A TÖRTÉNET VÉGE
https://reader.dia.hu/document/Kardos_G_Gyorgy-Avraham_Bogatir_het_napja_Hova_tuntek_a_katonak_A_tortenet_vege-761
Néhány nappal később Tel Avivba utaztam a hadosztály gazdasági hivatalába, s
még aznap délfelé áthajtottam a Jaffa–Tel Aviv úton Jaffa főterére, a régi
Mansijjére, amit most úgy hívnak: A hódítók tere. Ezt a részt már Tel Avivhoz
csatolták, itt álltak valaha az előkelő pénzintézetek. Újdonsült boltosok
osztoztak azóta a hűvös helyiségeken, de a rövidáruüzletek és
vegyeskereskedések fölött még láthatók voltak a márványtáblák: Palestine
Mercantil Bank… Barclay’s Bank… Banco di Roma… A városnak csupán egyharmadát
foglalja el a gettó, a tágasabb utak házaiba bevándorlók költöztek, itt is
románok, magyarok és afrikaiak, és a Tel Aviv környékén felszámolt buhárai és
jemeni barakknegyedek lakói. A városparancsnokságon, egy kertes, mór stílusú
villában, helyiségről helyiségre vándoroltam – a katonai kormányzat szilárd
meggyőződéssel vette át a brit közigazgatás körülményes gonoszkodásait –, de
végül a százados, akihez utoljára küldtek, megnyugtató módon utasította el a
kérésemet: – Láttál már olyan háziasszonyt, őrmester, aki nagytakarítás közben
vendégeket fogad? – Ez azt jelentette, hogy a Biztonsági Szolgálat emberei
razziát tartanak a gettóban, s mellőzik hozzá a közönséget. Elgondolkodtam ezen
a hasonlaton a jó háziasszonyról, igazán szép mondás volt, egykori szomszédom,
Aroncsik, a gedérai sakter elégedetten állapította volna meg: egy jó mondás –
különbség tétessék –, az maga az Írás.
– Gyere vissza délután – mondta a tiszt. – Talán nagyobb szerencséd lesz.
Nem messze a városparancsnokságtól megebédeltem egy keleti kifőzdében, taskenti zsidók teáztak körülöttem, kis, kerek sapkák ültek a fejük búbján. A teához savanyúcukrot szopogattak. A savanyúcukor és az ánizspálinka párolgása megédesítette a sűrű olajszagot. A szomszéd asztaltól kövér, tokás buhárai férfi telepedett mellém, megereszkedett öregasszonyarcát kis kacér szemölcsök tarkították. Arakot és jegelt vizet tett az asztalomra, töméntelen ánizst lehelt rám, és rögtön a bizalmába avatott.
– Én cipész vagyok, miszter.
– Szép – mondtam. – De miért szólítasz miszternek?
Öklével rávert az asztalra.
– Az oroszok nem szeretik a cipészeket.
– Nem szép – mondtam.
Beleszagolt a pálinkába. Tekintete a távolba révedt.
– Afganisztán se jó – mondta.
– Képzelem – mondtam.
Akkorát csapott megint az asztalra, hogy a poharamból kilötykölődött a narancslé.
– Amerikában. Ott jó!
– Általában menj haza, Niszim – szólt oda neki egy okoskodó képű, szakállas férfi, óriási turbánnal a fején. – Általában hagyd békében a katona urat.
– A miszter a barátom – mondta a szomszédom, és ajkai remegni kezdtek. – Az oroszok nem szeretik a cipészeket.
– Kiket szeretnek az oroszok? – kérdeztem, hogy kissé élénkítsem a társalgást.
– Izmajlovot – mondta. S majdnem sírt. – Az oroszok megvertek.
Keserűsége legalább harmincéves lehetett, de olyan üdén zöldellt, mintha csak tegnap szedték volna.
Amikor már nagyon sok ánizst szívtam be, fizettem, de előbb még egy arakot rendeltem szomorú asztaltársamnak. Ezt aztán igyekezett is meghálálni egy felvilágosítással, aminek később még hasznát vehetem.
– Tudod, miszter, hogy ki lopta el a bőröket?
– Majd megmondod.
Körülnézett.
– Izmajlov – suttogta, és intett, hogy erről egyelőre senkinek semmit.
Amikor kimentem a kifőzdéből, aggodalmasan nézett utánam, mutatóujját a szája elé emelte.
Ütött-kopott mozit találtam a közelben, arab mozi volt hajdanán, az új tulajdonos nem sokat költött rá, ősrégi dallamok recsegtek egy falba épített gramofontölcsérből a bejárat fölött. Megváltottam a jegyem, s letelepedtem a sötétben egy ingatag padra. A helyiségben lehetett vagy ötven fok, a vetítőgép zörgött, mint egy traktor. Alig késtem valamit, a híradó végét vetítették. Nazaret lejtős utcái jelentek meg a vásznon, azután a városka arab polgármestere beszélt egy gyűlésen, Ben Gurion óriási képe alatt. Az öregúr lelkesen bizonygatta, mekkora gazdasági és erkölcsi előnyökkel jár, hogy Izrael kebelében élhetnek. Beszéd közben izgatottan tépkedte a bajuszát, lüszterkabátján felismerhetetlen kitüntetés lógott. Az egybegyűltek bólogattak, nevetgéltek, elkomorodtak, és megint nevetgéltek. Arab iskolás gyerekek, merev sorokban, apró izraeli zászlókat rázogattak lankadtan, majd élénk buzgalommal – a hangulat vonagló váltásai szemérmetlenül leplezték le a láthatatlan irányító jelzéseit.
Tucatnyi suhanc ült még rajtam kívül a nézőtéren, felugráltak, fütyültek, tenyerüket berakták a vetítőgép fénysugarába. A film olykor elhomályosodott, vibrált, majd oldalra csúszott, és pajkosan ugrálva húzódott vissza a helyére.
A híradó után egy Kard a sivatagban című amerikai film idézte vissza a brit betolakodók ellen küzdő Palesztinát. Hatásos film volt, jelentősen növelhette egykor a New York-i üzletek pultjaira állított Dávid-pajzsos perselyek tartalmát, bár a történet alig különbözött más efféle történetektől, ezeknek a történeteknek a szabályait már meg sem lehetett volna változtatni: illegális bevándorlók, üldözés tengeren és szárazföldön, templomi imák szomorúsága, keményszívű britek, akik aztán megkapják a magukét. De az utolsó megrázó jeleneteken még a suhancok is szipogtak, s elképzeltem, micsoda könnyáradatot fakaszthatott ez a film valaha Brooklynban. Elfogott bevándorlókat szabadítanak ki egy brit táborból, hamisított paranccsal, a zsidó ellenállás angol egyenruhába öltözött harcosai, s teherautókon robognak a vak éjszakában. Az angolok csakhamar észbe kapnak, üldözőbe veszik a szökevényeket, s már-már utolérik őket, amikor a konvoj megtorpan, kétfelé ágazik az út. A brit parancsnok kiszáll a kocsijából, hogy nyomot keressen, s az egyik út elején talál is valamit. Kegyetlen mosoly ömlik el a brit parancsnok arcán, az ellenállási szervezet jelvényét tartja a kezében, a búzaszállal körülfont, egyenes, rövid kardot. A tiszt inteni készül, hogy az irányt mutassa, amikor a hajnali derengésből egy torony bukkan ki a távolban, s megkondul a harang. – Betlehem – suttogja a tiszt maga elé. S ráébred, hogy karácsony van. Akkor behunyja a szemét, s képzeletében örömben úszó kis családját látja egy piros téglás házban, Angliában. Merry Christmas – mondják az angyalarcú gyerekek egy kedves, szőke fiatalasszonynak, és körültáncolják a karácsonyfát. Merry Christmas. A tiszt kezébe temeti az arcát, és egy másik kép merül fel lelki szemei előtt. Menekült zsidó gyerekek kenyérdarabot szorongatnak sovány kezükben, a tekintetük riadt és könyörgő… A tiszt lassan felemeli a karját, és visszafelé mutat, a tábor irányába. A harckocsik csikorogva megfordulnak… És zúgnak a harangok Betlehemben.
Amikor kijöttem a moziból, azt hittem, hogy továbbra is a betlehemi harangokat hallom, de csupán egy jaffai katolikus templom harangjait kongatták. Elsétáltam a gettó bejáratáig, késő délután volt, s még nem hagytam föl a reménnyel, hogy az akció végén megadják az engedélyt. Ám jócskán szürkületbe hajlott már, amikor megnyílt a sorompó, és kigördült előttem három teherautó, az egymáshoz szíjazott férfiak tömör rémületével. Golyószórókkal felszerelt dzsipek követték a teherautókat, a katonáknak nem volt arcuk, óriási szélvédő szemüvegek ültek a nyakukon. Ragacsos, hideg félelem tapadt a sorompón túl a kövekre, a házak falán a katonai kormányzat zaklató parancsaira. Nem messze az őrbódétól apácák álldogáltak, és megrovó pillantásokat vetettek az izraeli őrökre, kopaszra nyírt, arab gyerekek csimpaszkodtak az apácák szoknyáiba, a missziók által adományozott intézeti ruhák esetlenül lógtak rajtuk. Az egyik trikón a Donald kacsa pompázott, a másikon ez állt: Cleveland–Ohio. Hosszú utca vezetett a sorompótól a városba, messzire el lehetett látni, egy kicsiny térig, ahol a missziók épületein angol, amerikai, francia, svéd zászlók lengtek, örökös ünnep a gettó közepén. Az egyik ház falán meszelt arab íráson akadt meg a szemem. Al ard. A föld. Az ország. Sejtelmem sem volt arról, hogy mit hirdetett ez a meztelen főnév, amely most a jelzők és határozók irányításától megfosztva, sokatmondó lett, minden betű a háromszorosára növekedett.
Kopott, fáradt emberke ácsorgott a közelemben, ólmos tekintetében a rosszul fizetett hivatalnokok hervadt gőgjével, s egy kupac elhajigált konzervdobozt bámult.
– Az utcákat azért rendben tarthatnák – szólt hozzám, mintha tőlem várna intézkedést.
– Hiába minden – mondtam. – Elmaradottak.
– Lusták – mondta. Kirívóan német hangsúllyal ejtette a szót.
– Rendetlenek – mondtam.
– Piszkosak – mondta.
– A németek tiszták – mondtam.
– Na ja, a németek – kis kuncogást nyelt le.
– A németek rendesek – mondtam. – Jó katonák.
Gyanakodva mért végig. Egyszeriben nem tudta, hányadán áll velem. S tett egy kísérletet.
– Azért ez nem szerencsés – kezdte.
– Micsoda?
– A drótkerítések, meg ez az egész – mondta. – Félni azért nem kell tőlük.
Szigorúan néztem rá.
– Így nem szabad beszélni. Így csak a kommunisták beszélnek.
Megijedt.
– Nem vagyok kommunista – mondta.
– Miért? – emeltem föl a hangom. – Az sem szégyen.
– Nem mondtam, hogy szégyen – motyogta meggyötörten. – Azt mondtam csak, hogy nem vagyok kommunista.
– Vigyázni kell – mondtam, s ezzel ott is hagytam ezt a feldúlt kis embert, zavaros kétségei között, és elindultam a drótakadályok mentén, cél nélkül és figyelmetlenül.
Semmi fontosat nem kerestem. De nem is láttam semmi figyelemre méltót. Egy gyerek úgy tett, mintha követ dobna felém, de üres volt a keze. Lefátyolozott asszonyok kapualjakba menekültek a tekintetem elől, koldusok lóbálták füstölőiket. Szórakozottan betűzgettem a zománca vesztett táblákon az utcák nevét, de ennek sem volt jelentősége a számomra. El Magrabi utca. Kamel utca. Savarbi Basa utca. Az Ataba el Hadra utcában fehérre festett, nyitott Ford kocsi kattogott, őskori kocsi volt, oldalán vörös félholddal, mentőautónak használhatták. Magas, hajlott hátú öregúr lépett ki a kocsiból, hegyes, ősz bajuszával, rövidre nyírt körszakállával megtévesztően hasonlított a képre a Simon Artz cigaretta dobozán. Régimódi európai ruhájához piros fezt viselt, s tömött orvosi táskát tartott a kezében. Észrevette, hogy figyelem, hátraszólt valamit a sofőrnek, aki azonban ügyet sem vetett rá, kefiába burkolt fejét az ülés támlájára hajtva pihent. Az öregúr azután apró, tipegő lépésekkel közeledett felém, s mereven rám szegezte közben a szemét, menekülésre kész óvatossággal. Amikor a kerítéshez ért, meghajolt, táskáját a földre tette.
– Good evening – köszönt, kissé kényeskedő hangsúllyal.
A drótakadályok partjain legalább kétméternyire álltunk szemben egymással.
– Good evening – mondtam én is. – Értek arabul.
Az öregúr lehalkította a hangját.
– Nem vagyok arab – közölte hunyorogva. – Török vagyok. Török ember, uram. – Nyugtalanul körülnézett. – Érti, mit akarok ezzel mondani?
– Értem – mondtam. – Azt akarja mondani ezzel, hogy nem arab.
– Úgy van. – Az öregúr elismerő bólintással adózott értelmemnek. – Török vagyok.
Azután bármit mondott az öregúr, a végén mindig lehalkította a hangját, és mindig körülnézett, és minden mozdulatának nyomatékot adott valami fura, gyanús mozdulattal.
– Ötven esztendeje élek Jaffában – suttogta, s ehhez a közléséhez a keze fejét hanyagul a csípőjének támasztotta, alsó ajkát előrebiggyesztette. Kínos gonddal őrizte tekintélyét, amely pecsétes és foltos volt, mint a ruha, amit viselt.
Csomós, ősz haja fölött a piros fez alján vastag, fekete karikát vont a zsír. A fez bojtjának szálai rojtosak voltak, akárcsak a fakó, szürke, háromnegyedes kabát szélei. Laza csomóra kötött nyakkendőjét széles, aranyozott tű szorította az ingéhez, de inkább emlék volt a tűn az aranyozás.
Kis hallgatás után úgy hadarta el, mint egy összeesküvés jelszavát:
– Az apám volt a vilajet tisztiorvosa.
Igyekeztem elragadtatott képet vágni.
Az egyenruhámat vizsgálgatta, a vállpántra tűzött szalagon a két párhuzamos kardot, a Goláni hadosztály jeleit.
– Kapitány voltam az első világháborúban, uram. – Megint lehalkította a hangját. – Német vaskeresztet is kaptam. – Körülnézett, a szája elé tette nikotinos, barna ujjait. – De én, uram, nem Hitlertől kaptam, mint a mufti. – A szemem közé nézett, és már úgy mozgatta ajkait, mint egy hasbeszélő. – A diplomám is a berlini egyetemen szereztem.
Nagyon boldog voltam.
– Ja, das war nur einmal – sóhajtotta az öregúr, s belső zsebéből bádog cigarettásdobozt emelt ki szertartásosan, valamiféle egyiptomi cigaretta kék dobozát. Minden mozdulatára vigyázott, hogy megfelelő benyomást keltsen, s csupán nagyon finom tárcákat nyitnak ki úgy, ahogy az öregúr pattintotta fel a horpadt bádogdobozt. Rágyújtott, a füstöt is méltósággal fújta ki, szemét égre meresztve, mint egy müezzin, mielőtt elkezdi az imát. – Ja, das war nur einmal. – Előrehajolt, a fejét valósággal bedugta a tüskés dróthálók közé, és annyira suttogott, hogy alig értettem. – A szultán volt az első, aki támogatta a cionizmust. Hallott erről, uram?
– Hogyne – mondtam. – A szultán megtette a magáét.
– És látja, uram, és mégis… – pislogott szemrehányóan – mégis itt vagyok. Nem tettek különbséget. Érthető ez, uram?
– Nem – mondtam. – Ez nem érthető.
– A szultán tudta, hogy mit tesz. Azt mondta, adjunk lehetőséget ennek az intelligens népnek, mert a zsidók intelligensek, ezt senki sem tagadhatja. A törököknek csak hasznuk lehet a zsidókból. A zsidók a trágyából is aranyat csinálnak, már bocsánat. A zsidók szorgalmasak, és ha egyszer valamit elkezdenek… Palesztinában bebizonyították, uram, egy Amerika lesz ez az ország. S a szultán ezt előre látta, uram.
– Családja van? – szakítottam félbe.
Csodálkozva nézett rám, és kurta-fura vihogás tört ki belőle, inkább nyöszörgésnek hallatszott.
– Cukorbeteg vagyok – nyögte válaszul, és enyhén megriszálta az alsófelét. – Tudja, uram, mit jelent ma inzulint szerezni? – és sejtelmesen rám aggatott egy újabb titkot. – Ha dr. Rosenthal Tel Avivból még élne, nem tartanék ma itt, uram. Na, ja, das war nur einmal.
Két férfi lépett a sarkon túl az ócska Fordhoz, s komor képpel megálltak előtte.
– Dr. Rosenthal – ismételte az öregúr –, Émile Zola utca…
A Ford mellett az egyik férfi a nyakánál fogva, durván felrázta az alvó vezetőt, a másik belerúgott az első keréken a gumiba. A puffanásra az öregúr hirtelen hátrafordult, és önkéntelenül hátrált is valamit. Többé nem is vett tudomást rólam, egy pillanatig meredten nézte a két kevéssé bizalomgerjesztő férfit, azután sebesen csoszogni kezdett feléjük. Azok nem várták be. Amikor a távolság már csak néhány lépésre csökkent, lomhán odébb mentek, s eltűntek a sarkon túl, egy deszkapalánk mögött, ahová én már nem láttam. Az öregúr megbűvölve követte őket. A sofőrt láthatólag nem érdekelte a dolog, a nyakát tapogatta, ahol megragadta az egyik férfi, s kiköpött az útra. Nem mozdultam a helyemről, lenyűgöztek a félelem és fenyegetés ismeretlen kapcsolatai, és nem csodálkoztam volna, ha egyszerre éles üvöltés szakad ki a palánk mögül, a fülledt homályból. De egészen más történt, mint amire vártam. Az öregúr kisvártatva bárgyú elégedettséggel visszatipegett, s még rágcsált is valamit útközben. Beült a kocsiba, megtapogatta a sofőr nyakát, elég sokáig tapogatta, s a fejét csóválta. Azután elhajtottak. Azután én is elindultam, de továbbra is a drótakadályok mentén ballagtam, s bámultam továbbra is a semmitmondó utcatáblákat. Imad ed Din utca, Bab el Bahari utca… Nyers téglával burkolt zárdai kápolna képezte a határt egy helyütt, francia zászló kókadozott a csenevész torony keresztje mellett, s a nyitott ablakon át kislányok hangja hallatszott, az egyhangú litánia: Seigneur, ayez pitié de nous… Père, ayez pitié de nous… Jésus-Christ, ayez pitié de nous…
A kápolna falát is sűrűn borították a hirdetmények: kik, hogyan, milyen igazolásokkal vehetik át az élelmiszerjegyeket…
1925. május 10-én, éppen
száz évvel ezelőtt született Kardos G. György. Sokan, sokféleképpen emlékeztek
meg az évforduló kapcsán a kiváló emberről, nagyszerű íróról, csodálatos
újságíróról.
Ex-népszabis kollégáimmal, barátaimmal közösen szerkesztett „Bächer Ivánnak
szeretettel” emlékoldalunkon mi is publikáltunk egy bejegyzést, nagyon sok
linkkel felszerelve. Ezzel próbáltuk felidézni Kardosgé legendás alakját. https://www.facebook.com/bacherivannakszeretettel/posts/pfbid0XJYXjDzZojr5AfkPFwZyK62fuYxnkzXdMgjd6NQRchK19ZwD1h8dxqK4GHssQ9e7l
Kardos G. György emléke régóta, centenáriumi alkalom nélkül is fontos számomra.
Szívesen olvasom hosszabb és rövidebb írásait is. 2025 májusában újra
elolvastam a világhírű „Avraham Bogatír” mellett egy kötetben megjelent,
kevésbé nagy figyelmet kapott palesztinai témájú regényeit: a „Hová tűntek a
katonák?” és „A történet vége” címűt.
Kiválasztottam néhány lenyűgöző részletet, amelyeket mindenki figyelmébe
ajánlok. Olvassunk Kardosgét, őrizzük közösen emlékét!
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/hefciba-nagyon-szep-az-arabok-is-igy.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/nem-kedvelem-az-izraelitakat-de.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/egyiptom-nem-jo-mondta-druz-hadnagy.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/felelmetes-osanya-de-neve-az-csodalatos.html
http://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/giora-farkas-aki-tori-meg-magyart-es.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/a-beduinok-mutogattak-egymasnak-papirt.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/a-beduinok-nem-olvasnak-izraeli.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/januarban-mar-egyetlen-fellah-sem.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/abu-ali-hogy-hivjak-most-ezt-az.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése