A TÖRTÉNET VÉGE
https://reader.dia.hu/document/Kardos_G_Gyorgy-Avraham_Bogatir_het_napja_Hova_tuntek_a_katonak_A_tortenet_vege-761
Azon a derűs, téli reggelen befogtam a lovat Joram Kaplinszki udvarában, ketten
voltunk kocsisok a katrai arab Mahmud Nadzsarral, aki azon a reggelen késett
valamit.
– Nem kell annyit lökni az asszonyt – mondta Joram. – Akkor nem alszol el.
S mert Mahmud ezt a kedélyt nem fogadta kellő megértéssel, Joram barátságtalanabbul kiáltott rá:
– Mit állsz még? Tedd föl a francia ekéket! M’rárba mentek szántani.
De Mahmud nem indult az ekékért.
– Ma nem lehet M’rárba menni, Joram úr – mondta halkan.
– Nem lehet? – kérdezte Joram, és rám nézett, hogy hallom-e amit ez az ember mond. – Miért nem lehet?
– Ma sztrájk van – Mondta Mahmud, s az inge szárnyával letörölte arcáról a verejtéket. – Arab sztrájk van, Joram úr.
– Arab sztrájk? – ismételte Joram, olyan hangsúllyal, mint aki mindebből csak azt nem érti, mit jelent az, hogy arab, és mit jelent az, hogy sztrájk.
– Arab sztrájk – mondta még egyszer Mahmud.
Joram Kaplinszki elhallgatott. Csontos, borostás arcában örökké megvetést és bizalmatlanságot sugárzó tekintete egyszerre nyugodt lett, valósággal derűs. Úgy nézett Mahmudra, mint egy oktalanságokat hajtogató gyerekre. Lassan tagolta a szavakat.
– Kapákat is vigyetek magatokkal.
– Nem lehet M’rárba menni – mondta Mahmud elkeseredett izgalommal. – A katraiak dolgoznak ma. De M’rárba nem lehet menni.
– A Fetter-gazdaság mellett – vetettem közbe –, ott is van még kilenc dunám, ahol szánthatunk.
Joram panaszosan nézett rám, hogy én sem értem meg, hogy ma senki sem érti őt.
– Megmondtam, hogy hol dolgoztok. Nem mondtam meg?
Mahmud először emelte föl a hangját.
– Ne menjünk M’rárba, Joram úr. Én jót akarok, Joram úr.
– Jól van, Mahmud – mondta békésen Joram. – Szedd össze a holmidat. A mai napig kifizetlek – s már számolta is –, ebben a hónapban tizennégy és fél napod volt…
Mahmud az orrán át szívta be a levegőt, indulatosan megrázta a tejét, azután sarkon fordult, hozta a kapákat, földobta a szekérre, és ment az ekékért.
– Mire jó ez, Joram? – kérdeztem. – Mit számít egy nap?
– Semmit – mondta Joram. – Semmit nem számít.
– Gaddem! – üvölt Mahmud, s mint az eszeveszett mászott föl a bakra. – Gyerünk!
– Csendesebben, te! – szólt harag nélkül Joram. – A gyerek még alszik. – S ahogy kiértünk a kapun, utánunk kiáltott: – Délre ott leszek én is nálatok.
Mahmud összeszorított fogakkal hajtott végig Gedérán. Nem háborgattam. A faluban mindenütt találkoztunk arab napszámosokkal, nehézkesen és fáradtan mozogtak, mintha egész Katra álmatlanul töltötte volna az éjszakát. Rosszkedvűen köszöngettek, s rögtön elkapták egymásról a tekintetüket. Mahmud szótlanul hajtott az ösvényen, s mikor ráhajtott az országútra, az egyik ló lánca kiakadt. Leugrottam a bakról, a lánccal bíbelődtem, a kampót végül is rossz láncszembe akasztottam. Akkor szólalt meg először Mahmud.
– A harmadikba, testvérem.
Többet ezután nem beszéltünk, de most már egymásra néztünk olykor, zavart vigyorral, úgy viselkedtünk, mint a gyászolók, akik nem túlságosan közeli rokon temetésén vesznek részt. Elhagytuk Katrát, a falu kihaltnak látszott, csupán az udvarokról felszálló füst árulta el az élet nyomait. Az utolsó házakkal szemben, a brit rendőrségi erődítmény előtt, géppisztolyos, sisakos rendőrök lézengtek. A katrai rendőrség után élénkebb lett a világ, itt már gedérai gazdák narancsosai sorakoztak, az árokparton zsidó munkások üldögéltek, a nyesőollóval körmüket vagdosták, várták, hogy felszáradjon a harmat a gyümölcsökről, és megkezdhessék a szüretet. M’rári arab birtokok követték a narancsosokat, a földeken nem dolgozott senki. Maga a falu dombra épült, az országútig lejtett, lépcsős utcácskák vezettek fölfelé, mezővárosnyi nagy falu volt, főtere a domb tetején. Joram Kaplinszki hat dunám szőlője éppen a faluval szemközt húzódott, arab gyümölcsösök közé ékelve, az országút túlsó oldalán.
Mahmud megragadta a karomat, és egy olajfára mutatott a domb lábánál, a gyeplőt tétova idegességgel fogta, mint aki nem tudja, merre hajtson. Hagyta, hogy kiszedjem a gyeplőt az ujjai közül, de a karját nem eresztette le, mintha továbbra is a szíjat szorongatná. Egészen az országút széléig húzódtam a szekérrel, hogy helyem legyen gyorsan visszafordulni, ha történik valami. A lovakat lassú poroszkálásra fogtam, s valamivel az olajfa előtt fékeztem. Néhány fellah ácsorgott az olajfa alatt, vastag husángokra támaszkodva, de nem jöttek elő, egy ideig még tanácskoztak. Azután kilépett az árnyékból két fiatal férfi, az egyik méltóságteljesen feltartotta a kezét. Így várakoztak mozdulatlanul, húszlépésnyire tőlünk, s csak akkor lazítottak a tartásukon, amikor megjelent mögöttük a muhtár, hóna alatt egy jókora Koránt szorongatott. Kiszáradt, sánta öregember volt a muhtár, korhadt és göcsörtös, mint egy nagyon öreg gyökér, a kocsihoz bicegett, a két férfi tiszteletteljes távolságban követte, a többiek is – voltak még vagy hatan – előbbre jöttek valamicskét, s felsorakoztak az országút szélén.
A szekér előtt az öregember mélyen meghajolt.
– Szaida.
– Erősödjék meg a tested, Abdul Káder – motyogta Mahmud, s a fellahokat bámulta, az ő tekintetük aggasztotta.
Az öregember felénk fordította arcát, feje fordulatából láttam rögtön, hogy fél szemére vak, de a zöld hályogtól megpenészedett másik szemével is alig láthatott. Úgy tett, mintha figyelmesen vizsgálna bennünket, de inkább csak Mahmud hangját ízlelgette, és egyszerre örömmel kiáltott fel:
– Mahmud Nadzsar! Szuliman Nadzsar fia!
– Úgy van, Abdul Káder.
Akkor a muhtár még közelebb lépett, s azt kérdezte megélénkült érdeklődéssel:
– Kaptatok már hírt Amer Nadzsarról?
Mahmud megrázta a fejét. Nem ismerte Amer Nadzsart.
Nem? Hát neki nem rokonai a szumszumi Nadzsarok? Neki Ramallában vannak rokonai?… S lassan elkezdődött az összekuszált családi háló bogozása, a csodálkozás jabbajé kiáltásai kísértek minden felfedezést. A muhtár megörült minden újabb névnek… s kuncogott az örömtől, amikor megtudta, hogy Mahmud Nadzsar nagybátyja nem a derék Amer Nadzsar, aki Haifába költözött, és az olajfinomítóban dolgozik, hanem a latruni rendőrség őrmestere, Abdallah Nadzsar, aki nemrég feleségül vette a maszmijjei muhtár, Loftallah Falah lányát. Loftallah Falah pedig unokatestvére a m’rári tanítónak, Ibrahim Falahnak… Rám ügyet sem vetett a muhtár, de a többiek is úgy tettek, mintha ott sem volnék. Azután valami türelmetlenebb mozdulatra szánhattam el magam, mert a muhtár egy Abu Kabir-i sógornál elvágta a családi kapcsolatok fonalát, s azt kérdezte hirtelen:
– Kinél dolgozol most, Mahmud Nadzsar?
– Havadzsa Joramnál, Gedérában – mondta Mahmud.
Ennek az öregember, érthetetlen okokból, ismét megörült, mindennek örült. Összecsapta kezét, a két fiatal férfi felé fordult, azok is elégedetten dünnyögtek valamit.
A muhtár akkor az égre nézett, melyet még nem fakított ki egészen a nap, s végtelen magasban egy áttetsző felhődarab foszladozott.
– Sok eső esett mostanában – mondta a muhtár.
– Sok eső, igaz – bólintott Mahmud.
– Most jó ideig lehet dolgozni – mondta a muhtár.
– Ins’ allah – mondta Mahmud.
– Holnap is lehet szántani – mondta a muhtár. – Holnap már mi is szántunk.
– Holnap is lehet, igaz – mondta Mahmud.
Egy magánautó közeledett Tel Aviv felől, de ötvenméternyire előttünk megállt. Azután egy autóbusz haladt el mellettünk, oldalán tábla: Tel Aviv–Beér Tuvia. A vezető fékezett, és kihajolt a fülke ablakán.
– Mi történik itt? – kérdezte.
– Semmi – mondtam. – Mehetsz nyugodtan.
Nem hitt nekem, bizalmatlanul méregette egy darabig a botjaikra támaszkodó fellahokat, az utasok is kibámultak az ablakon.
– Haifában ma reggel megöltek három zsidót – mondta a sofőr. – Az olajfinomítóban. Három munkást. – Azután visszabújt a fülkébe, és indult tovább. Most már a magánautó is követni merte, nagy sebességgel hajtott el a szekér mellett.
– Ez itt havadzsa Joram földje – magyarázta a két fiatal fellahnak a muhtár, s az országút túloldalán a szőlőtövekre mutatott.
– Úgy van, Abdul Káder – mondta Mahmud.
– Jó szőlő – mondta a muhtár, s hozzátette, mintegy lezárva a beszélgetést. – Holnap, Mahmud Nadzsar.
– Holnap, seih – ismételte Mahmud, s a fékre csomózott gyeplő felé nyúlt, de keze félúton a levegőben maradt. Magam akasztottam ki a gyeplőt, de mielőtt megfordultam volna a szekérrel, előhúztam még a zsebemből egy csomag cigarettát, és a muhtár elé tartottam. Az öreg kisujja hosszú körmét benyomta a feszes dohányba, úgy húzta ki a cigarettát, megforgatta a szeme előtt, és azt mondta:
– Mindannyian megöregszünk.
Ráérősen haladtunk Gedéra felé az országúton, nem volt nagyon sürgős a találkozás Jorammal, s már meg is fordult a fejemben valami barátságtalan válasz, ha nem tetszik neki, hogy visszajöttünk. Mahmud, mandulavágású szemét lehunyva, némán ült mellettem. Barna arca sárgás fényűre sápadt és behorpadt. A narancsosok szélén az árokpartról eltűntek a munkások, fölszáradt a harmat, mindenütt megkezdték a szüretet. Élénk lárma hallatszott a fák mögül, a ládakészítők kalapálása, kosarak puffanása, a munkavezetők rekedt kiáltásai. De az országút csöndes volt, egész úton mindössze egyetlen katonai dzsip húzott el mellettünk, arab legionárius vezette, a hátsó ülésen, egy angol tiszt oldalán, jókora skót juhászkutya lógatta a nyelvét.
A katrai rendőrség előtt, az országút közepén, egy rendőr állt háttal nekünk csípőre tett kézzel, felsőtestét előre-hátra hajlította. Amikor a kocsizörgésre megfordult, megismertem Bill Croft őrmestert, s rögtön láttam rajta a több napos ivás zsibbadását, ami már valami csontszáraz józansághoz hasonlít. Merev volt, mint az öntött vas, végtagjainak valamennyi forgójából elpárolgott az olaj. Amikor melléje értem, belekapaszkodott a kocsi vendégoldalába, és elkezdett tolni hátrafelé, mintha az ő ereje állította volna meg a szekeret, s végül alig tudta magát egyensúlyba hozni.
– Hogy van, Uri? – szólított meg csikorgóan fáradt hangon.
– Finoman – mondtam. – És maga hogy van, Bill?
– Búcsúzom a rohadt Palesztinától – mondta.
A szeme mélyen ült, és véres volt, pofacsontja körül térkép rajzolódott ki a hajszálerekből.
– Hova telepítik, Bill?
– A rohadt Ciprusba – mondta.
– Jobbat érdemelt volna – mondtam.
A rendőrség kapuja tárva volt, beláttam az udvarra, fakó bútorok halmozódtak az udvar közepén, a nap metszett rózsákat világított meg egy konyhaszekrény üveg tolóajtaján. Porcelán vázák és selyemernyős állólámpák között egy csipkékkel díszített fotelben overallos rendőr ült, és egy óriási rendőrségi fényszórót szerelt szét.
– Van néhány fölösleges holmim – mondta az őrmester. – Nem akar venni egy rohadt Browningot?
– Nem – mondtam. – Nem akarok venni.
– Ne féljen – mondta. – Ismer engem?
– Ismerem, Bill – mondtam. – Nem félek magától.
Azt hitte, hogy arra a szelíd játékra gondolok, amikor az országúton a rendőrök eladnak valakinek egy fegyvert, azután ugyanazt a fegyvert egy másik járőr, kétszáz yarddal arrébb, elkobozza.
– Odaadom magának ajándékba, Uri – mondta az őrmester.
– Köszönöm, Bill – mondtam. – De minek kell nekem egy Browning?
– Maga is tudja, hogy minek kell egy rohadt Browning – mondta.
Megráztam a fejem.
– Fogalmam sincs róla, Bill.
– Okay – mondta. – Mi a véleménye egy Webley Scottról?
– Semmi – mondtam. – Mikor utazik, Bill?
– Holnapután – mondta. – Fogadja el azt a rohadt Browningot.
Az erődítmény egyik földszinti ablakából kihajolt egy sárga hajú, szeplős nőszemély, élénk színű pongyolában, és egy élénk színű kis szőnyeget rázott ki, ennyi szín talán még sohasem villant fel egyszerre az erődítmény piszkosszürke falán. A sárga hajú nőt, valamelyik angol rendőr altiszt feleségét, már láttam a szövetkezeti boltban, s az volt a legkülönösebb benne, hogy éppen olyan volt, mint egy angol rendőr altiszt felesége.
– Viszontlátásra, Bill – mondtam, s már útnak is indítottam a lovakat. – Majd írjon, Bill.
Azután egy rekedt üvöltésre visszafordultam.
Bill Croft a földön ült, az országút közepén, s az erőlködéstől kivörösödve bömbölt:
– „For he’s a jolly good fellow… For he’s a jolly good fellow…”*186
Lábát széttárta a földön, karját fel-le mozgatta, mintha el akarna repülni.
Többet nem néztem vissza. Sajnáltam, hogy nem mondtam valami rendesebb szöveget ennek a rendőrnek. Bill jó rendőr volt, s nincs a világra nagyobb áldás, mint egy jó rendőr.
A katrai házaknál baktattunk. Az országúthoz legközelebb eső viskó falának dőlve aprócska ember nézelődött bő, fekete, európai öltönyben. Olyan kicsi volt ez az ember, mint egy gyerek, de az orra nagy és haragos volt, s alatta vékonyra sodort, hegyes bajusz ágaskodott kétfelé. Az új, fekete öltönyhöz gondosan hajtogatott fehér kefiát viselt, a csillogó selyemzsinór féloldalasan övezte át a kefiát, és ebben is volt valami kisvárosi nyegleség. Mezítláb álldogált, a szandálja a földön hevert, egy félig szétnyílt, fekete esernyő mellett. Amikor elhajtottam a szekérrel, az orra még haragosabb lett, s a szája sarkából köpött egyet utánam. Mahmud ebből semmit sem vett észre, mintha elaludt volna a bakon, az úton egyetlen pillanatra sem merült föl a gondjaiból. S csak Joram udvarában lett élénkebb ismét, mintha az istállók és a megszokott gazdasági épületek nyugtatták volna meg. De akkor túlzott buzgalom fogta el, egész teste belelendült, úgy magyarázott Joramnak. A gazda közben takarmányt darált, az arcáról nem lehetett leolvasni, hogy mit gondol a történtekről.
– Nem baj, Joram úr, majd holnap szántunk… A bolondokkal nem kell törődni… Bolondok mindig lesznek a világon… Dolgozni kell, ez a legfontosabb… Ha nem dolgozunk, mi lesz? Igaz, Joram úr?… Tegnap volt Katrában egy ember. Jaffából jött… Én megmondtam Szulimán Sákernek, semmi közünk ehhez a jaffai emberhez… Talán ők adnak majd munkát nekünk, ha itt elveszítjük a munkánkat?… Nincs igazam, Joram úr?… Nekem még fél dunám földem sincs, én a munkámból élek… De holnap mindenki észre tér, Joram úr, a m’ráriak is… Holnap, Joram úr…
Joram abbahagyta a gép tekerését, egy maroknyi takarmányt szétmorzsolt az ujjai között, azt vizsgálta, elég apróra törte-e a daráló.
– Kopnak ezek a rohadt fogaskerekek – mondta a fogai között.
S mellékesen hozzámorogta:
– Holnap nem kell már jönnöd, Mahmud. Nincs szükségem rád.
Ez december elején történt. Januárban már egyetlen fellah sem dolgozott Gedérában, még az aprócska lányok sem, akik közül azelőtt három-négy is tevékenykedett minden nagy gazda udvarán. Februárban a fellahok már vásárolni sem járhattak Gedérába, és csak egyetlen úton, és ott is csak különleges igazolással léphették át a falu határát. Márciusban azután egész Katra útra kelt Jibnébe, egy déli faluba, ahová nem ért el a zavargások moraja. A fellahoknak saját biztonságuk okából kellett elhagyniuk Katrát, ahogy ezt jóindulatúan és nyíltan elmagyarázta a falu öregeinek a gedérai nagygazdák küldöttsége. Zukkermann úr, Sahevics úr és Kaplinszki úr megnyugtatta a fellahokat, hogy nemsokára visszatérhetnek földjeikre, és ha valamit nem bírnak magukkal vinni, az itt maradhat, el sem kell rejteni semmit, mindent úgy találnak majd, ahogy hagyták. A kiürítés nagyobb zökkenők nélkül zajlott le, legföljebb azt nem értették a katraiak, hogy miért veszik körül a falut izgatott fegyveresek, hiszen ők nem ellenkeznek. Azután ebbe is beletörődtek, ezek már ilyen idők, mostanában ez mindenütt így szokás. A katraiak útja M’rár mellett vezetett, s a fellahok jól láthatták a falu lejtőit átszelő, frissen ásott árkokat s a homokzsákokkal védett géppuskaállásokat. Jabbajé, mondhatták borzongva egymásnak a fellahok, mire való ez az engedetlenség, milyen szerencse, hogy Katrát elkerülték a szíriai és iraki szabadcsapatok, ők ezért majd visszatérhetnek, mindenki tudja, hogy ők engedelmesek voltak. Így vonultak el a fellahok Katrából. Valamennyi fellah – kivéve Mahmud Nadzsart. Az egyik őrnek ugyanis a falu kiürítésekor elsült a fegyvere, s a golyó Mahmud combjába fúródott. Ezt az őrt azután alaposan összeszidta az őrség parancsnoka, jól megmosta a fejét, Mahmudot pedig feltűnő gonddal Gedérába vitték, egy hevenyészett katonai kórházba. Nehezen gyógyult, majdnem két hónapig tartott, amíg teljesen felépült, de addigra nem maradt egyetlen arab település sem délen, az izraeli hadműveleti vonalakon belül. Mahmud nem mehetett a családja után, és nem maradhatott Gedérában sem, a katrai házakat meg már a zsidó földmunkások számára fertőtlenítették. Kaplinszki úr közbenjárására végül a katonai rendőrség Mahmudot a jaffai arab gettóba telepítette. Még láttam őt azon a reggelen, amikor Jaffába szállították. Joram Kaplinszki feleségétől kapott az útra egy piros női pulóvert, ebben a rövid, mindkét könyökén lyukas pulóverben álldogált egy teherautón, két katonai rendőr között. Jó szándékot mutató mosoly húzódott végig Mahmud arcán, s a teherautó rácsába kapaszkodva, buzgón köszöngetett a szamarakon földjeikre siető gazdáknak: – Jó reggelt, Avraham úr… Salom, Ejlon úr… – Amikor túl hangosan köszönt, az egyik rendőr barátságosan rámordult: – Uszkut ja muallem! Hallgass, főnők!
1925. május 10-én, éppen
száz évvel ezelőtt született Kardos G. György. Sokan, sokféleképpen emlékeztek
meg az évforduló kapcsán a kiváló emberről, nagyszerű íróról, csodálatos
újságíróról.
Ex-népszabis kollégáimmal, barátaimmal közösen szerkesztett „Bächer Ivánnak
szeretettel” emlékoldalunkon mi is publikáltunk egy bejegyzést, nagyon sok
linkkel felszerelve. Ezzel próbáltuk felidézni Kardosgé legendás alakját. https://www.facebook.com/bacherivannakszeretettel/posts/pfbid0XJYXjDzZojr5AfkPFwZyK62fuYxnkzXdMgjd6NQRchK19ZwD1h8dxqK4GHssQ9e7l
Kardos G. György emléke régóta, centenáriumi alkalom nélkül is fontos számomra.
Szívesen olvasom hosszabb és rövidebb írásait is. 2025 májusában újra
elolvastam a világhírű „Avraham Bogatír” mellett egy kötetben megjelent,
kevésbé nagy figyelmet kapott palesztinai témájú regényeit: a „Hová tűntek a
katonák?” és „A történet vége” címűt.
Kiválasztottam néhány lenyűgöző részletet, amelyeket mindenki figyelmébe
ajánlok. Olvassunk Kardosgét, őrizzük közösen emlékét!
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/hefciba-nagyon-szep-az-arabok-is-igy.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/nem-kedvelem-az-izraelitakat-de.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/egyiptom-nem-jo-mondta-druz-hadnagy.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/felelmetes-osanya-de-neve-az-csodalatos.html
http://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/giora-farkas-aki-tori-meg-magyart-es.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/a-beduinok-mutogattak-egymasnak-papirt.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/a-beduinok-nem-olvasnak-izraeli.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése