A beduinok mutogatták egymásnak a papírt, komolyak voltak és ünnepélyesek - Kardosgé 100

 

A TÖRTÉNET VÉGE 
https://reader.dia.hu/document/Kardos_G_Gyorgy-Avraham_Bogatir_het_napja_Hova_tuntek_a_katonak_A_tortenet_vege-761

Röviddel a megszállás után utaztam először Beér-Sevába egy dzsipen, harmadmagammal. A város előtt letértünk az országútról, s egy kerülő, másodrendű úton értük el a város határát, s magas kaktuszsövénnyel körülvett, bozótos teret, ahol mintha valami „fantazijját”, arab népünnepélyt tartottak volna, megszámlálhatatlan beduin szorongott a feltűzött szuronyú katonák között. A férfiak egy része a lovak és a tevék mellett guggolt a földön, mások csoportba verődve vitattak valamit, a többiek sorban álltak egy faalkotmány előtt. A naptól védő, deszkákból összetákolt tető alatt három izraeli altiszt ült egy padon, eléjük vonultak sorban a beduinok, a faalkotmány mellett egy hordó jeges vízben sürösüvegek úszkáltak. Megállítottam a dzsipet az egyik katona előtt és megkérdeztem:

– Mi történik itt?

– Napok óta tart ez – mondta rosszkedvűen. – Papírokat osztunk.

– Milyen papírokat? – kérdeztem.

– Papírokat – mondta, s egy fintorral jelezte, hogy semmi értelme az egésznek.

– Minek kellenek ezek a papírok? – kérdeztem.

– Semminek – mondta a katona. – De a feketék nyugtalanok. Mivel most az angol papírok érvényüket vesztették.

– Valamit csak írtok ezekre a papírokra – mondtam.

– A nevüket – mondta a katona. – És azt, hogy melyik törzshöz tartoznak. Semmi mást.

Lassan hajtottunk tovább, óvatosan kerülgetve a beduinokat. Akik a földön ültek, azok már kezükben tartották az igazolást, mutogatták egymásnak, komolyak voltak és ünnepélyesek. Egy beduin fiú felugrott a helyéről, a dzsiphez szaladt, s a papírját lobogtatta.

– Fi uaraga, havadzsa – kiáltotta lelkesen. Van papírom, uram. S futás közben nyújtotta felém.

– El uaraga. – A papír. Olyan áhítattal lihegte a szót, mintha Allah egyik neve volna. Mint az Errahman vagy az El Karim.

– Tajib – szóltam vissza, mert közben a fiú már nem bírta a kocsi iramát. Jól van. S még azt is mondtam:

– Inte dzsedda! – Remek fiú vagy.

A városka utcáin a villanyvezetékek a földön hevertek, a felgyülemlett mocskot senki sem takarította. Görbült hátú férfiak, az Elhagyott Javak Felügyelősége tisztviselői jártak házról házra, kötegnyi irattal a kezükben. Összeírták a használható és elszállítható értékeket, a főtéren bútorokkal zsúfolt teherautók várakoztak. A városparancsnokságon a tisztek oroszlánlábú, faragott székeken ültek, és az Ottomán Bank páncélszekrényében tartották irataikat, bőrdíszmű mappákban, melyek tetején aranyozott tevék legeltek.

Nemrég jelentek meg a városban az első betelepülők is, és berendezkedtek néhány kőházban, a legjobb kőházakat választották, azután rávetették magukat a városra, s mint a vakondokok, úgy bukkantak fel mindenféle romok közül. Arab limlomokat gyűjtöttek, csöveket, agyagkorsókat, réz kávéskészletet, rozsdás kútszivattyút. Olykor a katonai rendőrség elköltöztette valamelyik családot, mert kellett a hely az átvonuló egységek tisztjeinek. Siránkozás, könyörgés és átkozódás kísérte a rendőrök tevékenységét, egyszer magyarul hallottam süvölteni egy zilált, kövér asszonyt, szemüveges férfit uszított a rendőrökre: – Ne hagyd, Gyuszi… Egy lépést sem megyünk innét, Gyuszi… Az isten verje meg őket, napokig pucoltam az arab szart az udvarról… – A férfi széttárta karját, és azt hajtogatta: – Bitte, nein… bitte, nein… Emmigranten… – A katonai rendőr egykedvűen intett, hogy térjen ki az útjából. – Gyerünk – mondta. – Kell a hely a mieinknek.

Özönlöttek a konvojok Beér-Seván át a sivatag irányába, a teherautók oldalán Farida királynőnek címzett trágár ajánlatokkal, s portól szürke katonák kiáltozták ütemesen:

„Délre, Délre, Beér-Seváig,

Délre, Délre, Akabáig…”

A kávéház is működött, már nevet is kapott: Győzelem Kávéház. Berendezni sem volt szükség, a nargiléktől a félholdcsúcsos kávéskannákig minden ott maradt a színes márványpult fölött, a polcon, fényesre dörzsölve, értelmetlen rendben, a konyhában talán ugyanaz a faszén parázslott, amit még a régi hán tulajdonosa helyezett a kemencébe. A rostélyon sárgaréz findzsánok sorakoztak. Gyöngyházberakásos, nyolcszögletű asztalok körül, apró zsámolyokon ülve, a francia kommandó katonái itták az arakot, Afrikában toborzott francia zsoldosok, nem egy közülük régebben is járt ezen a tájon, de a zubbonyukon akkor még a kettős kereszt fénylett.

Első beér-sevai tartózkodásom első órájában találkoztam már ezekkel a franciákkal, körben álltak a hodály közepén, azt hittem, hogy játszanak, mintha egy labdát adogattak volna egymásnak, tárgyilagos utasításokkal. Amikor előrébb furakodtam, akkor láttam, hogy egy drúz katonát rugdalnak ezek a zsoldosok, a földön feküdt tehetetlenül, mint egy kitömött bábu, az inge fölhasadt, bordáit besározták a bakancsok talpai, s ez valahogy a vérnél is borzasztóbb volt, egy emberi testen a cipők sara. A derekába rúgtak, a combjába, a nyakába. Düh nélkül, mintegy szolid jókedvvel játszadoztak ezek a franciák, és minden rúgáshoz kedélyes útravalót mellékeltek: Félicitation, Muhammad… Salut, Muhammad. A drúz katona eszméleténél volt, de már nem jajgatott, nem is ellenkezett, kezével csupán az arcát akarta védeni, ujjaira vér száradt. Bizonyára nem volt egyéni oka a kínzásnak, talán a Libanonban elszenvedett nemzeti sérelmeket torolták meg Beér-Sevában egy galileai drúz paraszton ezek a zsoldosok, ezek a balafrék, ahogy magukat nevezték, a sebhelyesek. „Les balafrés et nous voilàl” Csakhamar katonai rendőrök rontottak a helyiségbe, a franciákat szétlökdösték, a drúz katonát karjánál és lábánál fogva kihurcolták az útra, és kétszer-háromszor meglóbálva, úgy dobták föl egy commandcarra, ahogy játékból a vízbe hajítanak valakit. „Ah, les salauds” – rázták öklüket a zsoldosok a távolodó autó után, azután visszaültek a helyükre, itták újra az arakot, és énekelték lelkesítő dalaikat: „Csatázott Szíriában az ifjú, szép Dubois…”

 

1925. május 10-én, éppen száz évvel ezelőtt született Kardos G. György. Sokan, sokféleképpen emlékeztek meg az évforduló kapcsán a kiváló emberről, nagyszerű íróról, csodálatos újságíróról.
Ex-népszabis kollégáimmal, barátaimmal közösen szerkesztett „Bächer Ivánnak szeretettel” emlékoldalunkon mi is publikáltunk egy bejegyzést, nagyon sok linkkel felszerelve. Ezzel próbáltuk felidézni Kardosgé legendás alakját. https://www.facebook.com/bacherivannakszeretettel/posts/pfbid0XJYXjDzZojr5AfkPFwZyK62fuYxnkzXdMgjd6NQRchK19ZwD1h8dxqK4GHssQ9e7l 
Kardos G. György emléke régóta, centenáriumi alkalom nélkül is fontos számomra. Szívesen olvasom hosszabb és rövidebb írásait is. 2025 májusában újra elolvastam a világhírű „Avraham Bogatír” mellett egy kötetben megjelent, kevésbé nagy figyelmet kapott palesztinai témájú regényeit: a „Hová tűntek a katonák?” és „A történet vége” címűt.  
Kiválasztottam néhány lenyűgöző részletet, amelyeket mindenki figyelmébe ajánlok. Olvassunk Kardosgét, őrizzük közösen emlékét!   

 

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/hefciba-nagyon-szep-az-arabok-is-igy.html

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/nem-kedvelem-az-izraelitakat-de.html

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/egyiptom-nem-jo-mondta-druz-hadnagy.html 

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/felelmetes-osanya-de-neve-az-csodalatos.html 

http://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/giora-farkas-aki-tori-meg-magyart-es.html

 

Giora Farkas, aki töri még a magyart és beszél tevéül - Kardosgé 100

 (A portré forrása: Szualay Zoltán, Fortepan)

A TÖRTÉNET VÉGE 
https://reader.dia.hu/document/Kardos_G_Gyorgy-Avraham_Bogatir_het_napja_Hova_tuntek_a_katonak_A_tortenet_vege-761

Egy fiút keresek a drúz táborból, Giora Farkast, különben sohasem mennék Holländerékhez, különben kerülöm a magyarok köreit. Bénítólag hat rám az agyafúrt okoskodás s az a korlátolt biztonság, ahogy azonnal szilárd véleményt mondanak mindenről, az emlékeik elaltatnak, csupa foszló, kopott, pecsétes holmit hordanak magukban, egy lelki zálogház mindegyikük. Giora türelmesebb, mint én, erős, kiegyensúlyozott fiú, földmunkától túlfejlett izmai valósággal szétfeszítik az ingét. Nyaka aljáig borostás, csontos arca nem túlzottan vonzó, szögletes álla fölött tört orra oldalra hajlik, s a szájával együtt mozog, amikor beszél. Giora a beér-sevai romok között ismerkedett meg Holländernéval, egy Liliből Eszterré alakult, gömbölyded kis nővel, segített neki hazavinni egy üres hordót. „Magán látszik, hogy egy európai – mondta az asszony a kapuban –, nagyon szenvedünk itt az unintelligenciától.” Giora akkor beleszeretett Holländernébe, azóta minden este náluk ül, és hordja nekik a kávét, cigarettát, konzerveket. A fiú örömmel beszél magyarul, mulatságosan bonyolítja a mondatait, s követhetetlen emlékek bujkálnak a szavak mögött. Ilyesmiket mond: – Kapsz egy pofon, ha rossz leszel, fiacska… – De hát az is csoda, hogy nem felejtett el magyarul, iskolába sem járt még, amikor a harmincas évek elején a szüleivel bevándoroltak, s letelepedtek egy galileai kibucban. Néhány évvel azután a szülei, valami örökségi ügy miatt, látogatóba utaztak Magyarországra, s többé nem tértek vissza Palesztinába. Kezdetben sűrűn írtak, azután lassan elmaradtak a levelek. Giora jóval a háború után kapott ismét értesítést róluk, egy távoli rokontól, aki a Vöröskereszt útján megkerestette. Giora ezt a ragasztópapírral megerősített, elnyűtt levelet mindig magánál hordja, s egyszer nekem is megmutatta, az egyiptomi határ közelében, egy Udzsa el Hafir nevű oázisvároskában. Azon a napon tevékkel lőszert és élelmet szállítottunk hajnaltól, s késő délután egy olajfa alatt kuporogtunk, kimerülten és a verejtéktől átitatva. Figyelmem megosztva vándorolt a mozgalmas és lármás környezetről a szerencsétlen hangú levélre, melynek jó részében a távoli rokon, bizonyos Freundné azt ecsetelte, hogy milyen szükségben él, és már néhány dollár is mekkora segítséget jelentene. „Szegény Dezső sokat mesélt rólad – írta a bizonyos Freundné, akit Giorának Vilma néni néven kellett volna ismerni. – A mi Dezsőnk büszke volt rá, hogy szép és jólelkű fiú vagy. De a Jóisten nem adta meg Dezsőnek azt a boldogságot, hogy viszontlásson. Szegény Dezső, amint azt már bizonyára tudod a Zsointtól, nem jött haza Ukrajnából…”

– Te tudtad már akkor? – kérdeztem a fiút.

Giora tekintete egy közelünkben álldogáló tevére rögződött, két katona küszködött az állattal, el akarták vezetni, de a teve rálépett a nyakáról csüngő kötélre, és semmivel sem lehetett meggyőzni, hogy elmozdítsa a talpát.

– Nem – mondta Giora. – Honnét tudtam volna?

Azután arról számolt be ez a Freundné, hogy amikor a Dezsőt elvitték, és a drága Rózsi egyedül maradt, ő nagyon sok tojást és lisztet adott a Rózsinak, mindenét megosztotta a Rózsival, sajnos, a drága, mindenkiben bízó, jóhiszemű Rózsi nem fogadta meg a tanácsait… „ha akkor hallgat rám, a nyilas vadállatok nem hurcolják ki a zsidóházból, és nem lövik a Dunába”.

– Rózsi – mormoltam magam elé, s úgy rémlett, valaha nekem is volt ilyen nevű rokonom.

– Sosanának hívták az anyámat – mondta Giora. – Az apámat pedig Élijáhunak.

A katonák előttünk, lecsatolt hevederükkel, őrjöngve ütötték a teve oldalát.

– Írtál ennek a Freundnénak? – kérdeztem Giorát.

– Nem írtam – mondta.

Felállt, a tevéhez ballagott, megállt az állat előtt, belenézett a képébe, s rövid, hurrogó hangot hallatott. A teve abbahagyta a kérődzést.

– Redzselak! – mondta halkan Giora. – A lábad.

A teve azonnal fölemelte a talpát, és egy keserveset bődült. A katonák kiszabadították a kötelet. Giora visszakuporodott a fa alá.

– Nem írtam – mondta. – Miért írtam volna?

Alighogy benyitok Holländerékhez, visszahőkölök az áporodott bűztől, de a gőzölgő szenny közepén Giora otthonos békében ül a bicegő széken, az arab eredetről árulkodó, csorba és repedt tárgyak között.

 

1925. május 10-én, éppen száz évvel ezelőtt született Kardos G. György. Sokan, sokféleképpen emlékeztek meg az évforduló kapcsán a kiváló emberről, nagyszerű íróról, csodálatos újságíróról.
Ex-népszabis kollégáimmal, barátaimmal közösen szerkesztett „Bächer Ivánnak szeretettel” emlékoldalunkon mi is publikáltunk egy bejegyzést, nagyon sok linkkel felszerelve. Ezzel próbáltuk felidézni Kardosgé legendás alakját. https://www.facebook.com/bacherivannakszeretettel/posts/pfbid0XJYXjDzZojr5AfkPFwZyK62fuYxnkzXdMgjd6NQRchK19ZwD1h8dxqK4GHssQ9e7l 
Kardos G. György emléke régóta, centenáriumi alkalom nélkül is fontos számomra. Szívesen olvasom hosszabb és rövidebb írásait is. 2025 májusában újra elolvastam a világhírű „Avraham Bogatír” mellett egy kötetben megjelent, kevésbé nagy figyelmet kapott palesztinai témájú regényeit: a „Hová tűntek a katonák?” és „A történet vége” címűt.  
Kiválasztottam néhány lenyűgöző részletet, amelyeket mindenki figyelmébe ajánlok. Olvassunk Kardosgét, őrizzük közösen emlékét! 

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/hefciba-nagyon-szep-az-arabok-is-igy.html

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/nem-kedvelem-az-izraelitakat-de.html

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/egyiptom-nem-jo-mondta-druz-hadnagy.html 

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/felelmetes-osanya-de-neve-az-csodalatos.html