Uri, "A történet vége" főszereplője a frissen megszületett Izraeli Véderő katonája meséli el 1949-es tapasztalatait leszerelése előtt.
Tél végén a drúzoktól
megvonták a külön tábor fényűzését, és egy trágyától párolgó egykori brit
méntelepre szállásolták őket, közös koszton a csekély létszámú, de különösen
megbízható beduin tevés és lovas alakulatokkal. A Goláni hadosztály északra
költözött, a Zevulun völgyébe, én Ákóban rendezkedtem be egy középkori
épületben, melynek kapuja fölött még a keresztesek vésték a kőbe: „La Cor De
Borgeis D’Acre.”
Alighogy letelepedtem északon, máris fordulhattam vissza egy szakasz katonával délre, a megürült drúz tábor fenntartására. Ajándék volt ez a szolgálat a leszerelés előtt, jobbat nem is kívánhattam volna magamnak, s már az első nap is jól kezdődött. A leváltott drúz utóvéd parancsnoka mindent megtett, hogy otthonosan érezzük magunkat ebben az elfeledett táborban, amely az országúttól is beljebb terült el, egy terméskőrengeteg közepén. A csendes szemlélődést még a sűrűn vonuló konvojok zaja sem zavarta.
– Egyiptom nem jó – sietett felénk Ibrahim Manszur hadnagy rögtön, ahogy leugráltunk a teherautókról. Mellén színes lapocskák villantak meg, két sor jelvény díszlett a zubbonyán, zsidó nőegyletek, sportkörök és jótékonysági intézmények jelvényei. – Izrael jó – folytatta a hadnagy, és rögtön hozzátette: – A drúzok is jók. Abdallah nem jó – mondta azután, s agyagból formált csontos pásztorarcán az izgalomtól megfeszült a bőr. – Ben Gurion jó – szögezte le végül, s jobb kezét a szíve fölé helyezte, egy zománcozott, piros Dávid-pajzsra, valamelyik Tel Aviv-i gimnázium jelvényére.
A felsorakozott keresztény galileai parasztok tekintetük a földre vetették, s nyugtalanul toporogtak előttünk. Azután menetelni kezdtek a hadnagy parancsára, s katonai nyelvtanfolyamokból származó héber gyerekdalokat harsogva vonultak fel és alá a gyakorlótéren. „Ez itt törülköző, ez meg szappan, és víz is van a csapban, egy-kettő… Mosd meg a nyakad, a füled, a fogad, egy-kettő…”
A TÖRTÉNET VÉGE
https://reader.dia.hu/document/Kardos_G_Gyorgy-Avraham_Bogatir_het_napja_Hova_tuntek_a_katonak_A_tortenet_vege-761
1925. május 10-én, éppen
száz évvel ezelőtt született Kardos G. György. Sokan, sokféleképpen emlékeztek
meg az évforduló kapcsán a kiváló emberről, nagyszerű íróról, csodálatos
újságíróról.
Ex-népszabis kollégáimmal, barátaimmal közösen szerkesztett „Bächer Ivánnak szeretettel”
emlékoldalunkon mi is publikáltunk egy bejegyzést, nagyon sok linkkel
felszerelve. Ezzel próbáltuk felidézni Kardosgé legendás alakját. https://www.facebook.com/bacherivannakszeretettel/posts/pfbid0XJYXjDzZojr5AfkPFwZyK62fuYxnkzXdMgjd6NQRchK19ZwD1h8dxqK4GHssQ9e7l
Kardos G. György emléke régóta, centenáriumi alkalom nélkül is fontos számomra.
Szívesen olvasom hosszabb és rövidebb írásait is. 2025 májusában újra
elolvastam a világhírű „Avraham Bogatír” mellett egy kötetben megjelent,
kevésbé nagy figyelmet kapott palesztinai témájú regényeit: a „Hová tűntek a
katonák?” és „A történet vége” címűt.
Kiválasztottam néhány lenyűgöző részletet, amelyeket mindenki figyelmébe
ajánlok. Olvassunk Kardosgét, őrizzük közösen emlékét!
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/hefciba-nagyon-szep-az-arabok-is-igy.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/nem-kedvelem-az-izraelitakat-de.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/felelmetes-osanya-de-neve-az-csodalatos.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése