Május 22-én éjjel, ki tudja hányadszor, végigsöpört a célpontot kereső felháborodás a világon: a manchesteri tömeges gyerekgyilkosság borzasztó hírei és sokkoló képei váltottak ki nagyon sok emberből azonnali szélsőséges reakciókat.
Június 3-án éjszaka ismét könyörtelen terrortámadás történt, ezúttal Londonban. A magyar kormány első közleménye máris a terrorral semmiféle kapcsolatban nem álló ártatlanok tömegeit megbélyegezve "migránsozott", és ne higgyük, hogy egyedül lesznek ebben. Az internet máris tele van hisztérikus bejegyzésekkel.
Az ilyen kommentárok általános jellemzője, hogy aki szétküldi, még nem ismeri ugyan a terrortámadás hátterét, elkövetőiről sem tud semmit, ezért aztán nem is szorítkozik a konkrét bűnözővel kapcsolatos konkrét véleményre - hanem szinte mindig egy általa ellenségnek feltételezett embercsoportot, vallást, népet bélyegez meg, minősít nemkívánatosnak, és mindjárt "megoldásokat" is követel. Ezek a javaslatok pedig legtöbbször feltűnően hasonlóak abból a szempontból, hogy Adolf vagy Joszif Visszarionovics kényes ízlésének is megfelelnének...
Egy amerikai dokumentumfilmet ajánlok azok figyelmébe, akik hajlandók mindezen elgondolkodni: a címe "Help Us Find Sunil Tripathi". http://www.imdb.com/title/tt40
Egy bostoni hindu család éppen a terrortámadás előtti hetekben kezdte keresni eltűnt családtagját egy nálunk kevésbé ismert fotó-és videómegosztó oldalon. Sunil Tripathi depressziótól szenvedett, és öngyilkos lett, holttestét hónapok múlva találták meg a folyóban. A család minderről semmit sem tudott, rosszat sejtettek, és a közösségi médiában külön csoportot alakítottak, ahol Sunilt, az egyetemista fiút fotói és a család információi alapján próbálták megtalálni - miközben a rendőrség is hivatalosan nyomozott. Az internetes keresés mérsékelt érdeklődés mellett zajlott, a legtöbb internetező számára ismeretlen ember eltűnése nem volt különösebben érdekes.
A fordulat akkor következett be, amikor a bostoni terroristák térfigyelő-kamerás felvételei alapján valaki bedobta, hogy ő az egyik terroristában "felismerte" Sunilt. A kommentelők egymást erősítették, tüzelték, és megindult a hajsza. Önbíráskodók tömege zúdult a Sunilt kereső család közösségi oldalára, válogatott halált és szenvedést kívánva Sunilra és családjára. Különösen súlyos lett a helyzet, amikor tévés és internetes szerkesztőségek is felfigyeltek erre a megalapozatlan találgatásra, és újságíróikat, kameráikat ráküldték a családra. Zúdultak a telefonhívások, fényszórókkal világították meg hajnalban a házában elbújó család otthonát. Senki nem akadályozta meg a hisztériát...
A "megoldást" az FBI közleménye hozta, amikor rövidesen közzétették, hogy azonosították a két csecsen fiatalembert, akik valójában elkövették a robbantást. Ebben a pillanatban megszűnt az érdeklődés Sunil iránt.
A tömeghisztéria résztvevői többnyire nem izgatták magukat azon, hog mit tettek a feszült órákban a tök ismeretlen hindu családdal. Reményt keltő azonban, hogy voltak azért olyanok is, akik bocsánatot kértek a hajszáért - és ha nem is sokan, akadtak olyanok is, akik ezután bekapcsolódtak Sunil keresésébe. Sunil holttestének előkerülése után a gyászba menthetetlenül belekeveredett az is, hogy a család soha többé nem tud megszabadulni a bostoni terrorgyanú árnyékától. Aki az interneten Sunil Tripathiról akarna valamit előkeresni, a bostoni robbantással fogja őt összekapcsolni - ez pedig meggyalázza a szerencsétlen sorsú fiatal emlékét.
A Sunilt gyászoló jóravaló, békés család szenvedéseiről Sunil szerető öccse ezt mondta a filmeseknek: - Legyen ez az eset tanulság, hogy a szörnyű eseteket senki ne használja fel gyalázkodásra, vádaskodásra, gyűlölködésre!
Az ismétlődő terrortámadások után a hisztériákba lelkesen bekapcsolódó honfitársainknak is üzent...
(A fotó forrása: Wikipédia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése