(A portré forrása: Szualay Zoltán, Fortepan)
A TÖRTÉNET VÉGE
https://reader.dia.hu/document/Kardos_G_Gyorgy-Avraham_Bogatir_het_napja_Hova_tuntek_a_katonak_A_tortenet_vege-761
Egy fiút keresek a drúz táborból, Giora Farkast, különben sohasem mennék Holländerékhez, különben kerülöm a magyarok köreit. Bénítólag hat rám az agyafúrt okoskodás s az a korlátolt biztonság, ahogy azonnal szilárd véleményt mondanak mindenről, az emlékeik elaltatnak, csupa foszló, kopott, pecsétes holmit hordanak magukban, egy lelki zálogház mindegyikük. Giora türelmesebb, mint én, erős, kiegyensúlyozott fiú, földmunkától túlfejlett izmai valósággal szétfeszítik az ingét. Nyaka aljáig borostás, csontos arca nem túlzottan vonzó, szögletes álla fölött tört orra oldalra hajlik, s a szájával együtt mozog, amikor beszél. Giora a beér-sevai romok között ismerkedett meg Holländernéval, egy Liliből Eszterré alakult, gömbölyded kis nővel, segített neki hazavinni egy üres hordót. „Magán látszik, hogy egy európai – mondta az asszony a kapuban –, nagyon szenvedünk itt az unintelligenciától.” Giora akkor beleszeretett Holländernébe, azóta minden este náluk ül, és hordja nekik a kávét, cigarettát, konzerveket. A fiú örömmel beszél magyarul, mulatságosan bonyolítja a mondatait, s követhetetlen emlékek bujkálnak a szavak mögött. Ilyesmiket mond: – Kapsz egy pofon, ha rossz leszel, fiacska… – De hát az is csoda, hogy nem felejtett el magyarul, iskolába sem járt még, amikor a harmincas évek elején a szüleivel bevándoroltak, s letelepedtek egy galileai kibucban. Néhány évvel azután a szülei, valami örökségi ügy miatt, látogatóba utaztak Magyarországra, s többé nem tértek vissza Palesztinába. Kezdetben sűrűn írtak, azután lassan elmaradtak a levelek. Giora jóval a háború után kapott ismét értesítést róluk, egy távoli rokontól, aki a Vöröskereszt útján megkerestette. Giora ezt a ragasztópapírral megerősített, elnyűtt levelet mindig magánál hordja, s egyszer nekem is megmutatta, az egyiptomi határ közelében, egy Udzsa el Hafir nevű oázisvároskában. Azon a napon tevékkel lőszert és élelmet szállítottunk hajnaltól, s késő délután egy olajfa alatt kuporogtunk, kimerülten és a verejtéktől átitatva. Figyelmem megosztva vándorolt a mozgalmas és lármás környezetről a szerencsétlen hangú levélre, melynek jó részében a távoli rokon, bizonyos Freundné azt ecsetelte, hogy milyen szükségben él, és már néhány dollár is mekkora segítséget jelentene. „Szegény Dezső sokat mesélt rólad – írta a bizonyos Freundné, akit Giorának Vilma néni néven kellett volna ismerni. – A mi Dezsőnk büszke volt rá, hogy szép és jólelkű fiú vagy. De a Jóisten nem adta meg Dezsőnek azt a boldogságot, hogy viszontlásson. Szegény Dezső, amint azt már bizonyára tudod a Zsointtól, nem jött haza Ukrajnából…”
– Te tudtad már akkor? – kérdeztem a fiút.
Giora tekintete egy közelünkben álldogáló tevére rögződött, két katona küszködött az állattal, el akarták vezetni, de a teve rálépett a nyakáról csüngő kötélre, és semmivel sem lehetett meggyőzni, hogy elmozdítsa a talpát.
– Nem – mondta Giora. – Honnét tudtam volna?
Azután arról számolt be ez a Freundné, hogy amikor a Dezsőt elvitték, és a drága Rózsi egyedül maradt, ő nagyon sok tojást és lisztet adott a Rózsinak, mindenét megosztotta a Rózsival, sajnos, a drága, mindenkiben bízó, jóhiszemű Rózsi nem fogadta meg a tanácsait… „ha akkor hallgat rám, a nyilas vadállatok nem hurcolják ki a zsidóházból, és nem lövik a Dunába”.
– Rózsi – mormoltam magam elé, s úgy rémlett, valaha nekem is volt ilyen nevű rokonom.
– Sosanának hívták az anyámat – mondta Giora. – Az apámat pedig Élijáhunak.
A katonák előttünk, lecsatolt hevederükkel, őrjöngve ütötték a teve oldalát.
– Írtál ennek a Freundnénak? – kérdeztem Giorát.
– Nem írtam – mondta.
Felállt, a tevéhez ballagott, megállt az állat előtt, belenézett a képébe, s rövid, hurrogó hangot hallatott. A teve abbahagyta a kérődzést.
– Redzselak! – mondta halkan Giora. – A lábad.
A teve azonnal fölemelte a talpát, és egy keserveset bődült. A katonák kiszabadították a kötelet. Giora visszakuporodott a fa alá.
– Nem írtam – mondta. – Miért írtam volna?
Alighogy benyitok Holländerékhez, visszahőkölök az áporodott bűztől, de a gőzölgő szenny közepén Giora otthonos békében ül a bicegő széken, az arab eredetről árulkodó, csorba és repedt tárgyak között.
1925. május 10-én, éppen
száz évvel ezelőtt született Kardos G. György. Sokan, sokféleképpen emlékeztek
meg az évforduló kapcsán a kiváló emberről, nagyszerű íróról, csodálatos
újságíróról.
Ex-népszabis kollégáimmal, barátaimmal közösen szerkesztett „Bächer Ivánnak szeretettel”
emlékoldalunkon mi is publikáltunk egy bejegyzést, nagyon sok linkkel
felszerelve. Ezzel próbáltuk felidézni Kardosgé legendás alakját. https://www.facebook.com/bacherivannakszeretettel/posts/pfbid0XJYXjDzZojr5AfkPFwZyK62fuYxnkzXdMgjd6NQRchK19ZwD1h8dxqK4GHssQ9e7l
Kardos G. György emléke régóta, centenáriumi alkalom nélkül is fontos számomra.
Szívesen olvasom hosszabb és rövidebb írásait is. 2025 májusában újra
elolvastam a világhírű „Avraham Bogatír” mellett egy kötetben megjelent,
kevésbé nagy figyelmet kapott palesztinai témájú regényeit: a „Hová tűntek a
katonák?” és „A történet vége” címűt.
Kiválasztottam néhány lenyűgöző részletet, amelyeket mindenki figyelmébe
ajánlok. Olvassunk Kardosgét, őrizzük közösen emlékét!
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/hefciba-nagyon-szep-az-arabok-is-igy.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/nem-kedvelem-az-izraelitakat-de.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/egyiptom-nem-jo-mondta-druz-hadnagy.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/felelmetes-osanya-de-neve-az-csodalatos.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése