2017. augusztus 21., hétfő

Mező Ferenc emlékére




https://www.facebook.com/bacherivannakszeretettel/posts/1314547908611139

Klubrádió, Klubdélelőtt - 2017. január 14.
Fél 11-től Mező Ferenc idézte fel Újlipótváros hangulatait, Bächer Iván emlékét.
http://www.klubradio.hu/…/…/20170114/klub20170114-102858.mp3
A Piccolóról, a Láng Tékáról, Bacher Iván faliújságjáról:
"Iván megteremtette ezt az Újlipócia-mítoszt, és nemcsak hogy megteremtette, hanem élte és gyakorolta ott hosszú éveken keresztül..."
...
Ha testi valójában el is távozott közülünk, a szelleme ott lebeg...
Köszönjük, kedves @Mező Ferenc!
A beszélgetés kapcsán elővettünk a Népszabadság archívumából néhány írást, amelyek a Piccoló világát idézik.
A fotó-illusztráció természetesen a Piccoló pultjánál készült Ivánról, @Haász Istvánnak köszönjük.
----------------------
NÉPSZABADSÁG, HÉTVÉGE, 2008. JÚLIUS 5.
Bächer Iván: Az első sarok
Az Újlipótváros in medias res veszi kezdetét; ahogy belelépünk, rögvest a közepében, sűrűjében, szívében vagyunk. A Pozsonyi út legeleje, a Budai Nagy Antal utca sarka valóságos főtér is lehetne, ha tér lenne, de nem az. A szomszédos Jászai Mari tér tér, de annak meg nincs értelme sok; oda újlipóciáner nemigen téved ki, nincs ott semmi ugyanis, és nem is igen lehet menni rajta sehová, a Dunának maximum.
Érdekes városrész ez: van például főtere, hatalmas, a Szent István park, de az semmilyen más értelemben nem főtér, nincsen rajta se hivatal, se templom, se kocsma, Duna-park van, na jó. És odébb egy szép nagy egyház, református, az meg ide minek. Az itteniek egyik temploma láthatatlan bújik a Hegedűs utcában, a másik pedig a messzi Lehel téren áll román kori álruhájában.
A városrész déli kapusa Gyuri egyébként, aki az újságosbódéból kihajolva akár meg is szűrhetné a népet: te itt laksz, mehetsz, te idegen vagy, mit keresel itt?
De hát nem őrző-védő ő, hanem rendes ember. Mintha örökkön itt lett volna helye; nem csupán jegyet, lapot tart, de szóval is tartja kuncsaftjait, akiknek többségét nevén szólítja. Pedig nem is oly régen őrködik itt, harmincöt éven át hajóskapitányként szolgált a Dunán. Mikor a Mahartról átváltott a Mahirre, azt kérte, hogy neki mindegy, hol lesz a standja, csak víz legyen közelben.
Megadatott neki a friss víz szaga, a sirályok vijjogása itt is. Boldog ember Gyuri. Háromkor kel, ötkor már itt van a parton, rendezi a lapokat, üdvözli, várja az ébredő és nem éppen túl korán kelő Újlipóciát.
A kioszk mögött volt hajdan a 15-ös villamos végállomása. Az 1977-ig üzemelő viszonylat az egykori zsidókórházig vitte az ittenieket, de volt idő, mikor a Nagyvárad térig, sőt egészen Kispestig el lehetett átszállás nélkül zötykölődni innen.
Most egy sarkot kell menni a villamost váltó troliig. Útközben szép, Dunára, Budára, hídra és buja belső kertekre is néző szép lakások alatt megyünk. Több száz négyzetméteres nemigen van közöttük; ez nem nagypolgári, kereskedővidék, mint Lipótváros volt, itt zömmel értelmiségiek, irodalmárok, nyelveket tudók, muzsikusok, tévések, tanárok, iparosok, kiskereskedők laktak és laknak ma is. Régen itt minden házban lakott egy zongoratanárnő. Ma minden házban lakik egy informatikus, akinek zongoratanárnő volt az anyja.
A sarki Bauhaus épület kicsiny majdnem-garzonjában élt a költő, amíg tarkón nem lőtte a derék szegedi utászgyerek, akinek emléktábláját évtizeden át koszorúzták a mai méltóságok. De erről ne is beszéljünk, mert éppen a Hitves, Fifi lép ki, hű segítőjére támaszkodva, a kapun. Kiabálom, ki vagyok. Kutya most nincsen, vívódik, legyen-e, legyen-e ötödik, négy szolgált végig több mint kilencven évet, mind a négy tacskó, mert az a jó, annak van egyénisége, harap ugyan, de méltósággal harap, mondja nevetve, én meg megint megígérem, hogy hamarosan megyek, és olvasok fel neki.
Aztán pár lépés, és már ott is vagyunk a sarkon, az elsőn.
Itt minden van, és ami nincsen, az is közel van, mindenféle-fajta bolt, pék, zöldséges, könyves, étterem, kocsma, mozi, tánciskola, és csak egy ugrás a jegyiroda is, ahol bármire kaphatsz már jegyet, érted, bármire.
Közbevetőleg: Újlipótváros tavasszal történt sikertelen ostroma igen – már elnézést az ide nem illő kifejezésért, de – összekovászolta a helyi polgárságot, öntudatot, összetartozás-érzetet adott. Persze igazi rangja annak van, aki már az első, kormányfőileg, Schröderileg még nem hitelesített, spontán, mi több, feloszlatott megmozduláson is ott volt. (Imre barátunk megkérdezte akkor az egyik közeget: "Hát maguk meg mit csinálnak itt?" Mire a rend őre széttárta karját. "Oszlatgatunk, kérem, oszlatgatunk.") Az ilyes harcedzett veteránok leplezett fensőbbséggel közlekednek a Pozsonyi úton, néha összenéznek, de nem szólnak, minek, értik egymást szavak nélkül is.
Ez a sarok a teraszoké. Átellenben jelenleg Signo néven üzemel egység. Ezen a helyen átok ül. Harminc éve legalább. Mert azelőtt nem ült rajta az. A Vidor Emil által tervezett első Palatinus házban lévő üzlethelyiség alighanem ősidők, tehát 1911 óta a vendéglátás szolgálatában áll. Elvben. Mert gyakorlatban már jó ideje súlyos bajok merülnek fel.
A Pozsonyi söröző még legendás hely volt, mindig telt házzal, csodálatos csülkökkel, bablevesekkel, Aztán, mert egyszer minden véget ér, bezárt.
Francia étterem nyílt helyén, harmonikással, gall kakassal. Darabig ment, aztán nem ment. Olasz pizzéria következett. Ment vagy sem, de pár év után becsukott az is. Aztán a hihetetlen ízléstelen, rusnya borzadály Alcatraz jött, nyilván valami börtönből szabadult, vagy tán még onnan is dirigáló tulajjal.
Gyorsan befuccsolt. Aztán még vagy öt néven próbálkoztak itt sikertelenül. Pár éve az, mi ma: café, Signo. A nyitás napján arra jártam, bekukucskáltam, a pincér udvariasan megszólított: "Mit parancsol?" "Egy pohár sört." "Már zárva vagyunk." "Akkor miért kérdezte, hogy mit parancsolok?" "Udvariasságból."
Mondom, hogy e helyen átok ül.
De azért most már vagy két éve kitart a Signo. Igaz, a törzsközönség inkább fekete batáron ereszkedik ide alá Budáról.
A bennszülöttek a szemközti teraszról nézik mélán, amint az idegen autócsodák elreteszelik a troli útját, hogy pillanat alatt hatalmas dugó képződjön a Pozsonyi úton. Minékünk ez mindegy, aki itt van, Gyulánál, az már nem siet, sőt nem is megy sehova. Az már a helyén van. Innen már csak nézelődni kell.
Például a sarki, a harmadik helyet, amely évtizedek, tán a ház 1934-es építése óta a Szamovár nevet viselte. Voltak legendás korszakai, élő zenével, hajnalig tartó táncos mulatságokkal, de már elég régóta lejtmenetbe került. Most Mocco néven újulva nyitott, szinte a troli nyomvonalába nyúló, jókora terasszal.
A szomszédból érdeklődve figyeltük az átépítést, hallottuk, hogy a tulajdonosok között van az atlétából lett sportriporternek, majd sportdiplomatának, az utolsó művelt, kulturált televíziósok egyikének fia, ez biztató jel volt.
Megnyílt a hely, s mi gyorsan felfigyeltünk az egyik pincérfiúra, aki délután, mikor a forgalom elült, kijött cigarettázni, és mindig az Ani virágosbódéjának lépcsőjére kuporodott le, onnan diskurált csöndesen a hölggyel. Olyan volt, mint egy ember, ami azért még itt is feltűnik.
Persze a Piccolo törzsközönségének esze ágában se lett volna a szomszédba átülni – ha el nem romlott volna Gyula kávéfőzője, és nem kellett volna átmenni kávéért. De nem kellett átmenni. Mert a végtelenül kedves pincérfiúk rögvest áthozták a másik teraszra a kávét, és áthozták később mindig. És áthozták a kosztot is, ha kellett. Viszonoztuk néha a vizitet, persze úgy ültünk, hogy Gyula ne lásson minket, de hát itt volt nagy kivetítő is, na jó, azért mindig visszamentünk. De napok alatt megismertük Dezsőt és Balázst, kicsit miattuk is hűtlenkedtünk, ez igen, gondoltuk, a város legjobb felszolgálóit találták meg itt, akik fáradhatatlanul dolgoznak egész nap, mindig mosolyogtak és mindig közvetlenek és kedvesek. És a Mocco kávéja is elsőrangú. Volt.
Mert Dezsőt múlt hétfőn rúgták ki, Balázst egy hétre rá, tegnapelőtt. Szerbusz, Mocco!
Marad Gyula, ő tizenhét éve itt van, mindig olyan, amilyen, nem lehet már benne csalódni.
Bächer Iván
–--------------------------------------------
NÉPSZABADSÁG, HÉTVÉGE, 2008. július 12.
Bächer Iván: A második sarokig
Ha egy újlipótvárosi kocsmába vagy presszóba lépve kisebb csoportra bukkanunk, melynek tagjai hevesen gesztikulálva vitatkoznak, biztosak lehetünk abban, hogy a téma megint csak az: hol is húzódik Újlipótváros északi határa.
Merthogy a déli a Szent István körút, a keleti a Váci út és a nyugati a Duna, az evidens ugye. De hol húzódik az északi határ?
A szigorúbbak állítják: a Balzac utcán túl már nincs Újlipót-élet. Mások a Csanádyra vagy a Victor Hugóra voksolnak. Az engedőbbek még az Ipoly utcát, sőt a Drávát is Újlipótvárosnak tartják. Csak abban van egyetértés, hogy a Kárpát utcai panelvilág már túl van az Óperencián. Én mindenesetre a Balzacon túl már kezdek elbizonytalanodni.
Egyébként falusi gyerek vagyok, kisvárosi, na jó. Otthon vagyok hát itt is, Újlipóciában. Nem szülőhelyem e táj, nem is itt telt el ifjúságom, iskolába sem errefelé jártam – a zongoraórákat leszámítva, persze. Tudom a helyemet, beosztásomat itten, ahol a harmincévi helyben lakásra csak legyinteni szoktak.
Nem kérkedek, csöndesen húzom meg magam a sarokban, és onnan fülelek csupán. Respektálom az őshonosokat, a Pozsonyi úti tükéket, ismerek jó néhányat, aki itt született hetven-nyolcvan éve, és nem mozdult azóta sem. Ha nem volt muszáj, persze. Volt, hogy muszáj volt.
Mindazonáltal: engem is köt jó pár szál ide. A Palatinus-házakban lakott példának okáért külön-külön és különböző időkben Gojszi dédanyám, az ő Anna lánya, élt e monstrumokban apai és anyai nagyanyám, anyám, és lakik ma is unokatestvérem és húgom, hogy az itt vizitált barátokat, ismerősöket ne is soroljam. Hon vagyok itt.
És hát őslakosok is tévedhetnek néhanap; nem felelt meg például a valóságnak az a széles körben elterjedt és általam írásban is rögzített információ, miszerint a mai Mocco tulajdonosa a neves atléta-televíziós-sportdiplomata fia lenne, de hát soha nagyobb baj ne legyen e hellyel. Amely egyébként a háború előtt Váradi Zoltán cukrászdája volt, amelybe a tulajdonos a Hollán utca 20.-ból sétált át naponta.
Míg a Palatinus-házak a húszas években az ország egyik leggazdagabb vállalkozójának, Schiffer Miksának a tulajdonában voltak, a Pozsonyi út páratlan oldalán a csepeli Weiss család volt az úr – tucatnyi bérház volt itt a kezükben.
Lakható, élettel teli vidék ez ma is.
Nemcsak fák vannak itt, hanem egy kicsi kert is a Piccolo terasza mellett, Zita lány csinálta, két, háromlábú szék, no meg a vendégek óvják a kutyáktól keményen. (Az Újlipót-kutyákról és -kutyásokról még esik szó, elöljáróban itt csak annyit, hogy nagyon megváltoztak, mióta nekem nincsen kutyám.)
A szomszédos borbolt ajtajában mindig kinn álló Víg úr nem volt mindig boros; Dacia-alkatrészeket árult a kicsiny üzletben hosszú éveken át.
A gyerekek miatt muszáj elmesélni, hogy a Dacia az egy autótípus volt, amelyet a Román Szocialista Köztársaságban gyártottak a hatvanas évektől, mégpedig francia licenc nyomán.
Jó autó lett volna, ha nem romlott volna el mindig és biztosan. Ez azonban nem volt oly nagy tragédia, mivel hogy akkoriban valamennyi kelet-európai férfiember tudott és szokott volt autót szerelni. Már ha autózni akart. Az ember megvette, pontosabban megkapta, sok-sok évi várakozás után a Daciáját, átvette, beleült, és egyenesen ide igyekezett vele, az alkatrészboltba. Ha ideért, ami egyáltalán nem volt szükségszerű, akkor megvette a hiányzó vagy útközben elhagyott alkatrészeket, gyorsan megszerelte a kocsit, hazament vele, és ott aztán szerelte, bütykölte, buherálta boldogan tovább.
Aztán letűnt a Daciák világa, bár Daciát ma is gyártanak, és nálunk is kapható, de azt már nem kell szerelni, gyárilag megy.
Víg úrnak váltania kellett. Próbálkozott még ezzel-azzal, végül maradt a bornál; bort árulni manapság kevésbé izgalmas, de legalább biztos, nyugodalmas.
A Láng Téka szintén magában rejti az elmúlt évtizedek históriáját. Az egykor kárpitosműhely, majd autógumi-kereskedés helyén a nyolcvanas években nyitott boltot az Állami Könyvértékesítő Vállalat. Ebből privatizálta ki 1989-ben a Tékát egy volt hírlapíró és egy könyves aszszony, akiből nem lett zongoraművész. A bolt ma is az ő tulajdonukban van – a harmadik alapító kilépett. Éva mindig itt van ma is, a tulajdonostárs közben más vállalkozásokba is belevágott, melyek meglehetősen prosperálnak, de azért nem lett a kezdetektől hűtlen, ma is visszajár, ha Pesten van – köszönni, diskurálni, évente egyszer a részt kivenni, mert aki a kicsit nem becsüli, az ugye...
A könyvesbolt fő profilja a zsidó múlt és a zsidó kultúra, de minden kapható itt, és ami nem, az megrendelhető. Ami pedig meg sem rendelhető, azért Molotov-koktéllal lehet jönni, errefelé úgy szokás.
Amúgy törzsvendégek járnak ide, például én. Mindennap feltűnik továbbá az üzletben egy rezervált, kedves úr, Gyula bácsi, akiről az is látja, hogy gyermekorvos, aki nem tudja, de hát itt azt mindenki tudja is. Éva férje, Földes doktor a MÁV-kórházban gyógyította a gyerekeket évtizedeken át, még a régi, Holló-iskola neveltje volt, kihaló faj, ha vannak is még kóbor példányok itt-ott belőle. Most éppen Dömösön ünnepli fennállásának szép kerek évfordulóját.
Azért Dömösön, mert ott még nem járt soha. Hát most már meglesz ez is.
És hol van még a második sarok!
Bächer Iván
-------------------------------------------------------------------
és még egy emlékezets írás, amelyben egy Piccolo-beli beszélgetésnek is nagy jelentősége van:
NÉPSZABADSÁG, HÉTVÉGE, 2005. JANUÁR 15.
Bächer Iván: Szófogadás
Szauder Verát 1988. április 21-én, az első agyműtét után húsz nappal műtötték meg másodszor. Ez a műtét tovább lendítette abba a sajátos, vénemberbölcsességgel átszőtt gyermeki létbe vissza, amelyből a hátralévő több mint öt év alatt ki már nem kászálódott, legföljebb csak kiintegetett.
De több mint két éven át nem mutatkozott áttét sehol.
Szükség is van ilyen szünetre egy olyan családban, amelyben három rákos él-hal egy fedél alatt. No, meg Gold Jenő is kezdett megroggyanni kissé.
A második műtét előtt hiba történt.
Goldék orvosa, Erzsike hibázott. Nem hibázott sem előtte, sem utána, egyetlenegyszer sem, de akkor igen, hibázott, és nem is kicsit.
Miután nyilvánvalóvá vált, hogy Verát másodszor is meg kell agyműteni, mert elviselhetetlen fájdalmai támadtak hirtelen, Erzsike el- és előkészített minden vizsgálatot, papírt, letelefonozott az agysebészettel is mindent, és péntek kora reggel osztályáról, az egyes belről útjára bocsátotta Verát.
Betegszállító mentővel.
Aki tudja, tudja: mi az.
A város hat különböző pontján fölszed hat beteget, hogy a város másik hat különböző pontjára elszállítsa őket. Pénteken.
Jenőt nem engedték a Nivába szállni, ő áttömegközlekedte magát a János kórháztól az Amerikai útra. Tíz órakor ott állt a szecesszió magyarországi gyöngyszeme előtt.
Ahova éppen négy órával később gördült be a Verát szállító mentőkocsi.
A rozoga jármű belsejéből két holtsápadt mentős, egy hangosan jajgató Vera és sűrű cigarettafüst szállt ki. Az egyik mentős visszautasította a félájult Jenő által odanyomott ötvenest:
– Ezt úgysem lehet megfizetni.
A várakozás négy órája alatt Jenőnek megszakadt a szíve.
Érezte, pontosan érezte, hogy megszakad benne a szív.
Aznap, a második agyműtét napján, pontosabban másnap kora hajnalban Jenő arra riadt, hogy vízben úszik, nem kap levegőt, és valami vasmarok szorítja mellkasát. Áttántorgott szülei szobájába – akkor még voltak szülei –, és negyedóra múlva kinn volt az ügyelet. Kapott injekciót, jó szót, miegymást. Apja, Misi reggelig ült mellette, dörzsölte mellkasát, dörmögött, aggódott, kétségbeesett, de nem mutatta persze.
Attól kezdve, míg Vera haza nem tért, Jenő a hallban aludt. És gyógyszereket, nyugtatókat szedett éveken át. Gyógyszerekkel teli kis piros dobozka lapult zsebében mindig. És rosszul lett nemegyszer. Szervi bajt nem állapítottak meg nála, de többször is benn akarták a kórházban tartani, oly kapitális extrasystolékat tudott produkálni.
Vera május 4-én jött haza, vagy a sarokszobájába legalábbis.
Előző napon délelőtt Jenő a hall díványán hevert.
Anyja, Erika leült mellé.
Ritkán fordult ez elő, nemigen diskuráltak kettesben, sem azelőtt, sem azután.
Most odaült Jenő mellé a hallban a díványra.
– Vera rákos – mondta, és mosolygott.
– Tudom – mondta Jenő, és nem mosolygott.
– Ez olyan rák, hogy hol itt jelentkezik, hol ott.
– Tudom – mondta Jenő, és olyan bosszús volt, mint amikor anyja akkor vonta félre, és kezdte okítani mindenféle védekezések fontosságára, mikor egymást követő reggelen három különböző lány keveredett elő Jenő gyerekszobájából.
– De az is lehet, hogy nem jelentkezik sehol. Egy darabig.
Erika mosolygott rendületlenül. Különös mosoly volt, végtelen szeretet, féltés és belenyugvás és megbékélés is volt abban a mosolyban. Vagy valami más. Nehéz eligazodni a mosolyok között is.
– Lehet, hogy Vera meg fog halni – mondta a mosoly.
– De nem biztos – mondta a kétségbeesés.
– Az nem biztos, hogy mikor.
– És az nem mindegy. Én csak arra vágyom, hogy elutazhassunk még egyszer. Hogy még elmehessünk vendéglőbe párszor – mondta sírósan Jenő. Nem tudhatta akkor, hogy bőségesen lesz még alkalom mindkettőre, csak kérdés, hogy... Persze nincs kérdés.
– De ezt neked végig kell csinálnod – mondta anyja akkor.
– Jaj, Erika, hogy mondhatsz ilyet. Hát hogyne csinálnám...
– Nem úgy értem. Neked végig kell bírnod csinálni. Te nem dőlhetsz ki.
Jenő meghökkent kissé. Előző nap sógora, Lajos mondta neki a Piccoló utcára néző ablakán bámulva kifele, csak úgy mellékesen, két hosszú hallgatás között: "Te nem halhatsz meg." Előtte pár nappal meg apja förmedt rá: "Vigyázz egy kicsit magadra, lökd meg! Nem pusztulhatunk ki mindannyian!"
– Neked élned kell – mosolygott Erika. – Akármi is történjék körülötted... Verával... Velünk... Neked ki kell bírni. Te élni fogsz. Csak ne igyál annyit. Tegnap este is, figyeltem, egy percre sem engedted el a poharat.
Hallgattak kicsit.
– Holnap jön akkor Vera?
– Holnap.
– Az jó, akkor be tudlak vinni a kórházba.
– Megyek én villamossal.
– Nem, úgyis van ott egy kis dolgom.
– Micsoda? – gyanakodott Jenő.
– Semmi. Semmi. Egy kis tüdőszűrés. Nem érdekes.
– Tüdőszűrés? Minek?
– Tíz év óta nem voltam. Azt mondta Erzsike, nézzük meg a dolgot. Nem érdekes.
Másnap Erika elvitte a Jánosba Jenőt, aki hazahozta onnan feleségét taxival.
Erika délben érkezett, és nevetve újságolta: "Ezért nem szabad orvoshoz menni. Hát nem találtak egy kis foltot..." Egy hónap múlva kivették az egyik veséjét. Másfél év múlva nem élt. De Jenő élt.
Szófogadó gyerek volt mindig, hiába.
Bächer Iván
----------------------

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése