Abu Ali, hogy hívják most ezt az országot? – Nem tudom, uram. – Izrael – mondta a tiszt. – Jiszrail – ismételte a fellah – Kardosgé 100

  

A TÖRTÉNET VÉGE 
https://reader.dia.hu/document/Kardos_G_Gyorgy-Avraham_Bogatir_het_napja_Hova_tuntek_a_katonak_A_tortenet_vege-761

– Igaz, hogy ezekből a házakból orvlövészek lőtték a zsidó autókat? – kérdezte tőlem Katrában egy jugoszláv telepes, egy bánáti ügyvéd, aki a katrai tanító házában lakott, s nem volt túlzottan megelégedve a kényelemmel.

– Szép mesék – mondtam.

Szandelék udvarán – a muhtár háza volt – beszélgettünk, egy üveg Karmel bor mellett, az ügyvéddel és Erella apjával, ezzel a sötét bőrű, kissé keleti módon férfias, szarajevói szefárddal. Emanuel Szandel úgy gondolta, őt azért tették vezetőnek, hogy mindenféle tévelygést helyre rakjon, valami bárgyún hivatalos felületességgel.

– Még ezt meg kell vizsgálni – mondta.

– Micsodát? – kérdeztem.

– A katraiak mulasztásait – mondta.

– Egy teherautót felgyújtottak – szólt közbe a bánáti ügyvéd. – Én beszéltem valakivel Gedérában, aki a saját szemével látta.

– Még ezt meg kell vizsgálni – mondta Szandel.

– A teherautó semmi – mondtam. – De fúvócsövekből mérges gázt fújtak Gedérára.

Erella apja indulatosan felém fordult, és magába fojtott valamit, tudtam, hogy soha nem fog megkedvelni, de nem is izgatott.

Az ügyvéd alig mutatott meglepetést a fúvócsövön. Minden rémséget elhitt, kedvem lett volna kipróbálni még egyet-kettőt.

– Gyilkosok – mondta az ügyvéd. – Azt kapták csak, amit megérdemeltek.

A bánáti ügyvédet úgy hívták: doktor Salusinszki Ottomár. Művelt ember volt, két láda könyvet hozott magával Pancsováról, s gyakran használta ezt a szót: teoretikusan.

– Remélem, mind kimentek – mondta. – Egy sem él már itt közülük.

– Teoretikusan – mondtam. – Én csak azt láttam, amikor elindultak… Meg azt tudom, hogy itt hagytak egy csomó holmit.

– Még ezt meg kell vizsgálni – mondta Erella apja.

– Csupa használhatatlan ócskaságot – mondta rosszkedvűen a bánáti ügyvéd. – Te itt voltál, amikor kikergettük őket?

– Igen – mondtam. – De ez nem jelenti azt, hogy mind elmentek.

Én is csak azt láttam, amikor elindultak Katrából edényekkel és némi élelemmel megrakott taligákkal, tíz-tizenöt sovány tehenet hajtva maguk előtt, kosarakkal, gyékényekkel és csíkos matracokkal az asszonyok fején. De hogy hova érkeztek meg, azt a világon senki sem tudhatja.

A beér-sevai piacon – még a tavasz elején történt – megszólított egy fiú. Vártam már, hogy megszólítson, jó ideig kerülgetett, s kíváncsi voltam rá, hogy mit akar. Mocskos, fekete köpeny takarta a fiú meztelen testét, elöl a vászon végighasadt, és időnként szabadon hagyta a nemi szervét. Kezén és lábujjain a körmök hosszúak voltak, feketék és begörbültek, mint a karmok. Orra alatt és az állán ritkás, vöröses borosta ütközött ki. Amikor eléggé eltávolodtam az őrt álló rendőröktől, gyorsan mellém lépett.

– Vennék egy inget és egy nadrágot, havadzsa.

Meglepett, hogy tisztán és szépen beszél héberül a fiú, de azért nyersen válaszoltam neki, ingerelt, hogy a lézengők közül éppen engem választott.

– Majd levetem a nadrágom a kedvedért.

– Van pénzem, havadzsa, három új fontom – mondta öntudatosan. – Nem akarom ingyen.

Lehetetlen volt a fiú szemébe nézni. A sötétbarna szemgolyók ugráltak és remegtek gyulladásos szemhéja alatt, és néha olyan furcsa módon merevedtek meg, hogy az a gyanúm támadt, a fiú leprás. Valójában nem tudtam, miből lehet ezt megállapítani, mégis leprára gondoltam, s amikor a fiú közeledett egy lépést, arrébb húzódtam. A fiú észrevette ezt az önkéntelen hátrálást, az arcán keserű fintor jelent meg.

– Te nem vagy beduin – mondtam támadóan. Kezdtem úgy viselkedni, mint egy rendőr. – Nekem az igazat mondd.

– Nem vagyok beduin – felelte nyugodtan. – Bet Darasz-i vagyok.

Felháborított ez a nyíltság, bizsergett a kezem, hogy megüssem ezt a fiút, nem tudtam melyik mozdulatomból olvasta ki, hogy ennyire bizalmas lehet hozzám.

– Hol tanultál meg ilyen jól héberül? – pattogtam tovább.

– Zsidóknál dolgoztam – mondta.

– Hogy kerültél a beduinokhoz? – kérdeztem.

– Vannak itt mások is – mondta.

– Honnét szöktél meg?

Úgy kellett belőle kihúzni minden szót az útjáról. Nem azért, mert félt tőlem, csak mert nem akart beszélni erről. De lassan mégis kiömlött elém egy kanna nyomorúság, s ott sistergett az árnyéktalan téren a porban.

Bet Daraszból anyjával, bátyjával és a húgával Jibnébe menekültek, ez volt a katraiak első állomása is. Jibnéből Bet Dzsubrinba, azután Irak Mansijjébe. Bátyja már Jibne kiürítésekor eltűnt, nem tudja, hogy hová. Anyja Bet Dzsubrinban halt meg, mellbaja volt. Irak Mansijjében a szudániak megerőszakolták a húgát, és ott tartották továbbra is a fedezékeikben. A fegyverszünet megkötését követő napon teherautókra rakták őket, és útnak indították Gáza felé. Éjszaka megszökött, s a vádikon keresztül délnek tartott, a sivatag irányába.

Azt kérdeztem, mért nem ment el a többiekkel Gázába. Azt felelte, utálja az egyiptomi tiszteket. Mért utálja őket? Mert teleaggatják magukat ékszerekkel. Ékszerekkel? Aranyláncokkal. Talán még a lábukon is hordanak. Ezért utálja őket? Azért is, mert franciául beszélnek egymás között. Miért beszélnek franciául, ők is arabok. Meg azért is utálja őket, mert egyszer repülőgépről angol csokoládét, cigarettát és déligyümölcsöket dobtak le nekik. Akkor a fellahok már csak füveken éltek, és így húzták ki ínyükből a fogukat – s piszkos kefiájából két ujjal kihúzott egy elrojtosodott szálat.

– Minek neked az ing és a nadrág? – kérdeztem.

– El akarok menni innét – mondta.

– Hová?

– Jaffába.

– Miért? – faggattam tovább.

– Utálom a beduinokat – mondta, s az egyik guggoló árus mellől fölkapott egy dzsárát, a magasból csorgatta szájába a vizet, azután undorodva kiköpte a beduin lába elé. – Ezek nem emberek… Utálom a sivatagot.

– Mit nem utálsz?

– A mozit – mondta. – Jaffában biztosan van mozi is. – Zavaros szemében némi öröm csillant. – Gary Cooper!

– Azt hiszed, hogy egy ing és egy nadrág elég hozzá, hogy eljussál Jaffába? – kérdeztem.

– Igen, havadzsa – mondta. – Elég hozzá.

Viszolygó szánalommal néztem ezt a rossz külsejű fiút. Az arca fonnyadt és ráncos volt, mint egy túlérett füge, beteges, koravén arc. Kétségbeejtően kevés érzéke volt ennek a fiúnak is a valóság iránt, nem több, mint azoknak a fellahoknak, akik egy éjszaka egyszer csak összecsomagolnak három kenyérlepényt, és elindulnak a határokon túli táborokból. Azt remélik, visszatérhetnek felégetett és bulldózerekkel leborotvált falvaikba, s ott aztán megkeresnek majd valami csekély értékű holmit, amit a menekülés előtt a földbe rejtettek. Vagy még annyi okuk sincs. Eszelősek. De a katonai kormányzatot nem foglalkoztatják a lélek titkai, a nyomorúságos kószálókra sötéten hangzó nevet aggattak: visszaszivárgók. Ha a lappangó fellahok nyomot hagynak valahol, az újságok nagy lármát csapnak, és azonnali intézkedéseket követelnek. A katonai kormányzat erre azt válaszolja, hogy a félelem túlzott, és nyilatkozatokban nyugtat meg mindenkit, hogy ura a helyzetnek: „Legsürgősebb feladatunk ez idő szerint a visszaszivárgók megfékezése. Nem nézhetjük tétlenül a lakosság személyi és vagyoni biztonságának örökös veszélyeztetését. Olyan intézkedéseket fogunk hozni, amelyek örökre elveszik a visszaszivárgók kedvét határaink megsértésétől, s ha szükség lesz rá, a legkíméletlenebb eszközöket is igénybe vesszük a kalandorok felszámolására.”

A kóborló fellahok útjukon senkitől sem remélhetnek segítséget, arab település is csak egy van délen, a polgári és katonai őrséggel körülvett midzsdali gettó. A járőrök ezért a legtöbb esetben már az út kezdeténél feltartóztatják őket. Akadnak azonban óvatosabbak és kitartóbbak, akik éjszaka lopakodnak mindig tovább, a narancsosok sűrűjében vagy a kaktuszsövények alján. Ezek elérik egykori falvaikat, ott aztán már nem tudják, mit tegyenek, mintha elvesztették volna minden akaratukat, napokig bolyonganak a szemét között, amíg beléjük nem botlanak a katonák.

Így leptünk meg egyszer a lerombolt Jibnében egy fellahot, vályogtörmelékek között ült a földön, óvatosan közeledtünk, olyan nyugodt biztonsággal várakozott, hogy fegyvert gyanítottunk nála. Félelem nélkül, inkább valami félszeg ámulattal nézte a katonát, aki géppisztolyát a mellének szegezte. A tiszt azt kérdezte, hány napja van itt. A fellah az ujjain számolt. Négy napja. Miért jött vissza? Ez az ő faluja – mutatott a romokra. – Ez az ő háza volt. Mit akar csinálni? Semmit. Ez az ő háza volt. A nagyapja építette. Lopni akar? Miért kell neki lopni? Két dunám földje van. Ott, ahol az a hat fügefa látszik, az is az övé. A tiszt hallgatott, nézte a fellahot, látszott rajta, hogy jobb szeretett volna nem találkozni vele. Neszcionai nagygazda fia volt a tiszt, harmadik nemzedék, ősidők óta arabokkal dolgoztattak, ugyanazt a nyelvet beszélte, mint a fellah. – Gum ja szahbi – szólalt meg csendesen. Kelj fel, barátom. A fellah feltápászkodott. – Abu Ali a nevem, havadzsa. – Tudod, hogy hol vagy most, Abu Ali? – A fellah kihúzta magát, s mintha egy angol rendőr igazoltatta volna, hadarva adta meg a választ, együgyű angolsággal, s az egykori területi felosztás alapján: – Yibne Settlement, Gaza District, Palestine.^*187 – Azt kérdeztem, Abu Ali, hogy hívják most ezt az országot? – A fellah gondterhelten dörzsölte talpával a másik lábáról a sarat, lehorgasztotta a fejét, és alig hallhatóan motyogta: – Mus fahem, havadzsa. Nem tudom, uram. – Izrael – mondta a tiszt. – Jiszrail – ismételte a fellah, és komolyan bólogatott hozzá. Az egyik katona felnevetett, de a nevetésben félelem is volt, mint aki egy őrült mozdulatain szórakozik. A tiszt arca merev lett, sötét és kiismerhetetlen.

Leguggolt a fellah apró bugyrához, kicsomózta. Kétmaroknyi fonnyadó levélen félig elrothadt kenyérlepényt talált. Felvette a kenyeret, amely egészen zöld volt már a növény nedvétől, megnyomogatta, és olyan gonddal helyezte vissza a levelekre, mint egy értékes és kissé repedt vázát. Megszagolta a növényt is. – Ez jó fű – mondta erre a fellah. – Jó a sebekre. – Bugyogója szárát feljebb húzta, s némi büszkeséggel mutatta a bokája fölött fakadó fekélyeket. – Abu Ali – mondta a tiszt mélységes alázattal egy bokornyi romnak mellettünk, majdhogy hátat fordítva a fellahnak. – Velünk kell jönnöd, Abu Ali. – A fellah szíve fölé helyezte alaktalan, sárszínű kezét, és meghajolt: – Allah áldjon meg, havadzsa. – S hozzátette, hogy meggyőződjünk, ő nem akármilyen ember: – Thank you, Sir. – Valósággal örült neki, hogy elvezetjük egy közeli katonai táborba, útközben bizalommal hunyorgott ránk. Most majd minden rendben lesz, most majd kap papírokat is, most majd igazolják, hogy itt és itt ez az ő háza volt.

Nem szereztem nadrágot és inget annak a fiúnak a piacon, de az a félkegyelmű áhítat, ahogy Jaffáról beszélt, felébresztette bennem a kíváncsiságot, hogy megismerjek valamit, amiről semmit nem tudok.   

 

 

 

1925. május 10-én, éppen száz évvel ezelőtt született Kardos G. György. Sokan, sokféleképpen emlékeztek meg az évforduló kapcsán a kiváló emberről, nagyszerű íróról, csodálatos újságíróról.
Ex-népszabis kollégáimmal, barátaimmal közösen szerkesztett „Bächer Ivánnak szeretettel” emlékoldalunkon mi is publikáltunk egy bejegyzést, nagyon sok linkkel felszerelve. Ezzel próbáltuk felidézni Kardosgé legendás alakját. https://www.facebook.com/bacherivannakszeretettel/posts/pfbid0XJYXjDzZojr5AfkPFwZyK62fuYxnkzXdMgjd6NQRchK19ZwD1h8dxqK4GHssQ9e7l 
Kardos G. György emléke régóta, centenáriumi alkalom nélkül is fontos számomra. Szívesen olvasom hosszabb és rövidebb írásait is. 2025 májusában újra elolvastam a világhírű „Avraham Bogatír” mellett egy kötetben megjelent, kevésbé nagy figyelmet kapott palesztinai témájú regényeit: a „Hová tűntek a katonák?” és „A történet vége” címűt.  
Kiválasztottam néhány lenyűgöző részletet, amelyeket mindenki figyelmébe ajánlok. Olvassunk Kardosgét, őrizzük közösen emlékét!  

 

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/hefciba-nagyon-szep-az-arabok-is-igy.html

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/nem-kedvelem-az-izraelitakat-de.html

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/egyiptom-nem-jo-mondta-druz-hadnagy.html 

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/felelmetes-osanya-de-neve-az-csodalatos.html 

http://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/giora-farkas-aki-tori-meg-magyart-es.html

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/a-beduinok-mutogattak-egymasnak-papirt.html

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/a-beduinok-nem-olvasnak-izraeli.html

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/januarban-mar-egyetlen-fellah-sem.html

Januárban már egyetlen fellah sem dolgozott Gedérában. Februárban már vásárolni sem járhattak át – Kardosgé 100

 

A TÖRTÉNET VÉGE 
https://reader.dia.hu/document/Kardos_G_Gyorgy-Avraham_Bogatir_het_napja_Hova_tuntek_a_katonak_A_tortenet_vege-761

Azon a derűs, téli reggelen befogtam a lovat Joram Kaplinszki udvarában, ketten voltunk kocsisok a katrai arab Mahmud Nadzsarral, aki azon a reggelen késett valamit.

– Nem kell annyit lökni az asszonyt – mondta Joram. – Akkor nem alszol el.

S mert Mahmud ezt a kedélyt nem fogadta kellő megértéssel, Joram barátságtalanabbul kiáltott rá:

– Mit állsz még? Tedd föl a francia ekéket! M’rárba mentek szántani.

De Mahmud nem indult az ekékért.

– Ma nem lehet M’rárba menni, Joram úr – mondta halkan.

– Nem lehet? – kérdezte Joram, és rám nézett, hogy hallom-e amit ez az ember mond. – Miért nem lehet?

– Ma sztrájk van – Mondta Mahmud, s az inge szárnyával letörölte arcáról a verejtéket. – Arab sztrájk van, Joram úr.

– Arab sztrájk? – ismételte Joram, olyan hangsúllyal, mint aki mindebből csak azt nem érti, mit jelent az, hogy arab, és mit jelent az, hogy sztrájk.

– Arab sztrájk – mondta még egyszer Mahmud.

Joram Kaplinszki elhallgatott. Csontos, borostás arcában örökké megvetést és bizalmatlanságot sugárzó tekintete egyszerre nyugodt lett, valósággal derűs. Úgy nézett Mahmudra, mint egy oktalanságokat hajtogató gyerekre. Lassan tagolta a szavakat.

– Kapákat is vigyetek magatokkal.

– Nem lehet M’rárba menni – mondta Mahmud elkeseredett izgalommal. – A katraiak dolgoznak ma. De M’rárba nem lehet menni.

– A Fetter-gazdaság mellett – vetettem közbe –, ott is van még kilenc dunám, ahol szánthatunk.

Joram panaszosan nézett rám, hogy én sem értem meg, hogy ma senki sem érti őt.

– Megmondtam, hogy hol dolgoztok. Nem mondtam meg?

Mahmud először emelte föl a hangját.

– Ne menjünk M’rárba, Joram úr. Én jót akarok, Joram úr.

– Jól van, Mahmud – mondta békésen Joram. – Szedd össze a holmidat. A mai napig kifizetlek – s már számolta is –, ebben a hónapban tizennégy és fél napod volt…

Mahmud az orrán át szívta be a levegőt, indulatosan megrázta a tejét, azután sarkon fordult, hozta a kapákat, földobta a szekérre, és ment az ekékért.

– Mire jó ez, Joram? – kérdeztem. – Mit számít egy nap?

– Semmit – mondta Joram. – Semmit nem számít.

– Gaddem! – üvölt Mahmud, s mint az eszeveszett mászott föl a bakra. – Gyerünk!

– Csendesebben, te! – szólt harag nélkül Joram. – A gyerek még alszik. – S ahogy kiértünk a kapun, utánunk kiáltott: – Délre ott leszek én is nálatok.

Mahmud összeszorított fogakkal hajtott végig Gedérán. Nem háborgattam. A faluban mindenütt találkoztunk arab napszámosokkal, nehézkesen és fáradtan mozogtak, mintha egész Katra álmatlanul töltötte volna az éjszakát. Rosszkedvűen köszöngettek, s rögtön elkapták egymásról a tekintetüket. Mahmud szótlanul hajtott az ösvényen, s mikor ráhajtott az országútra, az egyik ló lánca kiakadt. Leugrottam a bakról, a lánccal bíbelődtem, a kampót végül is rossz láncszembe akasztottam. Akkor szólalt meg először Mahmud.

– A harmadikba, testvérem.

Többet ezután nem beszéltünk, de most már egymásra néztünk olykor, zavart vigyorral, úgy viselkedtünk, mint a gyászolók, akik nem túlságosan közeli rokon temetésén vesznek részt. Elhagytuk Katrát, a falu kihaltnak látszott, csupán az udvarokról felszálló füst árulta el az élet nyomait. Az utolsó házakkal szemben, a brit rendőrségi erődítmény előtt, géppisztolyos, sisakos rendőrök lézengtek. A katrai rendőrség után élénkebb lett a világ, itt már gedérai gazdák narancsosai sorakoztak, az árokparton zsidó munkások üldögéltek, a nyesőollóval körmüket vagdosták, várták, hogy felszáradjon a harmat a gyümölcsökről, és megkezdhessék a szüretet. M’rári arab birtokok követték a narancsosokat, a földeken nem dolgozott senki. Maga a falu dombra épült, az országútig lejtett, lépcsős utcácskák vezettek fölfelé, mezővárosnyi nagy falu volt, főtere a domb tetején. Joram Kaplinszki hat dunám szőlője éppen a faluval szemközt húzódott, arab gyümölcsösök közé ékelve, az országút túlsó oldalán.

Mahmud megragadta a karomat, és egy olajfára mutatott a domb lábánál, a gyeplőt tétova idegességgel fogta, mint aki nem tudja, merre hajtson. Hagyta, hogy kiszedjem a gyeplőt az ujjai közül, de a karját nem eresztette le, mintha továbbra is a szíjat szorongatná. Egészen az országút széléig húzódtam a szekérrel, hogy helyem legyen gyorsan visszafordulni, ha történik valami. A lovakat lassú poroszkálásra fogtam, s valamivel az olajfa előtt fékeztem. Néhány fellah ácsorgott az olajfa alatt, vastag husángokra támaszkodva, de nem jöttek elő, egy ideig még tanácskoztak. Azután kilépett az árnyékból két fiatal férfi, az egyik méltóságteljesen feltartotta a kezét. Így várakoztak mozdulatlanul, húszlépésnyire tőlünk, s csak akkor lazítottak a tartásukon, amikor megjelent mögöttük a muhtár, hóna alatt egy jókora Koránt szorongatott. Kiszáradt, sánta öregember volt a muhtár, korhadt és göcsörtös, mint egy nagyon öreg gyökér, a kocsihoz bicegett, a két férfi tiszteletteljes távolságban követte, a többiek is – voltak még vagy hatan – előbbre jöttek valamicskét, s felsorakoztak az országút szélén.

A szekér előtt az öregember mélyen meghajolt.

– Szaida.

– Erősödjék meg a tested, Abdul Káder – motyogta Mahmud, s a fellahokat bámulta, az ő tekintetük aggasztotta.

Az öregember felénk fordította arcát, feje fordulatából láttam rögtön, hogy fél szemére vak, de a zöld hályogtól megpenészedett másik szemével is alig láthatott. Úgy tett, mintha figyelmesen vizsgálna bennünket, de inkább csak Mahmud hangját ízlelgette, és egyszerre örömmel kiáltott fel:

– Mahmud Nadzsar! Szuliman Nadzsar fia!

– Úgy van, Abdul Káder.

Akkor a muhtár még közelebb lépett, s azt kérdezte megélénkült érdeklődéssel:

– Kaptatok már hírt Amer Nadzsarról?

Mahmud megrázta a fejét. Nem ismerte Amer Nadzsart.

Nem? Hát neki nem rokonai a szumszumi Nadzsarok? Neki Ramallában vannak rokonai?… S lassan elkezdődött az összekuszált családi háló bogozása, a csodálkozás jabbajé kiáltásai kísértek minden felfedezést. A muhtár megörült minden újabb névnek… s kuncogott az örömtől, amikor megtudta, hogy Mahmud Nadzsar nagybátyja nem a derék Amer Nadzsar, aki Haifába költözött, és az olajfinomítóban dolgozik, hanem a latruni rendőrség őrmestere, Abdallah Nadzsar, aki nemrég feleségül vette a maszmijjei muhtár, Loftallah Falah lányát. Loftallah Falah pedig unokatestvére a m’rári tanítónak, Ibrahim Falahnak… Rám ügyet sem vetett a muhtár, de a többiek is úgy tettek, mintha ott sem volnék. Azután valami türelmetlenebb mozdulatra szánhattam el magam, mert a muhtár egy Abu Kabir-i sógornál elvágta a családi kapcsolatok fonalát, s azt kérdezte hirtelen:

– Kinél dolgozol most, Mahmud Nadzsar?

– Havadzsa Joramnál, Gedérában – mondta Mahmud.

Ennek az öregember, érthetetlen okokból, ismét megörült, mindennek örült. Összecsapta kezét, a két fiatal férfi felé fordult, azok is elégedetten dünnyögtek valamit.

A muhtár akkor az égre nézett, melyet még nem fakított ki egészen a nap, s végtelen magasban egy áttetsző felhődarab foszladozott.

– Sok eső esett mostanában – mondta a muhtár.

– Sok eső, igaz – bólintott Mahmud.

– Most jó ideig lehet dolgozni – mondta a muhtár.

– Ins’ allah – mondta Mahmud.

– Holnap is lehet szántani – mondta a muhtár. – Holnap már mi is szántunk.

– Holnap is lehet, igaz – mondta Mahmud.

Egy magánautó közeledett Tel Aviv felől, de ötvenméternyire előttünk megállt. Azután egy autóbusz haladt el mellettünk, oldalán tábla: Tel Aviv–Beér Tuvia. A vezető fékezett, és kihajolt a fülke ablakán.

– Mi történik itt? – kérdezte.

– Semmi – mondtam. – Mehetsz nyugodtan.

Nem hitt nekem, bizalmatlanul méregette egy darabig a botjaikra támaszkodó fellahokat, az utasok is kibámultak az ablakon.

– Haifában ma reggel megöltek három zsidót – mondta a sofőr. – Az olajfinomítóban. Három munkást. – Azután visszabújt a fülkébe, és indult tovább. Most már a magánautó is követni merte, nagy sebességgel hajtott el a szekér mellett.

– Ez itt havadzsa Joram földje – magyarázta a két fiatal fellahnak a muhtár, s az országút túloldalán a szőlőtövekre mutatott.

– Úgy van, Abdul Káder – mondta Mahmud.

– Jó szőlő – mondta a muhtár, s hozzátette, mintegy lezárva a beszélgetést. – Holnap, Mahmud Nadzsar.

– Holnap, seih – ismételte Mahmud, s a fékre csomózott gyeplő felé nyúlt, de keze félúton a levegőben maradt. Magam akasztottam ki a gyeplőt, de mielőtt megfordultam volna a szekérrel, előhúztam még a zsebemből egy csomag cigarettát, és a muhtár elé tartottam. Az öreg kisujja hosszú körmét benyomta a feszes dohányba, úgy húzta ki a cigarettát, megforgatta a szeme előtt, és azt mondta:

– Mindannyian megöregszünk.

Ráérősen haladtunk Gedéra felé az országúton, nem volt nagyon sürgős a találkozás Jorammal, s már meg is fordult a fejemben valami barátságtalan válasz, ha nem tetszik neki, hogy visszajöttünk. Mahmud, mandulavágású szemét lehunyva, némán ült mellettem. Barna arca sárgás fényűre sápadt és behorpadt. A narancsosok szélén az árokpartról eltűntek a munkások, fölszáradt a harmat, mindenütt megkezdték a szüretet. Élénk lárma hallatszott a fák mögül, a ládakészítők kalapálása, kosarak puffanása, a munkavezetők rekedt kiáltásai. De az országút csöndes volt, egész úton mindössze egyetlen katonai dzsip húzott el mellettünk, arab legionárius vezette, a hátsó ülésen, egy angol tiszt oldalán, jókora skót juhászkutya lógatta a nyelvét.

A katrai rendőrség előtt, az országút közepén, egy rendőr állt háttal nekünk csípőre tett kézzel, felsőtestét előre-hátra hajlította. Amikor a kocsizörgésre megfordult, megismertem Bill Croft őrmestert, s rögtön láttam rajta a több napos ivás zsibbadását, ami már valami csontszáraz józansághoz hasonlít. Merev volt, mint az öntött vas, végtagjainak valamennyi forgójából elpárolgott az olaj. Amikor melléje értem, belekapaszkodott a kocsi vendégoldalába, és elkezdett tolni hátrafelé, mintha az ő ereje állította volna meg a szekeret, s végül alig tudta magát egyensúlyba hozni.

– Hogy van, Uri? – szólított meg csikorgóan fáradt hangon.

– Finoman – mondtam. – És maga hogy van, Bill?

– Búcsúzom a rohadt Palesztinától – mondta.

A szeme mélyen ült, és véres volt, pofacsontja körül térkép rajzolódott ki a hajszálerekből.

– Hova telepítik, Bill?

– A rohadt Ciprusba – mondta.

– Jobbat érdemelt volna – mondtam.

A rendőrség kapuja tárva volt, beláttam az udvarra, fakó bútorok halmozódtak az udvar közepén, a nap metszett rózsákat világított meg egy konyhaszekrény üveg tolóajtaján. Porcelán vázák és selyemernyős állólámpák között egy csipkékkel díszített fotelben overallos rendőr ült, és egy óriási rendőrségi fényszórót szerelt szét.

– Van néhány fölösleges holmim – mondta az őrmester. – Nem akar venni egy rohadt Browningot?

– Nem – mondtam. – Nem akarok venni.

– Ne féljen – mondta. – Ismer engem?

– Ismerem, Bill – mondtam. – Nem félek magától.

Azt hitte, hogy arra a szelíd játékra gondolok, amikor az országúton a rendőrök eladnak valakinek egy fegyvert, azután ugyanazt a fegyvert egy másik járőr, kétszáz yarddal arrébb, elkobozza.

– Odaadom magának ajándékba, Uri – mondta az őrmester.

– Köszönöm, Bill – mondtam. – De minek kell nekem egy Browning?

– Maga is tudja, hogy minek kell egy rohadt Browning – mondta.

Megráztam a fejem.

– Fogalmam sincs róla, Bill.

– Okay – mondta. – Mi a véleménye egy Webley Scottról?

– Semmi – mondtam. – Mikor utazik, Bill?

– Holnapután – mondta. – Fogadja el azt a rohadt Browningot.

Az erődítmény egyik földszinti ablakából kihajolt egy sárga hajú, szeplős nőszemély, élénk színű pongyolában, és egy élénk színű kis szőnyeget rázott ki, ennyi szín talán még sohasem villant fel egyszerre az erődítmény piszkosszürke falán. A sárga hajú nőt, valamelyik angol rendőr altiszt feleségét, már láttam a szövetkezeti boltban, s az volt a legkülönösebb benne, hogy éppen olyan volt, mint egy angol rendőr altiszt felesége.

– Viszontlátásra, Bill – mondtam, s már útnak is indítottam a lovakat. – Majd írjon, Bill.

Azután egy rekedt üvöltésre visszafordultam.

Bill Croft a földön ült, az országút közepén, s az erőlködéstől kivörösödve bömbölt:

– „For he’s a jolly good fellow… For he’s a jolly good fellow…”^*186

Lábát széttárta a földön, karját fel-le mozgatta, mintha el akarna repülni.

Többet nem néztem vissza. Sajnáltam, hogy nem mondtam valami rendesebb szöveget ennek a rendőrnek. Bill jó rendőr volt, s nincs a világra nagyobb áldás, mint egy jó rendőr.

A katrai házaknál baktattunk. Az országúthoz legközelebb eső viskó falának dőlve aprócska ember nézelődött bő, fekete, európai öltönyben. Olyan kicsi volt ez az ember, mint egy gyerek, de az orra nagy és haragos volt, s alatta vékonyra sodort, hegyes bajusz ágaskodott kétfelé. Az új, fekete öltönyhöz gondosan hajtogatott fehér kefiát viselt, a csillogó selyemzsinór féloldalasan övezte át a kefiát, és ebben is volt valami kisvárosi nyegleség. Mezítláb álldogált, a szandálja a földön hevert, egy félig szétnyílt, fekete esernyő mellett. Amikor elhajtottam a szekérrel, az orra még haragosabb lett, s a szája sarkából köpött egyet utánam. Mahmud ebből semmit sem vett észre, mintha elaludt volna a bakon, az úton egyetlen pillanatra sem merült föl a gondjaiból. S csak Joram udvarában lett élénkebb ismét, mintha az istállók és a megszokott gazdasági épületek nyugtatták volna meg. De akkor túlzott buzgalom fogta el, egész teste belelendült, úgy magyarázott Joramnak. A gazda közben takarmányt darált, az arcáról nem lehetett leolvasni, hogy mit gondol a történtekről.

– Nem baj, Joram úr, majd holnap szántunk… A bolondokkal nem kell törődni… Bolondok mindig lesznek a világon… Dolgozni kell, ez a legfontosabb… Ha nem dolgozunk, mi lesz? Igaz, Joram úr?… Tegnap volt Katrában egy ember. Jaffából jött… Én megmondtam Szulimán Sákernek, semmi közünk ehhez a jaffai emberhez… Talán ők adnak majd munkát nekünk, ha itt elveszítjük a munkánkat?… Nincs igazam, Joram úr?… Nekem még fél dunám földem sincs, én a munkámból élek… De holnap mindenki észre tér, Joram úr, a m’ráriak is… Holnap, Joram úr…

Joram abbahagyta a gép tekerését, egy maroknyi takarmányt szétmorzsolt az ujjai között, azt vizsgálta, elég apróra törte-e a daráló.

– Kopnak ezek a rohadt fogaskerekek – mondta a fogai között.

S mellékesen hozzámorogta:

– Holnap nem kell már jönnöd, Mahmud. Nincs szükségem rád.

Ez december elején történt. Januárban már egyetlen fellah sem dolgozott Gedérában, még az aprócska lányok sem, akik közül azelőtt három-négy is tevékenykedett minden nagy gazda udvarán. Februárban a fellahok már vásárolni sem járhattak Gedérába, és csak egyetlen úton, és ott is csak különleges igazolással léphették át a falu határát. Márciusban azután egész Katra útra kelt Jibnébe, egy déli faluba, ahová nem ért el a zavargások moraja. A fellahoknak saját biztonságuk okából kellett elhagyniuk Katrát, ahogy ezt jóindulatúan és nyíltan elmagyarázta a falu öregeinek a gedérai nagygazdák küldöttsége. Zukkermann úr, Sahevics úr és Kaplinszki úr megnyugtatta a fellahokat, hogy nemsokára visszatérhetnek földjeikre, és ha valamit nem bírnak magukkal vinni, az itt maradhat, el sem kell rejteni semmit, mindent úgy találnak majd, ahogy hagyták. A kiürítés nagyobb zökkenők nélkül zajlott le, legföljebb azt nem értették a katraiak, hogy miért veszik körül a falut izgatott fegyveresek, hiszen ők nem ellenkeznek. Azután ebbe is beletörődtek, ezek már ilyen idők, mostanában ez mindenütt így szokás. A katraiak útja M’rár mellett vezetett, s a fellahok jól láthatták a falu lejtőit átszelő, frissen ásott árkokat s a homokzsákokkal védett géppuskaállásokat. Jabbajé, mondhatták borzongva egymásnak a fellahok, mire való ez az engedetlenség, milyen szerencse, hogy Katrát elkerülték a szíriai és iraki szabadcsapatok, ők ezért majd visszatérhetnek, mindenki tudja, hogy ők engedelmesek voltak. Így vonultak el a fellahok Katrából. Valamennyi fellah – kivéve Mahmud Nadzsart. Az egyik őrnek ugyanis a falu kiürítésekor elsült a fegyvere, s a golyó Mahmud combjába fúródott. Ezt az őrt azután alaposan összeszidta az őrség parancsnoka, jól megmosta a fejét, Mahmudot pedig feltűnő gonddal Gedérába vitték, egy hevenyészett katonai kórházba. Nehezen gyógyult, majdnem két hónapig tartott, amíg teljesen felépült, de addigra nem maradt egyetlen arab település sem délen, az izraeli hadműveleti vonalakon belül. Mahmud nem mehetett a családja után, és nem maradhatott Gedérában sem, a katrai házakat meg már a zsidó földmunkások számára fertőtlenítették. Kaplinszki úr közbenjárására végül a katonai rendőrség Mahmudot a jaffai arab gettóba telepítette. Még láttam őt azon a reggelen, amikor Jaffába szállították. Joram Kaplinszki feleségétől kapott az útra egy piros női pulóvert, ebben a rövid, mindkét könyökén lyukas pulóverben álldogált egy teherautón, két katonai rendőr között. Jó szándékot mutató mosoly húzódott végig Mahmud arcán, s a teherautó rácsába kapaszkodva, buzgón köszöngetett a szamarakon földjeikre siető gazdáknak: – Jó reggelt, Avraham úr… Salom, Ejlon úr… – Amikor túl hangosan köszönt, az egyik rendőr barátságosan rámordult: – Uszkut ja muallem! Hallgass, főnők! 

 

 

 

1925. május 10-én, éppen száz évvel ezelőtt született Kardos G. György. Sokan, sokféleképpen emlékeztek meg az évforduló kapcsán a kiváló emberről, nagyszerű íróról, csodálatos újságíróról.
Ex-népszabis kollégáimmal, barátaimmal közösen szerkesztett „Bächer Ivánnak szeretettel” emlékoldalunkon mi is publikáltunk egy bejegyzést, nagyon sok linkkel felszerelve. Ezzel próbáltuk felidézni Kardosgé legendás alakját. https://www.facebook.com/bacherivannakszeretettel/posts/pfbid0XJYXjDzZojr5AfkPFwZyK62fuYxnkzXdMgjd6NQRchK19ZwD1h8dxqK4GHssQ9e7l 
Kardos G. György emléke régóta, centenáriumi alkalom nélkül is fontos számomra. Szívesen olvasom hosszabb és rövidebb írásait is. 2025 májusában újra elolvastam a világhírű „Avraham Bogatír” mellett egy kötetben megjelent, kevésbé nagy figyelmet kapott palesztinai témájú regényeit: a „Hová tűntek a katonák?” és „A történet vége” címűt.  
Kiválasztottam néhány lenyűgöző részletet, amelyeket mindenki figyelmébe ajánlok. Olvassunk Kardosgét, őrizzük közösen emlékét!  

 

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/hefciba-nagyon-szep-az-arabok-is-igy.html

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/nem-kedvelem-az-izraelitakat-de.html

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/egyiptom-nem-jo-mondta-druz-hadnagy.html 

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/felelmetes-osanya-de-neve-az-csodalatos.html 

http://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/giora-farkas-aki-tori-meg-magyart-es.html

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/a-beduinok-mutogattak-egymasnak-papirt.html

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/a-beduinok-nem-olvasnak-izraeli.html

„A beduinok nem olvasnak izraeli újságokat” – Kardosgé 100

 

A TÖRTÉNET VÉGE 
https://reader.dia.hu/document/Kardos_G_Gyorgy-Avraham_Bogatir_het_napja_Hova_tuntek_a_katonak_A_tortenet_vege-761

A tankcsapdák között egy kúp alakú betontömbnek támaszkodom. Kellemes hűvös a levegő, naplemente óta legalább nyolc fokkal hűlt le. Szembefordulok az alig észlelhető széllel, amely enyhe növényillatot hoz a pusztaság felől, azután megcsapja az orrom egy közelben elhullott állat édeskés dögszaga is. Vége felé jár a rövid tavasz, a nap már a föld utolsó nedveit szívja, némely makacs, kemény levelű növény kivételével minden szárad és fonnyad, közeledik a teljes szárazság ideje, a pusztaság lakói készülődnek a vándorlásra, de az ősidők óta kialakult vándorlási rendet most aligha lehet követni. A katonai kormányzat mindig újabb körzetet nyilvánít biztonsági övezetnek, ilyenkor egy szakasz katona éjszaka körülveszi a tiltott területen táborozó törzs sátrait. Egyetlen órát adnak a beduinoknak a tábor kiürítésére, ennyi idő arra sem elég, hogy tisztességesen összeszedjék barmaikat. Ezért a tapasztaltabb törzsek már nem is cövekelik le a sátraikat, összekötözött sátorlapokon hálnak a szabad ég alatt, az egybeterelt állatok és a gyors menekülésre rendezett tárgyaik között. De nyár végére a pusztaság így is megtelik elhullott birkákkal, s a járőrök éjszaka, a valószínűtlenül alacsonyra ereszkedett csillagokon kívül, fehérre aszalódott csontokból is tájékozódnak. A beduinok holdtalan éjszakákon visszalopóznak az elhagyott táborhelyekre, learatják a bokáig érő gabonát, megkeresik az elcsavargott állatokat, s vállalják a kockázatot, hogy a katonák tüzet nyitnak rájuk. Ez a kockázat azonban nem túlságosan nagy, a pusztaság lakói a katonáknál jobban ismerik a vízmosta vádik útvesztőit, amelyekben nyomtalanul eltűnnek, ha felfedezik őket. A sivatag repedéseiben kóborolva, meglehetős kerülővel, egészen Transzjordániáig vagy Egyiptomig is eljutnak, így azután, a vádikon át, némi szegényes árucserét is lebonyolíthatnak. A katonai kormányzat üldözi a csempészetet, de sokáig semmit nem tett meg azért, hogy a beduinok igénytelen készleteiket a városban szerezzék be, s csak a legutóbbi időkben nyitottak meg számukra Beér-Sevában egy piacot, ahová a törzsek a hét bizonyos megszabott napján felküldik embereiket. Napnyugtakor indulnak el, hogy reggelre megérkezzenek. Estig a földön kuporogva, végtelen türelemmel eladják az apró tojásokat, az átszűretlen, nyers bogyóolajat s az agyagtálakban magasra púpozott és nedves zsákokkal frissen tartott, savanykás birkavajat. Este azután vásznakkal, edényekkel, kávéval és petróleummal térnek vissza a pusztaságba. Ezeken a piaci napokon a beduinok a város határában gyülekeznek először, itt bevárják a hatósági kíséretet. Rosszkedvű lovas rendőrök között végiglovagolnak a kijelölt utcákon, s fejüket kendőikkel a szemük nyílásáig beburkolva, védekeznek az idegen emberek gyanakvó pillantásai ellen. A beduinok minden követ ismernek a városban, s a néma fejbólintások egy-egy ház előtt azt jelentik: lám, itt lakott a marhakereskedő, Amin Habibi, ez itt Dzsamal Tubi udvara, ez volt Muhammad Hasszuni vegyeskereskedése, s abban a kőpalotában, ahol az ablakból most két borzas kisgyerek selypíti: büdösz arabok, büdösz arabok, ott fogadta a betegeit a hakim…

A beduinok nem olvasnak izraeli újságokat, s így nem látják a képeket, melyeken kecskéket forgatnak nyárson a parázs felett, s arcukról sugárzik az elégedettség. Izraeli tisztekkel szorítanak kezet ezeken a képeken, és a sátrak csúcsára kék-fehér zászlókat tűznek. A beduinok nem tudják, hogy valósággal családi kapcsolat alakult ki közöttük és a zsidó rendfenntartó alakulatok között… hogy a törzsek seihjei keserűen emlékeznek a török jüzbasik és az angol inspectorok zaklatásaira… és hogy végre az ígéret földjén élnek. A beduinoknak még arról is csak bizonytalan sejtelmeik vannak, hogy a háború már egy esztendeje véget ért…

A kivonuló egyiptomiak útjában mindenütt fekete sátrak álltak szétszóródva a sivatag emelkedőin. A beduinok a ponyva nyílásaiból lesték napokon át a lerongyolódott katonákat, az Egyesült Nemzetek tisztjei sűrűn kattintgatták a fényképezőgépeiket. A beduinok kezdetben még örültek is, hogy nem kell többé hallgatni az ágyúzást, amit legalább annyira nem szerettek, mint a mennydörgést. Insallah – mondták a beduinok, meg azt mondták: böszir hér. Jó lesz. Nem sokkal ezután megjelent a sivatagban az első izraeli járőr egy szigorú utasítással, azután megjelent a második izraeli járőr egy másik szigorú, de az elsőnek éppen ellentmondó utasítással. Ettől kezdve a beduinok már egyre kevesebb hittel mondogatták, hogy „böszir hér”, a béke nedveit nyom nélkül szívta magába a szikkadt, repedezett föld, akár a korai esők vizét. „Majd a háború után – mondják a beduinok még mindig a piacon –, a háború után minden lesz, havadzsa.”

 

Egy háború, úgy látszik, nem mindenki számára ér egyszerre véget, igaz, hogy ezt a háborút akkor sem vette észre mindenki, egy derűs téli napon, amikor elkezdődött. Az emberek többségének ez a nap semmitmondó volt, utána még jó ideig éppúgy folyt az élet, mint azelőtt. A kávéházak műsoraiban gúnyos dalokat énekeltek a kirúgott britekről – akik mellesleg még teljes fegyverzettel várakoztak a mandátum területén –, s a terek padjain elkapott beszélgetésekben ilyesféle mondatokat lehetett hallani: „Gondoltad volna, Mose, hogy Uruguay is ránk fog szavazni…” „Az a szakszervezeti pénztáros Londonban, az a Bevin, most vakaródzhat…” Az emberek új utcaneveken töprengtek a King George, a Queen Victoria, az Allenby és a Lord Kitchener nevek helyett, és az üzletek kirakataiban Ben Gurion képe mellé elhelyezték Gromiko képét is, hálából, mert a zsidók országának függetlenségéért szállt síkra.

 

1925. május 10-én, éppen száz évvel ezelőtt született Kardos G. György. Sokan, sokféleképpen emlékeztek meg az évforduló kapcsán a kiváló emberről, nagyszerű íróról, csodálatos újságíróról.
Ex-népszabis kollégáimmal, barátaimmal közösen szerkesztett „Bächer Ivánnak szeretettel” emlékoldalunkon mi is publikáltunk egy bejegyzést, nagyon sok linkkel felszerelve. Ezzel próbáltuk felidézni Kardosgé legendás alakját. https://www.facebook.com/bacherivannakszeretettel/posts/pfbid0XJYXjDzZojr5AfkPFwZyK62fuYxnkzXdMgjd6NQRchK19ZwD1h8dxqK4GHssQ9e7l 
Kardos G. György emléke régóta, centenáriumi alkalom nélkül is fontos számomra. Szívesen olvasom hosszabb és rövidebb írásait is. 2025 májusában újra elolvastam a világhírű „Avraham Bogatír” mellett egy kötetben megjelent, kevésbé nagy figyelmet kapott palesztinai témájú regényeit: a „Hová tűntek a katonák?” és „A történet vége” címűt.  
Kiválasztottam néhány lenyűgöző részletet, amelyeket mindenki figyelmébe ajánlok. Olvassunk Kardosgét, őrizzük közösen emlékét!  

 

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/hefciba-nagyon-szep-az-arabok-is-igy.html

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/nem-kedvelem-az-izraelitakat-de.html

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/egyiptom-nem-jo-mondta-druz-hadnagy.html 

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/felelmetes-osanya-de-neve-az-csodalatos.html 

http://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/giora-farkas-aki-tori-meg-magyart-es.html

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/a-beduinok-mutogattak-egymasnak-papirt.html