Kardos G. György. Rédei Ferenc fotója. Forrás: Kortárs Online
A TÖRTÉNET VÉGE
https://reader.dia.hu/document/Kardos_G_Gyorgy-Avraham_Bogatir_het_napja_Hova_tuntek_a_katonak_A_tortenet_vege-761
M’rár sorsát végül is megpecsételte Givat Brenner kibucban egy hevenyészett
vezérkar, amely nagyon sok térképpel meg látcsővel rendelkezett. A látcsövek –
oldalukon a „Made in occupated Japon” vésettel – mind ott hevertek az ebédlő
asztalán, sózott retkek és kefirben pácolt heringdarabok között. Pokoli hamszin
volt ezelőtt, három napig tartott, az emberek abbahagyták a munkát, s az
országúti fák árnyékában bámészkodtak. Végeláthatatlan konvojok követték
egymást az országúton a kikötők felé, meg is sajnáltam a briteket, hogy ebben
az átkozott hőségben vesznek búcsút tőlünk.
Azon a reggelen ismét tisztán fénylett a napkorong, s üdítő nedvek keveredtek a forrósággal, az egész falu a gazdaságokban dolgozott. Engem Joram Kaplinszki istállójából riasztott egy leánytekintetű kisfiú, Jeruhám Kaufman. Ő is a falu őrségéhez tartozott, bár még nagyon fiatal volt, s hagyta, hogy aranyszőke, hosszú és ritkás szőrszálak göndörödjenek az állán és az orra alatt. Megállt mereven a fejőszék mögött, s a fontoskodás boldogsága szétterült az arcán.
– Mi újság, Jeruhám? – kérdeztem.
– Harci készültség.
Ezt úgy mondta, mint aki hideg és mézédes görögdinnyébe harap. Én voltam még csak a második, akit riasztott, lovon nyargalászott gazdaságtól gazdaságig, hogy a tyúkólakból és a veteményeskertekből összecsődítse az őrséget.
Késő délutánig nyolc település fegyveres őrsége gyülekezett a kibuc terebélyes tisztásán, ahol nyári estéken a szabadtéri előadásokat tartották. Az ebédlő, a raktár, az óvoda és a fürdőhelyiségek vették körül ezt a tisztást, mi a pázsiton heverésztünk, töltényövekkel a fejünk alatt. A kibuc közben zavartalanul élte a maga életét, mozivásznat feszítettek ki éppen a tisztás szélén, és az ebédlő falára táblát függesztettek, mely a Gilda című filmet hirdette, Rita Hayworth-szel. Alatta egy másik hirdetmény állt: „Csütörtökön klubest. A Szovjetunió gazdaságpolitikája a háború után.”
Az emberek munkából szivárogtak haza, átlépkedtek fölöttünk, és siettek a fürdőhelyiségbe, hónuk alatt tiszta inggel és nadrággal, azután beálltak a sorba a raktár előtt, cipőkenőcsöt, borotvaszappant és óvszert vételeztek.
(…)
A zaj elültével sem bírtam elaludni, de azért feküdni is jólesett a nyírt, hűvös pázsiton, szemközt az óvodával. Szívderítő látványt nyújtott az óvoda homlokzatára festett jókora elefánt és a méterrúdként megvonalazott zsiráf. Az elefánt fejére kerek kibuci sapka gyűrődött, a zsiráf nyakára ukrán inget gomboltak. Az óvoda bejáratánál tábla lógott: „Az ügyeletes ma Jigál.” Kis piros kör volt még látható a táblán, ez a piros kör jelentette Jigált, ebből tudta Jigál, hogy ő az ügyeletes.
Zömök kisfiú nézelődött az óvoda előtt, négy-öt éves lehetett, tömör lábát szétterpesztette, s erősen figyelt, bennem látta meg azt, aki hajlamos megbontani a rendet. Kék ingére piros kört varrtak, ebből tudtam én is, hogy kivel állok szemben, és nagyon vigyáztam magamra. Amikor elnyomtam a földön egy cigarettavéget, határozott léptekkel elindult felém, és megállt a lábam előtt.
Csípőre rakta a kezét, s ahogy a fejét szigorúan a mellére szorította, kis tokája nőtt az álla körül.
– Nem szemetelünk a füvön, kérlek.
– Igazad van – mondtam. – Köszönöm, hogy figyelmeztettél, Jigál.
A markomba szorítottam a cigarettavéget.
A szigorúsága enyhült egy kissé.
– Honnét tudod, hogy Jigál a nevem?
– Láttam a táblán – mondtam.
– Ugyanis ügyeletes vagyok – mondta.
– Jól végzed a dolgod – mondtam.
Sikerült a bizalmába férkőznöm. Leguggolt mellém.
– Tudod, hogy hová mentek? – kérdezte bennfentes árulkodással.
– Tudom – mondtam, s az ujjammal intettem, hogy vigyázzon, más is meghallhatja, amiről beszélünk.
Lehalkította a hangját.
– Megveritek az arabokat?
– Abban biztos lehetsz – mondtam.
Tekintete Jakov nyitott szájára vetődött.
– Ő is? – kérdezte gyanakodva, s látszott, hogy nehezen fér a fejébe, hogy aki délután alszik, az éjjel megveri az arabokat.
– Ő is – mondtam. – De csak ha felébredt.
Jigál felállt.
– Ha visszajöttetek, keress meg – mondta. – Az óvodában megtalálsz. Holnap már jobban ráérek.
Odaszaladt az akció parancsnokához, aki tevékeny buzgalommal ténfergett közöttünk, akár egy lelkes tanító, mielött növénygyűjtő sétára viszi a növendékeit. Givat Brenner-i férfi volt, Simon Giládinak hívták, s úgy rémlett, hallottam is, hogy valóban ő a tanító. Időről időre megszólított valakit, a társalgás ilyenkor rövid volt és lankadt. Megkérdezte a fiút, hogy honnét jött, s amikor az válaszolt, komolyan bólogatott rá, és azt mondta: – Mindenfelől összejöttünk. – Vagy azt mondta: – Ezekre a napokra emlékezni fogunk. – Engem is meg akart szólítani, de észrevette a jelet a homlokomon, és mogorván továbbsétált. Hálóval borított sisakjából zöld lombok ágaskodtak fölfelé, egész bokrot hordott a fején, a nyakába látcsövet akasztott. Válláról, egy tömött bőrtáska mellett, német Schmeisser géppisztoly lógott le.
Végighúzta tenyerét Jigál haján, a bőrtáskából egy tájolót halászott elő, s megmutatta a kisfiúnak, hogy merre van észak. Jigál ebből azonnal kiszámította, hogy merre van dél. Azután újra elfoglalta helyét az óvoda előtt, és látszott rajta, hogy sokkal okosabb, mint volt, egy kisgyerek arcán nagyon hamar látszik a fejlődés.
Csupa derű volt ez a délután. Két lány lépett át bennünket, feszes rövidnadrágot viseltek, s az egyik jobban szerette Ronald Colmant, mint James Masont. A másik viszont Rita Hayworth-t szerette jobban Katherine Hepburnnél.
– Imádom Rita Hayworth-t – mondta a lány. – Egy cukor.
Erre ébredt fel Jakov. Megdörgölte szemét, s elbámult hosszan a lányok után.
– Szőrös a combjuk – brummogta. – Ez, sajnos, elég gyakori a kibucban.
– Pajkosak a megfigyeléseid – mondtam.
Jakov méltósággal fogadta az elismerést.
– Ami a nőket illeti, abban én tanár vagyok.
Ám Jakov semmiben nem volt tanár, legkevésbé, ami a nőket illeti, abban még növendéknek is gyenge volt, mindenben gyenge volt, ami a legcsekélyebb érzelmi erőfeszítést követelte. Azért én kedveltem a mészáros fiát, nem kényszerített soha fárasztó elmélkedésre. Megfigyelései a világról pehelykönnyűek voltak, apró férceket bogozott ki csupán a dolgok szövevényeiből, s ezeket a férceket addig morzsolgatta, amíg csak szét nem foszlottak az ujjai között. Amikor megragadott egy szálat, már nem érhetett meglepetés, tudtam, hogy most egy ideig mire számíthatok.
– Némelyiknek a melle is szőrös – mondta Jakov, s tűnődve szívott egy cigarettát. – Egy biztos. Ha egy lány szőrös, azt könnyebben megkaphatod, mint a többit.
És meggondolatlanul ő is elnyomta a cigarettavéget a pázsiton.
– Ha nagyon megkérsz, elmondom neked, kinek a melle szőrös a faluban.
Mire nagyon megkérhettem volna, Jigál már repült felénk.
– Vedd fel! – mutatott a cigarettavégre. – Kérlek.
– Te ki vagy? – kérdezte meglepetten Jakov.
– Ő az ügyeletes – siettem válaszolni a kisfiú helyett. – Jigál a neve. Az a dolga, hogy felügyeljen a tisztaságra. Nem viselkedhetünk ugyanis vademberek módjára.
Jakov úgy nézett rám, mint egy elmeháborodottra. Azután a kisfiúhoz fordult.
– Menj szépen vissza a bilire.
– Így nem lehet beszélni egy ügyeletessel – mondtam. – Jobban teszed, ha engedelmeskedsz. Mi itt vendégek vagyunk.
A kisfiú mereven kitartotta a karját a cigarettavég irányába.
Jakov felvette a cigarettavéget.
– Mit csináljak vele? – kérdezte bizonytalanul.
– Nyeld le – mondtam.
– Add ide – mondta jóindulatúan a kisfiú. – Majd én eldobom.
Jakov odaadta a cigarettavéget. Én is odaadtam az én cigarettavégemet.
– Tudom, hogy merre van észak – mondta a kisfiú. – Jövőre hatéves leszek, és megtanulok lőni.
Ezt nekem mondta a kisfiú, Jakovra nem sok figyelmet fordított. Meggyőződött róla, hogy a feltevése helyes volt. Jakov nem tartozik azok közé, akik megverik az arabokat.
Az óvoda bejáratánál egy nyúlánk szőke lány intette magához a kisfiút. Feszes rövidnadrágot viselt ő is, de a combja nem volt szőrös.
– Ki ez a lány? – kérdezte Jakov.
– Ő nem lány – mondta a kisfiú. – Dan Lipsic felesége. Azelőtt Reuvén Farkas felesége volt. – S kaján titokzatosság ömlött szét az arcán, amikor hozzátette: – Nemsokára Amnon Dagan felesége lesz.
– Honnét tudsz mindent ilyen jól? – kérdezte Jakov.
– Mert ő a mamám – mondta a kisfiú, és szaladt a szőke lányhoz.
Amikor a kisfiú elment, Jakovot újból elnyelték a gondok, amelyeket a hajlatig mezítelen combok váltottak ki.
– Nagyon tud az a lány – mondta. – Majd elmesélem neked, hogy ki volt.
A pázsit közepére felállították a vetítőgépet, sokáig piszmogtak vele. Lassacskán sötétedni kezdett, az egész kibuc ott lézengett körülöttünk, s amikor a gépész befűzte az első tekercset, már elég türelmetlenül topogtak. Azután megjelent ismét a pázsiton az akció parancsnoka, a felesége egy csésze kávét kevergetett mögötte. A férfi elvette a csészét, a fülénél fogva tartotta, két ujjal, másik kezével tölcsért formált a szája előtt:
– Mutassátok meg, kedves fiúk, hogy lárma és tolongás nélkül is lehet az ebédlőbe vonulni.
Nem mutattunk meg semmit, de azért nem vonták meg tőlünk a vacsorát. Valami gyanús pörköltet tálaltak, meg narancssalátát. Jakov könnyed méltósággal összekeverte a pörköltet a narancssalátával, s ezzel enyhe izgalmat keltett az asztal körül.
– Ezt egy magyar munkásunktól tanultam – magyarázta Jakov. – Így táplálkoznak a magyarok.
Azután narancslékonzerveket nyomtak a kezünkbe, és mindenkinek adtak egy tábla csokoládét.
1925. május 10-én, éppen
száz évvel ezelőtt született Kardos G. György. Sokan, sokféleképpen emlékeztek
meg az évforduló kapcsán a kiváló emberről, nagyszerű íróról, csodálatos
újságíróról.
Ex-népszabis kollégáimmal, barátaimmal közösen szerkesztett „Bächer Ivánnak
szeretettel” emlékoldalunkon mi is publikáltunk egy bejegyzést, nagyon sok
linkkel felszerelve. Ezzel próbáltuk felidézni Kardosgé legendás alakját. https://www.facebook.com/bacherivannakszeretettel/posts/pfbid0XJYXjDzZojr5AfkPFwZyK62fuYxnkzXdMgjd6NQRchK19ZwD1h8dxqK4GHssQ9e7l
Kardos G. György emléke régóta, centenáriumi alkalom nélkül is fontos számomra.
Szívesen olvasom hosszabb és rövidebb írásait is. 2025 májusában újra
elolvastam a világhírű „Avraham Bogatír” mellett egy kötetben megjelent,
kevésbé nagy figyelmet kapott palesztinai témájú regényeit: a „Hová tűntek a
katonák?” és „A történet vége” címűt.
Kiválasztottam néhány lenyűgöző részletet, amelyeket mindenki figyelmébe
ajánlok. Olvassunk Kardosgét, őrizzük közösen emlékét!
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/hefciba-nagyon-szep-az-arabok-is-igy.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/nem-kedvelem-az-izraelitakat-de.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/egyiptom-nem-jo-mondta-druz-hadnagy.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/felelmetes-osanya-de-neve-az-csodalatos.html
http://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/giora-farkas-aki-tori-meg-magyart-es.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/a-beduinok-mutogattak-egymasnak-papirt.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/a-beduinok-nem-olvasnak-izraeli.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/januarban-mar-egyetlen-fellah-sem.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/abu-ali-hogy-hivjak-most-ezt-az.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/razziat-tartanak-jaffai-gettoban-s.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése