Kertész Imre halálának szomorú napján, 2016. március 16-án előkerestem - ha másért nem is érné meg ezt a blogbejegyzést, néhány idézet a Sorstalanságból igazi élmény lehet.
Kertész Imre kitüntetése és a Sorstalanság
Sokunk
számára megfejthetetlennek látszó rejtély az Orbán-rezsim
vezető képviselőitől magas kitüntetést átvevő Kertész Imre
magatartása. A Sorstalanság szerzője, az egyetlen magyar
Nobel-díjas író véleményével, gesztusaival hosszú éveken át
segítette tájékozódásunkat. Most azonban nem zavarták Schmidt
Mária sunyi méltató szavai, ami nehezen érthető az elkeseredett
demokraták számára. Nem értjük, miért nem zavarta az a
látványos, félreismerhetetlen cinizmus sem, amivel éppen ezt a
Göring, Ribbentropp, Teleki által megpecsételt kitüntetést
adományozták - éppen neki...
Pontosan
Kertész Imre nagy műve, a Sorstalanság segíthet azonban - ha
megfejteni nem is, megközelíteni - Kertész Imre személyes
döntésének talányát. Erre akkor gondoltam először, amikor
Fiderikusz Sándor műsorvezető az ATV-n látható műsorában
beszélgetett minderről Kertész Imrével, és kérdésére („Miért
vette át a Szent István Rendet?“), az író lenyűgöző
egyszerűséggel felelt: - Amit az embernek kínálnak, azt el kell
fogadni...
Tényleg,
milyen egyszerű ez, értelmetlen a sok egyfelől-másfelől és
miszerint, az elemzések, latolgatások és morális alapon egymással
szembefordító viták. Kertész Imre azt a szót is használta
egyszerű, közvetlen magyarázatában, hogy ez amolyan
„gentlemanlike“ dolog. Annak az államnak az elnöke, amelynek ő
polgára, kitüntetést adományoz, amit a kitüntetett átvesz, és
pont.
Kertész
Imre nagyon hosszú utat tett meg, amíg visszaérkezett ide, és
újra megtalálta ezt a hangját. Miért mondom ezt? Mert a 2014-es
nyilatkozatban a Sorstalanság tizenöt éves elbeszélőjének,
Köves Gyurinak a hangját hallottam meg ismét. Az egyenesen és
egyszerűen gondolkodó, becsületes, hátsó gondolatokat nem
keresgélő „jó gyerekét“. Aki emiatt nemhogy nem érti, de
sokáig el sem hiszi azt a mérhetetlen gonoszságot, azt a
felfoghatatlan ártó szándékot, amely sok százezer
honfitársunkkal együtt azt az iskolás fiút is maga alá gyűrte,
lépésről lépésre tovább taszigálta a teljes kifosztás útján.
Köves Gyuri hangját, aki valami megejtő ártatlansággal írja le
a rámpát, a haláltábort majd a lassú halálos ítéletnek
számító munkatábort. Ezen a naivitáson lepődtünk meg, ez
fakasztott sokszor keserű mosolyt, és bármilyen furcsa, ezt
szerettük meg... (Nem mellesleg, a Sorstalanság kiadását először
visszautasító, jó szemű kiadói lektorok is Köves Gyurinak ezt a
természetes, a világra nyílt tekintettel néző világlátását
szúrták ki, éppen ezért utasították el a művet – lásd a
verdiktet Kertész Imre A kudarc című kötetének 140.oldalán:
„Lektoraink egybehangzó véleménye alapján regénye kiadására
nem vállalkozhatunk (…) az „iszonyatos és megrázó téma”
nem válik megrendítő élménnyé, és ez „elsősorban főhősének
furcsa reakcióin múlik”. /Magvető, Harmadik kiadás/.)
Néhány
idézet a Sorstalanságból (Magvető, Budapest, Harmadik kiadás):
71.
oldal: (a rendőrség által összeterelt sárga csillagos embereket
a csendőrlaktanya felé hajtják, egy villamos keresztezi a menet
útját, valaki felugrik rá.)
„magam is körülnéztem, bár inkább csak, hogy úgy mondjam, a játék kedvért, - mert hisz egyéb okot nem láttam rá, hogy elinaljak –, s azt hiszem, még lett is volna rá időm: de hát aztán mégis, a becsület érzése bizonyult bennem az erősebbnek.”
„magam is körülnéztem, bár inkább csak, hogy úgy mondjam, a játék kedvért, - mert hisz egyéb okot nem láttam rá, hogy elinaljak –, s azt hiszem, még lett is volna rá időm: de hát aztán mégis, a becsület érzése bizonyult bennem az erősebbnek.”
(később,
mikor Köves Gyuri meglátja a gyűjtőhelyen a Csepel-szigeten vele
együtt lekapcsolt fiúkat, megjegyzi: „ott voltak körülöttem...
ők is mind becsületesek voltak.” - 77. oldal)
80.
oldal: az értéktárgyak után kutató csendőrségi motozásnál:
„úgy tartottam értelmesebbnek, hogy semmit se kifogásoljak,
magától értetődően.”
90-91.
oldal: a téglagyárban egy házaspár is önként jelentkezik a
„munkára” szervezett első transzportba. Egy kérdezősködőnek,
aki azt tudakolja, ők is az utazás mellett döntöttek-e, a férj
„csupán azt az egy meglepődött kérdést adta válaszul: - Hát
menni kell, nem?... - S amilyen egyszerűnek, végső soron éppoly
igaznak is éreztem ezt az észrevételt.”
171-172.
oldal: „új dologba legelsőbben mindenütt, még egy koncentrációs
táborban is jó szándékkal fogunk – én legalább úgy
tapasztaltam: egyelőre elegendő jó rabbá válnom, a jövendő
majd meghozza a többit – nagyjában-egészében ez volt a
felfogásom, erre alapoztam az életvitelemet, ugyanúgy egyébként,
ahogy azt általában másokon is láttam.”
Talán
nem csak én érzem a rokonságot Kertész Imre 2014-es mondatával:
„Amit az embernek kínálnak, azt el kell fogadni...”
Vajon
tudatos írói performansz-e Kertész Imre részéről, hogy a
kitüntetéssel kapcsolatos jelenkori gesztusával hajdani főhőséhez,
Köves Gyuri világhoz való viszonyához tér vissza? Nehéz
megmondani. Teljes komolysággal mond véleményt, nem kacsint ki
ránk, hogy megkönnyítse az értelmezést.
Latolgatásainkkal,
fontolgatásainkkal, pró és kontráinkkal egyedül hagy bennünket.
Ugyanúgy hagy egyedül, ahogyan a Sorstalanság utolsó oldalain a
Budapestre visszatért túlélő, Köves Gyuri egyedül hagyta az őt
„megérteni” próbáló, a láger-beszámolókat saját
elképzeléseik rendszerébe belefoglalni igyekvő, szánakozó vagy
éppen dühösen ítélkezni próbáló pesti ismerősöket...
(MTI-fotó: Nándorfi Máté)
