Többször megnéztem már a Saul fiát, Nemes Jeles László filmjét 2015 nyara óta. Legutóbb az év legelején - és biztos, hogy ezúttal sem utoljára. Ha akad barátom, ismerősöm, aki partnert keres egy kis mozilátogatásra, és éppen a Saul fiát akarná megnézni, szóljon bátran, megyek...
Azt hiszem, eleve nem volt bennem olyan távolságtartás, a téma miatti berzenkedés, a nyomasztó élménytől való félelem, mint sok ismerősömben, akik hónapokig halogatták, sőt sokan máig sem bírták rászánni magukat, hogy megnézzék a Saul fiát.
Attól pedig végképp nem kell tartani, hogy a néző megunná, ha már ismeri a "poénokat". Valahányszor megnéztem, mindig új felfedezéseket tettem. Gyorsan azt is hozzáteszem: nem vadásztam az újdonságokra. Ez egy igazi Nagy Történet, nagyszerűen megformálva. Akárhányszor megismételhető.
Ha csak ennyi lenne a mondanivalóm, nem írtam volna meg ezt a bejegyzést. Úgy érzem azonban, hogy - bár sokat olvastam erről a filmről, és sok beszélgetést hallgathattam meg az alkotókkal - van olyan gondolatom a Saul fiáról, amivel eddig nem találkoztam. Nem valami nagy gondolat ez, de mindannyiszor egyre erősebben figyelek erre, ahányszor csak látom ezt az alkotást.
Igen, a legfontosabb "mellékszereplőre" gondolok. Saul fiára. A szép fiúgyermekre, aki - pár percre - a Sonderesek közé hozza a csodát. Majdnem azt mondanám, a karácsonyi csodát.... Mintha Nagy László "Játék karácsonykor" című nagy versének sorai visszhangoznának:
"Megmenekül, úgy remélem, a fiú, a fiú/ Kívánjuk, hogy sose féljen, ne legyen szomorú..."
A film elején, az első transzport meggyilkolása után, a gázkamra-takarítás jeleneteitől nyomasztott néző egyszer csak a hullákat takarító Sonderesek váratlan szavait hallja meg. Szokatlan párbeszéd indul köztük: gyertek, itt egy gyerek felsóhajtott! Túlélte!
Örökkévalóságnak tűnő, oltárképszerűen megmerevedő jelenet alakul ki, ahogy a Sonderkommandósok odagyűlnek a fiú fölé, és szótlanul körülállják azt a gyermeket, akit nem tudott elpusztítani a mindenen uralkodó sötétség hatalma. Kik ezek? Pásztorok? Királyok? Más jó emberek? Persze, egyik sem, csak a halálra ítélt, de előtte jól kifacsart Sonderesek. Micsoda áhítatos csend üli meg a gázkamrát?...
Persze tudjuk, ezen a földön ez az áhítat nem tart sokáig. Gyorsan felfigyel a szokatlan jelenetre egy SS-tiszt, azonnal odalép, és hezitálás nélkül, begyakorolt mozdulattal megöli a túlélőt. Aztán folytatódik a Sonderesek hajszolása. Nincs idejük átgondolni, mi történt velük, és most mi a teendő. Lehet, hogy merész ugrás, de olyan ez, mint bármelyikünk mindennapi valósága: éppen csak arra nincs időnk, ami a legfontosabb lenne. Megállni és észrevenni a csodát, és hagyni, hogy azután már semmi se folytatódjon ugyanúgy.
Ebben a filmben Ausländer Saul, egy jelentéktelen ungvári órás az egyetlen, aki ezután már nem folytatja a rá mért nyomorult sorsát. Fiává "fogadja" a halott gyereket. Többször felmerül - ideges fogolytársak vetik szemére - hogy neki nincs is fia. Nincs idő ezt megbeszélni, ahogyan a kremában semmi egyebet sem. De a néző is érzi, hogy ennek semmi jelentősége. Az SS-ek elől rejtegetett zsákba azt a Fiút bugyolálták, akivel a krematóiumban túlélőt találó, áhítatos Sonderesek találkoztak - és Saul ezután mindvégig halálos veszedelemben óvja azt a testet...
Az eszelős küzdelem, ami egy halott tisztességes eltemetéséért kezdődik, értelmetlennek és a túlélés parancsával ellentétesnek látszik. A nézőket mégis lenyűgözi ez a Sonderesek életének utolsó napját végig meghatározó törekvés.
Nem akarom túlfeszíteni ezt az egészet, van, amit a gázkamrát, ha csak pár perccel is, túlélő fiú témájában nem tudtam - nem mertem? - továbbgondolni. Maradjunk a ténynél: Saul fiát végül is nem dobhatják gyilkosai a kemencébe sorstársaival együtt. Nem válik nyomtalanul füstté, hamuvá. A sötét terv, amely hatalmas embertömeg teljes eltüntetését tűzte célul, rajta kicsorbult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése