Menjünk együtt a sötétben, mert ha sor kerül ránk, úgyis egyedül leszünk

"Világítunk" - ez a címe Sütő András "Anyám könnyű álmot ígér" című kötetében annak a kis írásnak, amelyben az író a szülőfalujában élő halottak napi hagyományokat örökítette meg. Ebből a hangulatos, bölcs írásból választottam ki néhány részletet.

Estefelé, hogy apám is hazakerül a műhelyből, és leszappanozza magáról az olajat, szénport, elindulunk mindahányan a temető felé. Anyám karján egy csokor fehér őszirózsa, öcsém hóna alatt egy csomag fehér gyertya. Hangos és derűs a beszélgetésünk, mintha lakodalomba mennénk. Tömegek hullámzanak a román és magyar temető felé. Két kicsi város ég most a falu két dombján. Kamaszok viháncolnak, lányok kuncognak a sötétben. Gyerekek farsangi maszknak kiképzett sárga tököt szorongatnak a hónuk alatt; abba majd égő gyertyát helyeznek, és halálosdit játszanak, ijesztgetik az öregasszonyokat.

-Nem tudják, mivel játszanak - mondja mellettem egy öreg paraszt a fejét csóválva.

-- Vajon mi tudjuk-e? - kérdem.

-Nem játék ez, uram! - tiltakozik. - Hanem tulajdonképpen: megemlékezés. Azokra, akiktől a szemölcseinket örököltük. Vedd el az emberektől a megemlékezés jogát, s már kettébe is vágtad őket.

(...)

Otthonos, meleg fényben úszik a temető. Az ég borús, havat ígér. A föld még nem fagyott le; az ásóval, kiskapával megbolygatott hantok sötéten csillognak, a föld friss szaga elkeveredik az őszirózsa s a gyertyák illatával. Ahogy nézem: itt egyelőre mindenki dolgozik. Ugyanazzal a mozdulattal, ahogyan káposztát, palántát - most gyertyasorokat ültetnek. Némelyek térden állva,puszta marokkal morzsolják, egyengetik a földet; A jeltelenség minden irányába szerteguruló göröngyöket kényszerítik vissza két-három négyzetméternyi területre. Egy-egy megrendült mozdulat mintha élő arcot simítana el, de ez inkább a lét emlékezése; a szó makacsul a jelenhez tapad. "Maholnap lefagy az idő, nem fejeztük be a vetést."

Akik befejezték a munkát, meggyújtották a gyertyákat, leülnek a földre. A férfiak cigarettáznak. Nevetnek is, ha úgy fordul a beszéd.

(...)

Az unokaöcsém, mint egy csokor piros virágot, máris nyújtja felém a borosüveget. Ragaszkodik hozzá, hogy a szénafű völgyének savanykás borát én kóstoljam meg elsőnek.

-Hát akkor egészségünkre! - mondom.
-Isten nyugtassa meg őket! - néz körül öcsém a sírhantok fölött.

A liter bor, akár egy tábortűz, maga köré gyűjti a didergő rokonságot. Ruházatra és foglalkozásra nézve eléggé vegyes társaság vagyunk. Ahogy nézem: van itt termelőszövetkezeti tag és könyvelő, cipész, kárpitos (aki Marosvásárhelyről jött haza világítani), szőlőmunkás, tehenész, gyalogmunkás, varrónő, éjjeliőr, traktorista, harangozó, asztalos, leszerelt főhadnagy és tanítónő is, kettő.

(...)

Derűs és komoly szavak röpködnek, s elégedettek vagyunk, hogy a szétszórtság hónapjai után újra látjuk egymást. A gyerekek fel és alá nyargalnak a farsangi maszkokkal.

(...)

A világítás ténve újra szóba kerül. Hogy mire való tulajdonképpen. Sokféle vélekedés hangzik el. M. néném, aki a szombatosok vallását gyakorolja már negyven esztendeje, és nem eszik disznóhúst, a bibliát idézi: "Hitben élünk, nem látásban! Hiszünk a feltámadásban és a viszontlátásban."

-Ámen! - bólint rá tréfásan a tehenész, mivel M. néném közbeszólása úgy hangzott el, akár egy tüsszentés.

A tehenész Lucretius tanítását vallja, olyanféleképpen, hogy ami az emberrel megesik, az a természet műve. Az élet önmaga legfelsőbb hatalma s egyben áldozata is. Ezért a feltámadásra meg a viszontlátásra nézve - olyan hatalom híján, amely ezt véghezvinné - nagyon soványak a kilátásaink.

M. néném mégis erősíti, hogy a világítás közelebb viszen a feltámadáshoz. Akár az ógörögök, oly otthonosan mozog az istenei között. Apostolokat idéz, felhívja a figyelmünket az évre és a napra, amikor megszólalnak az aranytrombiták. A cipész úgy véli, hogy az egész valójában erkölcsi magatartás, aminek szerinte semmi köze a reakcióhoz. Ahogy rám néz: látom, a megjegyzést nekem szánta, megnyugtatásul. A kárpitos az apjára emlékezik, aki azt mondotta neki: Jertek majd ki a síromhoz világítani, nem azért, hogy engem lássatok, vagy én lássak valamit, mivel a föld betömi a szemem, hanem hogy a saját arcotokra hulljon a gyertya világa. Ezt olyan szépen mondotta a kárpitos apja, hogy csak bólintani lehet rá. (...) Az éjjeliőr szenvedéllyel hangoztatja, hogy "ez így tisztességes!" Mi is meghalunk majd egyszer, és jólesik majd, ha meglátogatnak a maradékaink. Rongy ember, aki nem tiszteli az elődeit és a halottait. Nemcsak a sajátjait, a másokéit is. Ha egy városi gyászmenetben meg akarod tudni, kik a parasztok vagy paraszti származásúak: számold meg a levett kalapokat.

A szőlőpásztor azt fejtegeti: akik itt nyugosznak, helytálló emberek voltak. Viselték az életet, míg össze nem roskadtak.

(...)

Elfogyott a bor. Öcsém zsebre vágja az üres üveget. Végüket repdesik a gyertyák; egy-egy fehér tócsa mindahány a fekete földön. A szél, mint valami hopmester, aki végét veti az emlékezésnek, eloltogatja rendre a boldogtalan kicsi lángokat.

-Nahát így van ez - mondja apám hazakészülődve.

Pontosan nem tudom megállapítani, kivel vitatkozott magában, amikor hosszú hallgatás után megállapította, hogy így van ez. Talán azzal, aki azt mondja, hogy nincs így.

Didergő, kopott kabátban keresi anyám az ösvényt súlytalan mozdulatokkal. Ez a könnyedség, a kerti madaraknak ez az éber álomban is őrködő elevensége, amely a legnagyobb emberség-ínségben sem nehezült lemondássá: ez az ő megtartó szabadsága. Térdéig érnek a sírok. Kezem nyújtom feléje, hogy átsegítsem jobbágyőseim fölött.

-Úgy-úgy! - kapaszkodik belém nevetve. - Menjünk együtt a sötétben, mert ha sor kerül ránk, úgyis egyedül halunk meg.

Így hangzik az ő felszólalása a világítási tanácskozáson.