AKG-s pólóban könnyű ismerkedni:-)

Alternatív Közgazdasági Gimnázium feliratú pólómban mentem végig az utcán. Gondolkodtam ezen-azon, el is felejtkeztem már a rajtam virító feliratról, ezért meg is lepődtem, hogy az egyik lámpánál zöldre várva a túloldalról egy srác hevesen kalimpálni kezdett.
A fazon szimpatikus volt, nálam vagy harminccal fiatalabb, tök ismeretlen arc. Hátra is néztem, mert azt hittem, ott állnak körülöttem vidám cimborái.
Csakhogy nekem integetett.
Ahogy a zöld lámpánál átbaktattunk egymással szemben, mellém érve széles mosollyal mondta: - AKG! Én is oda jártam! Zseniális suli!

Mondjuk én sajnos nem oda jártam, akkoriban a kiváló Horn-pedagógus dinasztia még más projekteken dolgozott, de nem volt módom elmondani a jópofa fazonnak, honnan van a pólóm. Ezúttal pótolom, ha véletlenül olvasnád blogbejegyzésemet, most minden világos lesz:-)

Íme, AKG-s pólóm története, egy remek délután emléke a gimiből. Az alábbi linken leírt beszélgetés végén kaptam ajándékba a nagy sikert aratott pólót.

http://tamastibi.nolblog.hu/archives/2013/12/21/Korululjuk_az_asztalt_barmilyen_szegenyes_is/  Körülüljük az asztalt, bármilyen szegényes is
tamastibi|2013. dec. 21. 4:51

(A fotókat 2013 decemberében készítettem, azon a délutánon.)

Makovecz-szobor: Jól kifundálták, hová állítsák

FARAGÓ LÁSZLÓ - és kiváló barátja, RUDAS KLÁRA - emlékére

Az Orbán-rezsimnek kezdettől fogva volt érzéke a szimbólumokhoz. Ha megfigyeljük a korszak történetét, a szimbólumok felmutatásával következetesen messze elől járt. Ezen a nyelven mindig többet mondott el szándékairól és terveiről, mint amit az önmagát mindig nyugtatgatni próbáló nyilvánosság elképzelhetőnek tartott róluk. Aztán utólag rendre kiderült, hogy sokkal többet is tartogattak a tarsolyukban.

Így van ez az újabb döbbenettel is: Orbánék ismét elhatározták, hogy erős nyomot hagynak a jobb sorsra érdemes fővárosban. Rájöttek, hogy már csak egy jókora Makovecz-szobor hiányzik ennek a városnak. S honnan máshonnan - a Lánchíd budai hídfőjétől üzenne az alkotás a mindenkori pestieknek. Azt pedig, hogy ha megvalósul, mi lesz ez az üzenet, vérmérséklettől függően erősebben vagy békülékenyebben is meg lehet majd fogalmazni.

Miért lenne tökéletes ez a helyszínválasztás? A közéleti publicisztika legnagyobbjai, az irodalom és a filmművészet alaposan dokumentálta, hogy huszadik századi történelmünkben a fővárosnak az a része, a Krisztinaváros, Víziváros, a Vár, a Tabán jellegzetes szellemiség jelképévé vált.

A Makovecz-szoborról és a megjelölt helyszínről szóló híreket figyelve azonnal eszembe jutott egy elfeledett kiváló szociáldemokrata gazdaságpolitikus, publicista, Faragó László „Krisztina” című írása. 1946-ban jelent meg (rövid időre, mert a könyvet megjelenése után eltüntették) Faragó László „Írástudók árulása – írástudók helytállása” című kötetének előszavaként. A szerző 1945 előtt sem rejtette véka alá nézeteit a Horthy-korszak elitjének erkölcsi-szellemi színvonaláról, 1945 után, a friss élmények hatására pedig úgy ítélte meg, eljött az idő, hogy „mérlegre kerüljenek az írástudók”, és addig, amíg senki nem tagadhatja le, hová vezetett mindez, ne merüljenek feledésbe a megalkuvások, gyávaságok. Keményen kiosztott mindenkit, akit megilletett, nem remegett meg a tolla tekintélytiszteletből.

Mielőtt azonban sorra vette a személyeket, a jelképpé vált szellemiséget – ahogy Faragó megfogalmazza, a „te” és a „maga” közötti ég-föld különbség világnézetét – a „Krisztinát” jellemezte, nem sajnálva a vitriolt.

„A felrobbantott Gömbös-szobor lábán hiányzott az őszinte felírás: 'legnagyobb fiánk emelte a Krisztina'. És a moziban vetített széttört magyar térkép aljára is odakívánkozott a mezítelen valóság: 'a Krisztina országa'... Az egész Krisztina egyetlen titkos társaság volt. Országzászlós, irredenta illetményszámfejtőség” - írta Faragó László. Külpolitikánk? Zsidókérdés? Antibolsevizmus? irodalom és műveletlenség? Szellemi prostitúció? „Minden kérdés, minden tárgy, minden gondolat valódi értelmét és értékét” a Krisztina adta meg – sorolta.

„Huszonöt és fél évig élt és uralkodott Magyarország fölött a Krisztina. Élhetett és uralkodhatott azért, mert az ország egyetlen közhivatal volt, és ebbe csak a Krisztinán át volt bejárás, és csak errefelé volt – a kijárás is. Ennek a Magyarországnak minden szellemi megnyilvánulása aszerint került a tompa füleken át a tompa agyakba, aszerint fogadták be (Zsolt Bélát plagizálom) az ecet- és egérszagú előszobákon és uborkásüveges spájzon át a szalonok, sőt a hálószobák, ahogyan őket szolgálta.(...)

A Krisztina egyetlen öntözési hivatalról álmodik, ahol ezer kis térképes rajzolt csatorna viszi mindenhova: a Tiszahátra, a Dunántúlra és a kozmopolitizmussal, szocializmussal, bolsevizmussal fertőzött utódállamokba az új, szociális, régi, keresztény, nemzeti, irredenta, németbarát, sovén-magyar, jobboldali, békés, háborús, legitimista, kormányzóhű, de mindenképpen öntözőhivatali világnézetet” - jellemzi ezt a szellemet Faragó László.

„A Krisztinában nagy a szociális fogékonyság. A tót telekspekulánsok és sváb boltosok tisztviselővé kracholt családjai, a levitézlett szolgabírák és esküdtek kijárnak a kísérleti telepekre, szemtől-szembe nézik a „tisztelt proletárt”. Tanultak 1919-ből. Magukhoz ölelik a népet, amely mosni jár hozzájuk. A Krisztinában most már minden második vasárnap kimenőjük van a cselédeknek, és a bérüket is rendszerint megkapják.(...)

Az urak túlnyomólag csak újságot olvasnak. Új Magyarországot. Milotay és Rajniss dialektikája megejti és fölkavarja őket. És miután a Vár és a Belváros, e két olimposzi negyed nem mutat más utat, a Krisztina fölesküszik a lelkéből lelkedzett két krisztinaira, aki nyilván nemcsak igazat ír, de jól is írja, mert a krisztinai érzi, hogy ő ugyanezt ugyanígy látja, de megírni nem tudná.(...)

.

A tudományból – a Krisztinában is van tudomány – korszakonként más és más a favorit. Lelkesülnek Hóman-Szekfű részletre is kapható, félbőr történelemszemléletéért, geopolitizálnak a leendő diplomaták, falukutatnak azok, akik hírét sem hallották a módszeres szociográfiának, egyszóval bármilyen tudományról van szó, a maguk dilettantizmusával, közhivatalaival, gondolkodási restségével közelítik meg belőle a silányt és a selejtet.”

Így értette 1946-ban az írástudók 1919 és 1945 között elkövetett árulását Faragó László:....”eladta az országot a Krisztináért, a népet a kataszterért, a kultúrát a demagógiáért, a kritikát a szervilizmusért, a szabadságot a biztonságért, a kiállást a hivatalért. Eladta és eljátszotta Magyarországot, és most folytatná, ha ostobák vagyunk és tűrjük, hogy a Krisztina feltámadjon.”

Faragó László bizonyára egyetértene, hogy ha valóban lesz Makovecz-szobor egy jó magas toronnyal, tényleg oda való, ahová – mint hírlik - elhelyezni tervezik.

Ságvári-megemlékezés és hadiözvegyek – hogy jön ez a kettő egymáshoz?...

Idén sikerült úgy alakítanom nyári programomat – vagy inkább sok kis pechből némi szerencse is lett – hogy, bár nem reméltem, hogy így lesz, július 27-én éppen Budapesten tartózkodtam. Így aztán végre részt tudtam venni a II. kerületi Remíz Vendéglő és Kávéház kertjében, a hatalmas hársfa alatt tartott Ságvári-emlékgyűlésen.

Július 27-e a Ságvári elfogását megkísérlő csendőr- és rendőrnyomozók akciójának évfordulója. 1944-ben a mai Remíznél, azon a helyen alakult ki halálos összecsapás Ságvári Endre és az őt legyűrni próbálók között. Egy rendőr halálos sebet kapott, ketten megsebesültek - egyikük lövése pedig megölte Ságvári Endrét is.

Nem a 2000-es évek elejétől Ságvári ellen kibontakozó szélsőjobboldali kampánnyal akarok itt foglalkozni. Nem is a második világháború tanulságait semmibe vevő hazai szellemi elsötétítéssel. Még csak nem is a baloldali vagy liberális válaszokkal (ez utóbbiból bőséges csokrot állítottunk össze „A Ságvári-dosszié” című 2006-os kötetben. A kötet egyik szerkesztője voltam, amire máig büszke vagyok. Akit a téma érdekel, annak melegen ajánlom.)

Arról írok itt, hogy az ős-hársfa alatt állva tegnap megpróbáltam visszaidézni azt a nevezetes halálos tűzpárbajt. Ságvári Endre bátorságára gondoltam, és bár a hely, ahol álltunk, már nem hasonlít a hajdani helyszínre, úgy éreztem, lelkileg is ott lehetek a legközelebb a történtekhez.

Közben elkalandoztak – vagy inkább továbbgördültek – gondolataim. Több mint hét évtized távlatából az ellenségről, a náci megszállás alatt működő, népirtást elkövető Horthy-államgépezet tagjairól is elgondolkodtam. 

Pontosabban: eszembe jutott egy friss hír: egy minapi kormányrendelet a II. világháború alatt elesett magyar katonák és csendőrök még élő özvegyeinek, árváinak biztosít nyugdíjkiegészítést.

Ez ott, a Remíz kertjében álló hársfa alatt valahogy a Ságvári-ügyhöz tartozónak tűnt. 1944. július 27-én magyar csendőrök és rendőrök vívtak tűzharcot egy háborúellenes, antifasiszta mozgalom fegyveres vezetőjével, és a hatósági közegek egyike közben elesett. Ha a halálos áldozatnak vannak még élő leszármazottai, és érvényesek rájuk a feltételek, a most megítélt némi pénz jelképesen enyhítheti annak a családnak sok évtizedes megpróbáltatásait. Márpedig megpróbáltatásaik biztosan voltak.

Nincs ezzel a nyugdíjkiegészítéssel semmi baj, sőt. A békeidő dolga a helyreállítás, a hátramaradottak jövőjének biztosítása, a fájdalmak enyhítése.

Az utókor másik feladata viszont, hogy észnél legyen, és ne keverje össze a dolgokat. Az, hogy a második világháborúban elesett összes magyar katona és csendőr még élő özvegyei és árvái állami kiegészítéshez jutnak, a túlélők, a családok iránti gesztus. Ne legyen azonban félreérthető az üzenet. A háború, amiben a magyar katonák és csendőrök a sötét oldalon harcoltak – sokszor saját fegyvertelen népük elleni szolgálatban - és életüket vesztették, bűnös háború marad. A rezsim, amit szolgáltak, a magyar nép jövője érdekében pusztulásra volt ítélve.

Jó példa minderre az 1944. július 27-én Budán, Ságvári Endrével vívott tűzharcban elesett rendőr sorsa - és Ságvári igazsága.

Újraéled a stupid Kádár-kori bölcsesség

"Nem bánom én, fiam, csak ne legyen kötelező" - ezzel sok évtizedes tréfával próbálta elütni hétfői "vezércikkében" az északkeleti megyék lakosságának szájíze szerint szerkesztett sikerlap az idei Budapest Pride óriási sikere felett érzett zavart. http://www.boon.hu/queer/2875098
Az ereje teljében lévő hajdani pártfunkci és a lyukacsos trikójában a telken sörhasát vakaró "kádári kisember" kacsintott így össze, ha mindenáron nyilatkozni kellett valamit a "buzizmusról". Nagyon elmésnek képzelték ezt a viccet, mert mondtak is valamit ezzel, meg nem is. Volt ebben jó adag leereszkedő, megengedő paternalizmus, és persze annak a gyors jelzése is, hogy "mink persze nem vagyunk olyanok." Olyan volt ez, mint maga a Kádár-rendszer. Na persze, ha köllött, a munkásököl odacsapott, ahova köll, de ez a nagy megtorlások évei óta már csak a végső eszközként maradt a talonban.

Mit keres akkor ez a kitűnő "életigazság" 2015-ben egy publicisztikában, amely a fővárosban minden eddiginél nagyobb tömeget vonzó, végre szabad és felszabadult szellemű ünnepet hozó Budapest Pride-ra reagál? Ez a Hofi Géza legrosszabb pillanatait is felidéző tréfálkozás ott és akkor, ahol megjelent, tökéletes lenyomata a mai magyar helyzetnek. A főváros és néhány vidéki nagyváros - talán Pécs, Veszprém és Szeged tartozik ide - valami elképesztő távolságban él a magyar vidék egyre sötétebb korszakba forduló tömbjétől. Északkelet-Magyarország, Miskolc és különösen a hajdan jobb napokat látott nagyvárost körülvevő régió sajnos a legkirívóbb példa erre. Az újságíró a maga helyén jól érzékelte, hogy mi a teendője. A helyi napilap nyugtázza, hogy tőlük mindössze kétszáz kilométerre valami egészen másfajta világ van, mint náluk. Aztán jó messzire helyezi magát és az ő kedves olvasóit mindettől. Arról pedig végképp szó se essék, hogy a Pride nem szexről szól, hanem jogegyenlőségről, jogkiterjesztésről, alkotmányosságról, közös szabadságunkról.

Az idézett cikk utolsó két bekezdése:
"Természetesen párhuzamosan megfogalmazódtak erős kételyek is, a nemi betegségek terjedésével való riogatáson túl a nemzetkatasztrófa vizionálásáig.
S bár kár lenne a konzervativizmus hibájába esni, hadd idézzem régi tanárunkat, aki az egyik osztálytárs a témáról való érdeklődésére csak annyit mondott: nem bánom én, fiam, csak ne legyen kötelező."

Az alábbi írás 2013. július 22-én hajnalban került a STOP.hu Vélemény rovatába. A keresők a linket még őrzik, a portálon azonban nem találom a szöveget. Blogomban újra közzéteszem.
Ma, 2015. július 12-én, az idei Pride másnapján elolvasva úgy érzem, érvényes szöveg. (Fontos fejlemény persze, hogy idén még nagyobb volt a tömeg, ez már a nyugat-európai és amerikai fesztiválok hangulata, továbbá az sem lényegtelen, hogy - az eddigi hírek szerint - bár igény bizonyára lett volna rá, hiszen a sötétek ott ólálkodtak a menet körül, elmaradt az embervadászat.)

Bajban a szélsőjobb: nehezen megy a kudarc feldolgozása

  stop.hu 2013. júl. 22. | 05:33

Az idei Budapest Pride-on óriási színes, vidám tömeg mutatta be, hogy a főváros és Magyarország az élet pártján áll. A hisztériázó homofóbok pedig most először vehették észre, hogy nagyon-nagyon kevesek.

2013 nyarán a magyar nyelvű interneten jól nyomon követhető a homofóbok zavarodottsága. Egyik csoportjuk a magyar szélsőjobboldal fizetett és önkéntes internet-vitézeiből áll (az önkéntesek talán a legrosszabbak). Ez a gyászos társaság kiegészül a szélsőfideszes hiszterokeresztény gyűlölködőkkel.
Idén szokatlan produkcióra kényszerültek ezek a csoportok. Fel kellene dolgozniuk nyilvánvaló vereségüket, amit a melegjogi mozgalmakkal szemben elszenvedtek. Ez azonban - mint minden intellektuális erőfeszítés - nehezen megy nekik.

Csataterek
A magyar köztársaságpártiak a rendszerváltás óta ismétlődő csatákat vívtak és vívnak a sötét erők által stigmatizált csoportok emancipációja érdekében.
A legfontosabb küzdelem a cigányságot munkanélkülivé, saját hazájában páriává változtató gyűlölködők és közönyösök ellen folyik - sajnos egyelőre lényegében sikertelenül. A küzdelem 2013-ban vereségre áll, de még messze nincs vége ennek a háborúnak.

Teljes vereséget hozott viszont - és ez beláthatatlan, szörnyű következményekkel jár - a drogfogyasztás dekriminalizálásáért, a drogos életmódot választók vagy abba sodródók emberséges kezeléséért indított harc. Az első Orbán-kormány 1999-ben kiemelt célpontnak nyilvánította a stigmatizált drogosokat, és a rosszul informált, olykor egyenesen ostoba többségi véleményt kihasználva, a torz hiedelmeket erősítve, a középkorúakat és idősebb korosztályokat saját ifjabb családtagjaik nyomorgatására és üldözésére - de legalábbis ennek támogatására vette rá. A hazai közvélemény kisebb része, a téma részleteinek ismerői, liberálisok, a szó valódi értelmében vett keresztények, józan kriminalisztikai szakemberek, jogvédők megpróbálták az értelem hangját megszólaltatni. A drogfogyasztást bűncselekménnyé nyilvánító, az úton visszafordítható fiatalokat is üldözni rendelő kampány azonban a hazai politikai küzdelemben egyedül maradó jogvédő csoportokat sikeresen stigmatizálta. Az érvelni próbáló kis csoportok, az élni és élni hagyni elvére emlékeztető jogvédők nem számíthattak jelentős nemzetközi segítségre sem - ebben a kérdésben a fejlett nyugati világban is mindmáig döntő szavuk van a rendészeti (ál)megoldásoknak. Végeérhetetlen háború folyik a drogmaffiával, amiből csak a bűnözők nyerhetnek, az állam által magasra tornászott profitot.

A kevés győzelmek egyike
Mi, liberálisok azért néhány igazi sikernek is örvendezhetünk. Más közelítésben fogalmazva: a demokráciák egy-egy fontos területen a jogkiterjesztés, az emancipáció, a világ emberségesebbé válása felé haladnak. Ehhez persze le kell küzdeni az ostobaság, gyűlölködés gerjesztette politikai és ideológiai ellenállást.

A melegek, leszbikusok mozgalmának sikere egyike a kevés győzelemnek. A nemi orientációjuk miatt stigmatizált, rendszeresen megalázott, illegalitásba kényszerített kisebbségek (gyűjtőnevükön LMBTQ: leszbikus, meleg, biszexuális, transzszexuális és queer csoportok) a hatvanas években kezdtek igazán erőteljesen megszerveződni és a sarkukra állni Észak-Amerikában és (kis fáziskéséssel, a hetvenes években) Nyugat-Európában. A liberális demokráciák viszonyai között képesek lehettek az erőteljes önkifejezésre, amelynek egyik legfontosabb hagyománya az 1969. júniusi Stonewall-felkelés emlékére világszerte megszervezett Pride felvonulás. Masszív konzervatív politikai és ideológiai ellenállásba ütköztek azonban, amelyet a homofóbok leggyakrabban - Jézus szellemétől élesen elütő, gyűlölködő, embertelen - álkeresztény szósszal is leöntenek.

Több évtized telt el addig, amíg egyértelművé vált: az antirasszista, antifasiszta mozgalmak átütő sikerei után a következő emancipációs lépcsőfok a nemi orientációjuk miatt elnyomott kisebbségek jogegyenlősége lesz. A melegek büntetőjogi fenyegetésének megszüntetése csak az első etap volt. A döntő kérdés ezek után a polgárjogi megkülönböztetés eltüntetése. Milyen jogon, milyen alapon zárják ki egy együtt élő azonos nemű pár tagjait bármiből, ami trörvény szerint jár a különneműeknek? Meddig hazudhatják azt a közvélemény gondolkodni képtelen részének, hogy az ő családját "védik" másmilyen családok jogfosztásával?

Házasság, gyermekvállalás, emberi és polgári jogok
Ma már napi hír, hogy az Egyesült Államok mely államaiban, a nyugat-európai demokráciák mely országában bontják le az LMBTQ-közösség tagjai előtt emelkedő falakat. Házasságban akarsz élni? Elfogadod az ezzel járó kötelezettségeket és jogokat? Házasodj össze azzal, akit szeretsz, és élvezd a demokratikus állam teljes védelmét!

Gyermeket szeretnél felnevelni társaddal, akivel szeretetteljes házasságban élsz? Alkalmas vagy a gyermeknevelésre? Képes vagy és hajlandó vagy vállalni mindazt, ami ezzel jár? Az állam ebben nem akadályozhat meg azon az alapon, hogy azonos neműek vagytok házastársaddal!

A világ normálisabb fele ebbe az irányba halad.

Egyre nagyobb tömeg a Budapest Pride-on
Magyarország szokás szerint fáziskésésben van - de kezdettől fogva jobb volt a helyzet, mint tőlünk keletebbre, például a melegek elnyomását "nemzeti sajátosságként" gyakorló Oroszországban.

A szélsőségesek itt is, mint annyi más helyen, alaposan félreeértve a helyzetet, "felsőbbrendűnek" képzelik magukat. Rájuk kell nézni, el kell olvasni, meg kell hallgatni szövegeiket, hogy azonnal lássuk, mi a helyzet ezzel az állítólagos "hetero felsőbbrendűséggel".

Kezdettől hihetetlen verbális, valamint, ha módjuk nyílt rá, fizikai agresszióval feleltek arra, hogy a meleg-mozgalom egyáltalán létezik. A kilencvenes évektől nálunk is megjelent LMBT-mozgalmat a kétezres években kezdték igazán erőteljesen provokálni, a legváltozatosabb eszközökkel üldözni.

Évről-évre szégyenletes jelenetekkel, a Fidesz-közeli sajtó és tévé lejárató szándékú hecckampányaival kísérték a meleg szervezetek megmozdulásait. A vitathatatlan mélypont a 2008-as szégyennap (félreértés ne legyen: a magyar jobboldal és szélsőjobboldal szégyenének napja) volt, és a tettesek helyett az áldozatokra irányuló gyalázkodás, ami azt a jobboldali sajtóban követte.

Mivel a Fidesz, a KDNP, a Jobbik és a hasonszőrűek kijózanodására hiába várnánk, a mérkőzés kimenetele sokáig kétesélyesnek látszott. Nyitva volt az út afelé, hogy a drog-dekriminalizáló mozgalmakhoz hasonlóan kelet-európai sötétségbe süppedjen a melegek emancipációs küzdelme.

Óriási különbség volt azonban, hogy a magyar jogvédőket ebben a témában egyértelmű, és évről-évre szélesedő transzatlanti diplomáciai támogatás segítette. Ezt nem kis sértődöttséggel vette tudomásul az úgynevezett "polgári" sajtó, amely mindaddig, amíg a fideszes vezetéstől a melegjogi mozgalom elleni masszív fellépést remélte, változatos formában, de mindvégig a lehető legalacsonyabb morális színvonalon gyalázta és támadta a "másokat", megtagadva tőlük a minimális szolidaritást is a támadások kommentálása alkalmával.

Az atlanti demokráciák masszív támogatása megnyilvánult abban is, hogy évről-évre sok bátor melegjogi aktivista, EU-politikus (elsősorban Zöld pártiak) jött el a hagyományos fesztiválra, vonult végig a Budapest Pride-menettel, és bátorította szónoklatban a mozgalom magyar tagjait.

Mindezzel szorosan összefügg, hogy eközben lassan-lassan talpra állt a hazai mozgalom is. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy az ellenséges, vagy negatívan semleges többségi közvélemény szó nélkül tűri a különböző fedőszervezetek útján, de mindig ugyanazok által utcára küldött maroknyi csőcselék rendszeres agresszióját. Ez ellen egyetlen igazi orvosság van: a melegjogi mozgalom, a Budapest Pride létszámának ugrásszerű növekedése. (Természetesen nem árthat egy jogállam működése, a hatékony rendőri védelem sem, de egyrészt nálunk erre egyik évben lehet számítani, a következőben alig - másrészt ez önmagában kevés.)

Amíg a Pride-on maximum másfélezren mentünk végig, többnyire heterók, a szélsőjobbos őrjöngők és a rendőrök létszáma szinte összemérhető volt a menetével.

Hosszú évekig nem változott a létszám, legfeljebb a rendőrség hozzáállása és a homofób agresszorok módszerei mutattak egyik évről a másikra változatosságot.

Tavaly lehetett először észrevenni, hogy valami jó irányban megmozdult: Magyarország normális fele végre sokezres jelenlétével is támogatta a menetet. Tömegesen ott voltak már azok a szabadságszerető fiatalok, akikért még érdemes itt élni, itt maradni, akik miatt még bízni lehet a jövőnkben.

Idén pedig ez az áttörés egészen nyilvánvalóvá vált. A becslések eltérőek, de bizonyos, hogy óriási színes, vidám tömeg mutatta be, hogy a főváros és Magyarország az élet pártján áll. A hisztériázó homofóbok most először vehették észre, hogy nagyon-nagyon kevesek. (Ennek ellenére, amint a menet hazainduló résztvevőit ért náci támadásból láthattuk, a sok éves tapasztalatok alapján arra is kellene ebben az országban gondolni, hogy a rendőrségnek, de a szervezőknek is dolguk lenne a Pride-ra meghívott emberek védelmével kapcsolatban. Előre biztosítani kellene a bántatlan elvonulást, és erről folyamatosan tájékoztatni a megjelenteket. A szervezők és a rendőrök is közvetlenül felelősek azért, hogy békés polgárok a homofób embervadászok csoportjaiba botlanak. Ezek pedig a könnyű "győzelmet", a túlerőt keresik.)