Nyári délután, hömpölygök a busz felé a tömeggel. Elől a lépcsőlejárónál egy kopasz, normálisan öltözött fazon lejmolja az előttem menőket. Ahogy látom, senki meg se torpan. Ahogy felém fordul, és borízű hangon "kajára" kér, lassítok, a zsebem felé nyúlok, közben mondom neki: - Csak húsz forint van nálam... (Tényleg annyi van, fél órával ezelőtt számolgattam.)
Erre nagy lendülettel rám legyint: - Az nem kell!
Akkor veszem észre, hogy egy haverja felé lép, aki hasonszőrű, mint ő, bármilyen futball-ultra táborban kitűnő mimikrijük lenne. Gárdista sapóban sem lógnának ki az ökörhugyozásszerű sorból.
Ahogy megyek tovább, még hallom, ahogy kiabálja: - Húsz forintból lakjál jól te!
Már örülök, hogy tőlem ennek nem jutott semmi. Az a gyanúm egyébként, a szabadtéri esti meccsnézésre, piára kell nekik a "kajapénz", de ez mindegy is, ha van, én piára is adok a hajléktalannak is, ha annak érzi szükségét, hogy csillapítsa az állandó rossz érzéseit, nem szólhatok bele, mire költi amit kap.
Előfordul, nem is egyszer, hogy valami fogalmas ponton cigányasszony kér, és ha csak keveset adhatok, "minden jót" kívánva, akkor is megköszöni. Olykor pár szót is váltunk, megállapodunk abban, hogy "jön még több is", és azért adom oda ezt a keveset, hogy "ne vigyem el a szerencséjét". Kellemesebb élmény, mint ez a mai találkozás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése