Drága Klára, persze Rád gondoltam, sírva és nevetve...

Megnéztem a Hölgy aranyban című filmet (http://www.imdb.com/title/tt2404425/), Maria Altmann és az ifjú Schönberg-unoka, Randy Schoenberg ügyvéd kegyetlen küzdelméről egy családi kincs visszaszerzéséért. Maria Altmann nagynénjének portréja Európa aranykorában készült, a 20. század első évtizedében, a bécsi polgárság békés és biztonságos gyarapodásának idején. Gustav Klimt a család kérésére készítette el Adele Bloch-Bauer portréját (Adele Bloch-Bauer I (New York, Neue Galerie), 1907, Öl auf Leinwand, 138 × 138 cm), „és ennek a portrénak a sorsa többszörösen is jelképpé vált.

A nácik embergyötrő, az osztrák zsidóságot legyilkolásuk előtt meggyalázó, dehumanizáló kampányának szerves része volt, hogy behatoltak a családi otthonokba, és perverz gyönyörrel tették rá mancsukat a legszemélyesebb tárgyakra. Habár Klimt művészetét az ő „fejlett ízlésükkel” „degeneráltnak” vélték, természetesen a gyönyörű nagynénit is elrabolták (a portré modellje addigra már fiatalon elhunyt, a filmben el is hangzik, hogy milyen szerencse, hogy nem kellett látnia, mi lett a hazájából.

A filmet – és különösen Helen Mirren (az idős Maria Altmann szerepében) alakítását – már méltatták. (Én például egy kiváló kolléga, Biczó Henriett ajánlatára figyeltem fel; http:/www.szabadfold.hu/aktualis/holgyek_tortenete ; a Népszabadságban Papp Sándor Zsigmond írt recenziót http://nol.hu/kultura/mese-cselloval-1535067 , ők, és mások is egybehangzóan Helen Mirren teljesítményét emeleik ki ) - e méltatásokhoz nem is teszek hozzá semmit.

Személyes okból írom ezt a bejegyzést. Azt próbálom dokumentálni, mitől rendültem meg annyira, hogy a zsöllye sötétjében egészen elérzékenyültem.

Nap mint nap újrateremtik a szorongató korszak erkölcsi állapotait...

Az egyik az a sokkoló élmény, hogy a náciknak a lábukat szétrakó osztrák hazaárulók örök szégyenében, mint egy kegyetlen tükörben többszörösen is magunkra, hajdani és mai magyarokra ismertem. Az Adolfékat virágesővel fogadó Bécs, a zsidókat lépten-nyomon feljelentgető buzgó lakosaival, a gyalázatos utcai jeleneteket farkasörömmel élvező, amúgy „jól öltözött” csőcselékével (a csőcselék egyáltalán nem egyenlő a „lumpennel”...), ez bizony nem különbözik a Horthy-világ magyar szellemi leépülésétől és tömeges hétköznapi bűncselekményeitől. A legyőzésük után szembenézésre képtelen, magát áldozatnak hazudó osztrák közvélemény is rokonra talál a Szabadság téri „megszállási emlékművet” és hasonlókat állítgató, magyar fideszes-jobbikos csőcselékben. Az az osztrák „hazafi”, aki – mint a filmben felemlítik - a Waldheim náci múltját leleplező osztrák újságírót köpi le és bélyegzi „árulónak”, tömegével találna társra hasonló színvonalú magyar „hazafiakban”. A helyzet annyiban még rosszabb is az osztrák állapotoknál, hogy itt manapság népszerű, széles körben támogatott, fenyegetően előrenyomuló erők a magyar történelem legalját, legsötétebb korszakait képviselő aljadékok. A Jobbik és a Fidesz népe semmit sem tanult, semmit sem bánt meg, és nap mint nap újrateremti a Hölgy aranyban című filmben megjelenített, szorongató korszak erkölcsi állapotait. - Már meg sem lepődtem, amikor a kitűnő filmet az interneten kommentáló sötét alakok fanyalgását megláttam – na, miről is? Hogy „már megint a holokauszt”, stb., stb... Van tehát ok az elkeseredésre Budapesten élő, a józan eszét megőrizni próbáló magyarként.

Vagányság, makacs kitartás, hihetetlen harci kedv...

A másik ok, ami megrendülésemet okozta, ha gyásszal kapcsolatos is, kellemesebb, személyes ok. Helen Mirren egészen zseniális alakítását élvezve egy percen belül eszembe jutott immár több mint másfél évtizede eltávozott csodálatos mentorom, Rudas Klára. Ugyanaz a vagányság, a felvállalt ügyben szinte a beszűkültségig menő makacs kitartás, a törékeny testben megbúvó hihetetlen harci kedv. A fesztelen szabadság, ahogyan nem ijed be egy tekintélyes ügyvédi iroda recepcióján sem a pénz hatalmi jelvényeitől, az a bátorság és elevenség, hogy mindenkiről és mindenről azonnal megvan a véleménye, amit jó hangosan ki is mond. Maria Altmann, ahogyan Klára is, ahol egyszer megjelent, ott nagyon is jelen volt, teljes valójával, lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni. Önkéntelenül elmosolyodtam a jeleneten, amikor késő éjjel rátelefonál a fiatal felesége mellett pihenő ügyvédre – bizony, ez is ismerős. Meg az örökös feszültség, a beszólások, annak érzékeltetése, hogy kényelmetlen jelenség tud lenni, és közben szerethető, tiszteletre, megbecsülésre méltó.

Egyszóval, Klára emlékének élénk felidézését is köszönöm a Woman in Gold alkotóinak és különösen Helen Mirrennek. Sokszor gondolok Rudas Klárára, a legkülönbözőbb kontextusokban jönnek elő gesztusai, mondásai, személyisége, a tőle kapott könyveket, dedikációkat, grafikáit kincsként őrzöm – és most már lesz egy remek film is, amit a polcomra tehetek, és segítségével újra meg újra felidézhetem ennek a kiváló embernek az alakját.

Semjén és szegény államalapító István király

Az érdeklődő közvélemény figyelmét természetesen az ragadta meg az idei gusztus20-kotmányunkünnepe-ünnepiszónoklatok kínálatából, amikor Semjén Zsolt megannyi kicsi Szent Istvánt vízionált, ahogy körbepillantott a mi népünkön...

Igaz, ami igaz, erős vízió, kitűnő anyaghoz juthattak az ünnep előestéjén a stáb tagjai.

Az én érdeklődésemet viszont inkább az keltette fel, ahogy - már megint - átirkálják a történelmet fidesz-kdnp-ék. Vagy inkább átirkálás helett "visszairkálják", a 20. század huszas-harmincas-negyvenes éveinek önsorsrontó szellemében.

Az MTI ismertetője szerint ugyanis a mi szellemi-lelki atyánk, Zsolt elmagyarázta nekünk az államalapító életművének értelmét is, így:

"Szent István a keresztény állam létrehozásával közjogi egységbe foglalta a magyar nemzetet, így a törzsek Magyarországából létrehozta az apostoli Magyar Királyságot. “Innentől kezdve ez az acélabroncs tartotta meg a kulturális értelemben vett nemzetet” – fogalmazott, hozzátéve, a kulturális és a politikai nemzet fogalmai azóta is szétválaszthatatlanok."

Tényleg nem akarok én kekeckedni, meg nem is vagyok középkorász szakértő, de ezt az egész semjéni katyvaszt sokkal inkább a Horthy-korszak ideológiai ámokfutásához érzem közelebb, mint a kora középkori valósághoz. Magyar nemzet, sem politikai, sem kulturális, nem jött létre az államalapítás után egészen az újkori nacionalizmusok ébredéséig. A magyar koronához sokféle nép, kultúra, tartomány tartozhatott és kapcsolódott is, sokféleképpen. Középkori kötelék fűzött mindent és mindenkit a Magyar Királysághoz, aki a korona fennhatóága alá került. De ettől nem olvadt be feltétlenül a magyarságba, ezt nem is követelte senki.

A mindenkori magyar királyság fennhatóságát kellett elfogadni, vagyis az, akit akkori értelemben "magyarnak" tekintünk, egészen más, mint mai magyarság-fogalmunk.
Jó példa lehet az István király után fél évezreddel magyar nemzeti hőssé vált Zrínyiek identitása: egyszerre kiemelkedő horvátok és ugyanakkor a legnagyobb magyarok közé is beléptek török- és Habsburg- ellenes teljesítményükkel.

Szóval, ilyen okokból nem tetszik az a látszólag üres szónoki kijelentés, hogy "a kulturális és a politikai nemzet fogalmai azóta is szétválaszthatatlanok" - nem beszélve arról, hogy mi mindent vonhat ez maga után a mai helyzetben, amikor a magyar politikai és kulturális nemzet határai egyáltalán nem esnek egybe. Amint egyetlen más nemzet esetében sincs ilyen egybeesés...

A putyinizmus agresszióinak példáján láthatjuk, hogy ha egy diktátor a maga eszközeivel "megoldást" keres az efféle kellemetlenségekre, abból mi lesz.