http://nol.hu/velemeny/mit-
Végeláthatatlan szimbólum-háborúkat vívunk. Az egymásnak feszülők leggyakrabban használt fegyvere sajnos a félreértelmezés, ami jobb esetben félreértésből, rosszabb - és gyakoribb - esetben szándékos csúsztatásból fakad.
A legutóbbi elkeseredett ütközet Putyin budapesti koszorúzási programja nyomán robbant ki: a Fiumei úti, hatalmas területű szovjet katonai parcellában eltemetett katonák legtöbbje a Hitler terveit szolgáló német és magyar csapatok elleni felszabadító harcokban esett el, de a dátumokból látszik, hogy vannak ott az "ideiglenes" állomásozás évtizedeiben Magyarországon elhunytak is - és sok 1956-ban elesett katona is abban a parcellában nyugszik. A botrányt az kavarta, hogy az utóbbiaknak állított Kádár-kori obeliszkek a szovjet fegyverekre támaszkodó hatalom ideológiai álláspontját tükrözik: a magyar néphatalomért elesett szovjet katonákat dicsőítik, a véres harcokat ellenforradalomnak minősítik.
Putyin - amint az Orbánnal közösen tartott sajtótájékoztatójából kiderült - nem erre az 1956-os magyar-szovjet háborúra emlékezve helyezte el koszorúit, hanem a nácizmus elleni szövetség 1945-ös győzelméért hozott irtózatos áldozatra emlékeztetett. A diplomácia nyelvén persze tapintatlan üzenetet is célba juttatott, mivel Budapesten számos olyan emlékhelyet találhatott volna stábja, ahol semmilyen félreértésre nem lenne alkalom - aki mégis a Fiumei úti parcellát választotta erre a célra, az készakarva megalázta vendéglátóját.
A közéleti botrány azonban, ami ennek kapcsán kirobbant, jól mutatta, hogy szimbólum-ügyekben nálunk a kaján mosollyal koszorúzó Putyin nélkül is teljes a zűrzavar... Mivel is van a háborgóknak bajuk? Azt legfeljebb egészen szélsőséges gyűlölködő gondolja, hogy az itt elesett katonáknak nem járt volna tisztességes temetés. Azt már többen hiszik, hogy a sírokat orosz pénzből felújítani, a parcellát látványosan rendben tartani túlzás. Ebbe beletartozik azoknak a véleménye is, akik azt tartják érthetetlennek, hogy a mai kor többségi álláspontjával ellentétes, Kádár-kori obeliszkeket és feliratokat is felújították, ahelyett, hogy – mint erre állítólag történt is kísérlet – a felújítás alkalmából újravésették, átírták volna, az „ellenforradalom” kifejezést kiretusálva...
Mindezekkel szemben azt a hozzáállást javaslom az ilyen temetkezési és emlékhelyekkel kapcsolatban, hogy amikor túllép egy-egy korszakon az idő, ne a hajdani nyomok eltüntetésére, kiretusálásra törekedjünk. Óvjuk meg az utókornak, és tekintsük muzeális értéknek, a jelen esetben a Kádár-korszak dokumentumának a Vörös Október Férfiruhagyár, vagy a Minőségi Gyermekruha Üzem kollektívájának és a többieknek az obeliszkjeit. Ezek mellé helyezze el a mi korunk a maga jeleit, ott, ahol szükséges. A legkevésbé annak látnám értelmét, ha újabb és újabb ideológiai minősítéseket biggyesztenének oda az évtizedek múltán érkező újabb rendszerek. A kései látogató számára a leghasznosabb a pontos információ lenne: a parcellában ekkor és ekkor elhunytakat temettek el, a dicsőítő feliratokat ekkor és ekkor helyezték ki a következő intézmények az akkori rendszer engedélyével. A felújítást változatlan formában, ekkor végezték el. Mindebből valamennyien láthatnánk, hogyan helyezzük el múltunk ott található emlékeit.
A Fiumei úti parcellával kapcsolatban tehát sokkal kevésbé érzékelek botrányt, mint ahogyan a szenvedélyes visszhangokból kiolvastam. Az 1989-es rendszerváltás után nem történt semmi jóvátehetetlen, elfogadhatatlan. Az Orbán-Putyin találkozó diplomáciai botrányt kavart a parcella körül, de ez a politikusok felelőssége – a temetőben jó lenne a mai kornak megfelelő, korrekt helyszíni tájékoztatás, de ezen felül nincs sürgős, újabb teendő.
Egészen más a helyzet egy évtizedek óta mindmáig fennálló, valódi botránnyal kapcsolatban: a 298-as parcella botrányáról van szó. A szimbólumháború értelmetlensége, és a történelmünkkel kapcsolatos zavar nagyon hasonló a Fiumei úti szovjet parcellával és a Rákoskeresztúri Új Köztemető 301-es parcellájának tőszomszédságában, a 298-as parcellában kialakult, a mai napig fennálló elképesztő helyzettel kapcsolatban. Minden más különbözik azonban: a 298-as – 300-as és 301-es parcella a mai rendszer szimbolikus emlékhelye; a botrány felelősei pedig ma is fontos közszereplők – ex-miniszterelnök, kegyeleti „főszakértő”, kitüntetésekkel és stallumokkal honorált értelmiségi is van köztük; így aztán ez a létrejött állapot közös bajunk, az 1989 utáni rendszer szégyene...
Az ügyre évekkel ezelőtt Csapody Tamás szociológus és Rab László, a Népszabadság újságírója irányította rá a figyelmet, jó érzékkel a legdurvább pontokra célozva: a parcella közepén, a „Hazáért haltak hősi halált” feliratú táblán bori keretlegények neve is fel volt írva, egy olyan „hősinek” nevezett parcellában, ahol a hátsó sorokban, álnéven, sok háborús bűnössel együtt Szálasi Ferencet temették el... A parcella emiatt mindmáig hungarista zarándokhely.
A kirobbant botrányra nagy nehezen megmozdultak az illetékesek, és egy-két ponton beavatkozva eltüntették a legordítóbb nyomokat. Csakhogy elkéstek: civilek több csoportja is alaposan körülnézett a 298-as parcellánál, és a megdöbbentő állapotokat feltérképezve akciók, megemlékezések, publikációk sorában mindmáig fenntartják éles bírálatukat.
A helyzet egyszerűen, tisztességesen megoldható lenne, ha a felelősök végre elszánnák magukat, hogy abbahagyják a hazudozást. Nem „sírgyalázásra”, kihantolásra, tetemek áthelyezgetésére lenne szükség, sőt, ezt senki sem követelheti józan ésszel. Ami kötelező lenne, az az oda látogató tájékozatlan kortársaink tisztességes helyszíni informálása.
Aki ma kimegy a 298-as parcellához, „Nemzeti Pantheon” feliratú székelykaput talál, és a Szabadságharcosokért Közalapítvány szövegét, amely szerint abban a parcellában az 1945 után kiépült szovjetbérenc kommunista rezsim áldozatai, a nemzeti ellenállás mártírjai nyugszanak. Így is lehet hazudni: az állítás ugyanis kis részben igaz. A valóságban a parcella 1945 és 1952 között börtönparcella volt, a börtönben meghalt és a kivégzett személyek lettek hátulról előre haladva sorban oda temetve. Az 1945-46-47-es ítéletek alapján kivégzettek, a hátsó sorokban ennek megfelelően távolról sem „nemzeti ellenállók”, hanem 1944-45-ig elkövetett bűneikért lakoló háborús és emberiségellenes bűnösök. Ennek a ténynek abban a parcellában nyomát nem látni. A hivatalos kegyeleti főfelelősök pedig, akik a virtuális és valóságos Nemzeti Sírkert létrehozásáért és gondozásáért felelősök, a 298-as parcellánál minden újabb kihelyezett „tájékoztató” felirattal (a legutóbbi egy díszes zászlórúd felállítása) csak növelik a botrányt. Hazudnak a valóság kitartó és következetes elhallgatásával. Ez az állapot pedig egyáltalán nem Kádár-kori maradvány, hanem az 1989 utáni „díszparcella” kialakítóinak tudatos hamisító tette. Mivel az ott tapasztalható állapotok felforgatása nélkül, a korrekt tájékoztatással könnyűszerrel tisztába tehető lenne a helyzet, mégsem történik semmi, teljesen nyilvánvaló a rosszhiszeműségük.
Félreértés ne essék: az, amit Boross Péterék abban a parcellában eddig műveltek és művelnek, szintén közös történelmünk megőrzendő szelete. Nem eltávolítani kellene alkotásaikat, hanem az általuk oda helyeztetett táblák mellett elhelyezni a feliratot, amelyből bárki láthatja, hogy azért a szövegért ők a felelősök.
Ezzel együtt a parcella fő helyén pedig végre a valóságot pontosan és korrekt módon leíró információt kellene kihelyezni a temetőbe látogatók és az ott koszorúzni kívánók számára.
Természetesen nem vagyok naiv – nem hiszem, hogy a jelenleg fennálló rezsimnek és kinevezettjeinek bármi érdeke fűződne a valóság feltárásához. Ebben a sötét korszakban nem is lehet azonnali helyreállítás tehát a cél.
A szimbólumháborúk azonban leállíthatók, befejezhetők – abban az esetben, ha a mai percemberek után következő kor nem eltakarítja majd a nyomaikat, hanem örökre közszemlére teszi a mai történelemhamisító kísérleteiket. Így kellene mindig eljárni történelmünk ránk maradt nyomaival, hogy egymásra épülő korszakainkat az állandó eltakarítás helyett pontos és tisztességes közbeszéddel dolgozhassuk fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése