A TÖRTÉNET VÉGE
https://reader.dia.hu/document/Kardos_G_Gyorgy-Avraham_Bogatir_het_napja_Hova_tuntek_a_katonak_A_tortenet_vege-761
A tankcsapdák között egy kúp alakú betontömbnek támaszkodom. Kellemes hűvös a
levegő, naplemente óta legalább nyolc fokkal hűlt le. Szembefordulok az alig
észlelhető széllel, amely enyhe növényillatot hoz a pusztaság felől, azután
megcsapja az orrom egy közelben elhullott állat édeskés dögszaga is. Vége felé
jár a rövid tavasz, a nap már a föld utolsó nedveit szívja, némely makacs,
kemény levelű növény kivételével minden szárad és fonnyad, közeledik a teljes
szárazság ideje, a pusztaság lakói készülődnek a vándorlásra, de az ősidők óta
kialakult vándorlási rendet most aligha lehet követni. A katonai kormányzat
mindig újabb körzetet nyilvánít biztonsági övezetnek, ilyenkor egy szakasz
katona éjszaka körülveszi a tiltott területen táborozó törzs sátrait. Egyetlen
órát adnak a beduinoknak a tábor kiürítésére, ennyi idő arra sem elég, hogy
tisztességesen összeszedjék barmaikat. Ezért a tapasztaltabb törzsek már nem is
cövekelik le a sátraikat, összekötözött sátorlapokon hálnak a szabad ég alatt,
az egybeterelt állatok és a gyors menekülésre rendezett tárgyaik között. De
nyár végére a pusztaság így is megtelik elhullott birkákkal, s a járőrök
éjszaka, a valószínűtlenül alacsonyra ereszkedett csillagokon kívül, fehérre
aszalódott csontokból is tájékozódnak. A beduinok holdtalan éjszakákon
visszalopóznak az elhagyott táborhelyekre, learatják a bokáig érő gabonát,
megkeresik az elcsavargott állatokat, s vállalják a kockázatot, hogy a katonák
tüzet nyitnak rájuk. Ez a kockázat azonban nem túlságosan nagy, a pusztaság lakói
a katonáknál jobban ismerik a vízmosta vádik útvesztőit, amelyekben nyomtalanul
eltűnnek, ha felfedezik őket. A sivatag repedéseiben kóborolva, meglehetős
kerülővel, egészen Transzjordániáig vagy Egyiptomig is eljutnak, így azután, a
vádikon át, némi szegényes árucserét is lebonyolíthatnak. A katonai kormányzat
üldözi a csempészetet, de sokáig semmit nem tett meg
azért, hogy a beduinok igénytelen készleteiket a városban szerezzék be, s csak
a legutóbbi időkben nyitottak meg számukra Beér-Sevában egy piacot, ahová a
törzsek a hét bizonyos megszabott napján felküldik embereiket. Napnyugtakor
indulnak el, hogy reggelre megérkezzenek. Estig a földön kuporogva, végtelen
türelemmel eladják az apró tojásokat, az átszűretlen, nyers bogyóolajat s az
agyagtálakban magasra púpozott és nedves zsákokkal frissen tartott, savanykás
birkavajat. Este azután vásznakkal, edényekkel, kávéval és petróleummal térnek
vissza a pusztaságba. Ezeken a piaci napokon a beduinok a város határában
gyülekeznek először, itt bevárják a hatósági kíséretet. Rosszkedvű lovas
rendőrök között végiglovagolnak a kijelölt utcákon, s fejüket kendőikkel a
szemük nyílásáig beburkolva, védekeznek az idegen emberek gyanakvó pillantásai
ellen. A beduinok minden követ ismernek a városban, s a néma fejbólintások
egy-egy ház előtt azt jelentik: lám, itt lakott a marhakereskedő, Amin Habibi,
ez itt Dzsamal Tubi udvara, ez volt Muhammad Hasszuni vegyeskereskedése, s
abban a kőpalotában, ahol az ablakból most két borzas kisgyerek selypíti:
büdösz arabok, büdösz arabok, ott fogadta a betegeit a hakim…
A beduinok nem olvasnak izraeli újságokat, s így nem látják a képeket, melyeken kecskéket forgatnak nyárson a parázs felett, s arcukról sugárzik az elégedettség. Izraeli tisztekkel szorítanak kezet ezeken a képeken, és a sátrak csúcsára kék-fehér zászlókat tűznek. A beduinok nem tudják, hogy valósággal családi kapcsolat alakult ki közöttük és a zsidó rendfenntartó alakulatok között… hogy a törzsek seihjei keserűen emlékeznek a török jüzbasik és az angol inspectorok zaklatásaira… és hogy végre az ígéret földjén élnek. A beduinoknak még arról is csak bizonytalan sejtelmeik vannak, hogy a háború már egy esztendeje véget ért…
A kivonuló egyiptomiak útjában mindenütt fekete sátrak álltak szétszóródva a sivatag emelkedőin. A beduinok a ponyva nyílásaiból lesték napokon át a lerongyolódott katonákat, az Egyesült Nemzetek tisztjei sűrűn kattintgatták a fényképezőgépeiket. A beduinok kezdetben még örültek is, hogy nem kell többé hallgatni az ágyúzást, amit legalább annyira nem szerettek, mint a mennydörgést. Insallah – mondták a beduinok, meg azt mondták: böszir hér. Jó lesz. Nem sokkal ezután megjelent a sivatagban az első izraeli járőr egy szigorú utasítással, azután megjelent a második izraeli járőr egy másik szigorú, de az elsőnek éppen ellentmondó utasítással. Ettől kezdve a beduinok már egyre kevesebb hittel mondogatták, hogy „böszir hér”, a béke nedveit nyom nélkül szívta magába a szikkadt, repedezett föld, akár a korai esők vizét. „Majd a háború után – mondják a beduinok még mindig a piacon –, a háború után minden lesz, havadzsa.”
Egy háború, úgy látszik, nem mindenki számára ér egyszerre véget, igaz, hogy ezt a háborút akkor sem vette észre mindenki, egy derűs téli napon, amikor elkezdődött. Az emberek többségének ez a nap semmitmondó volt, utána még jó ideig éppúgy folyt az élet, mint azelőtt. A kávéházak műsoraiban gúnyos dalokat énekeltek a kirúgott britekről – akik mellesleg még teljes fegyverzettel várakoztak a mandátum területén –, s a terek padjain elkapott beszélgetésekben ilyesféle mondatokat lehetett hallani: „Gondoltad volna, Mose, hogy Uruguay is ránk fog szavazni…” „Az a szakszervezeti pénztáros Londonban, az a Bevin, most vakaródzhat…” Az emberek új utcaneveken töprengtek a King George, a Queen Victoria, az Allenby és a Lord Kitchener nevek helyett, és az üzletek kirakataiban Ben Gurion képe mellé elhelyezték Gromiko képét is, hálából, mert a zsidók országának függetlenségéért szállt síkra.
1925. május 10-én, éppen
száz évvel ezelőtt született Kardos G. György. Sokan, sokféleképpen emlékeztek
meg az évforduló kapcsán a kiváló emberről, nagyszerű íróról, csodálatos
újságíróról.
Ex-népszabis kollégáimmal, barátaimmal közösen szerkesztett „Bächer Ivánnak
szeretettel” emlékoldalunkon mi is publikáltunk egy bejegyzést, nagyon sok
linkkel felszerelve. Ezzel próbáltuk felidézni Kardosgé legendás alakját. https://www.facebook.com/bacherivannakszeretettel/posts/pfbid0XJYXjDzZojr5AfkPFwZyK62fuYxnkzXdMgjd6NQRchK19ZwD1h8dxqK4GHssQ9e7l
Kardos G. György emléke régóta, centenáriumi alkalom nélkül is fontos számomra.
Szívesen olvasom hosszabb és rövidebb írásait is. 2025 májusában újra
elolvastam a világhírű „Avraham Bogatír” mellett egy kötetben megjelent,
kevésbé nagy figyelmet kapott palesztinai témájú regényeit: a „Hová tűntek a
katonák?” és „A történet vége” címűt.
Kiválasztottam néhány lenyűgöző részletet, amelyeket mindenki figyelmébe
ajánlok. Olvassunk Kardosgét, őrizzük közösen emlékét!
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/hefciba-nagyon-szep-az-arabok-is-igy.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/nem-kedvelem-az-izraelitakat-de.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/egyiptom-nem-jo-mondta-druz-hadnagy.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/felelmetes-osanya-de-neve-az-csodalatos.html
http://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/giora-farkas-aki-tori-meg-magyart-es.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/a-beduinok-mutogattak-egymasnak-papirt.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése