tamastibijegyzet: október 2025

1925. május 10-én, éppen száz évvel ezelőtt született Kardos G. György. Sokan, sokféleképpen emlékeztek meg az évforduló kapcsán a kiváló emberről, nagyszerű íróról, csodálatos újságíróról.
Ex-népszabis kollégáimmal, barátaimmal közösen szerkesztett „Bächer Ivánnak szeretettel” emlékoldalunkon mi is publikáltunk egy bejegyzést, nagyon sok linkkel felszerelve. Ezzel próbáltuk felidézni Kardosgé legendás alakját. https://www.facebook.com/bacherivannakszeretettel/posts/pfbid0XJYXjDzZojr5AfkPFwZyK62fuYxnkzXdMgjd6NQRchK19ZwD1h8dxqK4GHssQ9e7l
Kardos G. György emléke régóta, centenáriumi alkalom nélkül is fontos számomra. Szívesen olvasom hosszabb és rövidebb írásait is. 2025 májusában újra elolvastam a világhírű „Avraham Bogatír” mellett egy kötetben megjelent, kevésbé nagy figyelmet kapott palesztinai témájú regényeit: a „Hová tűntek a katonák?” és „A történet vége” címűt.
Kiválasztottam néhány lenyűgöző részletet, amelyeket mindenki figyelmébe ajánlok. Olvassunk Kardosgét, őrizzük közösen emlékét!

A TÖRTÉNET VÉGE
https://reader.dia.hu/document/Kardos_G_Gyorgy-Avraham_Bogatir_het_napja_Hova_tuntek_a_katonak_A_tortenet_vege-761

Más oka is van annak, hogy a gedéraiak elkerülik ezt az ösvény. Nem nagy örömmel mennek el a béna Jeróbeám előtt, aki délutánonként a háza előtt bóbiskol, és tolószéke valósággal eltorlaszolja az utat. Nehéz elviselni a rémséges tudatot, hogy a magatehetetlen testben még sebzetlen lélek kószál, s nyáladzó, lila ajkakon kimondhatatlan gondolatok lebegnek. Amikor még egészséges volt, hórihorgas alakja úgy dőlt a falura, mint egy veszélyesen kiálló szikla, a gazdák legszívesebben félreugrottak volna előle. A gazdák éppen úgy nem szerették, mint ahogy a mindenre emlékező Mózest sem szerették egykor a zsidók, s az Örökkévaló akkor nagy micvét tett, hogy nem engedte be az ígéret földjére. De aki valaha Jeróbeámnál dolgozott, szívesen gondolt vissza rá. Alig volt munkás Gedérában, aki ne dolgozott volna a hatalmas gazdaságban, én magam másfél esztendeig szántottam a lovaival. A munkások úgy hívták Jeróbeámot: a kínai, s nem minden alap nélkül. Bronzszínű, cserzett bőre mintha egy ázsiai pásztor széles arccsontjain feszült volna, ki tudja, miféle keveredés alakította ki ezt a kemény, szögletes, merev ábrázatot. Jeróbeám Senkin egyike volt a gedérai szibirjákoknak, ahogy a habarovszki, vlagyivosztoki zsidókat nevezték. Egész ifjúságát Szibériában töltötte, Novoszibirszkben végezte el a gimnáziumot, s csupán a behajózása előtt szegődött el mezőgazdasági munkára egy orosz kisbirtokoshoz, Odessza környékén. Az elsők között volt, akik birtokba vették a gedérai földeket. A terméketlen, legelőnek is haszontalan pusztaságot a katrai Jahja Izmail efenditől vásárolták meg a Rothschild alapítvány ügynökei, s Jeróbeám még egy ideig Jahja Izmail efendinél dolgozott napszámban. Két hasznos dolgot tanult tőle. Megtanult arabul, s megtanulta azt a szokást, hogy együtt üldögéljen a munkásaival esténként az udvarán. Engem különösen kitüntetett, még a húsvét esti vacsorára is meghívott, együtt ünnepeltem rosszkedvű fiaival, akik Tel Avivból és Haifából jöttek haza az ünnepre, családostul. A felesége akkor már régóta nem élt, Jeróbeám egyedül maradt a terméskőből épült, rideg házban, ahol a ház körüli teendőket egy Latifa nevű arab öregasszony végezte.

Már az ünnep délutánján átmentem Jeróbeámhoz, segítettem Latifának, aki akkora szenvedéllyel súrolta fel az ebédlő hajópadlóját, hogy a szobában estére nedves, hideg szag terjengett, mint egy fenyőerdőben eső után. A keskeny ablakokon át nappal is alig szűrődött némi fény a dísztelen, nehéz bútorokra, a zömök tölgyfa asztal lábai ácsszekercékre emlékeztek. A csupasz meszelt falakon három régi kép lógott: Jeróbeám feleségének képe még odesszai diáklány korából, tányérsapkával a fején, azután egy olajnyomat, amely az első angol főbiztost, Sir Herbert Samuelt ábrázolta díszruhában, végül egy csoportkép, amelyről azt hittem először, hogy egy beduin törzsről készítették. Fiatalemberek ácsorogtak a képen, sűrű redőzetű kefiát viseltek s bő fekete köpenyt. Azután felfedeztem a fekete beduin köpenyek mögött az ukrán ingeket, s az egyik fiatalember arcán felfedeztem Jeróbeám vonásait. Széder este, a vacsora alatt, az asztal végében ültem, szemben Jeróbeámmal, jobbra és balra tőlem a két unoka, Jehiélnek, Jeróbeám nagyobbik fiának a gyerekei. Jehiél tisztviselő volt a Tel Aviv-i Anglo-Palestine Bankban. Jeróbeám a két menye között foglalt helyet.

Latifa letette az asztal közepére a kendőbe burkolt pászkát, meghajolt Jeróbeám felé, és azt mondta: „Jó ünnepet, havadzsa.” Azután ahányszor behozott valamit, mindig meghajolt Jeróbeám felé, és mindig azt mondta: „Jó ünnepet, havadzsa.” Jeróbeám pedig mindannyiszor ránézett Latifa hurkákra tagolt, foltos, barna arcára, melyen itt-ott hegyes kis szőrszálak ütköztek ki, s a szemével intett neki valamit, amit csak ők ketten értettek meg, s amire Latifa mindig elmosolyodott. Jeróbeám még a vacsora előtt elkortyolgatott egy kis üveg diópálinkát, ettől jókedve kerekedett, és önfeledten dúdolta maga elé: „Cár Nyikoláj… Cár Nyikoláj…” Akkor Jehiél türelmetlenül rámutatott az asztalon heverő díszes könyvre, az Agadára, hogy kezdődjék végre el az ünnep. Jeróbeám felnyitotta az Agadát, belelapozott, s mint aki mindezt roppant unalmasnak találja, nagy lendülettel összecsapta a könyvet. S ahelyett, hogy elmondta volna, miként szabadultak meg a zsidók a rabszolgaság házából, elmesélt egy ősrégi történetet a katrai török rendőrfőnökről, a müfettisről, aki egyszer elvesztette a cvikkerét, és úgy olvasott fel egy fontos okiratot, hogy abból a zsidóknak származott előnyük. Akkor Jehiél bátortalanul – már csak az unokák miatt is – megpróbálta a hangulatot ünnepi mederbe terelni, és azt mondta: „Együtt ülünk, mint Jakov és fiai.” Erre Jeróbeám öklével az asztalra csapott, és azt mondta: „A gázai kajmakám volt az ejalet legravaszabb embere, de én neki is túljártam az eszén. Fejzullah bejnek hívták a megyefőnököt.” Eliézer, a kisebbik fiú, aki a kereskedelmi flottánál szolgált, felállt, és a földhöz koppantotta a székét: „Apa. Mégiscsak húsvét este van.” Úgy látszott, mintha Jeróbeám megszeppent volna. „Igaz, igaz – bólintott. – Ki mondja el a miben különbözik-et?” A hatéves Gideon apja nógatására Jeróbeám elé állt, és megindultan elnyöszörögte, hogy „miben különbözik ez az éjszaka a többi éjszakától?” Jeróbeám mindvégig maga elé dünnyögött: „Cár Nyikoláj… Cár Nyikoláj…” Amikor a kisfiú a mondókája végére ért, Jeróbeám megsimogatta a fejét, és azt mondta: „Szép, szép. Mi is a neved?” Jehiél a kezébe temette az arcát, Eliézer állkapcsa pedig úgy mozgott, mint egy dugattyú. Jeróbeámot azonban ez a legkevésbé sem zavarta, a család újabb megrökönyödésére kinyújtotta a kezét, megragadta az asztal közepére helyezett ezüsttalpas kristályserleget, és megfontolt kortyokkal kiitta a Messiás fogadására szánt Karmel-bort. Elképzelni is borzasztó, mi történt volna, ha a Messiás éppen azon az estén érkezik Isten népéhez, és éppen Jeróbeám házába kér bebocsátást. Jeróbeám nem érezte a tette súlyát, alighanem bizonyos volt benne, hogy ha a Messiás meg is érkezik, Gedérát messze elkerüli. Ezért hát nyugodtan megtörölte a száját, és ártatlan mosollyal azt mondta: „Ti mind azt hiszitek, hogy én már felejtek. Hogy kihagy az agyam. Pedig én még arra is emlékszem, amikor a jaffai kuplerájba boszniai és román lányok érkeztek.” A hatáson alig enyhített valamit, hogy a kuplerájt török nevén kera hanénak mondta, s így a gyerekek nem értették. Jehiél összeszorította az öklét, és csak azt lihegte: „Apa… apa…” Akkor Latifa behozta a párolgó levest, és megint azt mondta: „Jó ünnepet, havadzsa.”

Jeróbeám, mintha módszeresen kínozni akarta volna a családját, a leves kanalazgatása közben is folyton beszélt. Elmondta, hogy a gázai kajmakám pöfögő Ford kocsija nem bírt megbirkózni az enyhe emelkedővel, amely az országútról Gedéra központjába vezetett, ezért mindig hozott magával négy katonát. A kajmakám mindig díszkísérettel érkezett Gedérába, négy „nefer” tolta hátul a kocsiját… Batja, Jeróbeám fiatalabbik menye – aki először vett részt családi összejövetelen –, rémülten pislogott a férjére. Eliézer megsimogatta a felesége kezét, és jelentős ajkbiggyesztés kíséretében kifordította a tenyerét: Mit lehet csinálni egy bolonddal?

Jeróbeám pedig újra és újra töltött a Messiás poharába, és mámoros rendetlenséggel dobált szét mindent, ami éppen az agyába ötlött a katrai müfettisről, a gázai kajmakámról, egy Brown nevű angol felügyelőről, akit a legelsőként sikerült megvesztegetni, és a novoszibirszki iskolamesterről, aki erre az ütemre csapkodta nádpálcájával a padokat: Un, deux, trois, quattre… mademoiselle Jarouvatre…

Meggyötörten és kétségbeesetten lesték a család tagjai, hogy mikor lesz vége ennek az örömünnepnek. Jeróbeám aznap este fáradhatatlan volt. A feje már a mellére csuklott, de akadozó nyelvvel is csak szórta, keverte, rakosgatta agyagból égetett emlékeinek érdes és repedt cserepeit, és mit sem törődött vele, hogy a cserepek a legritkább esetben illeszkednek egymáshoz…

Mindig is így tett Jeróbeám. Úgy rakta ki maga elé a különös neveket, mint egy gyűjtő a gyűjteményét, kedve szerint emelte ki egyikét-másikát, hogy jobban szemügyre vegye, s a nevek mögött távolból eredő, kísérteties hangok sugdolóztak. Esős téli napokon behúzódtunk a nyirkos verandára, melynek közepén egy édeskés szagú petróleumtűzhely égett. Az eső lecsurgott a veranda üvegfalán, elmosódottan hajladoztak az udvaron a gerániumbokrok, és zsákfoszlányok repültek a szélben – mintha egy búvárharangból néztük volna a tenger világát. Egy öreg sublót állt még a verandán, a sebzett márványlapon zöld cigányalmák száradtak, a fal mentén arab dzsárák sorakoztak. Latifa is ott guggolt a tűzhely mellett, a tűzhelyen jókora teáskannában forrt a víz. Jeróbeám rendületlenül töltött a tányérjába, s a vízhez egy üvegből sötétbarna, hideg teakivonatot öntött. Jó ideig szürcsölte a teát, csendben bólogatott hozzá, vastag, ráncos szemhéja meg-megrebbent, s egyszer csak rekedt, öreges hangon megszólalt:

– Fjodor Szaveljevics nagy seggű orosz ember volt…

Azután megfogta Latifa töredezett körmű, sárszínű kezét, s amíg mesélt, a kezében felejtette.

Fjodor Szaveljevics Griscsuknak azt a kisbirtokost hívták, akinek a földjén dolgoztak, Odessza mellett, s akinek a felesége, Jelizaveta Petrovna repesett az örömtől, hogy az udvarházuk körül művelt diákok sürgölődnek: „Nos petits juifs – mutatta meg őket mindenkinek, aki csak arra járt. – Nos pauvres petits juifs, avec leurs rêves…”^*

Fjodor Szaveljevics nem tudott franciául, de azért ő is jó szándékkal viseltetett irántuk, bár gyakorta figyelmeztette a zsidókat eredendő bűnükre: „Beleköptetek, testvérkék, a Jóisten tányérkájába.”

Fjodor Szaveljevicset rendszerint egy török hajós neve követte, Ahmed Jildirimé, akinek bárkáján Odesszából Jaffába hajóztak. A tizenkét fiúból és hat lányból álló csoporton kívül taskenti és szamarkandi zarándokok voltak a hajó utasai. Áttetsző fülű hodzsák színes kaftánjai mellett fehér ukrán ingek villogtak a fedélzeten, a Korán szurátjai haszid történetekkel keveredtek, és Csernisevszkij utópiái szelíden átkarolták Aharon David Gordon^* szentföldi látomásait. A Mefküre hajó kapitánya öreg volt és szomorú, betegesen sárga arcbőrén akkor virult csak némi szín, amikor a Dardanellák kapujában makulátlanul fehér, kecses testű amerikai gőzösök haladtak el, közel a bárkához. Ahmed Jildirim esténként kávét főzetett a zsidóknak, mert érdekelték a különös tervezgetések, bár nemigen értette, hogy miért éppen Törökországban akarnak letelepedni. Neki Palesztina is csak Törökország volt, az aleppói pasa által kormányzott ejalet. „Mais pourquois, jeunes hommes?”^* – sopánkodott. Mért nem Amerikába vándorolnak ki? Amerikában az emberek hallóval köszöntik egymást, virginia szivarokat szívnak, s még azok is, akik a legszegényebbnek számítanak, hüvelykujjukkal feszítik a mellényüket a vastag, ezüst óraláncok alatt. „L’Empire Ottoman est mort”^* – sóhajtotta az öreg kapitány. Törökország csontjai elmeszesedtek, s a német császár alamizsnát hajigál a szultán sapkájába…

Alkonyatkor Jeróbeám, mint minden alkonyatkor, amikor a fellahok kezdtek visszatérni Katrába, az ömlő esőben is odaállt a kerítés mögé, és szemét az ösvényre szegezte. Volt úgy, hogy én is utánamentem, és megálltam a háta mögött. Megszólítani azonban nem mertem, feszült figyelem sugárzott a tekintetéből. Alaposan megnézett minden fellahot, mintha keresett volna valakit közöttük. Akkor vett csak észre, amikor az utolsó arabandzsi is elballagott előtte az ösvényen. Vállamra tette a kezét – csuromvizesek voltunk mind a ketten –, elgondolkodott, és azt mondta: „Szerafeddinnek hívták a müfettist. Hüsznü Szerafeddin. Anatóliai ember volt…”

Jeróbeám soha nem felejtette el, hogy valaha ő is napszámos volt egy arab földbirtokosnál. Jahja Izmail efendit később is meglátogatta, együtt beszélték meg a gyékényen a világ változásait. A földbirtokos a kevesek közé tartozott, akiket a vallás jóságossá és türelmessé formált, egyszerűen és magától értetődően volt vallásos. Sajátos adottsága volt hozzá, hogy egy törött dzsárába is beleképzelje Isten szellemét, s még abban is hitt, hogy a datolyapálmáknak lelkük van, hallják, amit mondanak körülöttük, s nagyon kell vigyázni, mit beszél az ember a datolyapálmák alatt. Jahja Izmail végtelenül csekély összegért adta el a zsidóknak a földet, igaz, hogy a terméskőrengeteg, amely a birtoka szélén terült el, semmire sem volt jó, legföljebb a tevék örökös éhségét csillapította a minden hasznos növényzetet megfojtó bozót, az indzsil meg a lehulló és humusszá porladó leveleivel önmagát tápláló kaktusz. Ezen a földön csupán a vadon termő, szúrós és száraz levelek jelentettek némi értéket, bőségesen ontották nyaranként gyümölcsüket, a szabrét, a világ legigénytelenebb gyümölcsét, amely a kitikkadt és elvadult földből is mézédes nedveket szívott magába. A zsidók azonban kínlódva és fájdalommal jutottak hozzá a szabréhoz, a katrai fellahok sokat mulattak kapkodó esetlenségükön. Ők már ősi gyakorlattal bontották ki a gyümölcsöt a szemölcsös, puha, bársonyos héjból. A rózsaszínű köntös alattomos veszélyeket rejtegetett, s ha valaki puszta kézzel érintette meg, láthatatlan kis horgok kapaszkodtak a bőrébe, amelyektől megszabadulni nem lehetett sem forró vízzel, sem dörzsöléssel. Addig izgatták a bőr felületét, amíg a növekvő hámréteg ki nem lökte a horgokat magából.

A zsidó napszámosok nem dolgoztak túlzottan hosszú ideig az arab gazdaságokban, csakhamar szerszámokat kaptak és kölcsönt is egy Jaffába telepített Rothschild-banktól, s a banknak a neve is úgy csengett, mint egy márványlapra dobott aranypénz: „Agricultural and Building Bank for Palestine Ltd.” A zsidók hosszúkás barakkokat építettek, és esténként a kiásott és megszáradt bozótból tábortüzet raktak, a magasba csapó lángok fényét Katrában is látták. A katraiak eddig abban a hitben éltek, hogy az ember viszonya a földhöz örök és változtathatatlan, ezért aztán gyanakvó ámulattal nézték, hogyan tisztul apránként termőfölddé az ősidők óta terméketlen vadon. Jahja Izmail efendi azonban továbbra sem hitt a változásokban, s Jeróbeám Senkint olykor megajándékozta egy dzsára olajjal vagy egy tál fügével, mint az ünnepeken a szegényeket. De a zsidókkal nem lehetett bölcs értelemmel beszélni, oktalanságot oktalanságra halmoztak, és Jahja Izmail nem győzött keseregni rajta, hogy a zsidók olyan mélységekből kényszerítik felszínre a vizet, ahonnét aztán majd a dzsinnek is a földre juthatnak. A zsidók ismeretlen gyümölcsfákat telepítettek a megtisztított és fölszántott parcellákba, ami szintén balgaság volt és hiábavalóság, hiszen ha Allah úgy látja jónak, ezek a fák már idők kezdetétől elfoglalták volna helyüket a kertekben, a fügefák, a datolyapálmák és az olajfák között. A katraiaknak együgyű és nevetséges volt minden, ami a szomszédságban végbement, s különösen azokon a parafa sisakos, kecskeszakállas és szemüveges férfiakon mulattak, akik Jeruzsálemből érkeztek, hosszú orrú automobilokon. Ezek az izgága férfiak keresztül-kasul járták a birtokokat, összekapartak itt-ott egy marék földet, amit aztán gondosan papírba csomagoltak, és magukkal vittek a hosszú orrú automobilokon.

Nem kellett hozzá sok idő, és Jahja Izmail efendi megérte ezt a napot, amikor egykori napszámosai homokfutókkal szaladgáltak egy frissen kövezett úton, parafa sisakkal a fejükön, s az ingük fölött amerikai nadrágtartókkal. És épült már a falu is, Gedéra, idomtalan, szürke terméskőépületek szegélyezték a frissen kövezett utat. Az országút szélén pedig megnyílt egy kávézda, az ajtó fölött a felirat törökül is hirdette: „Kafe Hane.” A kafánában a kávé mellé csípős és édeskés italokat halásztak ki egy jeges vízzel teli hordóból. De mindennél bosszantóbb volt Jahja Izmail számára, hogy a müfettis, akivel olyan szívesen beszélgetett az esti órákban, ezentúl nem hozzá jött kávézni, hanem a zsidókhoz, akiket az arabok rendíthetetlenül „moszkóbiknak”, oroszoknak neveztek. A müfettis ezentúl csak nagy ritkán látogatta meg, hogy elmondjanak együtt egy imát. Katrába leginkább a közkatonák, a neferek jártak, mivelhogy ők is anatóliai parasztok voltak, és jobban érezték magukat a fellahok társaságában.

Katra és Gedéra határmezsgyéjén gyakran merültek fel vitás kérdések, ezeket a katrai földbirtokos udvarán beszélte meg a müfettis előtt három férfi: Jahja Izmail efendi, Hadzs Ibrahim Hammad, Katra agg muhtárja, és Jeróbeám Senkin, akit vezetőnek választott meg Gedérában a falusi tanács. A falusi tanácsot a török közigazgatási rendszer „medzsliszi ihtijárnak”, öregek tanácsának nevezte, s ez Gedérára is érvényes volt, holott a faluban a legöregebb férfi sem töltötte be a huszonötödik esztendejét. S bár Jeróbeám Senkin már a saját lován érkezett a tanácskozásra, parafa sisakkal a fején, amerikai nadrágtartóval és ezüst zsebórával, Jahja Izmail efendi ugyanazzal a tartózkodó szánalommal tárgyalt vele, mint amikor nála volt napszámos. Búcsúzkodás közben sohasem mulasztotta el átadni azt a kis összecsomózott kendőt, amelybe fél tucat tojást kötött vagy két lefejezett, kövér galambot.

Jahja Izmail azután megérte azt is, hogy a fellahok eloldalogtak a birtokáról, mert a zsidó gazdaságokban kétszeres napszámot kaptak. „Insallah – mondta keserűen a müfettisnek. – Menjenek csak, maasszalám, ha megéri nekik az a néhány kurus.” Ő minden ünnepen szájon csókolta a fellahokat, a moszkóbik pedig még a nevüket sem jegyzik meg, s ha meg akarnak szólítani egy arabot, úgy szólítják meg: „Eszma!” – Hallod!

Ezek az apró-cseprő bosszúságok azonban eltörpülnek egy riasztóbb esemény mellett. Európában megöltek egy vezírt – lemérhetetlen távolságra Katrától –, s az élet gyötrelmesen megváltozott tőle. Megszokottá vált, hogy a müfettis újabb és újabb közleményeket olvastat fel a faluban, kapkodó rendeleteket, melyek roppant szigorúan hangzottak, de az értelmüket a fellahok nemigen bírták kibogozni. S maga a müfettis sem látszott boldognak, mivelhogy ezek a rendeletek bizonyos számon tartással és rendszerezéssel jártak, ami zavaróan idegen volt az eddigi családiasan lágy török közigazgatástól. Még Jahja Izmail efendinek is – ja, Allah, pedig hány nargilét szívott el együtt a müfettissel – „tazkarát”, igazolványt kellett csináltatnia, amely bizonyította, hogy ő Jahja Izmail katrai földbirtokos, és nem egy beduin Bir Szabbából. A legnagyobb kavarodást a jeruzsálemi Dzsemál pasa rendelete váltotta ki, amely szerint egész Palesztínában francia és angol kémek bujkálnak, s a fellahok kötelesek leleplezni őket, és átadni a fehér kamáslis katonai rendőröknek. A fellahokban megvolt a jó szándék, hogy leleplezzenek egy francia vagy angol kémet, és ezt csak az nehezítette meg, hogy el sem tudták képzelni, milyen lehet egy francia vagy angol kém. Eleinte a gedérai zsidókra gyanakodtak, de hamarosan belátták a tévedésüket, mivel a kafánában esténként egyik-másik moszkóbi már török tiszti egyenruhában feszített. Másféle katonák is érkeztek a vidékre, borotvált, vörhenyes képű, vidám fickók. Szélcsendes éjszakákon azután a kafánából egészen Katráig hallatszottak a részeg kurjantásokkal kísért, idegen illatú dalok: „In der Heimat, in der Heimat, da gibt’s ein Wiedersehen…”

De a ravasz francia és angol kémek még mindig nem voltak láthatók, azután egyik napról a másikra eltűntek a török katonák is. Ezt az időt sajátos módon élték át a katraiak. A vidék napokra el volt zárva a világtól, a müfettis kijárási tilalmat rendelt el, és a kijárási tilalmat nem oldotta fel senki. A fellahok akkor merészkedtek csak ki az országútra, amikor a szűnni nem akaró dübörgés már második napja remegtette meg a vályogfalakat. Hernyótalpas harckocsik vonultak dél irányába, rövidnadrágos katonákkal, ezek is vidám és jóindulatú fickóknak látszottak, és ezek is énekeltek a hernyótalpas harckocsikon: „…it’s a long, long way to Tipperary…”

A moszkóbik addigra már egy hatalmas táblát ácsoltak Gedéra határában, az országút felé fordítva, s a táblára egy képet ragasztottak. Az ismeretlen forrásból származó kép Kitchener Lordot ábrázolta, amint az előtérben félelmesen megnövekvő ujjaival szigorúan előremutat. A fellahok ijedten pislogtak a kép előtt, úgy érezték, mintha a csontos ujj és a harcias bajusz mind őket fenyegetné. A kép alá a zsidók ezt írták: „We love the British.”^*

Egy reggelen azután a „karakolról”, a török rendőrség lapos tetejű, aprócska épületéről lekerült a félholdas zászló, és a kapu előtt, ahol valaha a neferek játszották egy padon a dámkajátékot, s ahol esténként a müfettis szívta csendesen a pipáját, most egy vörös hajú őr állott, lapos sisakkal a fején, s a vállán szuronyos puskával. A kapu fölé pedig fehér bádoglapot szegeztek: „Palestine Police Forces”. Akkora mozgolódás kezdődött egyszeriben, amilyet még ember nem látott soha ezen a vidéken. Az új müfettis, akit ezentúl inspectornak neveztek, újabb tazkarákat állíttatott ki, ezeket úgy hívták: Identity cards, s a vilajetből district lett. Jahja Izmail efendi sokáig bámulta a tazkaráját, amelyben neve és lakóhelye így szerepelt: „Mr. Yahyah Ismail, Gaza district, Katra settlement.” A muhtár házára angol és arab nyelvű hirdetményeket függesztettek a török pénz átváltásának módjáról és különféle közrendészeti szabályokról. A hirdetményeket egy nagy hatalmú úr írta alá, a fellahokban már a neve is félelmet keltett: Gen. Sir Edmund Henry Hynman Allenby. Azután tisztviselők, földmérők és egyenruhás férfiak lepték el a környéket, és a fellahok nem győztek csodálkozni, hogy ennyi angol van a világon. A török rendőrség épülete mellett idegenből jött munkások egy hatalmas erődítmény alapját kezdték ásni, néhány mérfölddel délebbre, Maszmijje mellett katonai tábort építettek, s a fellahokat már nemcsak a moszkóbik csábították el Katrából, hanem az építkezési vállalkozók is. A munkabérek a magasba szökkentek, s a fellahok is amerikai nadrágtartókat vásároltak és ezüst óraláncokat, sőt olyan is akadt, aki nem restellt beülni a kafánába, ahol addigra már egy arab pincért is alkalmaztak.

A régi kafánára nem lehetett ráismerni. A kerthelyiségben lampionos lugasok vették körül az asztalokat, s egy fikusz lombja alá két pingpongasztalt állítottak fel. A vadonatúj gramofonból esténként a charleston hangjai szűrődtek ki: „Yes, Sir, that’s my baby…” – és az angol rendőrök gedérai lányokkal táncoltak.

Jahja Izmail efendi szíve megtelt kétségekkel, és ezeket a kétségeket meg kellett osztania valakivel. Elküldött hát egy fellahot Jeróbeám Senkinért, hogy beszélni akar vele. Jeróbeám Senkin azonnal elment Jahja Izmail efendihez, s mint ahogy annyiszor régebben, letelepedett vele az udvaron, a gyékényre.

Jahja Izmail efendi pedig egyenesen Jeróbeámnak szegezte a kérdést:

– Mi lesz ebből, havadzsa?

Jeróbeám gondolkodott, azután megfontoltan így szólt:

– Lehet, hogy jó lesz, seih. De az is lehet, hogy rossz lesz.

Jahja Izmail efendi erre egy nagyon mélyet bólintott, mivel a választ nagyon bölcsnek találta. Ezt akár egy moszlim is mondhatta volna…

Jahja Izmail efendinek már nem sokáig kellett töprengenie a világ értelmetlenségein, a húszas évek elején meghalt. Jeróbeám Senkin még nagyon sok változást ért meg. Fáradtan és öregen megérte a történet végét is, amikor egy párás hajnalon felsorakoztunk fegyveresen az ösvényen, néhány lépésnyire a házától, hogy a Gedérába igyekvő fellahokat visszaküldjük a falujukba. Este határozott így a védelmi szervezet, éjszaka riasztottak bennünket, s hajnalban már ott álltunk a zsibongó és méltatlankodó arabandzsik és cselédek között, s csak azt tudtuk hajtogatni: „Menjetek vissza, nem lehet bemenni Gedérába.” Latifa úgy viselkedett, mint aki eszét vesztette, átkozódott, mellbe vágott egy őrt, és engem sakálnak nevezett. Hárman fogtuk le, s közben torkaszakadtából kiáltozott Jeróbeám háza felé: „Jöjjön ki, havadzsa… Nem engednek át, havadzsa… Segítsen, havadzsa…”

De a ház élettelennek látszott, a gazda ez egyszer nem állt ki a kerítése elé. Jeróbeám jól tudta, hogy nem segíthet, az ő szava már semmit nem számít, s voltaképpen őt is kirekesztették egy út végéről. Ami az úton túl volt, már nem érdekelte többé, ahogy a hangoskodó, utasítgató fegyvereseket sem érdekelte, miként tolták valaha a neferek a kajmakám Ford kocsiját, s hogy a müfettist Hüsznü Szerafeddinnek hívták, és anatóliai ember volt… Latifa szitkozódva és gyűlölettel a szívében ment vissza Katrába, s nem mozdult ki a faluból. De a fellahok közül sokan másnap is eljöttek, sőt harmadnap is, azt remélték, hogy nem tart sokáig ez az állapot. Azután már csak azért jöttek, hogy megkérjék az őröket, beszéljenek ezzel vagy azzal a gazdával, fizessék ki a napszámot, amivel még tartoznak, vagy küldjék vissza a szerszámokat, amelyek ott maradtak az udvarokon. Azután többé senki sem vágott át az ösvényen, és olyan lett az ösvény, mint egy elektromos vezető, minden kis rögén végigáramlott az ítéletére váró falucska lüktető izgalma…

A tolószék ott áll a ház előtt, s Jeróbeám még bénán is az ösvényre mered. Féloldalasan ül a tolószéken, amely a hórihorgas testhez mérten szánalmasan kicsinek látszik. Egy ápolónő támaszkodik mögötte a kerítésnek, és valami olcsó füzetes regényt olvas. Amikor utoljára jártam erre, még egy másik ápolónő volt Jeróbeám mellett, vékony csontú és szigorú, ez az új ápolónő nagy testű és közönséges arcú. Mezítláb álldogál, fél lábon, a másik talpát a kerítés terméskő alapzatához nyomja. Amikor meghallja a lépéseimet, abbahagyja az olvasást, és végigmér. Széles arcán megjelenik egy kínálkozó mosoly, azzal a halványan tartózkodó árnyalattal, amivel mindig vissza lehet vonulni. Hamarosan be is vonja a mosolyát, kisujját eltartva legyezni kezdi magát a füzettel, s bemutatja ápolónői elhivatottságát. A tolószék fölé hajol, s két ujjal tréfásan megsodor egy vékony, fehér hajtincset az aggastyán koponyáján. Jeróbeám feje az út felé fordulva dől rá egy párnára, a huzatot a kicsurranó nyál sárgás foltjai tarkítják.

– Megint elhánytad a sapkád, papa – gügyögi az ápolónő, azután nyögdécselve előhalássza a tolószék alól az elrongyolódott sildes sapkát. Két kézzel rányomja az öregember fejére, a sapka ellenzője pajkosan Jeróbeám fülére hajlik. Jeróbeám szemgolyója lassan a szeme sarkába csúszik, és nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy engem néz. Karja a szék karfájan pihen, ölébe csüngő kézfeje görcsösen vonaglik a vézna combok fölött, s amikor megállok előtte, a rángatózás gyorsabb és szaggatottabb lesz.

Az ápolónő kíváncsian emeli rám a tekintetét, és azt kérdezi:

– Ismered?

– Ismertem – mondom.

– Ezt észre lehet venni – buzgólkodik az ápolónő. – Amikor megismer valakit, izgalomba jön. Ilyenkor mindjárt vizelnie kell. Ha nem vigyázok, rögtön bemegy a pisi a nadrágba. – Tenyerét végighúzza Jeróbeám fején. – Igaz, papa? Ugye, be szokott menni a pisi?

– Vigye el – mondom. – Vigye el gyorsan. Nem szabad, hogy bemenjen a pisi.

Az ápolónő megütközik a hangomon, rám néz, láthatólag észreveszi a jelet a homlokomon, mert elvörösödik, és szó nélkül megfordítja a tolószéket. A ház ajtaja előtt két lépcsőfokon kell feltolni a kerekeket, Jeróbeám teste veszedelmesen megbillen.

Végre becsukódik mögöttük az ajtó. Azután én is megyek tovább.