Az 1998-as Faragó László (189ö-1967) kötet egyik szerkesztőjeként idézek fel néhány nehezen elérhető emléket. Egy Tamás Gáspár Miklós-cikket és egy Strassenreiter Erzsébet-cikket mentettem ki annak idején a Népszava honlapjáról, a linkek azonban a konverziók, informatikai átalakítások megszokott, máshol is sűrűn előforduló következményeként ma már nem működnek.
Kerülőutak persze léteznek, az Arcanum szövegmentése kincset ér.
A két említett szöveget ma, 2025. ferbruár 25-én blogbejegyzésemben is hozzáférhetővé teszem.
Rudas Klára emlékére.
TGM: Kallódnak-e eleink? (Népszava, 2010, január 4.) A 2009. december 20-i Vasárnapi Hírek mellékleteként jelent meg a Magyar Nemzet szerkesztőségéből az évek során (a fokozatos jobboldali hatalomátvétel során) eltávolított újságírók publikációja, a Régi Nemzet. Sok egyéb érdekesség mellett a kiváló sajtótörténész (egyéb érdemeiről és erényeiről máskor, másutt), Murányi Gábor ír "Régi Magyar" háborúellenes és antifasiszta "olvasói leveleiről", amelyeket a második világháború alatt közölt a régi, az óvatosan antifasiszta és nemesen konzervatív Magyar Nemzet. "Régi Magyar" nem volt más, mint Faragó László, a nevezetes szociáldemokrata köz- és szakíró, politikus, mindközönségesen: írástudó, aki a Népszava, a Szocializmus, a Haladás munkatársa, fontos szerzője volt 1948-ig, amikor a sztálinisták véget vetettek - többek között - a demokratikus szocializmus kísérletének. 1941 után persze már nem közölhette írásait még a megszokott (és közismert) álnevein - Hortobágyi, Szekszárdi - se, ezért felvette a dohogó, konzervatív, antifasiszta és antikommunista köztisztviselő írói álarcát, s így próbált az imrédysták és nyilasok ellen az idősebb úri középosztály soraiból közvéleményt toborozni.
Nagyon helyes, hogy Faragó alakját már másodszor idézi föl Murányi Gábor. Nem vagyok biztos benne, de az a benyomásom, hogy nem került a kezébe az a szűk körben terjesztett kiadvány, amelyből azért nagyon sok minden kiderül Faragó Lászlóról (a szokatlanul gondatlan szerkesztés, a hiányos irodalomjegyzék, a rengeteg sajtóhiba és névelírás ellenére). A könyv adatai: Faragó László: A demokrácia kilátásai, szerk. Jemnitz János, Székely Gábor, Bp.: Magyar Lajos Alapítvány, 1998, ISBN 963 035190 0.
Ez a hézagpótló kiadvány se feledtetheti, hogy az egyik legfontosabb magyar antifasiszta könyvet (Faragó László: Írástudók árulása - írástudók helytállása, Bp.: Népszava, 1946), amelyet Rákosi Mátyás, Sulyok Dezső, Szakasits Árpád szoros együttműködésével megjelenésekor (1946-ban!) betiltottak, azóta se merte kiadni senki a maga egészében, mert a "ki a bűnös, ne kérdjük, ültessünk virágot" politikája ezt megakadályozta. Tudvalévő, hogy - szemben a szociáldemokratákkal és a radikálisokkal - az MKP szövetséget kötött a fasiszta korszakban (1938-1945) kompromittálódott értelmiségiek (főleg írók) egy részével. Amíg szociáldemokrata, radikális, liberális, sőt: kommunista ellenállókkal voltak tele Rákosi börtönei, számos fasizálódott írástudó megjelenhetett, és ez a tendencia 1956 után, a Kádár-korszakban is folytatódott. Faragó Lászlót - Kéthly Anna barátját, munkatársát, mentorát - az ötvenes években kitelepítették, s azután is elnémították. Amíg ez a könyv meg nem jelenik együtt A harmadik humanizmus és a harmadik birodalom c. nélkülözhetetlen munkájával (Bp.: Apollo, 1935), addig úgy kell vennünk, hogy Faragó László ma is be van tiltva, s tágabban: hogy az antifasiszta hagyaték 1989 óta is cenzúra alá esik.
A Népszava karácsonyi száma (2009. december 24., csütörtök) közli Várkonyi Tibor rendkívül érdekes emlékező esszéjét ("Kallódó eleink", uo.) Justus Pálról és a negyvenes évek második felének szociáldemokrata ifjúságáról. Justus Pál, akinek az életművével magam is foglalkozom - ezt egy befejezésre váró tanulmányomnak egyelőre a torzója tanúsítja - a magyarországi baloldal egyik homályba borított, rendkívül fontos alakja. Hogy milyen hatással volt környezetére, azt érzékletesen megmutatja a többnyire hűvösen fogalmazó Várkonyi Tibor megható mondata: "Justus nem tanárunk volt, mindenünk."
Justus Pálról annyit szokás tudni, hogy bori fogoly volt, baloldali szociáldemokrata, a pártfúzió híve, a Rajk-pör (eredetileg kivégzésre szánt) nyolcadrendű vádlottja, fegyenc, majd hallgatásra ítélt, művelt kiadói szerkesztő és műfordító, szüntelen államvédelmi megfigyelés, ellenőrzés alatt.
Ebből minden szó igaz, csak a lényeg hiányzik.
Justus Pál - mint annyian - Kassák Munka-köréből indult, független marxista volt, aki BALRÓL volt antisztálinista (ő méltatta nálunk először Trockij írásait, a Hitler-Sztálin [álnevén: a Molotov-Ribbentrop] paktum idején csoportjával tüntetett a budapesti szovjet ipari kiállításon Sztálin külpolitikája ellen, de a legnagyobb hatással érezhetően Karl Korsch volt rá, akit még az 1920-as évek végén zártak ki a Németországi Kommunista Pártból, amelynek egyik vezetője volt, többek között szászországi igazságügy-miniszter).
Justusnak komoly része volt benne, hogy a Szociáldemokrata Párt 1945 és 1947 közötti sorsdöntő esztendőkben - szemben a téves köztudomással - minden tekintetben BALRA állt a Rákosi, Gerő, Révai, Farkas, Rajk, Kádár vezette MKP-től, egyrészt nem mondott le a szocializmus célkitűzéséről, amelyet az MKP akkor már nem is emlegetett propagandájában (ehelyett "népi demokráciát!", "nemzeti függetlenséget!" követelt hangosan), továbbá eltökélten antinacionalista, antifasiszta és diktatúraellenes volt. Justus Pál az MKP ideológiáját - amelytől a moszkvai emigránsok visszatértekor kissé megdöbbent - megvetően csak "árvalányhajas marxizmusnak" nevezte.
Itt is fölhívnám a figyelmet egy nemrég megjelent kötetre: Justus Pál, szerk. Jemnitz János, Székely Gábor, h. n. [Bp.]: Magyar Lajos Alapítvány, é. n. [2008], ISBN 978-963-06-5591-0, ármegjelölés nélkül (kapható a Politikatörténeti Intézetben, Bp. V., Alkotmány u. 2.), számos érdekes tanulmánnyal, rövid Justus-szövegválogatással. Nagyobb könyvtárakban nyilván ez is megtalálható.
Ez se feledtetheti azonban, hogy Justus fontos munkái (A szocializmus útja: Az osztályháború új feltételei, Bp.: Népszava, 1945, a megírás éve: 1942; A monopolkapitalizmus gazdasági szerkezete, Bp.: Népszava, é. n. [1947] stb.) nem kaphatók, tanulmányai, esszéi, újságcikkei nincsenek összegyűjtve, az antisztálinista marxizmusnak még a létét is le lehet így tagadni.
Meg kell adni, hogy a hatalmas példányszámban terjesztett kútmérgező, délibábos, tudatlan és rosszhiszemű (többnyire horthysta vagy nyilas) áltörténeti "irodalom" mellett ezek a szinte szamizdat jellegű, rejtőzködő kis publikációk nem fejthetnek ki jelentős hatást, pláne ha a válogatás és a szöveggondozás problematikus. Az antifasiszta hagyaték szinte minden darabja így föst: a Csécsy Imre-válogatás (Radikalizmus és demokrácia, szerk., vál, bev. Valuch Tibor, Szeged: Aetas, 1988, Szalai Pál értékes utószavával) hozzáférhetetlen (ugyancsak Szalai Pál monografikus Haladás-tanulmánya kiadatlan), Ignotus Pál, Rónai Zoltán (az ő műveiből megjelent egy kis szamizdat: Rónai Zoltán: Válogatott írások, I. [a második kötet soha nem jelent meg], szerk. Jemnitz János, Harsányi Iván, Bp.: Osztrák-Magyar Történeti Vegyesbizottság, 1994, de ezek többnyire csak németből fordított írások), Böhm Vilmos háború előtti antifasiszta írásainak nincs új kiadásuk (Ignotus Pál kisebb írásai azonban megjelentek: Vissza az értelemhez, szerk. Bozóki András, Bp.: Hatodik Síp/Új Mandátum, 1997). Ugyanakkor hálásak lehetünk annak a kevés embernek, aki komolyan foglalkozik a politikai irodalom történetével ("sajtótörténet" ürügyén), így elsősorban Murányi Gábornak és Nyerges Andrásnak. Megjegyzem itt - s ez talán nem illetlenség - , hogy a följebb háromszor is említett Jemnitz János, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója, nemcsak a szociáldemokrácia tudós történetírója, hanem Jemnitz Sándornak, a Népszava híres zenekritikusának, a neves zeneszerzőnek, Schönberg, Webern, Berg első komoly magyarországi értőjének a fia.
(S hogy képet nyerjünk arról, mit szokás tudni ma a demokratikus baloldal történetéről, olyan mégiscsak komolyabb lap, mint a 168 Óra, nem javítja ki, amikor levélírója - közismert és érdemdús közéleti személyiség - összetéveszti Mónus Illést, az 1930-as években az SZDP vezetőjét, a Népszava és a Szocializmus szerkesztőjét, a nyilasok által meggyilkolt vértanút, aki megnyerte a szociáldemokráciának a Szép Szó kiválóságait, József Attilát, Fejtőt, Ignotus Pált, az élő neonáci hőzöngővel, akivel sajnos közös a vezetékneve... Az önmagában nem aggasztó, hogy a szociáldemokrata Népszava karácsonyi száma Lord Giddens nevét egyetlen bekezdésben négy ízben rosszul, "Gidden"-nek írja, hiszen nem lehet mindenkinek jó vizuális memóriája, de hogy a szerkesztő nem veszi észre, holott Anthony Giddens nemcsak világhírű, hanem a magyarországi politikai vitákban is sűrűn szerepel.)
El kellene érni, hogy tőkeerős, népszerű könyvkiadó vegye kezébe az antifasiszta szellemi hagyaték gondozásának ügyét, mielőtt túlságosan is aktuálissá válnék - vagy netán túl késő...
Tamás Gáspár Miklós
Strassenreiter Erzsébet: Kéthly a Terror Házában (Népszava, 2010, február 17.)
Február elején
tudomásomra jutott, hogy a Terror Házában nyilvános rendezvényen
bemutatják Mészáros Márta Utolsó jelentés Annáról című filmjét, és utána
beszélgetésre kerül sor. No, gondoltam, végre sor kerülhet a
cáfolhatatlan tényeket számba vevő, Kéthlyt és életét értékelő
színvonalas vitára. A Kéthly Anna pályafutását immáron közel negyven éve
kutató történészként még azt is reméltem, hogy az eddig mintegy 20-25
ezernyi oldalt kitevő dokumentációmat újabb ismeretekkel gazdagíthatom.
Bevallom: a filmet az első alkalommal nem tudtam végignézni, a felénél
otthagytam a vetítést, mert nemcsak unalmasnak, hanem a tényeit
valótlannak tartottam. Most azonban elhatároztam, hogy végignézem, a
vitában is részt veszek.
A filmet végigszenvedtem, emellett megállapíthattam, hogy a második fele még unalmasabbra, és ami ennél fontosabb, még hazugabbra sikerült, mint az első fele. Szomorúságot és felháborodást váltott ki belőlem a hamisításnak ez a foka, mert kérdezem: megengedheti-e magának egy rendező, hogy a témájául választott személy életét kitalált "adatokra" alapozza, Kéthly Anna nevének felhasználásával, kiagyalt történet alapján olyan figurát teremtsen, amelyhez az "eredetinek" semmi köze nincsen? Ez esetben a rendező egy valóban értékes szociáldemokrata nőpolitikust, Kéthly Annát feláldozta kizárólag annak érdekében, hogy saját sematikus politikai koncepcióját a Kádár-rendszerről elmondhassa. Ezt megtehette volna anélkül is, hogy olcsó filmes megoldásokkal "átlényegítse" a magyar közéletben szinte egyedülálló szociáldemokrata nőpolitikust, a magyarországi szocialista párt-, szakszervezeti és nőmozgalom kiemelkedő alakját, és primitív nőt faragjon belőle, aki az amerikai filmekből jól ismert szirupos szerelmi emlékeivel küszködik. Pedig a rendező Mészáros Mártának közel ezeroldalnyi dokumentumot és a Kéthly monográfiámból megírt részleteket adtam át. Ma már látom, hiába!
Kéthly Anna (1889-1976) munkáscsaládban született, amelyben összesen 14 gyermek látott napvilágot. Hosszú élete során tanúja lehetett a rendkívül viharos XX. század háborúinak, forradalmi és ellenforradalmi éveinek, nagy társadalmi és párt-fordulatainak, egyéni és kollektív sikereknek és bukásoknak. Ilyen körülmények között emelkedett a szociáldemokrata párt élvonalába, és évtizedeken keresztül dolgozott parlamenti képviselőként, az MSZDP/SZDP élvonalbeli politikusaként, és vívta csatáját minden lehetséges fórumon és eszközzel a Horthy-rendszer ellen. Majd küzdelmét folytatta a felszabadulás után is. Eközben a politikus asszony felelősséggel vigyázott a családjára, vette át a korán (1924-ben) elhunyt édesanyja szerepét. A csodálatos benne az volt, hogy - bár saját családot nem alapított - teljes életet élt, mélyen érző és gondolkodó, jó humorú, vidám, a művészetet, az irodalmat, a zenét kedvelő, színházba, moziba, kulturális rendezvényekre járó, társasági ember, a divatot nyomon követő igazi nőként élt. De sohasem volt Faragó Lászlónak a szeretője.
Kéthly becsülte a művelt, okos politikusokat, akik - ami az akkori politikát és közéletet uraló férfivilágban - tisztelettel elismerték intelligenciáját, erkölcsi tartását, a köz- és magánéletben tanúsított bátorságát. Baráti körében általában férfiak, mozgalmi kollégái voltak, mert a politikát "férfimunkának" tekintették, de elismerték, hogy Kéthly azonos értékű politikussá nőtte ki magát. Közülük többel barátság, kölcsönös megbecsülésen alapuló munkakapcsolat alakult ki, lakásán közös vacsorákat, teázásokat tartottak. Kéthly 33 évesen, az akkori felfogás szerint "vénkisasszonyként" került a parlamentbe, a mozgalom és a közélet élvonalába. A nála hat-hét évvel fiatalabb, nős Faragó László valóban egyik legközelebbi munkatársa, segítője lett, és a művelt, tanult, kiváló tollú, a politikában naprakész, több nyelven beszélő jogász és közgazdasági érdeklődésű Faragó sokat is segített az első beszédek összeállításában. Ellentétben másokkal, Kéthlyről nem terjedtek pletykák, az iratokban nem találni egyetlen megalapozott utalást sem, míg másokról akadnak ilyenek. Kéthlyt morálisan soha sem tudták kikezdeni. Bizonyára a csinos, a 168 centi magas, jó humorú, szép arcú Kéthly Anna sokaknak tetszett, de ő megtartotta a három lépés távolságot, s a morálisan neki és politikai pályafutásának ártható kalandokba nem bocsátkozott. Sőt az ilyen eseteket mélyen elítélte, emiatt több vezetővel nem volt hajlandó baráti kapcsolatot tartani.
Ezekről szerettem volna beszélgetni az alkotókkal, a közönséggel. A vetítés után a film alkotóinak jelenlétében kezdődött el a vita. Ez úgy zajlott, hogy a Terror Háza propagandafőnöke kérdéseket tett fel és ők igyekeztek válaszolni. Vita nem volt, valójában nem a filmről szólt a beszélgetés, hanem a Kádár-rendszerről. Nagy sokára megkérdeztem a propagandafőnöktől, hogy a hallgatóság kap-e megszólalási lehetőséget. Azt válaszolta, hogy igen.
Ekkor felálltam és közöltem, hogy az itt elhangzottakkal ellentétben Kéthly Annát, a csodálatos asszonyt a történészek nem felejtették el - mint azt Mészáros Márta évek óta állítja -, és nem az ő bűnük, hogy sokan nem tudnak róla. Csak el kellene menni valamelyik könyvtárba, és ott a katalógusban megnézni a Kéthly és a szociáldemokrata címszót, meglepődnének, hogy mennyi kartont találnának ott. Ám a film alkotói ezt tudják, hiszen a kutatásaimat átadtam, tehát megismerhették az igazi Kéthly Annát. Ami pedig a filmet illeti - folytattam -, sajnos az egész fikciókra épül, meghamisítja Kéthlyt, a politikust, a teljes életet élő embert, lesüllyeszti egy szentimentális, buta, érzelgős, szerelmes, stupid "libává".
Ezen a ponton a megdöbbent vezető propagandista főnök magához tért, észrevette, hogy én komolyan vettem a "beszélgetést". A vitát berekesztette. Kéthlynek annyi.
Strassenreiter Erzsébet (a szerző történész) /
A filmet végigszenvedtem, emellett megállapíthattam, hogy a második fele még unalmasabbra, és ami ennél fontosabb, még hazugabbra sikerült, mint az első fele. Szomorúságot és felháborodást váltott ki belőlem a hamisításnak ez a foka, mert kérdezem: megengedheti-e magának egy rendező, hogy a témájául választott személy életét kitalált "adatokra" alapozza, Kéthly Anna nevének felhasználásával, kiagyalt történet alapján olyan figurát teremtsen, amelyhez az "eredetinek" semmi köze nincsen? Ez esetben a rendező egy valóban értékes szociáldemokrata nőpolitikust, Kéthly Annát feláldozta kizárólag annak érdekében, hogy saját sematikus politikai koncepcióját a Kádár-rendszerről elmondhassa. Ezt megtehette volna anélkül is, hogy olcsó filmes megoldásokkal "átlényegítse" a magyar közéletben szinte egyedülálló szociáldemokrata nőpolitikust, a magyarországi szocialista párt-, szakszervezeti és nőmozgalom kiemelkedő alakját, és primitív nőt faragjon belőle, aki az amerikai filmekből jól ismert szirupos szerelmi emlékeivel küszködik. Pedig a rendező Mészáros Mártának közel ezeroldalnyi dokumentumot és a Kéthly monográfiámból megírt részleteket adtam át. Ma már látom, hiába!
Kéthly Anna (1889-1976) munkáscsaládban született, amelyben összesen 14 gyermek látott napvilágot. Hosszú élete során tanúja lehetett a rendkívül viharos XX. század háborúinak, forradalmi és ellenforradalmi éveinek, nagy társadalmi és párt-fordulatainak, egyéni és kollektív sikereknek és bukásoknak. Ilyen körülmények között emelkedett a szociáldemokrata párt élvonalába, és évtizedeken keresztül dolgozott parlamenti képviselőként, az MSZDP/SZDP élvonalbeli politikusaként, és vívta csatáját minden lehetséges fórumon és eszközzel a Horthy-rendszer ellen. Majd küzdelmét folytatta a felszabadulás után is. Eközben a politikus asszony felelősséggel vigyázott a családjára, vette át a korán (1924-ben) elhunyt édesanyja szerepét. A csodálatos benne az volt, hogy - bár saját családot nem alapított - teljes életet élt, mélyen érző és gondolkodó, jó humorú, vidám, a művészetet, az irodalmat, a zenét kedvelő, színházba, moziba, kulturális rendezvényekre járó, társasági ember, a divatot nyomon követő igazi nőként élt. De sohasem volt Faragó Lászlónak a szeretője.
Kéthly becsülte a művelt, okos politikusokat, akik - ami az akkori politikát és közéletet uraló férfivilágban - tisztelettel elismerték intelligenciáját, erkölcsi tartását, a köz- és magánéletben tanúsított bátorságát. Baráti körében általában férfiak, mozgalmi kollégái voltak, mert a politikát "férfimunkának" tekintették, de elismerték, hogy Kéthly azonos értékű politikussá nőtte ki magát. Közülük többel barátság, kölcsönös megbecsülésen alapuló munkakapcsolat alakult ki, lakásán közös vacsorákat, teázásokat tartottak. Kéthly 33 évesen, az akkori felfogás szerint "vénkisasszonyként" került a parlamentbe, a mozgalom és a közélet élvonalába. A nála hat-hét évvel fiatalabb, nős Faragó László valóban egyik legközelebbi munkatársa, segítője lett, és a művelt, tanult, kiváló tollú, a politikában naprakész, több nyelven beszélő jogász és közgazdasági érdeklődésű Faragó sokat is segített az első beszédek összeállításában. Ellentétben másokkal, Kéthlyről nem terjedtek pletykák, az iratokban nem találni egyetlen megalapozott utalást sem, míg másokról akadnak ilyenek. Kéthlyt morálisan soha sem tudták kikezdeni. Bizonyára a csinos, a 168 centi magas, jó humorú, szép arcú Kéthly Anna sokaknak tetszett, de ő megtartotta a három lépés távolságot, s a morálisan neki és politikai pályafutásának ártható kalandokba nem bocsátkozott. Sőt az ilyen eseteket mélyen elítélte, emiatt több vezetővel nem volt hajlandó baráti kapcsolatot tartani.
Ezekről szerettem volna beszélgetni az alkotókkal, a közönséggel. A vetítés után a film alkotóinak jelenlétében kezdődött el a vita. Ez úgy zajlott, hogy a Terror Háza propagandafőnöke kérdéseket tett fel és ők igyekeztek válaszolni. Vita nem volt, valójában nem a filmről szólt a beszélgetés, hanem a Kádár-rendszerről. Nagy sokára megkérdeztem a propagandafőnöktől, hogy a hallgatóság kap-e megszólalási lehetőséget. Azt válaszolta, hogy igen.
Ekkor felálltam és közöltem, hogy az itt elhangzottakkal ellentétben Kéthly Annát, a csodálatos asszonyt a történészek nem felejtették el - mint azt Mészáros Márta évek óta állítja -, és nem az ő bűnük, hogy sokan nem tudnak róla. Csak el kellene menni valamelyik könyvtárba, és ott a katalógusban megnézni a Kéthly és a szociáldemokrata címszót, meglepődnének, hogy mennyi kartont találnának ott. Ám a film alkotói ezt tudják, hiszen a kutatásaimat átadtam, tehát megismerhették az igazi Kéthly Annát. Ami pedig a filmet illeti - folytattam -, sajnos az egész fikciókra épül, meghamisítja Kéthlyt, a politikust, a teljes életet élő embert, lesüllyeszti egy szentimentális, buta, érzelgős, szerelmes, stupid "libává".
Ezen a ponton a megdöbbent vezető propagandista főnök magához tért, észrevette, hogy én komolyan vettem a "beszélgetést". A vitát berekesztette. Kéthlynek annyi.
Strassenreiter Erzsébet (a szerző történész) /
És még egy ajánlat:
12. évf. 3. szám (2018)
DOI: 10.25834/BET.2018.4.3.
Varsányi Erika:
Egy élet a sok közül…
A szociáldemokrata Kovács János kálváriája
https://betekinto.hu/sites/default/files/betekinto-szamok/2018_4_varsanyi.pdf
