2017. április 15., szombat

Valld meg – kérdezte Pilátus halkan, görögül -, ugye, te nagy gyógyító vagy, orvos?


NAGYPÉNTEK táján minden évben újraolvasom az alábbi szöveget BULGAKOVTÓL...
Pilátus megérti, hogy valami egészen különleges találkozás jött létre az életében, de elé teszik a pergament a felségsértés vádjáról, és akkor azt mondja: "Elveszett!" ... majd: "Elvesztünk!"...




A tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napján, kora reggel Judea prokurátora, Ponczius Pilátus, vérvörös bélésű fehér köpenyben, katonás léptekkel megjelent a fedett oszlopcsarnokban, amely Nagy Heródes palotájának két szárnya közt húzódott.
A prokurátor mindennél jobban utálta a rózsaolaj szagát; a megvirradó nap nem sok jót ígért, mert ez az illat hajnl óta üldözte. Úgy rémlett, még a kert pálmái és ciprusai is rózsaolajszagot árasztanak, s az őrség bőr lószerszám- meg verejtékszagába is ez az átkozott rózsaillat vegyül.
(…)

“Istenek, istenek, miért büntettek engem?… Igen, semmi kétség, ez megint az a leküzdhetetlen, szörnyű betegség… a migrén, a hemicrania, a féloldalas főfájás… nincs ellene orvosszer, nincs tőle menekvés… a legjobb, ha meg sem mozdítom a fejem…”

A szökőkút mellé, a mozaikpadlóra már odakészítették a karosszékét; a prokurátor nem nézett senkire, leült, és oldalvást kinyújtotta a kezét. Titkára tisztelettudóan egy pergamenlapot helyezett beléje. A prokurátor arca fájdalmasan eltorzult, átfutotta azt, ami a pergamenlapra írva volt, majd visszaadta titkárának, és megszólalt - még a beszéd is nehezére esett:

- A vádlott Galileába való? Továbbították az ügyet a tetrarchához?
- Igenis, prokurátor - válaszolta a titkár.
- És hogy döntött?
- Nem volt hajlandó dönteni az ügyben, és a Szinhedrion halálos ítéletét önnek küldte le megerősítés végett.

A prokurátor arca megrándult.

- Vezessék elém a vádlottat - szólt halkan.

És két legionárius a kert mélyéből abban a nyomban felvezetett az oszlopcsarnokba egy huszonhét éves forma férfit, és odaállította a prokurátor karosszéke elé. Ócska, szakadozott, világoskék chitont viselt a fiatal férfi. Feje be volt kötve, a fehér kötést bőrszíj fogta a homloka körül, s keze össze volt kötözve a hátán. Bal szeme alatt nagy kék folt sötétlett, szája sarkában seb, melyre rászáradt az alvadt vér. Riadt kíváncsisággal tekintett a prokurátorra.

Emez egy ideig hallgatott, majd arameus nyelven megkérdezte:
-Te uszítottad a népet, hogy lerombolja a jerusalaimi szentélyt?
Miközben ezt kérdezte, úgy ült, mint a kőszobor, mert félt megmozdítani pokoli fájdalommal lüktető fejét.
A megkötözött fiatal férfi kissé előrehajolt, megszólalt:
- Hidd el, jó ember…

De a prokurátor, éppoly mozdulatlanul és éppoly halkan, de nyomban a szavába vágott:
- Engem szólítasz jó embernek? Tévedsz. Jerusalaimban mindenki azt terjeszti rólam, hogy vérszomjas fenevad vagyok… és ez igaz. - Majd éppoly monoton hangon hozzátette: - Hívják ide Patkányölő centuriót…
(…)

- Ez a vádlott engem “jó ember”-nek szólít. Vigyétek ki egy percre, és magyarázzátok meg neki, hogyan kell velem beszélni. De kárt ne tegyetek benne.
(…)

- Római prokurátort nevezni hégemónnak. Más szót nem szabad mondani. Vigyázzban állni. Érted, vagy megüsselek?
A fogoly megtántorodott, de erőt vett magán, a szín lassan visszatért arcába, nagyot lélegzett, és fátyolos hangon megszólalt:
- Értlek. Ne üss meg.
Csakhamar ismét a prokurátor előtt állt.

Bágyadt, beteg hang ütötte meg a fülét:
- A nevet.
- Az enyémet? - kérdezte készségesen a fogoly, egész valójával kifejezvén igyekezetét, hogy értelmesen válaszoljon, s ne gerjessze többé haragra a prokurátort.
- A magamét tudom - mondta a prokurátor halkan. - Ne tettesd magad butábbnak, mint amilyen vagy. Természetesen a te nevedet kérdem.
- Jesua - sietett válaszolni a rab.
- Gúnyneved van?
- Ha-Nocri. (“A Názáreti”)
- Hol születtél?
- Gamalában - És a rab fejével mutatta, hogy ott valahol, jobbra tőle, északon van egy Gamala nevű város.
(…)

- Állandó lakhelyed?
- Állandó lakhelyem nincs - felelte a rab röstelkedve. - Városról városra járok.
- Ezt rövidebben is ki lehet fejezni: egyszóval, csavargó vagy - állapította meg a prokurátor, majd megkérdezte:
(…)

- Tehát le akartad rombolni a templomot, és erre tüzelted a népet?
A rab ismét megélénkült, szeme már nem árulkodott félelemről; görögül válaszolt:
- Soha életemben, jó emb… - itt szemében ismét felvillant a rémület, amiért kis híján elszólta magát - soha, hégemón, nem akartam lerombolni a templomot, és senkit sem uszítottam erre az értelmetlen cselekedetre.
(…)

A prokurátor továbbra is fanyarul mosolyogva tekintett a rabra, majd a napra, mely kérlelhetetlenül emelkedett egyre magasabbra a messze lenn, jobbra lévő hippodrom lószobrai fölé, s hirtelen fölémelyedő gyötrelemmel arra gondolt, a legjobb lenne elkergetni ezt a különös latrot, és csupán két szót szólni: “Akasszátok fel!” Igen, elkergetni a kísérő katonákat is, az oszlopcsarnokból bemenni a palotába, az elsötétített szobában végigheverni az ágyon, hideg vizet kérni, elhaló hangon odahívni a Banga kutyát, s elpanaszolni neki a hemicraniá-t És egyszer csak eszébe jutott a méreg: ez a gondolat csábítóan suhant át fájó koponyáján.
Zavaros szemmel nézett a rabra, jó ideig hallgatott, és gyötrelmesen próbált rá visszaemlékezni, miért is áll előtte ez az ütésektől eltorzult arcú fogoly a kérlelhetetlen jerusalaimi napsütésben, és még hány fölösleges kérdést kell neki föltennie.
(…)

- De valamit mégis szóltál a templomról a népnek.
A válaszoló hangja Pilátus halántékát hasogatta, kimondhatatlanul fájt; és ez a hang azt mondta:
- Arról beszéltem, hégemón, hogy az óhit temploma összeomlik, és felépül az igazság új temploma. Azért mondtam így, hogy jobban megértsék.
- És miért uszítottad a népet a piacon, te csavargó, miért beszéltél neki az igazságról, amelyről fogalmad sincs? Mi az igazság?

“Istenek! - gondolta magában eközben a helytartó. - Olyasmit kérdezek, ami egyáltalán nem tartozik a dologhoz… az agyam cserbenhagy…” És újra megjelent előtte a sötét folyadékkal teli serleg: “Mérget, ide azt a mérget…”

És újra meghallottta azt a hangot:
- Az igazság mindenekelőtt az, hogy tenéked, hégemón, fáj a fejed, annyira fáj, hogy kishitűen már a halálra gondolsz. Nincsen erőd, hogy velem beszélj, még az is nehezedre esik, hogy rám tekints. Így most akaratlanul is a hóhérod vagyok, és ezt módfelett sajnálom. Jóformán gondolkodni sem tudsz, csak arról ábrándozol, hogy odajöjjön hozzád a kutyád, mert úgy látszik, ez az egyetlen élőlény, amelyhez ragaszkodol. De kínjaid nemsokára véget érnek, a főfájás elmúlik.

A titkár a rabra meresztette a szemét, s nem jegyezte fel szavait.
Pilátus felnézett a rabra elkínzott szemével, és látta, hogy a nap már elég magasan jár a hippodrom felett, egy sugárpászmája behatolt az oszlopcsarnokba, és Jesua foldozott szandálja felé kúszik, Jesua pedig félrehúzódik előle.

A helytartó ekkor felállt karosszékéből, két keze közé szorította fejét, és viaszsárga, borotvált arcára kiült a rémület. De erős akarattal nyomban elfojtotta, és visszaült karosszékébe.
A fogoly eközben tovább beszélt, de a titkár már egyetlen szavát sem jegyezte föl, csupán kinyújtotta nyakát, mint a gúnár, úgy figyelt, hogy semmit el ne mulasszon.

- Most már mindennek vége, és én örülök ennek – folytatta a rab, és jóakaratúan tekintett Pilátusra. – Azt tanácsolnám neked, hégemón, hagyd el egy időre a palotát, és indulj gyalogsétára a környéken, akár az Eleon-hegyi kertekbe. A zivatar… - a fogoly megfordult, és hunyorogva fölnézett a a napba – a zivatar csak később, estére fog kitörni. A séta javadra válik majd, s én szívesen elkísérnélek. Új gondolataim támadtak, amelyek, úgy hiszem, téged is érdekelnének, és szívesen megosztanám őket veled, annál inkább, mert rendkívül eszes embernek látszol. – A titkár halálosan elsápadt, és a földre ejtette a pergamentekercset. – Csak az a baj, folytatta a megkötözött fogoly, akit senki sem hallgattatott el -, hogy túlságosan zárkózott vagy, és végképp elveszítetted a hitedet az emberekben. Pedig hát, valld be, az mégsem lehet, hogy az ember minden szeretetét egy kutyára pazarolja! Szegényes és szomorú az életed, hégemón! – és a beszélő mosolyogni merészelt.

A titkárnak most már csak az járt az eszében, higgyen-e a fülének, vagy ne higgyen. Hinnie kellett. Akkor megpróbálta elképzelni, hogy a lobbanékony helytartó milyen különös formában torolja meg a rab példátlan vakmerőségét. Ez most nem sikerült, noha jól ismerte a helytartót.
Ekkor rekedten, elfúlón megszólalt a prokurátor latinul:

- Oldozzátok el a kezét.
A kísérő legionáriusok egyike a földre dobbantotta kopjáját, átadta egyik társának, aztán odament, és leoldozta a kötelet a rab kezéről. A titkár fölvette a földről a tekercset, s elhatározta, hogy egyelőre nem ír fel semmit, és semmin sem lepődik meg.

- Valld meg – kérdezte Pilátus halkan, görögül -, ugye, te nagy gyógyító vagy, orvos?
- Nem, prokurátor, nem vagyok orvos – válaszolta a rab, és élvezettel dörzsölgette fájó, dagadt, kivörösödött csuklóját.
(…)

- Jó, ha mindenáron titkolni akarod, hát titkold. Az ügyhöz ennek nincsen közvetlen köze. Azt állítottad tehát, hogy nem uszítottad a népet, hogy rombolják le … vagy égessék fel, vagy valamely más módon pusztítsák el a templomot?
- Ismétlem, hégemón: senkit sem uszítottam semmi effélére. Talán gyengeelméjűnek látszom?

- Ó, nem, nem látszol gyengeelméjűnek – válaszolta halkan a prokurátor, és elmosolyodott, furcsa, ijesztő mosollyal. – Esküdj meg hát, hogy nem cselekedtél semmi effélét.

- Mire akarod, hogy esküdjem? – kérdezte most már nagyon megélénkülve a kötelékétől megszabadult fogoly.
- Mondjuk… az életedre – ajánlotta a prokurátor. – A pillanat éppen alkalmas, hogy megesküdjél rá, hiszen úgyis egy hajszálon függ, tudd meg.
- Talán bizony azt hiszed, te függesztetted föl, hégemón? – kérdezte a rab. – Nos, ha ezt hiszed, erősen tévedsz.

Pilátus összerezzent, és fenyegetően dünnyögte:
- Én elvághatom ezt a hajszálat!
- Ebben is tévedsz – mondta a rab sugárzó mosollyal, kezével ernyőzve szemét a nap ellen. – Mert, ugyebár, elismered, hogy csak az vághatja el a hajszálat, aki felfüggesztette!

Pilátus elmosolyodott:
- Igen, igen, most már nem kételkedem benne, hogy a jerusalaimi szájtátók csapatostul szegődtek a nyomodba. Nem tudom, ki függesztette a helyére a nyelvedet, de akárki volt, ügyesen csinálta. Egyébként mondd csak, igaz-e, hogy a susai kapun át vonultál be Jerusalaimba, szamárháton, és a csőcselék, amely kísért, üdvrivalgásával úgy köszöntött, mint valami prófétát? – És a prokurátor a pergamentekercsre mutatott.

A fogoly hüledezve nézett a prokurátorra:

- De hisz nincs is szamaram, hégemón! Igaz, valóban a susai kapun át érkeztem Jerusalaimba, de gyalogszerrel, és csupán az egy Lévi Máté kíséretében, és senki semmit sem kiáltott felém, hiszen akkor senki sem ismert ebben a városban.

- Ismered-e a következő három személyt – kérdezte Pilátus, és le sem vette szemét a fogolyról eközben -: egy bizonyos Dismast, egy Gestas nevezetűt, és harmadszor Bar-Rabbant?
- Nem, ezeket a jó embereket nem ismerem.

Az oszlopcsarnokba ekkor berepült egy fecske. (…) Mialatt a fecske röptét figyelte, a prokurátor fejében, melyet immár tisztának, könnyűnek érzett, a következő formula alakult ki: a hégemón felülvizsgálta a Jesua nevű vándorfilozófus – gúnynevén Ha-Nocri – ügyét, és benne semmi kivetnivalót nem talált. Kiváltképpen nyomát sem lelte bármiféle összefüggésnek nevezett egyén tettei és a közelmúltban Jerusalaimban történt zavargások között. A vándorfilozófus elmebetegnek találtatott, minek következtében a hégemón nem hagyja jóvá a Kis Szinhedrion által hozott halálos ítéletet. Tekintettel azonban arra, hogy Ha-Nocri hóbortos, utópisztikus beszédei nyugtalanságot okozhatnak Jerusalaimban, a helytartó száműzi Cesarea Stratonisba, vagyis éppenséggel oda, ahol ő maga, a prokurátor székel.
(…)

- Ez is őróla szól? – kérdezte titkárától, aki másik pergament nyújtott át neki.
(…)

Mikor elolvasta a pergament, arca elváltozott. Sötét vérhullám tolult a fejébe… látása is elhomályosult…Mintha hallásával is történt volna valami: mintha távolból halk, fenyegető harsonaszó hangzanék, és dölyfös orrhang dünnyögné elnyújtva a szavakat: „A felségsértésről szóló törvény…”

Furcsa, összefüggéstelen, kusza gondolatfoszlányok suhantak át a helytartó elméjén. „Elveszett!” Majd: „Elvesztünk!…” És valami badar ötlet – a halhatatlanság; ez a halhatatlanság azonban, ki tudja, miért, elviselhetetlen bánatot keltett.

(Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita. Európa, 1969. Fordította Szőllőssy Klára. 21-34. oldal)

2017. február 28., kedd

Oscar-díj a Mindenkinek - Hungarikum: a forgatókönyvírás nem nagyon megy



A magyar filmfinanszírozás andyvajna-i rendszerét azzal szokták dicsérni - már akik dicsérik -, hogy most aztán végre komolyan veszik a forgatókönyvet.

Ha így lenne, helyeselném, a magyar filmnek régi baja, hogy kiváló alkotók nagyon jó alapból, (jó ötlet, jó irodalmi alap, vagy izgalmas megtörtént eset alapján), sok pénzből túl gyakran csináltak(csinálnak) közepeset, amit aztán persze meg lehetett magyarázni, lila cikkekben értelmezgetni, de ettől a mű nem lett maradandóbb.

Deák Kristóf Mindenki című, immár Oscar-díjas filmjét - immár többször - megnézve elgondolkodom, hogy a forgatókönyvfejlesztésnek ebben a szép új világában sem stimmel valami.

Ez a film nagyon jó, az Oscar-díj órási nemzetközi elismerés, gratula. De akárhogy forgatom a dolgot, nekem ebben a filmben pont azok az elemek jönnek be, amiknek alig vagy egyáltalán nincs közük a forgatókönyvhöz.

A sztori, a konfliktus exponálása, az iskolai összecsapás konstrukciója inkább bosszantó, kimódolt, nem tudom igazán komolyan venni, már az állítólag kiváló és versenyekre dresszírozott kórus tátikákkal való telepakolása is komikusan logikátlan, aztán pedig a 25 perc maradékában olyan gyorsan kellene bemutatni egy bonyolult sztorit, a gyerekek állítólagos egységes mozgalmának tökéletes megszervezését és fényes győzelmét, hogy túl sok ponton egyszerűen össze lett csapva. Hidd el, kedves néző, hogy eljuss a katarzisig.

Ami számomra mégis megemeli a filmet, sőt, a végére a sok bosszantó hiba ellenére is eljuttat valamiféle katarzisig, az az iskolai világ ábrázolása, a gyerekek egymás közti, időtlen perceinek élvezete, sok kitűnően használt zenével, ritmussal.

Nagyon tetszik az iskolai szünet, egy kameraforgással bemutatva a gyerekmondókákkal, gyerekjátékokkal, olyan intenzív körkép, mint egy Brueghel-kép - de a csúcspont számomra a két iskoláslány közös délutánja, ahogy nem csinálnak "semmit", csak nagyszerű zenét hallgatnak, karmestert játszanak - akinek jutottak az életben ilyen hosszú boldog gyerekkori délutánok, ilyen baráti együttlétek, az tudja, mi a boldogság.

Szóval, a rendező kiváló, de számomra az a tanulság, hogy azért ilyen jó, mert egy nem valami jól sikerült forgatókönyvből dolgozva sem tudja a művét elrontani.


2017. január 11., szerda

Na jó, de mi van, ha szerelmes lesz egy apáca?

Klubrádió, Klubdélelőtt, múlt szombaton történt.

Meghallgathattunk egy beszélgetést egy közgazdász végzettségű hölggyel, Baritz Sarolta Laura domonkos rendi apácával. Röpködtek az erkölcsi értékek szem előtt tartására buzdító intelmek, a morál és a gazdasági gyakorlat összeházasításáról szóló gondolatok - ám legyen.

Azért írom pár soros jegyzetemet, mert amint haladtunk előre, ritka disszonánsnak éreztem ezt a kegyes beszélgetést.

- Kiderült, hogy az apáca nagyon büszke nagyapjára, aki a Vészkorszakban a családi elbeszélések szerint gimnáziumigazgatóként nem tűrte a diákjai megkülönböztetését a sárga csillaggal - aztán a következő lélegzettel megtudtuk, hogy a hölgy a katolikus hittudományi tanulmányai során a gyakorlaton Budakeszin, a Prohászka Gimnáziumban tanított morálteológiát. Talán nem csak nekem disszonáns, hogy az erkölcs nevében a Horthy-rendszer antiszemita kurzusának egyik vezéralakját emlegetik, ha "csak" névadóként is.

- Kiderült, hogy az apáca új könyve a Kairosz kiadónál jelent meg - egy laza kereséssel bárki megállapíthatja, miféle szellemiségű kiadó az.

- Kiderült, hogy a hölgy a jegybank PADS alapítványánál is tanít - tudjuk, ez a közpénz-jellegüket elvesztő magánpénzek intézményeinek egyike.

Mindez egy csöndes szombat délelőttön, a morál nevében.

Nincs baj azzal, ha a hölgyet meghívják egy beszélgetésre, a szerkesztői szándék és a szerkesztés motívumai olykor rejtélyesek.

De azt azért megjegyzem: az apáca a fenti, kissé disszonáns tények bármelyikéről egyetlen kérdést sem kapott a műsorvezetőtől - akit inkább az érdekelt, hogy is van az, hogy az apácák nem házasodhatnak, s mi van, ha valaki mégis meggondolja magát...

Persze, nem túl nagy jelentőségű manapság ez az ügy, nem is siettem el a dokumentálását. Csak a napló kedvéért..

2016. november 4., péntek

November 4-e - Bibó István bátorsága



Ismét szöveget mentek - az alábbi cikket a stop.hu-n publikáltam 2011 decemberében. A STOP azóta archívumával együtt elhalálozott. (Ez a cikk valami kideríthetetlen okból egyelőre elérhető még a Pécsi STOPon, de érthető a bizonytalanságom - legyen meg itt, a blogomon is.)
November 4-én teszem itt közzé - mert Bibó István államminiszterként kiadott, széles körben ismert nyilatkozatával is hihetetlen bátorságról tett tanúbizonyságot (meg is kapta érte a hosszú börtönbüntetést) - de a részetekből kiderül, hogy napokig maradni a szovjet katonák által megszállt Parlamentben, majd határozottan távozni, és végigvinni elhatározását - hát az sem volt mindennapi...



A demokrata nem fél, de gyomorpanaszai lehetnek
2011. december 05. | 05:07


Éles helyzetekben mindannyian félünk. A bátorság nem vakságot jelent, hanem a félelemtől nem befolyásolt, a félelem ellenére végrehajtott tetteket.

Bibó Istvánra hivatkozva tönkreidézik azt a híres szövegét, amelyet úgy kezdett: "a demokrata nem fél".

Az idézgetők lelkesen bizonygatják, hogy "a Bibó is megmondta", nem szabad félni. Mindegy nekik, hogy nem ezt mondta.

A "Bibó-breviárium" bemutatóján (beszámolóm itt olvasható) természetesen szóba kerültek ezek a félreidézések is.

Ifjabb Bibó István művészettörténész felidézte egy különös élményét: egy tévéshow-ban figyelt fel a bibói gondolatokra. Táncdalénekesek beszéltek arról, hogy mit csinálnak, ha nyilvánvalóan az egyik politikai szekértáborhoz tartozó rendezvényre hívják őket fellépni. Mindenhova el kell menni, ha jóhiszeműen hívnak - vélte egyikük. Nem tart attól, hogy ezzel ő is besorolódik? Mi lesz, ha kormányváltás jön? Mire a zenész úgy fogalmazott: Márai is megmondta, hogy demokráciában nem kell félni. Ez tulajdonképpen rendben is van - mosolygott ifjabb Bibó - nem túl művelt emberek, de jól használják az idézett gondolatot. (Bibó István valóban arról írt ugyanis, hogy nem szabad a /politikai/ döntéseket ahhoz igazítani, amit félelmeinkben képzelünk a riválisunkról, a hatalomról, a környezetünkről. Ne az legyen meghatározó, amitől - alappal vagy alap nélkül - tartunk.)

A kötetben megjelent szöveg válogatója, Debreczeni József elmondta: munkája során nagyon sok interjút is elolvashatott, amelyeket élete utolsó éveiben Bibó Istvánnal készítettek (nem a közzététel szándékával persze, hiszen a hetvenes években erre semmi esély nem látszott).

Bibó István az interjúkban, a többi között arról is beszélt, milyen - teljesen érthető - félelmek között hányódva élte át azokat a jelképessé vált napokat, amikor az 1956. november 4-i szovjet támadást a Parlamentben, államminiszterként várta be. Mostanában ezzel kapcsolatban kizárólag azt szoktuk emlegetni, hogy egy bátor ember ott maradt, és mivel a szovjet katonák békén hagyták, meg tudta írni a kormány nevében megfogalmazott üzenetét a nemzetközi közvéleményhez.

A dolog azonban egyáltalán nem ment ilyen simán. Amikor úgy döntött, a Parlamentben várja be sorsát, ezerszer átgondolta, mi lesz, ha a megérkező katonák el akarják távolítani? A szék karfájába kapaszkodva ellenáll? Egy kisgazda újságíró is ott maradt vele, együtt készültek az elkerülhetetlenre. Az újságíró elmondta Bibónak: - Voltam orosz hadifogságban, és tapasztaltam, hogy azok az emberek, ha erkölcsi helytállással találkoznak, meghátrálnak.

Ez az élettapasztalat rövidesen hasznosnak bizonyult.

Bibó István november 6-áig maradt a Parlamentben. Ahhoz sem mindennapi bátorság kellett, hogy ezt megússza. Elmesélte az interjúban, hogy egy szovjet katonát rendeltek az őrzésére, aki ráparancsolt, hogy maradjon a szobában. Amikor Bibó mégis kiment, a géppisztolyos üvöltözni kezdett. Bibónak eszébe jutott, amit az újságíró mondott neki, és kifelé megőrizve nyugalmát, határozottan rászólt a katonára: - Én a magyar kormány tagja vagyok. Ha a tábornokának mondanivalója van, jöjjön ide hozzám.

A határozott fellépés hatott.

Ritkán gondolunk bele, de ahhoz is nagy bátorság kellett, hogy november 6-án a tankok gyűrűjébe fogott Parlamentből egyáltalán kisétáljon. S ha már ez háborítatlanul sikerült, vajon hányan menekültünk volna a lehető leggyorsabban a biztonságosnak vélt otthonba a helyében? Bibó István azonban végigcsinálta, amit elkezdett. Első útja az amerikai követségre vezetett, ahol átadta Nyilatkozatát, majd további nagyhatalmak követségeit is felkereste. Nem lehetett kétsége, hogy ez nem maradhat észrevétlen. Abban sem lehetett biztos, hogy nem állítják meg azonnal a szovjetek vagy a velük visszatérő magyarok, amint megközelíti a követségeket.

Bibó István éppen azért vált rendkívüli erkölcsi etalonná, mert esendő kisemberként képes volt cselekedeteiben olyan szilárdságra és bátorságra, amely messze az átlag fölé emelte - mondta minderről Debreczeni József.

Éles helyzetekben mindannyian félünk. A bátorság nem vakságot jelent, hanem a félelem ellenére végrehajtott tetteket.

Debreczeni a Bibó-interjúk egyik részletével mutatta be, miről van szó. Hosszú évekkel az 1956 novemberi napok, majd Bibó István börtönévei után egy hölgyismerőse elmesélte, azokban a hetekben az állandó félelem miatt reggelenként rettenetes hasmenéssel küzdött. Bibó István megvallotta, ezt ő is pontosan így élte át. Közben csakazértis kitartott, és végigcsinálta, amit elhatározott.


MELLÉKLET

http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/524.html

[NYILATKOZAT, 1956. NOVEMBER 4.]


Magyarok!

Nagy Imre miniszterelnök a ma hajnali szovjet támadáskor a szovjet követségre ment a tárgyalások folytatására, és onnan visszatérni már nem tudott. A reggel összehívott minisztertanácson a Parlament épületében tartózkodó Tildy Zoltánon kívül már csak B. Szabó István és Bibó István államminiszter tudott megérkezni. Mikor a Parlamentet a szovjet csapatok körülfogták, Tildy államminiszter a vérontás elkerülése végett megállapodást kötött velük, mely szerint ők megszállják az épületet, a benne levő polgári személyek pedig szabadon távozhatnak. Ő, a megállapodáshoz tartva magát, eltávozott. Az országgyűlés épületében egyedül alulírott Bibó István államminiszter maradtam, mint az egyedüli törvényes magyar kormány egyedüli képviselője.

Ebben a helyzetben a következőket nyilatkozom:

Magyarországnak nincs szándékában szovjetellenes politikát folytatni, sőt teljes mértékben benne akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik életüket a szabadság, igazságosság és kizsákmányolásmentes társadalom jegyében akarják berendezni. A világ színe előtt visszautasítom azt a rágalmat is, mintha a dicsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be; a harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és különböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult.

A néhány napig napirenden volt utcai igazságtételeket, valamint ókonzervatív politikai erőknek minden fegyveres erőszak nélkül való jelentkezését az éppen megalakult kormány rövid úton megszüntethette volna; az az állítás, hogy evégből óriási idegen hadsereget kell az országba behívni, komolytalan és cinikus. Éppen ellenkezőleg, e hadsereg jelenléte a nyugtalanság és a zavargások legfőbb forrása.

A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen – kivéve azokat, melyek Budapest közellátását és közműveit érintenék. Fegyveres ellenállásra parancsot adni nincs módomban: egy napja kapcsolódtam be a kormány munkájába, a katonai helyzetről tájékoztatva nem vagyok, felelőtlenség volna tehát tőlem a magyar ifjúság drága vérével rendelkezni. Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét.

Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.

Megállapítom egyúttal, hogy Magyarország egyetlen törvényes külföldi képviselője és külképviseleteinek törvényes feje Kéthly Anna államminiszter.

Isten óvja Magyarországot!

Budapest, 1956. november 4.


Bibó István 
államminiszter

2016. október 9., vasárnap

Lekomcsizzák, hogy kivégezhessék a Népszabit

Megint előkerült az a fideszes "érvelés", hogy az a bajuk a Népszabadsággal, hogy "a Szabad Nép utóda". Erről azonnal eszembe jutott, hogy a kétezres évek első évtizedében, amikor a NOL-nál dolgoztam, a belém akadó fideszesek engem is bőszen komcsiztak. Már akkor is ki voltam ezen akadva: azok, akik a legrosszabb sztálinista reflexeket élesztgették az első Orbán-kormány első pillanatától, hogy mára sötét rezsimmé szervezzék, másokat komcsiznak.

Akkor írtam a fasiszta kutyáról és demokratikus szalonnáról. A NOL archívumban megvan - csakhogy az most éppen a sztálinista fortélyok miatt elérhetetlen. Sebaj, lementettem, újra közzéteszem!!!!



http://nol.hu/archivum/archiv-443492

Fasiszta kutyából demokratikus szalonna

Tények cáfolják az untig ismételgetett Fidesz-közeli „félreértést”

"Bolsevik kutyából soha nem lesz demokratikus szalonna" - legalábbis a magyar jobboldalon közkeletű vélekedés szerint. A Népszabadság munkatársaként volna ehhez néhány szavam


Tamás Tibor| Népszabadság| 2008. február 1.

A lap, amelynél dolgozom, az „(egyik) utódpárt elődpártjának” központi lapjából nőtt ki és jutott el nagyon messzire attól. Szinte csak az évszámozás folyamatos. Azok azonban, akik legszívesebben megtagadnák tőlünk ennek a változásnak a jogát, úgy érvelnek: képtelenség, hogy a kommunista diktatúra intézményeiből és kedvezményezettjeiből a polgári demokrácia tisztességes közéleti szereplői legyenek. „Fordított” esetben – szélsőjobboldali rendszerek bukása esetén - baloldaliak sem fogadnának el ilyesmit – vélekednek.
Nos, ez nem így van. A spanyol átmenet példáján tanulmányozható, hogy ha egy (fasiszta vagy kommunista – ebből a szempontból mindegy) diktatúrát nem elsöpörnek, hanem két oldalról (tehát belülről is) lebontanak, az átmenet során a személyek és intézmények folyamatossága érvényesül. Mi a helyzet tehát azzal a demokratikus szalonnával? Fasiszta kutyából lehet csinálni, bolsevikból nem?

Egy hajdani Magyar Nemzet-olvasó

1988-ban nem hittem volna, hogy valaha a Népszabadság munkatársa leszek – még olvasója sem. Nem voltam kommunista. (Ezt néhány szóval ki kell fejtenem: úgy gondolom, a 20. században a kommunista eszme képviselői bemutatták, hogy ha alkalmuk nyílik stratégiai céljaik elérésére, akkor előbb-utóbb megszüntetik a polgári szabadságjogokon és az elválasztott hatalmi ágak kényes egyensúlyán alapuló köztársasági értékeket, s ezért uralmukat a jogérvényesítésre garanciákat nem nyújtó, az egyéneket állandó bizonytalanságban tartó önkény jellemzi – még diktatúrájuk „puha” formájában is. Ha valaki őszintén szakítani akar ezzel a sötét árnyékkal, nem maradhat kommunista. A forrástól, Marx szellemi örökségétől kell határozottan elszakadnia - legalábbis néhány kulcsfontosságú kérdésben -, mert a kommunista hatalomgyakorlás „hibái” messze nem függetlenek azoktól az eszméktől, amelyek nevében a kommunista társadalomátalakító kísérlet végbement.)

1988-89-ben a Népszabadságot egyértelműen a hatalmon lévő kommunista párt legfontosabb sajtófegyverének, legyőzendő ellenfélnek láttam.

Szerkesztőinek, publicistáinak értékeivel nem tudtam azonosulni. Máshonnan igyekeztem informálódni, más orgánumokban formálódó véleményközösségek felé tájékozódtam. A napilapok közül egyértelmű volt, hogy az akkori Magyar Nemzetet éreztem magaménak. A rendszerváltók „puha” és – számomra rokonszenvesebb – radikális szárnyának is az a napilap adott teret. A Magyar Nemzetben óriási lehetőséget reméltem, hogy az ország legerősebb polgári napilapjává, a magyar Gazeta Wyborczává válik.

Olvasó, majd munkatárs

Személyes pozícióm azóta alig változott. Visszamenőleg is azonosulni tudok a rendszerváltás-kori rokon- és ellenszenveimmel, választásaimmal, szavazataimmal, felháborodásaimmal és kompromisszumaimmal.

Az igazi változáson – legalábbis a napilapok piacán – szegény Magyar Nemzet ment át…

S persze a Népszabadság is látványos utat tett meg addig, hogy a magamfélék számára is vállalható legyen – hibáival együtt is. A Népszabadság arculatát meghatározó szerkesztők, publicisták legtöbbjével azonosulok, vagy legalábbis el tudom fogadni szövetségesként. A laphoz lazábban vagy szorosabban kapcsolódó külső szerzők többsége számomra is tekintély, véleményük fontos jelzés. Nem okozott tehát törést bennem, hogy a kilencvenes években először olvasóként, majd munkatársként is az átalakult Népszabadsághoz csatlakoztam.

Vádak és „bizonyítékok”

Nyomós okaim vannak, hogy ezeket a személyes megjegyzéseket előre bocsátottam. A Népszabadság munkatársaként ugyanis talán az „átlagosnál” is intenzívebben érzékelem, hogy a magyar közbeszédben erős a hajlam a frontok végletes leegyszerűsítésére. „A Népszabadság utódpárt utódlapja? Akkor biztosan komcsifészek” – mondják. – „Folyamatosan évszámozzák a diktatúra éveitől! Kell ennél ékesebb bizonyíték?”

De mit is akarnak bizonygatni, akik 2007-es, friss komcsizásukat próbálják a lap múltjának évtizedekkel ezelőtti fejezeteivel „megalapozni”? A válasz egyszerű. Azt a Fidesz-közeli bölcsességet, amely, úgy látszik, mélyen áthatja a magyar jobboldali közvéleményt: márpedig „bolsevik kutyából nem lesz demokratikus szalonna”.

A vádaskodók igényesebbje színvonalasabb érvekkel is készül. Elő szoktak kerülni a nemzetközi hivatkozások, a „kettős mérce” emlegetése. E szerint a szó szoros értelmében „példátlan ez az itthoni engedékenység a kommunizmus maradványaival, a megalvadt kádári struktúrákkal kapcsolatban. Képzeljük csak el, mi lenne, ha valamelyik országban náci múltú párt vagy annak hajdani központi lapja próbálná felvállalni a folyamatosságot. Elképzelhetetlen, nemde?”

Nemzetközi példák

Tényleg ennyire „példátlan” a korábbi kommunista diktatúra egyes szervezeteinek és résztvevőinek beilleszkedése a demokratikus köztársaság elitjébe? A választ egyértelművé tenné, ha mégiscsak rámutatnánk korábbi szélsőjobboldali diktatúrák hasonló átalakulására – ez legalább az elvi lehetőséggel kapcsolatos vitát eldöntené.

Nem derült ki – Európa és a világ szerencséjére -, hogy milyen úton „konszolidálódott” volna Hitler birodalma. Merre haladt volna tovább esetleges győzelme és valamennyi kiszemelt áldozatának elnémítása után? A huszadik század hetvenes éveiben azonban tanúi lehettünk néhány vérben fogant és erőszakkal fenntartott dél-európai fasiszta rendszer átalakulásának. Legelsősorban Franco tábornok rendszerét érdemes szemügyre venni.

Jobbközép és szélsőjobb

Fidesz-közeli körökben amúgy kedvelt hivatkozási alap a spanyol átmenet természete – igaz, a Fidesz hosszú évek óta követett stratégiáját vélik általa igazolni. Az Orbán vezetésével végrehajtott szélsőjobbra nyitást igazolandó mutatnak Spanyolországra: lám, az ultrajobb nem annyira veszélyes. Ha egy nagy jobboldali néppárt magához csalogatja a szélsőségeseket is, az a köztársaság számára akár üdvös is lehet. A fasiszták így a demokrácia keretei között tarthatók – mondják.

Félreértés ez, vagy tudatos csúsztatás? – ne firtassuk. Az biztos viszont, hogy a Magyarországon 1989-ben megbukott kommunista párt és hatalmi intézményei „megfelelőjét” Spanyolországban a túloldalon, Franco pártjában, a „Movimientóban” és a diktatúra intézményeiben találjuk meg.

Az analógia a másik oldalra is érvényes. A rendszerváltó ellenzékből induló Fidesz 1996 óta az ultraradikálisok felé is üzeneteket fogalmaz meg („idegenszívűzéssel”, „idegenszerűzéssel” kezdve, és mára ki tudja, milyen messzire eljutva). A spanyol közegben az lenne ennek megfelelője, ha az illegalitásból kilépő demokratikus baloldal (elsősorban a spanyol szocialisták) összebútorozna a szélsőballal – ha tapasztalható lenne ilyesmi Spanyolországban. Éppen ellenkező folyamat játszódott le: a szociáldemokraták elszakadása az osztályharcos marxista hagyománytól és beilleszkedése a nyugat-európai szocialista pártok családjába.

Az analógia tehát alkalmazható – de nem azt „igazolja”, amire szánják.

Hogyan lesz a kutyából mégis szalonna?

Az antikommunista gyűlölet igen sok magyar jobboldali elől elfedi a tényeket – alig-alig képesek elismerni a baloldalon a szemük láttára végbemenő átalakulásokat. Talán kevésbé akadályozza őket ideológiai előítélet, hogy észrevegyék a (spanyol) jobboldalon végbement hasonló nagyszabású változásokat. Márpedig, ha „ott” lehetséges a kutya szalonnává változása, miért is lenne kizárt „itt”?…

Spanyolországban Franco halála után alig két évvel megkötötték a békés alkotmányos együttműködést garantáló híres Moncloa-paktumot - olvashatjuk Gömöri Endre kitűnő összefoglalójában. - Az egyik oldalon a végre kiírt szabad választásokat megnyerő jobboldali centrista gyűjtőpárt állt, amelynek azonban nem más volt a vezetője, egyben az új kormányfő, mint a francoista "Mozgalom", a Movimiento korábbi helyettes főtitkára. A másik oldalon az illegalitásból éppen kiengedett szocialista párt. A gyáriparos-szövetség nagyuraival szemben a munkavállalókat pedig a Franco-rendszer ellen életveszélyes illegalitásban harcoló szakszervezetek vezetői képviselték.

Persze a nagyszabású átalakulást Spanyolországban is a parancsuralmi rendszer keménységének fokozatos gyengülése készítette elő. A spanyol politikában 1957 volt az "áttörés esztendeje". A diktátum ugyan megmaradt, de jelentősen puhult. Nyugat-európai szemmel ultrakonzervatív, a Franco-rezsim és a spanyol egyház szimbiózisába beépült technokraták kerültek az államhatalom csúcsára, akik elindítottak egy stabilizációs tervet, amely páratlanul gyors gazdasági fellendülést gerjesztett. Az emigrációban ugyanakkor egy asztalhoz ültek a „puha diktatúra” idején megszerveződött spanyolországi katolikus és polgári ellenzék képviselői az illegalitásban élő szociáldemokratákkal és kommunistákkal.

Hosszú érlelődési korszak vezetett tehát ahhoz, hogy Franco halálának másnapján a hagyományos jobb- és baloldalon egyaránt elég érett legyen a politikai elit arra, hogy mindkét oldalról elinduljanak a közép felé.

A jobboldalon Adolfo Suarez a diktatúra „egypártja”, a Movimiento soraiból elindulva alakította meg a Demokratikus Centrum Uniót (UCD), amely egészen 1982-ig kormányozta az országot. Az UCD különböző árnyalatú kereszténydemokrata csoportosulások laza szövetsége volt. A sokszor ellentétes érdekű, a politikai jobboldal eltérő árnyalatait képviselő csoportok között ideológiai kötöttség nélkül manőverező Suárez fokozatosan valódi jobbközép centrumpárttá formálta az UCD-t, amely – a párt vezetőjének pályájával példázott személyi folytonosság ellenére is - szélsőjobbra zárt, középbalra pedig kompromisszumra kész.

A másik oldalon a szociáldemokrata párt Felipe González vezetésével, Franco halála után, újra spanyol földön tartott kongresszusán a pártot még osztálypártnak minősítette, hangsúlyozta marxista jellegét és kifejezetten elítélte a "szociáldemokratizmust". Valójában azonban az 1977-es választásokon a PSOE már kifejezetten nyugat-európai és szociáldemokrata profilt mutatott. 1979 májusában pedig törölték a párt meghatározásából a marxizmusra való hivatkozást.

Normális ország

A Moncloa-paktum alapján Spanyolország normális országgá vált. Nem volt olyan válság, amely anarchiába tudta volna taszítani. Túlélte 1981 februárjában a hadsereg francoista tábornokainak puccskísérletét; 1996-ban a gazdasági válság megoldására hozott kényszerű megszorító intézkedéseket, és 2004-ben is az al-Kaida terroristáinak szörnyű merénylete a madridi Atocha pályaudvaron - írja Gömöri Endre.

A spanyol politikában a demokratikus verseny éles ütközéseket eredményez – éppen napjainkban tapasztalhatjuk a jelenleg kormányzó szocialisták defenzívába szorulását, a kormány ellen tömegtüntetések zajlanak – de ez nem jelenti a másik fél demokratikus legitimitásának megtámadását (kutyák és szalonnák politikai érvelés helyett használt, állandó emlegetését).

Nem volt törvényszerű, hogy így történjen. A spanyol történelem tápot adhatott volna akár (amúgy magyar módra) a szüntelen gyűlölködésnek is. A spanyol polgárháború idején elszabadult erőszak, majd a Franco-rendszert megszilárdító véres terror (amelynek jelképévé vált Federico Garcia Lorca értelmetlen halála), s aztán az elnyomó gépezet és az illegális ellenállás évtizedeken át tartó harca mindmáig erős nyomokat hagyott a jobb- és baloldali hagyományban is. A spanyol politikai kultúra azonban képes volt mindezt zárójelbe tenni, képes volt elviselni a sötét múltú diktatórikus mozgalom korábbi elitjének az alkotmányos monarchia viszonyai között folytatódó karrierjét. Spanyolország is belpolitikai viharoktól hangos, ott is elhangzanak a régi (ott jobboldali) diktatúrát emlegető vádak, de a politikai közélet mindeddig képes volt kilábalni ezekből a kátyúkból.

Tetszettek volna forradalmat csinálni…

Mindennek persze ára volt. A régi diktatúra elitje a megtartott vezető pozíciók segítségével meghatározó szerepet játszott az átalakulásban.

Látványos jele ennek, hogy milyen nehézkesen haladt például a baloldaliakat sértő köztéri Franco-szobrok eltávolítása. A mai napig nem rendeződött megnyugtatóan a polgárháború baloldali áldozatainak rehabilitálása és kárpótlása, míg a jobboldaliak tovább kapják a Franco-rezsim által a „saját hőseiknek” megítélt ellátást. Nem ismeretlen a spanyol „franco-i kisember” sem, aki – a mi „kádári kisemberünkhöz” hasonlóan – azt sóhajtja: Franco alatt rend volt. Bizonyára a spanyolok is értenék Antall József szállóigévé vált mondását: „tetszettek volna forradalmat csinálni”. Ha nincs brutális szakítás, akkor bizony a régi elit nyeregben marad. Olyannyira így van ez, hogy a hajdani uralkodó elit „mobilabb” része még az új ellenzék kialakításában is szerepet játszhat.

A kézenfekvő hazai példa: Magyarországon Horn Gyula miniszterelnök lehetett, de a rendszerváltás előtti elit tagja volt a messzire sodródott Pozsgay Imre vagy Szűrös Mátyás is, és az 1989-90-re megbukott magyar kommunista párt tagjai megtalálhatók voltak a radikális antikommunista Orbán-kormányban is.

Kutyák és szalonnák

Cikkem nem arról szól, hogy ki, milyen mértékben felelős az engesztelhetetlenségen alapuló magyar politikai kultúra kialakulásáért.

Arra sem térek ki, hogy milyen módon lehetne megváltoztatni azt a nálunk megszilárdult tévhitet, hogy az ellenségként azonosított emberek és szervezetek nem változhatnak jó irányba. Mindössze azt tűztem célul, hogy bemutassam: sikeres ország példájával igazolható, hogy „kutyából lehet szalonna”.

Ugyanezt példázza az olasz neofasiszták táborából a konzervatív középre húzódó Gianfranco Fini Nemzeti Szövetségének útja is. Az olasz közélet is képes volt feldolgozni ezt a változást, miután megbizonyosodott a váltás komolyságáról.

Nem ringatom magam abban az illúzióban, hogy egy csapásra sikerült eloszlatnom a gyanakvást. Már az is siker lenne, ha csak egyetlenegy, amúgy szívesen komcsizó olvasóm elgondolkodna mindezen

2016. augusztus 20., szombat

Ezzel gratulálok Bayer Zsoltnak és az őt kitüntető rezsimnek



2008 áprilisában a NOL-on jelent meg az alábbi teljes szöveg, egy rövidített változat a nyomtatott lap 4. oldalán is megjelenhetett, "Bayer Zsolt valamit eltrafált" címmel.
Mai szemmel olvasva naivnak minősíthető a meggyőződés, hogy egyszer ráfaragnak minderre fideszék.
Mégis, ma, 2016-ban, az azóta eltelt szörnyű évek ismeretében is megismétlem a lényeget:
a fideszes legények és jobbikos szövetségeseik kitartóan lebecsülhetik a normális Magyarország immunrendszerének erejét. Tudatosan, folyamatosan egyre durvább és aljasabb provokációkkal vihetik egyre mélyebb a szellemi közállapotokat.
Az azonnali reakciók elmaradását látva elbízhatják magukat. Hihetik, hogy "ezekkel bármit megcsinálhatunk":
Valóban, ez történik velünk, ezt csinálják velünk, és egyre magabiztosabbnak tűnnek. Egyre pofátlanabbul röhögnek a képünkbe, jobb sorsra érdemes ünnepeken plecsniket aggatva a legsötétebb aljadékokra.
A nagy pofára esések azonban váratlanul szoktak bekövetkezni. Pont az Orbán-féle alakok sorsa, hogy nem veszik észre, mikor lett elég belőlük, mikor telt be a pohár.
Az undor, a harag csak gyűlik és gyűlik.
Budapest, 2016. augusztus 20.


Aláírás-cunami Bayer cikke ellen - intő jel?

http://nol.hu/archivum/archiv-487949-287954

NOL, 2008. április 15.


Húsvétkor indult el az az aláírásgyűjtés, amely Bayer Zsolt március 19-én, a Magyar Hírlapban megjelent antiszemita cikke elleni nyilvános csatlakozásra szólított fel. Ahhoz persze, hogy tiltakozzunk, el is kellett olvasni - márpedig ki olvas folyamatosan Bayer Zsoltot?

Időbe telt tehát, amíg elterjedt, hogy ezúttal a neves szerző saját színvonalát is messze alulmúlta. Az a tény eddig is ismert volt, hogy Bayer Zsolt átigazolt a Magyar Nemzettől a Magyar Hírlaphoz, és rendszeres gyűlölet-féloldalaival most már az utóbbi, majdnem észrevétlen lapot szerencsélteti. "A medence és környéke" című opusz azonban olyan aljas, olyan otromba antiszemita szöveg, hogy szinte "önmagát terjesztette". Elképedt, felháborodott emberek tömegei küldték tovább levélben. Nem akartak hinni a szemüknek. S a jelek szerint, aki olvasta, igen nagy valószínűséggel érzett késztetést, hogy kifejezze felháborodását.

Így eshetett, hogy ez az aláírásgyűjtés szinte órák alatt túlnőtt a "szokásosnak" mondható kereteken. Az email korában, a megosztott hazai közéletben már régóta közismertté vált néhány tucat notórius baloldali, fáradhatatlan jobboldali és megrögzött liberális aláíró neve. Egy-egy körlevéllel 2-3 naponta össze lehet hozni a szokásos csapat neveit bármely kiáltvány, petíció, tiltakozás alá. A tapasztalt "aláírás-olvasó" csak átfutja a névsort, és máris tisztában van a szöveg eszmei tartalmával. Izgalmat legfeljebb a kisebb-nagyobb meglepetések kelthetnek: valaki kimaradt, akinek ott a helye, valaki másik szekértáborban vendégszerepel, esetleg valaki bejelenti, hogy ő bizony ezt nem is írta alá.

A Bayer-cikk ellen Széles Gábor laptulajdonost megszólítva tiltakozó nyílt levél alatt azonban a "megszokottnál" hosszabb ideig gyűltek a nevek - és ezúttal olyan "civilek" is tömegével csatlakoztak, akik soha nem érezték ilyesminek szükségét.
            
Valami olyasmi történt, amit 1992-ben, az Antall-kormány mögött álló koalíció vezető pártjának alelnöke, Csurka antiszemita "dolgozata" elleni tiltakozás során tapasztaltunk. A közélettel hivatásszerűen nem foglalkozók is nagy tömegben, személyes támadásként élték meg az ócska eszmék újrafogalmazását és nyilvánosságra kerülését. Csurka - ahogy most Bayer - mindenki számára váratlan mozgósító erővel bírt.
              
Hasonló volt a Kövér László 2002-es "köteles" beszédére adott elemi erejű válasz is. Egyes jobboldali közírók mostanában azt sulykolják, (legutóbb Elek István a Népszabadságban), hogy Kövér "nem is azt mondta", vagy legalábbis nem úgy értette -  és az egész botrányt a Gyurcsány Ferenc vezetésével működő cinikus kampánycsapat "csinálta". Na persze. Az Orbán-kormányról senki el sem tudta képzelni, hogy kizárólagosságra törhet, hogy ellenzékét, a "másik Magyarországot" nemlétezőnek tekinti, lehazaárulózza, hogy annak ellenében a szélsőségesekkel is hajlandó együttműködni (néhány héttel azelőtt, 2002 elején ünnepelte együtt a fideszes és miépes tömeg antikommunista propaganda-múzeumuk megnyitását). Bizonyára arra sem emlékezett senki, ahogy Kövér "lestrigázta" a baloldaliakat, bejelentette a"hideg polgárháborút" - hogy a titkosszolgálati főnöksége alatt történteket ne is említsük. Az akasztás és kötél említése valóban teljesen idegen volt az 1998 óta egészpályán támadó Orbán-kormány szellemétől?
              
2006 óta a jobboldali gyűlések szónokai, majd az íróasztalaikhoz visszatérő közírók tönkreidézték Debreczeni József "Az új miniszterelnök" című könyvének azon részletét, amelyben Gyurcsány Ferenc elmondja, hogyan látta meg a lehetőséget Kövér nyilvánosságra került beszédében. Nem arról szól ez a történet, hogy szegény ártatlan Fideszt gonosz ármánykodók rossz színben tüntették fel. Arról szól, hogy ha a baloldal legtehetségesebb vezetője nem mozdul időben, a kampánycsapat bizonyára kihagyta volna ezt a lehetőséget. Így viszont Kövér ostobasága - talán még ma sem érti, mit csinált - a kampányban tökéletes, mindenki számára érthető kifejezőjévé vált a tömegeket nyomasztó Orbán-kormányzás szellemének. Azt, hogy ez valóságos érzület volt, a biztos győzelmet váró Fidesz 2002. április 7-i fiaskója igazolta. Ilyen tömeges véleménynyilvánítást nem lehet "manipulációval csinálni."
              
Az antiszemita Bayer-cikk országos "polgári" sajtóban közlése elleni, elemi sikerű aláírásgyűjtés máris meghaladja az ezzel kapcsolatban kitartóan emlegetett "száz értelmiségi" körét. A csatlakozók száma máris sokkal több száznál, és körük messze túllépett a tekintélyes, közismert vezető értelmiségi körökön. Mindez persze nem vethető össze a hajdani Demokratikus Charta mozgalom elemi erejével, vagy az Orbánékat elküldő 2002-es választás 70 százalékos részvételi arány mellett kimondott népítéletével. A Bayer-botrány, és a hozzá kapcsolódó tiltakozás mértéke elgondolkodtathatná azonban azokat az elemzőket, akik a sikeresen "középre húzó" Fidesz-vezér új arcát dicsérik. Ezek az elemzők láthatóan jelentéktelen apróságnak vélik az Orbán-csapat belső köreihez tartozó Bayer Zsolt (március 30-- videó: Orbán, Kósa, Stumpf nevetgél Bayerrel) otromba provokációját és annak hatását. ("A kormány tehetetlensége közepette a mai Orbán Viktorral szemben már csak az értelmiségi közegben hatnak a Fidesz radikális jobboldaliságát felrovó állítások" - írta például Tölgyessy Péter, a Népszabadság Hétvége mellékletének vezető cikkében. )
              
A Bayer-cikk elleni, váratlanul nagy erejű tiltakozás persze csak apró jel. Azt is jelezheti azonban, hogy a Fidesz-vezérkar érzéketlensége, a szélsőjobb iránti morális tompasága (ismét) visszaüthet. Nem először érné meglepetés azokat az elemzőket, akik lebecsülik ezt a komoly félelmeket kiváltó tényezőt...
------

A hvg.hu portálon olvasható cikkében ("Zsidózás kontra intellektuális lincskampány") Papp László Tamás kétségét fejezte ki, hogy van-e bármi értelme az efféle aláírásgyűjtéseknek. Nos, ENNEK a Bayer elleninek biztosan van értelme. Az aláírók száma és kibővült köre magáért beszél.
PLT részletesen bírálja a sokunk által aláírt nyílt levél szövegét is. Nos, én is úgy írtam alá, hogy átfutott rajtam, én másképp fogalmaztam volna. Talán a petíció szövegezői is másképp írnák meg, ha nem lépnek azonnal. Ilyenkor azonban a csatlakozók fordítva gondolkodnak: azt nézik, hogy van-e a szövegben bármi, ami akadálya lehet a csatlakozásnak.
PLT kipécéz néhány személyt az első aláírók köréből, akiket ő elfogadhatatlannak tart. Szíve joga - ő nem is írta alá a levelet. Több száz ember azonban annak ismeretében mérlegelte döntését, hogy szerepel-e olyan személy az addig összegyűlt listán, akivel egy antifasiszta kezdeményezésben nem kíván együtt részt venni. Ettől még egészen biztos, hogy bármilyen más kérdésben rengeteg vita lenne az aláírók között. Az az egyetlen kérdés, ami ezúttal összekötötte az aláírókat (minket), a határozott NEM volt mindarra, amit a Bayert főmunkatársként alkalmazó Magyar Hírlap szellemisége jelent.

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
KIEGÉSZÍTÉS:

2006 őszén írtam a Magyar Nemzet rohadt uszító kampányáról, kiemelten Bayer gyalázatos szenny-publicisztikájáról. Elküldtem a Magyar Nemzetnek, hiszen róluk szólt, köszönték, nem kérték, ezután megjelent a NOL-on. Tíz évvel később pedig van olyan rezsim, amely ugyanennek a Bayernek plecsnit adományoz.

http://nol.hu/archivum/archiv-451557-258535

Az olaszliszkai tragédia és a Magyar Nemzet 
NOL, 2006. november

A Magyar Nemzet 2006-ban képtelen tisztességes hozzáállásra olyan súlyos ügy kezelésében, mint az olaszliszkai lincselés. Tragikus „félreértés” történt az Orbán-kormány idején, amikor gyakorlatilag kivégezték a Magyar Nemzetet mint polgári napilapot, és olyan emberek kezébe juttatták, akik egy felelősségének tudatában lévő sajtóban legfeljebb egy kocsmai törzsasztalnál szövegeznék pár száz emberhez eljutó röplapjaikat.

„A Népszabadság nem mond igazat, és arra céloz, hogy a Magyar Nemzet lincselésre (önbíráskodásra) ösztönöz. A tény az, hogy a cigányság sorskérdéseivel egyébként rendszeresen foglalkozó Magyar Nemzetben nem jelentek meg ’rasszista kijelentések’ az ügy kapcsán, ellenben a Népszabadság rasszista módon akarja a jobboldal nyakába varrni a lincselést” – írta október 26-án a ”polgári napilap” véleményrovatában Löffler Tibor politológus. Arra válaszolt így, hogy az olaszliszkai lincseléssel kapcsolatban a jobboldal zászlóshajójának számító napilap egyes megnyilvánulásairól október 18-án Czene Gábor ezt írta a Népszabadságban: „Tény, hogy a Magyar Nemzetben ’csont nélkül’ jelennek meg rasszista kijelentések az ügy kapcsán, az egyik szerző pedig valósággal felszólít az önbíráskodásra.”
Nézzük meg közelebbről, mi mindentől tekint el Löffler úr, amikor azt állítja, hogy a Magyar Nemzet tevékenységéről a Népszabadság „nem mond igazat”. Cikkemben a sokkoló hír utáni néhány napot vizsgálom, mert a napisajtóban nyilván ezek a reakciók a legfontosabbak.
„Cigányliszka”
Bayer Zsolt, a „polgári napilap” befolyásos megmondóembere október 17-én megjelent dolgozatának az adott helyzetben rendkívül visszafogottnak számító Cigányliszka címet adta. „Az elkövetők cigányok voltak. Több tucat. Több tucat lincselő” – állapította meg a szerző, majd azonnal áttért a jogvédők tevékenységének értékelésére. „…tudjuk pontosan, mi fog most következni. Most a párás szemű, elviselhetetlenül aljas ’jogvédők’ fognak következni. Ugyanazok, akik a zámolyi gyilkosokból szenvedő hősöket faragtak, és kimenekítették őket Franciaországba.” A „forgatókönyvet” részletezve Bayer pár lépésben eljut addig, hogy majd feltűnik „az SZDSZ, Gusztos Péter meg a Furmann Imre. Odaállnak majd Olaszliszka főutcájára, és szenvedélyesen elítélik a rasszizmust. Kicsit elítélik majd a tanárember agyonverését, de hozzáteszik, hogy ha nem is elfogadható, mégis érthető, ami történt. S hogy az igazi probléma megint a többség intoleranciájában keresendő.”
Bayer ezek után visszatér az olaszliszkai lincselés résztvevőinek jellemzésére, kifejtve: nem csupán formállogikai fejtegetés, hogy „ahol több tucat állat ver agyon éppen egy 44 éves tanárembert a saját gyerekei szeme láttára, ott nem csak azok a gyilkosok, akik a husángot fogják. Az összes, többtucatnyi állat: GYILKOS.”
Bayer Zsolt pontokba foglalt néhány „következtetést” is: „Bárki, aki ebben az országban elgázol egy cigány gyereket, akkor cselekszik helyesen, ha eszébe sem jut megállni. Cigány gyerek elgázolása esetén tapossunk bele a gázba. Ha időközben körbeállják autónkat a cigányok, még inkább tapossunk bele a gázba. Akit még elütünk, annak pechje van.” Bayer itt egy kicsit lehiggad, és hozzáteszi, hogy ha egy gyereket elüt az ember, persze ezután is megáll majd. A „megoldás” Bayer szerint: „Jó, ha indulás előtt beszerzünk egy lőfegyvert. Ha elütünk egy gyereket, álljunk meg. S ha gyülekezni kezdenek körülöttünk az állatok, használjuk bátran fegyverünket…” (A szöveget tanulmányozva feltűnhet, hogy az autónkat egy esetleges későbbi konfliktusban körbeálló „cigányok” és az „állatok” Bayernél szinonimák.)
Pár ponttal később Bayer továbbfűzi az önbíráskodással kapcsolatos gondolatait: „Amerika megérkezett. Ott már évtizedek óta magától értetődő, elfogadott tény, hogy vannak helyek, ahol az állam nem vállal felelősséget az állampolgárok biztonságáért. Lemondott az állam Amerikában bizonyos helyekről. Bizonyos népcsoportok, rasszok lakta helyekről. S ezeken a helyeken mindenki úgy gondoskodik a biztonságáról, ahogy jónak látja.” Cikke végén pedig meghirdeti a „zéró tolerancia” jelszavát, miután még egyszer kitér az „állatokra”, akik a két gyerekre sem voltak tekintettel, és ez – közelebbről nem részletezett - „bosszúért kiált.”
Bayer Zsolt, mint látjuk, az „állatok” elleni védekezés esélyeit mérlegelve a „bizonyos rasszok” lakta településeken Amerikában már régóta ismert önbíráskodást, valamint a közelebbről meg nem határozott „zéró toleranciát” látja a „megoldásnak”. Rasszista kijelentések és nyílt felszólítás az önbíráskodásra. Nyolc nappal később ugyanazon a helyen pedig egy politológus „cáfolja” mindkettőt.
A Magyar Nemzet október 20-án egy olvasói levelet is közölt, amelyben Koltai Zsófia megköszöni, „hogy megjelentették Cigányliszka című cikküket, azt hiszem, Bayer Zsolt sokunk szívéből szólt.”
„Nyugodt kedélyek”
Ugyancsak október 20-án Seszták Ágnes is kiáll Bayer mellett. „Hüledezve adok igazat Bayer Zsoltnak: máris próbálják bagatellizálni az ügyet. Ahogy véget ér az elemi felháborodás, jön Ligeti úr a Mokkában, és uszítónak nevezi a Magyar Nemzetet, undorítónak Bayer írását.” A Ligeti György polgárjogi aktivista által az elkövetők etnikai származásának megjelöléséről kifejtett vélemény joggal vitatható, de Seszták Ágnesnek természetesen nem ezzel van baja, hanem azzal, hogy Ligeti Bayer Zsolt szörnyű megszólalását bírálta.
Az „igazi” célpontok azonban a Sesztáknál is a liberális jogvédők, és itt is megjelenik az önbíráskodó különítmények „várható” megalakulása iránti megértés. „Az a gigantikus hazugsághalmaz, amit a cigánysággal kapcsolatban hordott össze a liberális politika tizenhat éven keresztül, most lavinaként temeti maga alá kiötlőit, a magát megjátszó értelmiséget. Mivel kezdődött? Zámollyal.” „. Roma jogvédőnek lenni nálunk annyi, mint feszt hergelni a cigányokat a magyarok ellen. Nagyon sokan élnek nagyon jól abból, hogy állítólag a romák érdekeit képviselik. Tanulmányok tömegére, cigányszervezetekre, azok vezetőire, felzárkóztató programok dömpingjére szórják ki az adófizetők pénzét.
Feleslegesen. Amikor a tanárt halálra lehet verni, orvost késsel fenyegetni, amikor a bírókra nem a Kossuth tériek, hanem a népes rokonság támad rá, amikor bárkivel lehet büntetlenül trágárkodni, mert a tömeg retteg a romáktól, amikor a parasztok terméseinek lepusztítása, templomi kegytárgyak ellopása Kuncze megélhetési bűnözésének világába tartoznak, akkor a liberálisoknak ideje lelkiismereti vizsgálatot tartaniuk és bűnbocsánatért esedezniük. Ha nem lesz rend, ha a rendőri fellépés rasszista megnyilvánulás, ha a magyarok panasza kirekesztés, akkor mihamarabb megszerveződnek az önbíráskodó különítmények.”
Amint látjuk, közös pont az „elviselhetetlenül aljas” jogvédők iránti olthatatlan gyűlölet (és előjönnek a kulcsszavak is: Zámoly, Moszkva tér)... Egy szó sem hangzik el viszont a magyar hétköznapokban bizony rendszeresen előforduló jogtiprások áldozatainak sérelmeiről, és arról, ha nem az „aljas” jogvédők, akkor ki segítsen azoknak, akik a sérelmeket elszenvedik. Végtelenül egyszerű világképre vall annak sejtetése, hogy az olaszliszkai tragédia bármit is visszamenőleg „bizonyíthatna” a korábbi konfliktusokkal kapcsolatban.
Célkeresztben a liberális jogvédők
A Magyar Nemzetben ez ügyben viszonylag mérsékelt hangon megszólaló szerzők is minden esetben feltűnően nagy súllyal bírálják a liberális politikát és a jogvédők tevékenységét, amely szerintük „idáig vezetett”.
„A gyilkosok cigányok voltak, egyikük éppen a helyi kisebbségi önkormányzat tagja. Jogvédők most a szívükhöz kapnak, mert hát mi köze az elkövetők etnikai hovatartozásának a bűnügyhöz. Ne kapjanak a szívükhöz, itt és most már többről van szó, mint valami jópofának és persze politikailag (és anyagilag) hasznosnak látott tüntetésről „Józsika” megszúrása miatt” – írta Bayer Zsolt cikkével egy napon megjelent „Irtóztató rend” című cikkében Néző László, majd megállapítva, hogy valami nagyon elromlott, sorolni kezdi, hogy kiket tart felelősnek. „Elrontották például éppen a jogvédők is..” „Elrontották a rendőrök…” „Elrontották a bíróságok…” „Elrontotta az egész politika…” „Elrontották a cigányság választott és önjelölt vezetői is…”
Mindebben akár egyet is lehetne érteni, Néző László cikke akár a párbeszéd kezdete is lehetne, ha nem Bayer csekély önkontrollról árulkodó írása mellett közölték volna – és ha a felsorolás nem lenne féloldalas. A rendőrök, bíróságok, politikusok kétségtelenül nagyot hibáznak, ha büntetést, korlátozást érdemlő cigányoknak etnikai származásuk miatt érdemtelenül kedvező, velük szemben „engedékeny” eljárást biztosítanak. Ha ilyen történik, ha etnikai alapon védelmet kap, aki nem érdemli meg, és nem kap segítséget a bűnös áldozata, az valóban nagyon súlyos hiba. De Nézőnek is tudnia kell, hogy a rendőrség és a bíróságok gyakran (minden jel szerint az előbbinél jóval gyakrabban) éppen az ellenkező, ugyanilyen súlyos hibát követik el. Valószínűsíthetően etnikai előítéletek alapján méltánytalanul bánnak sokszor bűntelen cigányokkal is, csak még mélyebbre nyomva őket ahelyett, hogy kiemelkedésüket segítenék. Néző László cikkének aránytalansága nehezen magyarázható – akkor sem, ha egy szörnyű lincselés árnyékában bélyegzi meg az állítólag „cigánypárti” gyakorlatot.
Mindezek miatt sajnos erőtlen Néző Lászlónak az a felsorolás végén olvasható „vallomása” is, amely szerint „elrontottuk mi is, ’többségi magyarok’, akik – valljuk be – gyakran követünk el hibákat és bűnöket is cigány honfitársainkkal szemben, eltaszítva olykor azokat is, akiknek egyéb bűnük nincsen, mint hogy barnább a bőrük.” Miért ézem ezt erőtlennek? Mi, gyakran hibákat elkövető „többségi magyarok” ugyanis egy rendszer részei vagyunk, részei vagyunk a mindennapos hatósági, politikai, bírói, rendőri gyakorlatnak,. Különösen része ennek a gyakorlatnak az a sajtó és az a közvélemény, amely most is, mint más konfliktusok idején is, túlzásaival „eltaszította” azokat, akik barna bőrükön kívül „egyéb bűnnel” nem rendelkeznek. Ez ellen folyt és folyik a jogvédők fellépése, és ez ellen szerveztek olykor tüntetést is, amit máig nem tudnak megbocsátani éppen azok, akik kiváltották ezt az ellenállást.
Etnikai különbségekről emberségesen
Etnikumok („rasszok”) közötti jellemző különbségekről ír a Magyar Nemzet október 18-i vezércikkében Lukács Csaba is, (Őszintén az ökoljogról), de ő úgy teszi, hogy azzal szó szerint egyet lehet érteni. „Az ököljog, a szemet szemért elv alkalmazása kulturális-szociológiai kérdés. Ideje arról beszélni, hogy Magyarországon egyre több az olyan ember, aki alig vagy egyáltalán nem jutott túl az ösztönlény szintjén. És azt is ki kell mondani, hogy ezek döntő többsége roma.” Igaza van abban, hogy „a nyomor nem mentség semmire”. Igaza van abban is, hogy sok nyomorban élő ember a szükség ellenére is „megtanulta zabolázni indulatait”, megtartja méltóságát és nem válik túlélésért küzdő állattá a legnagyobb bajban sem. Egyetértek Lukács Csabával abban, hogy minél gyorsabban a megoldást kell keresni, és minden józan ember számára elfogadható az is, ahogyan Lukács Csaba a helyzetet vázolja: „A magyarországi roma népességen belül hat eltartott jut egy foglalkoztatottra, sok családban az egyetlen biztos jövedelemforrás a gyerekek után járó szociális támogatás. Mindössze három százalékuk végzett középiskolát (miközben a teljes népességen belül ez az arány negyven százalék), nyolcvanöt százalékuknak legfeljebb nyolc osztálya van. Fiatal társadalom az övék: a becslések szerinti hétszázezres közösségüknek több mint egyharmada 15 év alatti. Miközben anyagi értelemben a többségi társadalomra szorulnak, keveset tesznek hozzá (tegyük hozzá gyorsan, hogy sok esetben önhibájukon kívül) annak fejlődéséhez. Vágyaik ugyanolyanok, mint a többségé, hiszen ugyanazokat a reklámokat látják, és ugyanoda járnak bevásárolni, ugyanakkor nem esnek át azokon a neveltetési-szocializációs folyamatokon, amelyek során megtanulhatnák, miként lehet a szabályok és a társadalmi normák betartásával elérni-megvalósítani ezeket a vágyakat.”
Lukács Csaba is keményen bírálja ugyanakkor a liberális politikát: „ezek a politikusok – nyilvánvaló szavazatvásárlási céllal – csak a jogaira tanították meg ezt a közösséget, a kötelességeire nem. Az elfogadhatatlan ezen politikusok számára, ha például a gyereknevelési támogatást iskolalátogatáshoz, a munkanélküli-segély folyósítását közmunkához kötik, de az természetes, hogy lángoló és együtt érző nyilatkozatokat adnak ki, ha egy köztörvényes romát etnikainak kikiáltott sérelem ér.”
Ha egy egészében elfogadható módon megnyilvánuló lapban jelent volna meg, Lukács Csabának ez a liberalizmus-bírálata önmagában nem váltana ki belőlem komoly ellenkezést – része lehetne a politikai oldalak közötti vitának.
Cikke más részeit olvasva valószínűnek tartom, hogy ő maga sem gondolja „varázsszernek” a cigányság mély – és az egész társadalmat fenyegető – problémáinak megoldására a konzervatív politika kedvenc „fegyelmező” eszközeinek bevetését. Konzervatívként a fegyelmezésben hisz. Tudnia kell azonban, hogy az igazi megoldáshoz hatékony fejlesztő programok kellenek.
A tragédia hírei: így szerkesztenek ők
Október 17-én a Magyar Nemzet címlapján ez volt a főcím: Cigányok lincseltek Olaszliszkán. A belül folytatódó cikk alcímei így hangzottak: A megyei főrendőrök még nem találkoztak ilyen brutális gyilkossággal – Vadállati leszámolás a semmiért. Ehhez a részletes helyszíni beszámolóhoz egy nagy keretes összefoglalót mellékeltek, amelyek sorra vették a fontosabb közéleti reakciókat: Kolompár Orbán, Horváth Aladár, Farkas Flórián roma vezetők, Pettkó András MDF-es és Nyakó István MSZP-s politikus első kommentárjai után a Jobbik közleményét ismertetik, amely „a cigány etnikumot indokolatlanul kivételezett helyzetbe hozó törvények és rendeletek azonnali megváltoztatását” követeli. Egy ilyen összefoglaló címe a címet adó szerkesztő értékválasztásáról üzen. A Magyar Nemzetben ezt tartották a legfontosabbnak: „Törvénymódosítást követel a Jobbik”. (Ugyanezen az oldalon a nem mérsékeltségéről ismert Ludwig Emil pár sorban ismét belerúg a „fővárosi jogvédőkbe”.)
A Magyar Nemzet még másnap, 18-án sem adott esélyt az indulatok csillapodásának. A lap ilyen főcímmel jelent meg: „Félszáz ütés okozta a halált – Nem csak Olaszliszkán volt áldozata cigányok gyilkos brutalitásának”. Ennek a cikknek a végén pedig egy figyelemre méltó, hosszú beszámoló olvasható egy „nem-szkinhedmozgalmi törekvésről”…
„Lapunk, illetve egy másik országos médium munkatársa megtudta, nincs szkinhedmozgalmi törekvés, csupán arról van szó, hogy néhány száz fiatal Borsodból, Szabolcsból, valamint Békésből annyit szeretne elérni – jelentették ki határozottan –, hogy a roma társadalom csőcselék részét megneveljék, s amennyiben valahol „rendetlenséget” tapasztalnának, ott rendet tegyenek. Szerintük nem követnek el törvénysértést, ha néhány száz motoros járja a nagyarányú cigánysággal megáldott településeket, s jelenlétükkel felhívnák a figyelmet, elfogyott a megértés, zéró toleranciára zéró tolerancia a válasz. Természetesen nincs szándékukban tettleg bántalmazni a romákat, viszont rámutattak: nincs jog kötelesség nélkül. A névtelen csapat tagjai kijelentették, a csőcselék tönkreteszi a törekvő cigányok renoméját is, tehát ők elkezdik, az államnak pedig folytatnia kell a reformot, ami a romák előjogainak megszüntetésére vonatkozik.
Egy, magát ugyancsak megnevezni nem kívánó, rendőrtiszt reagált a felvetésre; a Budapesti Rendőr-főkapitányság munkatársa azt állította, mindenkinek szíve joga motorozni az országúton létszámtól függetlenül, ugyanakkor emlékeztetett: a KRESZ előírásait minden körülmények között kötelező betartani. Amíg békésen motorozik a tömeg, addig nincs baj, viszont ha törvénysértést követnek el, azonnal a rendőrhatóságokkal találják szembe magukat.”
Nehéz lenne erről a hírszerkesztésről azt állítani, hogy csillapítani próbálta volna az amúgy is felborzolt kedélyeket.
Egy szörnyű, akár országos etnikai konfliktus esélyét is magában hordó tragédia utáni néhány nap „termését” tekintettem át a Magyar Nemzetből. Mit is írt október 26-án mindennek ismeretében Löffler Tibor politológus? „A Népszabadság nem mond igazat, és arra céloz, hogy a Magyar Nemzet lincselésre (önbíráskodásra) ösztönöz. A tény az, hogy a cigányság sorskérdéseivel egyébként rendszeresen foglalkozó Magyar Nemzetben nem jelentek meg ’rasszista kijelentések’ az ügy kapcsán, ellenben a Népszabadság rasszista módon akarja a jobboldal nyakába varrni a lincselést.”
Felelőtlen emberek kezében a „polgári napilap”
Bárki meggyőződhetett a fenti összeállításból arról, hogy az a több tízezer példányos napilap, amely több százezer emberhez eljut, és a magyar jobboldali közvélemény hangulatának, szemléletének meghatározó alakítója, hogyan kezelte a közvéleményt sokkoló hírt. Azok a döntések, amelyeket a hír hátterének feltárása, az azzal kapcsolatos vélemények közreadása során meghoztak, éppen a közvélemény befolyásolása szempontjából legkényesebb, első napokban közelebb álltak az elemi indulatokon alapuló kocsmai „közvéleményhez”, mint a felelős, polgári újságírói hagyományokhoz.
Október 15-én borzalmas bűntény történt Olaszliszkán, amely sokkolta a közvéleményt. Mindenki magyarázatot keresett, újabb híreket, részleteket várt az ügyről. Szögi Lajos tanár úr szörnyű halála és a lincselésnél jelenlévő két gyermekének lelki megkínzatása egyrészről indulatokat, az ösztönös reakció szintjén bosszúvágyat is kiváltott, másrészről félelmet és kétségbeesett felelőskeresést. Ilyen helyzetben sokszoros az újságírók és a szerkesztőségeket irányító vezető munkatársak felelőssége. Tudniuk kell, hogy a felfokozott érzelmek lecsillapodásáig eltelő napokban akár közvetlen kapcsolat is kialakulhat a hírszerkesztés vagy a véleménycikkek által sugallt „üzenetek” és az indulatok esetleges elszabadulása között.
Tény, hogy a Magyar Nemzet 2006-ban képtelen tisztességes hozzáállásra egy ilyen súlyos és beláthatatlan következményekkel fenyegető ügy kezelésében. Ismét megbizonyosodhattunk arról, hogy milyen tragikus „félreértés” történt az Orbán-kormány idején, amikor gyakorlatilag kivégezték a Magyar Nemzetet mint polgári napilapot, és olyan emberek kezébe juttatták, akik egy felelősségének tudatában lévő sajtóban legfeljebb egy kocsmai törzsasztalnál szövegeznék pár száz emberhez eljutó röplapjaikat.
.