Kertész Imre kitüntetése és a Sorstalanság

(Az írást 2014 októberében a Népszabadság Vélemény rovatának küldtem el, a szerkesztők elfogadták, végül is nem került be a lapba. Legalább blogomban legyen elérhető...)

Sokunk számára megfejthetetlennek látszó rejtély az Orbán-rezsim vezető képviselőitől magas kitüntetést átvevő Kertész Imre magatartása. A Sorstalanság szerzője, az egyetlen magyar Nobel-díjas író véleményével, gesztusaival hosszú éveken át segítette tájékozódásunkat. Most azonban nem zavarták Schmidt Mária sunyi méltató szavai, ami nehezen érthető az elkeseredett demokraták számára. Nem értjük, miért nem zavarta az a látványos, félreismerhetetlen cinizmus sem, amivel éppen ezt a Göring, Ribbentropp, Teleki által megpecsételt kitüntetést adományozták - éppen neki...

Pontosan Kertész Imre nagy műve, a Sorstalanság segíthet azonban - ha megfejteni nem is, megközelíteni - Kertész Imre személyes döntésének talányát. Erre akkor gondoltam először, amikor Fiderikusz Sándor műsorvezető az ATV-n látható műsorában beszélgetett minderről Kertész Imrével, és kérdésére („Miért vette át a Szent István Rendet?“), az író lenyűgöző egyszerűséggel felelt: - Amit az embernek kínálnak, azt el kell fogadni...

Tényleg, milyen egyszerű ez, értelmetlen a sok egyfelől-másfelől és miszerint, az elemzések, latolgatások és morális alapon egymással szembefordító viták. Kertész Imre azt a szót is használta egyszerű, közvetlen magyarázatában, hogy ez amolyan „gentlemanlike“ dolog. Annak az államnak az elnöke, amelynek ő polgára, kitüntetést adományoz, amit a kitüntetett átvesz, és pont.

Kertész Imre nagyon hosszú utat tett meg, amíg visszaérkezett ide, és újra megtalálta ezt a hangját. Miért mondom ezt? Mert a 2014-es nyilatkozatban a Sorstalanság tizenöt éves elbeszélőjének, Köves Gyurinak a hangját hallottam meg ismét. Az egyenesen és egyszerűen gondolkodó, becsületes, hátsó gondolatokat nem keresgélő „jó gyerekét“. Aki emiatt nemhogy nem érti, de sokáig el sem hiszi azt a mérhetetlen gonoszságot, azt a felfoghatatlan ártó szándékot, amely sok százezer honfitársunkkal együtt azt az iskolás fiút is maga alá gyűrte, lépésről lépésre tovább taszigálta a teljes kifosztás útján. Köves Gyuri hangját, aki valami megejtő ártatlansággal írja le a rámpát, a haláltábort majd a lassú halálos ítéletnek számító munkatábort. Ezen a naivitáson lepődtünk meg, ez fakasztott sokszor keserű mosolyt, és bármilyen furcsa, ezt szerettük meg... (Nem mellesleg, a Sorstalanság kiadását először visszautasító, jó szemű kiadói lektorok is Köves Gyurinak ezt a természetes, a világra nyílt tekintettel néző világlátását szúrták ki, éppen ezért utasították el a művet – lásd a verdiktet Kertész Imre A kudarc című kötetének 140.oldalán: „Lektoraink egybehangzó véleménye alapján regénye kiadására nem vállalkozhatunk (…) az „iszonyatos és megrázó téma” nem válik megrendítő élménnyé, és ez „elsősorban főhősének furcsa reakcióin múlik”. /Magvető, Harmadik kiadás/.)

Néhány idézet a Sorstalanságból (Magvető, Budapest, Harmadik kiadás):

71. oldal: (a rendőrség által összeterelt sárga csillagos embereket a csendőrlaktanya felé hajtják, egy villamos keresztezi a menet útját, valaki felugrik rá.)
„magam is körülnéztem, bár inkább csak, hogy úgy mondjam, a játék kedvért, - mert hisz egyéb okot nem láttam rá, hogy elinaljak –, s azt hiszem, még lett is volna rá időm: de hát aztán mégis, a becsület érzése bizonyult bennem az erősebbnek.”

(később, mikor Köves Gyuri meglátja a gyűjtőhelyen a Csepel-szigeten vele együtt lekapcsolt fiúkat, megjegyzi: „ott voltak körülöttem... ők is mind becsületesek voltak.” - 77. oldal)

80. oldal: az értéktárgyak után kutató csendőrségi motozásnál: „úgy tartottam értelmesebbnek, hogy semmit se kifogásoljak, magától értetődően.”

90-91. oldal: a téglagyárban egy házaspár is önként jelentkezik a „munkára” szervezett első transzportba. Egy kérdezősködőnek, aki azt tudakolja, ők is az utazás mellett döntöttek-e, a férj „csupán azt az egy meglepődött kérdést adta válaszul: - Hát menni kell, nem?... - S amilyen egyszerűnek, végső soron éppoly igaznak is éreztem ezt az észrevételt.”

171-172. oldal: „új dologba legelsőbben mindenütt, még egy koncentrációs táborban is jó szándékkal fogunk – én legalább úgy tapasztaltam: egyelőre elegendő jó rabbá válnom, a jövendő majd meghozza a többit – nagyjában-egészében ez volt a felfogásom, erre alapoztam az életvitelemet, ugyanúgy egyébként, ahogy azt általában másokon is láttam.”

Talán nem csak én érzem a rokonságot Kertész Imre 2014-es mondatával: „Amit az embernek kínálnak, azt el kell fogadni...”

Vajon tudatos írói performansz-e Kertész Imre részéről, hogy a kitüntetéssel kapcsolatos jelenkori gesztusával hajdani főhőséhez, Köves Gyuri világhoz való viszonyához tér vissza? Nehéz megmondani. Teljes komolysággal mond véleményt, nem kacsint ki ránk, hogy megkönnyítse az értelmezést.

Latolgatásainkkal, fontolgatásainkkal, pró és kontráinkkal egyedül hagy bennünket. Ugyanúgy hagy egyedül, ahogyan a Sorstalanság utolsó oldalain a Budapestre visszatért túlélő, Köves Gyuri egyedül hagyta az őt „megérteni” próbáló, a láger-beszámolókat saját elképzeléseik rendszerébe belefoglalni igyekvő, szánakozó vagy éppen dühösen ítélkezni próbáló pesti ismerősöket...