelenkorunk zűrös ügyei közül azokkal foglalkozni, amelyek távoli tájakhoz, távoli népekhez, szuperhatalmi játszmákhoz kötődnek. Ezeket feszegetni felhőtlen szórakozás lehet, hiszen fel sem merülhet, hogy bármiféle befolyásunk volna a feltételezhető összeesküvésekhez,
A Konteó1 és a Konteó2 sem kerüli ki azonban napjaink összeesküvés-hungarikumainkat, amelyeket egészen másképp kell szemlélnünk. Ezek az aktuális megoldatlan ügyeink véresen komolyak. Az elkövetők, a szálak mozgatói, akiknek a kezéhez legtöbbször vér is tapad, itt élnek köztünk. Bármikor újra aktivizálódhatnak, és minél közelebb kerülnek a lelepleződéshez, annál veszélyesebbek lehetnek.
Jó lenne hinni, hogy olyan rendszerben élünk, amelyben a sötét ügyeknek legalább egy része, lehetőleg a legsúlyosabbak megoldódnak. Jó lenne bízni abban, hogy a felelősök lebuknak, az intézmények pedig tanulnak az előzményekből, és aki megteheti, úgy változtatja a szabályokat, hogy a rosszindulatú beavatkozásokra ne legyen többlé mód.
Látjuk azonban, hogy mifelénk a konteók csak burjánoznak, a köd egyre sűrűbbé válik, egészen addig, hogy már nincs ember, aki képes lenne áttekinteni az adott ügyet. Megoldás nincs, gyógyulás és intézményi tanulási folyamat még kevésbé.
A Konteó2 kötetben a legjobb példa erre az úgynevezett „cigánygyilkosságok” (valójában a 2008-2009-ben véletlenszerűen cigány áldozatokra vadászó sorozatgyilkosok) ügye. Tiboru mintaszerűen foglalja össze, mi történt, hogyan vánszorgott előre a nyomozás, hogyan szaporodtak a jogos kétségek. Különösen érdekes, hogy a könyörtelen sorozatgyilkossággal kapcsolatban két összeesküvés-elmélet csomagot tálal nekünk: felidézi a gyanúsítottak lebukása előtti elméleteket, majd a tények – egy részének – feltárulása nyomán a 2014-re kialakult újabb, módosult konteókat is. A legizgalmasabb talán a vége: nyilvánvaló, hogy ez a szörnyű ügy még mindig nyitva van, a szálakat a jogerős ítélet sem varrhatja el.
Itt járnak köztünk szabadon azok, akiknek bizonyosan nagyon sok közük van a cigányok százezreit rettegésbe taszító, hat békés polgárt lelövő, köztük kisgyereket gyilkoló, iskolás lányt szétlövő barbárok felhergeléséhez, előkészületeihez, a tett végrehajtásához. A dolgok jelenlegi állása szerint a négy lebukotton kívül mások biztonságban is érezhetik magukat...
A Konteó1 kötetben tiboru ugyanilyen mesterien fejtette ki a Fenyő-ügy, a körmendi gyerekgyilkosság és a móri mészárlás történetét is. Egyik esetben sem ment bele túl mélyen a részletekbe, hiszen a nyomozás „hibajegyzéke”, a gyanús körülmények taglalása minden alkalommal önálló monográfiát érne meg. A rejtélyekkel kapcsolatban burjánzó összeesküvés-elméleteket sem részletezte túl.
A gondolkodó olvasó azonban felidézheti az 1998-as, majd a 2002-es választások körüli egyéb gyanús ügyek sorát (például az 1999-es „megfigyelési ügyet”a titkosszolgálatokat is elérő Lakatos-féle álmerénylettel, vagy a PSZÁF-elnök 2003-as megtámadását és nyomában a „brókerbotrányt”). Egyik sincs megnyugtatóan tisztázva – a szőnyeg alá söpörték.
A rejtélyek nálunk egymásra halmozódnak. Az összefüggéseket is sokszor sejtjük, megnyugtató megoldás pedig nncs. Elmarad a felelősök egyértelmű megnevezése, és semmilyen garanciánk nincs a sötét akciósorozatok megismétlődése ellen.
Akik
a polgárháborús viszonyokat stabilizálták, a politikai gyűlölet-táborokat
elvakítva meghülyítették az országot, éppen ilyesmire vágytak: többé ne legyen
mód a nyilvánvaló tényeket se meglátni.
------------------------------------------------------------------
2014. június
Muszáj piszkálni a titkokat
A Konteó könyvek szerzője rosszul tűri, ha bárminemű elit hülyének nézi a többieket, ezért megpróbálja az értelmesen gondolkodók szemét kicsivel tágabbra nyitni.
Az emberi elme már csak olyan, hogy a számára megmagyarázhatatlan történésekre csak azért is megpróbál valamilyen ok-okozati összefüggést ráhúzni. Nem változik ez a helyzet akkor sem, ha az érthetetlenség okai az elhallgatott információk vagy az egymásnak ellentmondó állítások, ilyenkor az alkotó fantázia beindul, kipótolja a hiányzó részleteket és felcsapják fejüket az összeesküvés-elméletek (konspirációs teóriák, röviden konteók). Napjaink bonyolódó világában a hatalom gyakorlói egyre erőszakosabban őrzik a megszerzett és megszervezett információ-monopóliumot, de pechük van, mert a nagynehezen mégis kiszabaduló hírek az új technikáknak köszönhetően azonnal eljutnak mindenkihez, így az átlagos halandó is igen gyakran szembesül a ténnyel, hogy őt bizony megpróbálták átverni.
Mondhatják erre sokan (mondják is), hogy bizonyos mennyiségű titokra a saját biztonságunk érdekében szükség van. Én ezzel az állítással nem vitatkozom, és szakértelem hiányában arról sem nyilatkoznék, hogy a megfelelő mértékű titkolózás mekkora, de arra nagy összegben merek fogadni, hogy a hatalom birtokosai kényelemszeretetből vagy esetleg saját baklövéseik leplezése érdekében ezt a küszöböt az optimálisnál sokkal-sokkal magasabban szeretnék tartani.
A fejét kapkodó polgár természetes védekezőrendszere erre úgy reagál, hogy a felkínált hivatalos magyarázatot először reflexből hiteltelennek nyilvánítja, majd módosítja és kiegészíti – a tények helyett megjelennek az összeesküvés-elméletek, és úgy elkezdenek szaporodni, mint a nyulak.
A számtalan esemény számtalan interpretációja pedig előbb-utóbb megfojtja, őrületbe kergeti vagy apátiába süllyeszti a békés szemlélődőt, hacsak...
... hacsak nem érkezik valaki, aki segít tájékozódni az össznépi (és világméretű) handabanda dzsungelében. Először egy aprócska blog, konspirációs teóriákról, néhány érdeklődő részére, majd egyre több látogató és kommentelő (konteo.blogrepublik.eu). A blog gazdája – [tiboru] – vállalja a kihívást, és irigylendő munkabírással szolgálja ki a növekvő igényeket: kéthetente jelennek meg az olvasmányos stílusban megírt, fanyar humorral átszőtt és példás alapossággal összeállított posztok. Amikor pedig felmerül, hogy az eligazodni vágyók közül még sokan papír közvetítésével jutnak információhoz, könyv is készül (majd gyors félév elteltével még egy), amely aktualizálva és kibővítve a blogon megjelenteket, bemutat harminc érdekes, izgalmas összeesküvés-elméletet.
Nem! Szó sincs róla, hogy a Konteó lapjairól megtudhatjuk ki ölte meg Kennedyt vagy Fenyő Jánost. Ez nem a Nagy Megmondások Könyve, itt kritikusan kell fogadni minden információt, muszáj kételkedni, mérlegelni és vitatkozni. Leggyakrabban az úgynevezett „hivatalos állásponttal”, amely a sorakozó megoldási lehetőségek közül általában a leggyengébb lábakon áll.
A szerző rosszul tűri, ha bárminemű elit hülyének nézi a többieket, ezért megpróbálja az értelmesen gondolkodók szemét kicsivel tágabbra nyitni. Aprólékos munkával, a legátfogóbb ismertetésre törekedve összegyűjti és közre adja az idők során keletkezett teóriákat, érveket és ellenérveket, fenntartva annak lehetőségét, hogy az igazi megoldás nincs a leírtak között. A teljesség igényével dolgozik, így ahol némi idiotizmus keveredik a magyarázatok közé, nincs más választása, bemutatja azt is. Tekinti annyira felnőttnek az olvasóit, hogy a minőségi szelektálást rájuk bízza, és ezzel a legtöbbet teszi az ügyért, amit csak tenni lehet. Az így elénk táruló kép ugyanis sokkal teljesebb, tárgyilagosabb és jobban segíti a valóság megismerését (az áltudományok leleplezését), mint akárhány szkeptikus konferencia.
Azért, mielőtt elkezdenénk túlságosan komolyan venni az egészet, érdemes felidézni [tiboru] sok nyilatkozatban elmondott alapelvét: a konteó elsősorban egy intellektuális játék, amely szórakoztat, fejleszti a fantáziát, segíti egy egészséges kritikai érzék kialakulását és nem utolsó sorban bővíti az ismereteket. Így érdemes viszonyulni a Konteó könyvekhez.
Végezetül, ha már játékról és fantáziáról esett szó, képzeljünk el egy olyan világot, ahol nincsenek összeesküvés-elméletek! Az emberek életét irányító választott testületek rég belátták, hogy hosszútávú érdekeiket az őszinteség szolgálja leginkább. Amúgy sincs sok takargatni valójuk, hiszen mindenki azon a területen tevékenykedik, amihez legjobban ért, és döntéseibe más szakértők véleményét is beépíti, így sokkal kevesebb a melléfogás, a jó eredmények pedig kitermelték a társadalom bizalmát, az elkövetett hibák a midennapi tevékenység elfogadott velejáróivá váltak. A többség elnéző mosollyal tekint arra a néhány habókosra, akik szerint a központi hírügynökség információi bizonyos csoportérdekek miatt manipulálásra kerültek...
Reggel van! Tessék felébredni! (A változat)
B változat: És ebben a világban [tiboru] kereshetne új elfoglaltságot magának. Szerintem nem bánná.
---------------------------------------------------------------
2016. január
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2016/01/nem-fel-nem-ideges-miert-az-hasznalna.html
Nem fél? Nem ideges? - Miért, az használna?
Aki
látta a magyar mozikba is eljutott Spielberg-filmet, A kémek hídját (
http://www.filmkatalogus.hu/Kemek-hidja--f39190 ), a címből ráismer
az ötvenes évek nagy kémbotrányának főszereplőjére, a zseniális, halvérű
szovjet spionra, aki sem akkor nem volt hajlandó megijedni, amikor az amerikai
halálbüntetés árnyékában éldegélt, sem akkor, amikor a híd túloldalán szigorú,
ám nem feltétlenül igazságos elvtársai ölelő karjai várták.
Abel ezredes a szovjetek szuperkémje volt, aki végül is lebukott.
Spielberg filmje ekkor kezdődik, a történet főszereplője nem a kém – akiről
legendás hidegvérén és művészi hajlamain kívül nem sokat tudunk meg – hanem a
Tom Hanks által alakított Donovan ügyvéd. Nagy figura, nagy alakítás, és nagy
sztori. Meg kell nézni a filmet. Sokat elmond a hidegháborús hisztéria
korszakáról, az általános rettegésről, az atomtámadás árnyékában élő amerikaiak
körében általános – és érthető – gyűlöletről, amit az ellenség és a nekik
dolgozók iránt éreztek. És arról is elgondolkodhatunk a sztori kapcsán, amit az
európai társadalomfejlődés értelméről című nagy esszéjében, a
szabadságjogok európai rendszeréről Bibó István leírt:
"Ennek döntő elemei a hatalmak elválasztása, az általános választás útján
létrejövő népképviseleti parlament, a parlamentnek felelős vagy valamilyen
módon a nép által kiküldött és visszahívható vagy határidős végrehajtó hatalom,
a végrehajtó hatalomtól független bíráskodás, amelynek a hatásköre valamilyen
formában kiterjed magára annak a hatalomnak az aktusaira is; a mindeme
intézmények ellenőrzését lehetővé tevő szabad sajtó, gondolat-, gyülekezési és
egyéb szabadságok, kiterjedt helyi önkormányzat, amelyek mind egymással
összefüggő, egymást láncszerűen kölcsönösen tartó rendszert alkotnak, amiből
egyetlenegy elemet sem lehet úgy kiemelni, hogy azzal az egész láncolat és az
egész rendszer kárt ne szenvedjen."
(...)
"Úgy minősíthető ez az egész rendszer, mint a nyugati kultúrkör egyik
legvitánkívülibb, egyik legtartósabb, egyik leghitelesebb, leghumánusabb,
legkevesebb veszélyt fölidéző nagy teljesítménye..."
(...)
"A történelem nem ismer még egy ilyen rendszert, amelyik a politika
világát és ezen keresztül az egész társadalom életét ilyen mértékben
megszabadította a felsőség és a másik ember erőszakától való állandó
félelemtől, amelyik ilyen mértékben lehetővé tette volna, hogy a politikai
hatalom birtokosai erőszakos halál és vesztőhely nélkül tudják átadni helyüket
olyanoknak, akik erre az adott pillanatban alkalmasabbaknak látszanak, és ilyen
mértékben lehetővé tegye a népnek, hogy döntő pillanatban a kedvére nem való
politikai hatalmasoktól megszabaduljon. Természetesen szó sincs arról, hogy a szabadságjogoknak
és a demokráciának ez a rendszere azt jelentené, hogy a demokrácia intézményén
keresztül a nép közvetlenül cselekszik. A hatalmat továbbra is egy bizonyos
kisebbség gyakorolja, ez a kisebbség azonban nem elmozdíthatatlan, és ez a nagy
teljesítmény. A szabadságjogokon alapuló demokrácia nem akadályozza meg azt,
hogy a hatalmon lévő kisebbség ügyes manipulációkkal sok mindent
keresztülvigyen, amit a nép közvetlenül nem tűzött ki magának célul, de igenis
alkalmas annak megakadályozására, hogy a hatalmon lévők a nép világos
akaratával szögesen szemben álló dolgokat valósíthassanak meg."
(Bibó István: "Az európai
társadalomfejlődés értelme" http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/430.html
)
Közép-Kelet-Európából nézve, ahol éppen a szemünk láttára olvadnak szét
demokratikus köztársaságaink, vagyis abból a régióból nézve, ahol a néhai
Magyar Köztársaság után a lengyel is „illiberálok” karmai között döglődik,
látványos tanulság, hogy nem tanultuk meg ezt a leckét.
Spielberg filmjét, vagyis A kémek hídja középpontjában álló Donovan ügyvéd
kemény csatáját végigkísérve valamit megérthetünk a demokráciák és illiberáliák
közötti különbségekből. Egyáltalán nem az a különbség, hogy egy liberális
demokráciában kockázatmentes lenne szabad embernek és tisztességes demokratának
lenni. Az ügyvéd, aki hisztérikus időkben, háborús légkörben is tisztességes
védelmet ad a rendkívül veszélyes és kártékony ellenségnek, aki komolyan veszi
az Alkotmányt, saját személyes biztonsága és családja békéje árán is kénytelen
megvívni a csatát. A gyűlölet és rágalom, ami ráfröccsen a negatív ismertséggel
együtt, az ablakán ütött golyónyomok, vagy az Omaha Beachre hivatkozó
rendőrtiszt vádja is könnyen elgyengíthetne egy nála gyengébb jellemet.
A szabadságot a demokráciában is újra meg újra ki kell vívni, újra meg újra meg
kell védeni. És ez nem megy bátor emberek személyes kockázatvállalása nélkül.
Spielberg megint nagyon fontos filmet készített, korunk alapvető kérdéséről.
Abel ezredes sajátos szereplő ebben a nagy játszmában. A kémek hídja nézője
számára a címben idézett, ismétlődő kiszólása - „Miért? Az használna?” - marad
emlékezetes - és még valami. A szemünk előtt kibontakozó folyamat, ahogy az
éles eszű, a Nyugatot jól ismerő szovjet kém megérti, hogy Donovanben, és csak
benne, megbízhat. Ha nem is barátság alakul ki köztük, de kölcsönös tisztelet.
Donovan az ellenség bátor és szilárd jellemű katonáját kezdi tisztelni Abelben,
a szovjet szuperkém pedig az elveiért és a tisztességért személyes kockázatot
is vállaló figurát látja meg az amerikai ügyvédben. Ha a fogolycsere-alku
részleteit nem is ismeri, kitalálja, milyen harc folyik a háttérben. Az
amerikai kémelhárítást és az övéit is jól ismerve, mindenki másnál jobban
tudja, hogy mekkora teljesítmény állhat a Glienicke hídon végre létrejött
találkozó mögött...
A filmnek emlékezetes részlete, amikor Abel – valamit megsejtve a Donovanre
nehezedő nyomásból – elmondja a „sztojkij muzsik” példabeszédet. (Tekintsünk el
attól, ahogy egy amerikai filmből magyar szinkronban eljut hozzánk az orosz
nyelv, vannak kétségeim, hogy ez így hangzik oroszul, de ez mellékszál.)
A lényeg, hogy meglátja ügyvédjében azt az embert, aki újra meg újra feláll,
nem marad fekve az ütések alatt...
Itt néhány részletet idézek, amelyek jól kiegészítik a filmben felrajzolt Abel képet. Az egész élettörténetet pedig, amely egészen elképesztő, olvasd el a könyvben!
„Hölgyeim, uraim, kollégák: Abel ezredes igaz (?) történetét olvashatják, azét a kémét, akinél mérlegképes könyvelőbb külsejű és pedánsabb hírszerzőt talán nem hordott hátán a föld.”
„Mivel eredetileg eredetileg műszaki érdeklődésű és végzettségű volt, imádott bütykölni, fúrni, faragni, reszelni, kalapálni, esztergálni és forrasztani mindent, amit bütykölni, fúrni, faragni, reszelni, kalapálni, esztergálni és forrasztani csak lehet. Olyan eská tárgyi postaládákat készített, hogy öröm nézni (a washingtoni Kémmúzeumban jó pár ki is van állítva, a szerzőnek volt alkalma ezeket közelről is szemügyre venni): speciálisan átalkított üreges gombok, kitűzők, jelvények, brossok és karórák, továbbá nyakkendőtűk, madzsettagombok, pénzérmék, szögek és gyűrűk tucatjait állította elő, amelyekbe ragyogóan el lehetett rejteni a mikrofényképeket.
A jelentős pszichés nyomás alatti munkavégzés hibákat is előidéz, márpedig az ötvenes években illegális szovjet hírszerzőként dolgozni az USA-ban nem volt az a tipikusan relaxációs foglalkozás. Abel sem félisten, ő is elkövet egy baklövést: 1953 nyarán tévedésből preparált ötcentessel fizet egy újságárusnak a napi betevő The New York Times-ért. Mivel a mccarthyzus kellős közepén járunk, amikor az átlag amerikai minden bokorban kommunista kémet vizionál, az újságárus beviszi a furcsa pénzérmét az FBI-hoz, ahol azonnal rájönnek, hogy ez bizony egy kémbiszbasz, de a benne elhelyezett üzenetet nem tudják megfejteni.”
Végül, aki A kémek hídja című filmet megnézi, ott búcsúzik el Abeltől, hogy a fogolycsere során átmegy a hídon és beszáll szovjet főnökei autójába. Nincsenek valami jó kilátásai, hogy mi várhat rá ezután – nem tudhatja például, hogy a szovjet kémfőnökök elhiszik-e neki, hogy nem tudták megtörni az amerikaiak. A Göncöl Kiadónál kijött, „Kémek krémje” kötetben minderre választ találunk.
Anélkül, hogy lelőném a poént, itt annyit idézek, hogy a sztorinak van magyar vonatkozása is. Dagadhat honfiúi keblünk, mert Abelt Berlinből egyenesen a Balatonra vitték (vagy inkább hozták), egy magyar állambiztonsági üdülőbe...
( /tiboru/ : Kémek krémje. Szórakoztató hírszerzéstörténet kezdőknek és haladóknak. Göncöl Kiadó, 2015. - az idézetek helye: 195., 209. és 215. oldal)
Nézd meg a filmet, amelyben Abel a legfontosabb mellékszereplő, és egészítsd ki a történetet ezzel a könyv-fejezettel!
