Szövegmentés -- Tóth Tibor / Tiboru emlékére

2025. december 13-án érkezett a szörnyű hír, hogy 63 évesen elhunyt Tóth Tibor biztonság- és védelempolitikai szakértő, író, blogger, akit az összeesküvés-elméleteket színvonalasan, igényesen elemző közösség Tiboru néven ismert és szeretett. 
https://www.facebook.com/andras.racz.526/posts/pfbid0sfmATJyzmjjJfYKYf6yw1FJFrhev1AKTB8BJ557gXbzTFh2ZN7TAtFEU5WicuShCl  //  https://www.facebook.com/laszlo.harsanyi.9/posts/pfbid0241mBamVoEdnzNjpZgNiKuppfRX7oAF5DCZkt3j9tNTdrGRVvLJMzCBYQA7iKe17cl 
Én a Göncöl Kiadónak, Szikói Gábor barátomnak köszönhetem, hogy megismerkedhettem Tiboru munkásságával.
Alább egybegyűjtöttem néhány írásomat, amelyekben Tiboru műveit méltattam – és amelyek az elmúlt másfél évtizedben elenyészett szerkesztőségek eltemetett szervereivel együtt eltűntek volna, ha nem végeznénk olykor szövegmentést…

 

2013. december:

A homályos rejtély diszkrét titka

Mély járatú konteósok gyűltek össze kedden, sötétedés után egy budai találkozóhelyen. Neszét vettem a szupertitkos összeesküvésnek, a jelszót is kipuhatoltam, és elvegyültem köztük. A legfőbb tanulság két rövid mondat:„Keresd a nőt! Úgyse találod!”

Alaposan felkészültem a konteósok találkozójára, jó előre áttanulmányoztam a karácsonyi könyvújdonságot, a KONTEÓ 1. című összeesküvés-gyűjteményt (hajdani cikkem rég nem működő linkje: http://www.morning.hu/cikkek/kor-bezarul-osszeeskuvok-mindenutt). Persze, nagyon kíváncsi voltam a könyv szerzőjére, a titokzatos bloggerre, „tiboru”-ra is, aki megígérte, hogy most teljes valójában a közönség elé lép.

A minden hájjal megkent „tiboru” nem is okozott csalódást. Jó svádájú féfri, gördülékenyen, színesen beszél, de nem akármit: helyén az esze. A ravaszdi összeesküvés-elmélet rajongók százféleképpen próbálták csapdába csalni, de nem jártak sikerrel. Persze, a ”megoldást” akarták kiszedni belőle, meg arról faggatták, hogy a titokzatos, gyanús ügyek mögött mi az „igazság”. (Seuso-kincsektől a Gyatlov-hágóig...) Amikor az „igazságot” emlegette valaki, „tiboru” filozófikus hangulatba került:  ugyan ki tudhatja azt ezen a világon? Verziók vannak, lehetséges magyarázatok, egyik valószínűbbnek látszhat, a másik képtelenségnek. Csakhogy amikor idáig jutunk, kezdjünk gyanakodni: miért is látunk egy megoldást valószínűbbnek? Csak nem azon dolgoznak a háttérben befolyásos erők, hogy éppen a téves változatot higgyük valóságosnak?

A konteó-szakértő blogger megtanulta, hogyan érdemes beszélni ezekről az ügyekről . Legszebb mondata az volt, amelyben elmondta: van olyan titokzatos ügy a kötetben, amelyről ő maga „TALÁN tudja, hogy melyik verzió a BIZTOS megoldás”.

A keddi találkozón még valami kiderült számomra: ez az egész egy nagyszerű játék. Kezdő konteósként nagy élvezettel figyeltem „tiboru” és a nagyszámú rajongótábor játékos párbeszédét. Igen, ez lehet a lényeg: összeesküvés-elméleteket gyártani és még inkább megfejteni remek játék. Akik ezt véresen komolyan, magas szellemi színvonalon művelik, nagyon szeretnek és tudnak játszani.

Hadd járuljak hozzá máris egy saját konteóval a közös munkához. Felfedeztem egy óriási titkot. Az már a KONTEÓ 1. olvasgatása közben feltűnt nekem, hogy az összeesküvés-elméletetek világa meghökkentően macsó jellegű.

Nézd végig a KONTEÓ 1. kötetet! Mindenütt férfiak, férfiak, férfiak. A titokzatos ügyek mögött is ők állnak, és a rejtélyek lehetséges megoldása is mindig férfiak üzelmeiről szól. (Ezúttal egy huszárvágással a mindig előkerülő ötletet, Moszadot és az UFO-kat is hímneműnek tekintem.)

Tedd a szívedre a kezed: nem gyanús ez egy kicsit nagyon? Évszázadokkal ezelőtt valaki óvatlanul kikotyogta minden konteó legnyilvánvalóbb megoldását: „keresd a nőt”. A másik irányból megfogalmazva: a legnagyobb embereket is a tökük vezeti (már, amennyiben férfiak). Mindannyian tudjuk, hogy ez mélyen igaz. Nem furcsa, hogy amikor komoly férfiak összegyűlnek és konteóznak, mégis  elfelejtik ezt a nagy igazságot, és óvakodnak a ravasz és okos nők praktikáinak feltárásától.

Mit gondolsz, „tiboru” könyve és a blogger egész tevékenysége mögött miért nem fedezhetjük fel a minden szálat mozgató „Nagy Összeesküvő Femina” befolyását? Ugye, ugye. Máris jár az agyad....

 

------------------------------------------------------------------------

2013. december:

Örök rejtélyek? Legalább egyet megoldhatnánk

Nem veszik elég komolyan az elmúlt hetek egyik fontos könyvújdonságát. Sok méltatást lehet olvasni a harminc válogatott összeesküvés-elméletet bemutató Konteó1 című kötetről, de főleg incselkedő, tréfás hangvételű ismertetőket. Következtetésük általában ennyi: a kultúrtörténet titokzatos ügyei, és a titkok körül mindmáig gyűlő halálbiztos „magyarázatok” az emberi elme határtalan játékosságának bizonyítékai. A templomos lovagok feltűnéséről,  bukásáról és továbbéléséről, vagy az UFO-élményekről szólva lehet jó ez a megközelítés, csakhogy van ennek az ügynek sötét oldala is. Nagyon sötét.

Tiboru, a sikeres blogger az utolsó fejezetben néhány magyar konteót sorakoztat fel. Ahogy időben közeledünk napjaink piszkos ügyeihez, úgy sötétül el az összeesküvések taglalása. A Kádár-kor „népszerű” rejtélyei, az Elbert-család sorsának vagy a Malév–240-es járatának titka még abba a kategóriába sorolható, amelyre szomorkásan legyinthetünk: volt egy hidegháborús világ, a hozzá tartozó, betegesen titkolózó „tájékoztatási rendszerrel”. Ha ezeknek az ügyeknek a hátterében, amint sejthető, ilyesmi állt, valószínűtlen, hogy valaha megoldhatók a rejtélyek. 

A közelmúlt piszkos ügyein azonban nem lendülhetünk túl ilyen könnyedén. Tiboru mesterien fejti ki a Fenyő-ügy, a körmendi gyerekgyilkosság és a móri mészárlás történetét. Egyik esetben sem megy bele túl mélyen a részletekbe, hiszen a nyomozás „hibajegyzéke”, a gyanús körülmények taglalása minden alkalommal önálló monográfiát érne meg. A rejtélyekkel kapcsolatban burjánzó összeesküvés-elméleteket sem részletezi túl. Nagyvonalúan vázolja a kombinációkat, meghagyja az olvasónak a saját vélemény alkotásának lehetőségét. Talán csak egy ponton esik ki a szerepéből – nagyon helyesen. Amikor a körmendi gyilkosságot a babonás középkori „vérvád” felmelegítésével „magyarázó” szélsőjobboldali agymenést említi, határozottan jelzi, hogy azt is kötelessége megemlíteni a konteók között, de ennyi, és ne tovább. 

A Fenyő gyilkosság és a körmendi gyilkosság majdnem egy időben, az 1998-as választások előtti időszakban történt. A móri mészárlás pedig nem sokkal a 2002-es választások után. Politizáló polgár számára mindkét időszak számos egyéb, hasonlóan sötét ügyet hív elő. (Csak egy-két példa: az 1998-as gyilkosságok után nem sokkal a politika legfelsőbb köreiben robbantott „megfigyelési ügy” rázta meg az országot, és a titkosszolgálatokig vezettek el a Lakatos-féle álmerénylet szálai. Emlékszik még ezekre valaki? A móri mészárlás után egy évvel szintén egyértelműn politikai botrány következett: a PSZÁF-elnök elleni támadás, és a brókerbotrány. Ezzel vajon hogyan számoltunk el?) Ha hajlamosak vagyunk is mosolyogni a kultúrtörténet sok évszázados összeesküvés-elméletein, kortársként nehezen szabadulunk a gondolattól, hogy az egymásra halmozódó rejtélyek között kell lennie összefüggésnek. Az pedig különösen idegesítő, hogy a sűrű egymás utánban kirobbanó (kirobbantott) botrányokat az utóbbi évtizedekben soha, egyetlen esetben sem követte megnyugtató megoldás. Sem a felelősök egyértelmű megnevezése nem jellemző, sem valamiféle tanulás, sem a következtetések levonása, sem a megismétlődés elleni intézményes garanciák fejlesztése.

A rendszerváltást felnőtt fejjel átélő magyar polgárként hajlamos vagyok azt hinni, hogy létezhetnek „aranykorok”, amikor a történelemben – akár egészen hosszú – nyugodt időszakok stabilizálódnak. Azokban a korszakokban bizonyára viszonylag csekély az összeesküvés-elméletek táptalaja. Talán azért gondolom így, mert itt, Magyarországon a mi felnőtt életünk már hosszú ideje egyáltalán nem ilyen. Háborús korszak ez, még ha vér viszonylag kevés folyik is (a Konteó1 ugyan éppen a véres eseteket vette elő, de ezek a szélsőségek). Amikor a háborús logika érvényesül, a csaták legelső áldozata az igazság. Nincs szükség fantáziálásra, mert van bőven megoldásra váró ügyünk.

A botrányok, konspirációk következetes homályban maradása pedig különösen aggasztó. Nehéz elképzelni virágzó demokráciát ilyen viszonyok között.

 

Tamás Tibor

---------------------------------------

2014. június

Mindennapi rettegés: az összeesküvés itt nem marad elmélet

 

Tóth Tibor, ismert blogger nevén tiboru, válogatott konspirációs teóriáinak (konteó-inak) már a második gyűjteményét adta ki idén késő tavasszal.

Színvonalas szórakozás a távoli múlt nagy rejtélyeiről minden lehetséges információt összegyűjtve, majd mérlegre téve, elmélkedni. Hasonlóan szórakoztató szellemi sport közelmúltunk vagy jelenkorunk zűrös ügyei közül azokkal foglalkozni, amelyek távoli tájakhoz, távoli népekhez, szuperhatalmi játszmákhoz kötődnek.  Ezeket feszegetni felhőtlen szórakozás lehet, hiszen fel sem merülhet, hogy bármiféle befolyásunk volna a feltételezhető összeesküvésekhez,

A Konteó1 és a Konteó2 sem kerüli ki azonban napjaink összeesküvés-hungarikumainkat, amelyeket egészen másképp kell szemlélnünk. Ezek az aktuális megoldatlan ügyeink véresen komolyak. Az elkövetők, a szálak mozgatói, akiknek a kezéhez legtöbbször vér is tapad, itt élnek köztünk. Bármikor újra aktivizálódhatnak, és minél közelebb kerülnek a lelepleződéshez, annál veszélyesebbek lehetnek.

Jó lenne hinni, hogy olyan rendszerben élünk, amelyben a sötét ügyeknek legalább egy része, lehetőleg a legsúlyosabbak megoldódnak. Jó lenne bízni abban, hogy a felelősök lebuknak, az intézmények pedig tanulnak az előzményekből, és aki megteheti, úgy változtatja a szabályokat, hogy a rosszindulatú beavatkozásokra ne legyen többlé mód.

Látjuk azonban, hogy mifelénk a konteók csak burjánoznak, a köd egyre sűrűbbé válik, egészen addig, hogy már nincs ember, aki képes lenne áttekinteni az adott ügyet. Megoldás nincs, gyógyulás és intézményi tanulási folyamat még kevésbé.

A Konteó2 kötetben a legjobb példa erre az úgynevezett „cigánygyilkosságok” (valójában a 2008-2009-ben véletlenszerűen cigány áldozatokra vadászó sorozatgyilkosok) ügye. Tiboru mintaszerűen foglalja össze, mi történt, hogyan vánszorgott előre a nyomozás, hogyan szaporodtak a jogos kétségek. Különösen érdekes, hogy a könyörtelen sorozatgyilkossággal kapcsolatban két összeesküvés-elmélet csomagot tálal nekünk: felidézi a gyanúsítottak lebukása előtti elméleteket, majd a tények – egy részének – feltárulása nyomán a 2014-re kialakult újabb, módosult konteókat is. A legizgalmasabb talán a vége: nyilvánvaló, hogy ez a szörnyű ügy még mindig nyitva van, a szálakat a jogerős ítélet sem varrhatja el.

Itt járnak köztünk szabadon azok, akiknek bizonyosan nagyon sok közük van a cigányok százezreit rettegésbe taszító, hat békés polgárt lelövő, köztük kisgyereket gyilkoló, iskolás lányt szétlövő barbárok felhergeléséhez, előkészületeihez, a tett végrehajtásához. A dolgok jelenlegi állása szerint a négy lebukotton kívül mások biztonságban is érezhetik magukat...

A Konteó1 kötetben tiboru ugyanilyen mesterien fejtette ki a Fenyő-ügy, a körmendi gyerekgyilkosság és a móri mészárlás történetét is. Egyik esetben sem ment bele túl mélyen a részletekbe, hiszen a nyomozás „hibajegyzéke”, a gyanús körülmények taglalása minden alkalommal önálló monográfiát érne meg. A rejtélyekkel kapcsolatban burjánzó összeesküvés-elméleteket sem részletezte túl.

A gondolkodó olvasó azonban felidézheti az 1998-as, majd a 2002-es választások körüli egyéb gyanús ügyek sorát (például az 1999-es „megfigyelési ügyet”a titkosszolgálatokat is elérő Lakatos-féle álmerénylettel, vagy a PSZÁF-elnök 2003-as megtámadását és nyomában a „brókerbotrányt”). Egyik sincs megnyugtatóan tisztázva – a szőnyeg alá söpörték.

A rejtélyek nálunk egymásra halmozódnak. Az összefüggéseket is sokszor sejtjük, megnyugtató megoldás pedig nncs. Elmarad a felelősök egyértelmű megnevezése, és semmilyen garanciánk nincs a sötét akciósorozatok megismétlődése ellen.

Akik a polgárháborús viszonyokat stabilizálták, a politikai gyűlölet-táborokat elvakítva meghülyítették az országot, éppen ilyesmire vágytak: többé ne legyen mód a nyilvánvaló tényeket se meglátni. 

------------------------------------------------------------------

2014. június 

Muszáj piszkálni a titkokat

 

A Konteó könyvek szerzője rosszul tűri, ha bárminemű elit hülyének nézi a többieket, ezért megpróbálja az értelmesen gondolkodók szemét kicsivel tágabbra nyitni.

 

Az emberi elme már csak olyan, hogy a számára megmagyarázhatatlan történésekre csak azért is megpróbál valamilyen ok-okozati összefüggést ráhúzni. Nem változik ez a helyzet akkor sem, ha az érthetetlenség okai az elhallgatott információk vagy az egymásnak ellentmondó állítások, ilyenkor az alkotó fantázia beindul, kipótolja a hiányzó részleteket és felcsapják fejüket az összeesküvés-elméletek (konspirációs teóriák, röviden konteók). Napjaink bonyolódó világában a hatalom gyakorlói egyre erőszakosabban őrzik a megszerzett és megszervezett információ-monopóliumot, de pechük van, mert a nagynehezen mégis kiszabaduló hírek az új technikáknak köszönhetően azonnal eljutnak mindenkihez, így az átlagos halandó is igen gyakran szembesül a ténnyel, hogy őt bizony megpróbálták átverni.

Mondhatják erre sokan (mondják is), hogy bizonyos mennyiségű titokra a saját biztonságunk érdekében szükség van. Én ezzel az állítással nem vitatkozom, és szakértelem hiányában arról sem nyilatkoznék, hogy a megfelelő mértékű titkolózás mekkora, de arra nagy összegben merek fogadni, hogy a hatalom birtokosai kényelemszeretetből vagy esetleg saját baklövéseik leplezése érdekében ezt a küszöböt az optimálisnál sokkal-sokkal magasabban szeretnék tartani.

A fejét kapkodó polgár természetes védekezőrendszere erre úgy reagál, hogy a felkínált hivatalos magyarázatot először reflexből hiteltelennek nyilvánítja, majd módosítja és kiegészíti – a tények helyett megjelennek az összeesküvés-elméletek, és úgy elkezdenek szaporodni, mint a nyulak.

A számtalan esemény számtalan interpretációja pedig előbb-utóbb megfojtja, őrületbe kergeti vagy apátiába süllyeszti a békés szemlélődőt, hacsak...

... hacsak nem érkezik valaki, aki segít tájékozódni az össznépi (és világméretű) handabanda dzsungelében. Először egy aprócska blog, konspirációs teóriákról, néhány érdeklődő részére, majd egyre több látogató és kommentelő (konteo.blogrepublik.eu). A blog gazdája – [tiboru] – vállalja a kihívást, és irigylendő munkabírással szolgálja ki a növekvő igényeket: kéthetente jelennek meg az olvasmányos stílusban megírt, fanyar humorral átszőtt és példás alapossággal összeállított posztok. Amikor pedig felmerül, hogy az eligazodni vágyók közül még sokan papír közvetítésével jutnak információhoz, könyv is készül (majd gyors félév elteltével még egy), amely aktualizálva és kibővítve a blogon megjelenteket, bemutat harminc érdekes, izgalmas összeesküvés-elméletet.

Nem! Szó sincs róla, hogy a Konteó lapjairól megtudhatjuk ki ölte meg Kennedyt vagy Fenyő Jánost. Ez nem a Nagy Megmondások Könyve, itt kritikusan kell fogadni minden információt, muszáj kételkedni, mérlegelni és vitatkozni. Leggyakrabban az úgynevezett „hivatalos állásponttal”, amely a sorakozó megoldási lehetőségek közül általában a leggyengébb lábakon áll.

A szerző rosszul tűri, ha bárminemű elit hülyének nézi a többieket, ezért megpróbálja az értelmesen gondolkodók szemét kicsivel tágabbra nyitni. Aprólékos munkával, a legátfogóbb ismertetésre törekedve összegyűjti és közre adja az idők során keletkezett teóriákat, érveket és ellenérveket, fenntartva annak lehetőségét, hogy az igazi megoldás nincs a leírtak között. A teljesség igényével dolgozik, így ahol némi idiotizmus keveredik a magyarázatok közé, nincs más választása, bemutatja azt is. Tekinti annyira felnőttnek az olvasóit, hogy a minőségi szelektálást rájuk bízza, és ezzel a legtöbbet teszi az ügyért, amit csak tenni lehet. Az így elénk táruló kép ugyanis sokkal teljesebb, tárgyilagosabb és jobban segíti a valóság megismerését (az áltudományok leleplezését), mint akárhány szkeptikus konferencia.

Azért, mielőtt elkezdenénk túlságosan komolyan venni az egészet, érdemes felidézni [tiboru] sok nyilatkozatban elmondott alapelvét: a konteó elsősorban egy intellektuális játék, amely szórakoztat, fejleszti a fantáziát, segíti egy egészséges kritikai érzék kialakulását és nem utolsó sorban bővíti az ismereteket. Így érdemes viszonyulni a Konteó könyvekhez.

Végezetül, ha már játékról és fantáziáról esett szó, képzeljünk el egy olyan világot, ahol nincsenek összeesküvés-elméletek! Az emberek életét irányító választott testületek rég belátták, hogy hosszútávú érdekeiket az őszinteség szolgálja leginkább. Amúgy sincs sok takargatni valójuk, hiszen mindenki azon a területen tevékenykedik, amihez legjobban ért, és döntéseibe más szakértők véleményét is beépíti, így sokkal kevesebb a melléfogás, a jó eredmények pedig kitermelték a társadalom bizalmát, az elkövetett hibák a midennapi tevékenység elfogadott velejáróivá váltak. A többség elnéző mosollyal tekint arra a néhány habókosra, akik szerint a központi hírügynökség információi bizonyos csoportérdekek miatt manipulálásra kerültek...

Reggel van! Tessék felébredni! (A változat)

 

B változat: És ebben a világban [tiboru] kereshetne új elfoglaltságot magának. Szerintem nem bánná.

---------------------------------------------------------------

2016. január 
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2016/01/nem-fel-nem-ideges-miert-az-hasznalna.html 
Nem fél? Nem ideges? - Miért, az használna?

Aki látta a magyar mozikba is eljutott Spielberg-filmet, A kémek hídját ( http://www.filmkatalogus.hu/Kemek-hidja--f39190 ), a címből ráismer az ötvenes évek nagy kémbotrányának főszereplőjére, a zseniális, halvérű szovjet spionra, aki sem akkor nem volt hajlandó megijedni, amikor az amerikai halálbüntetés árnyékában éldegélt, sem akkor, amikor a híd túloldalán szigorú, ám nem feltétlenül igazságos elvtársai ölelő karjai várták. 

Abel ezredes a szovjetek szuperkémje volt, aki végül is lebukott. 

Spielberg filmje ekkor kezdődik, a történet főszereplője nem a kém – akiről legendás hidegvérén és művészi hajlamain kívül nem sokat tudunk meg – hanem a Tom Hanks által alakított Donovan ügyvéd. Nagy figura, nagy alakítás, és nagy sztori. Meg kell nézni a filmet. Sokat elmond a hidegháborús hisztéria korszakáról, az általános rettegésről, az atomtámadás árnyékában élő amerikaiak körében általános – és érthető – gyűlöletről, amit az ellenség és a nekik dolgozók iránt éreztek. És arról is elgondolkodhatunk a sztori kapcsán, amit az európai társadalomfejlődés értelméről című nagy esszéjében, a szabadságjogok európai rendszeréről Bibó István leírt:

"Ennek döntő elemei a hatalmak elválasztása, az általános választás útján létrejövő népképviseleti parlament, a parlamentnek felelős vagy valamilyen módon a nép által kiküldött és visszahívható vagy határidős végrehajtó hatalom, a végrehajtó hatalomtól független bíráskodás, amelynek a hatásköre valamilyen formában kiterjed magára annak a hatalomnak az aktusaira is; a mindeme intézmények ellenőrzését lehetővé tevő szabad sajtó, gondolat-, gyülekezési és egyéb szabadságok, kiterjedt helyi önkormányzat, amelyek mind egymással összefüggő, egymást láncszerűen kölcsönösen tartó rendszert alkotnak, amiből egyetlenegy elemet sem lehet úgy kiemelni, hogy azzal az egész láncolat és az egész rendszer kárt ne szenvedjen."
 (...)
"Úgy minősíthető ez az egész rendszer, mint a nyugati kultúrkör egyik legvitánkívülibb, egyik legtartósabb, egyik leghitelesebb, leghumánusabb, legkevesebb veszélyt fölidéző nagy teljesítménye..."
(...)
"A történelem nem ismer még egy ilyen rendszert, amelyik a politika világát és ezen keresztül az egész társadalom életét ilyen mértékben megszabadította a felsőség és a másik ember erőszakától való állandó félelemtől, amelyik ilyen mértékben lehetővé tette volna, hogy a politikai hatalom birtokosai erőszakos halál és vesztőhely nélkül tudják átadni helyüket olyanoknak, akik erre az adott pillanatban alkalmasabbaknak látszanak, és ilyen mértékben lehetővé tegye a népnek, hogy döntő pillanatban a kedvére nem való politikai hatalmasoktól megszabaduljon. Természetesen szó sincs arról, hogy a szabadságjogoknak és a demokráciának ez a rendszere azt jelentené, hogy a demokrácia intézményén keresztül a nép közvetlenül cselekszik. A hatalmat továbbra is egy bizonyos kisebbség gyakorolja, ez a kisebbség azonban nem elmozdíthatatlan, és ez a nagy teljesítmény. A szabadságjogokon alapuló demokrácia nem akadályozza meg azt, hogy a hatalmon lévő kisebbség ügyes manipulációkkal sok mindent keresztülvigyen, amit a nép közvetlenül nem tűzött ki magának célul, de igenis alkalmas annak megakadályozására, hogy a hatalmon lévők a nép világos akaratával szögesen szemben álló dolgokat valósíthassanak meg."
(Bibó István: "Az európai társadalomfejlődés értelme" http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/430.html )

Közép-Kelet-Európából nézve, ahol éppen a szemünk láttára olvadnak szét demokratikus köztársaságaink, vagyis abból a régióból nézve, ahol a néhai Magyar Köztársaság után a lengyel is „illiberálok” karmai között döglődik, látványos tanulság, hogy nem tanultuk meg ezt a leckét.
Spielberg filmjét, vagyis A kémek hídja középpontjában álló Donovan ügyvéd kemény csatáját végigkísérve valamit megérthetünk a demokráciák és illiberáliák közötti különbségekből. Egyáltalán nem az a különbség, hogy egy liberális demokráciában kockázatmentes lenne szabad embernek és tisztességes demokratának lenni. Az ügyvéd, aki hisztérikus időkben, háborús légkörben is tisztességes védelmet ad a rendkívül veszélyes és kártékony ellenségnek, aki komolyan veszi az Alkotmányt, saját személyes biztonsága és családja békéje árán is kénytelen megvívni a csatát. A gyűlölet és rágalom, ami ráfröccsen a negatív ismertséggel együtt, az ablakán ütött golyónyomok, vagy az Omaha Beachre hivatkozó rendőrtiszt vádja is könnyen elgyengíthetne egy nála gyengébb jellemet.
A szabadságot a demokráciában is újra meg újra ki kell vívni, újra meg újra meg kell védeni. És ez nem megy bátor emberek személyes kockázatvállalása nélkül. Spielberg megint nagyon fontos filmet készített, korunk alapvető kérdéséről.

Abel ezredes sajátos szereplő ebben a nagy játszmában. A kémek hídja nézője számára a címben idézett, ismétlődő kiszólása - „Miért? Az használna?” - marad emlékezetes - és még valami. A szemünk előtt kibontakozó folyamat, ahogy az éles eszű, a Nyugatot jól ismerő szovjet kém megérti, hogy Donovanben, és csak benne, megbízhat. Ha nem is barátság alakul ki köztük, de kölcsönös tisztelet. Donovan az ellenség bátor és szilárd jellemű katonáját kezdi tisztelni Abelben, a szovjet szuperkém pedig az elveiért és a tisztességért személyes kockázatot is vállaló figurát látja meg az amerikai ügyvédben. Ha a fogolycsere-alku részleteit nem is ismeri, kitalálja, milyen harc folyik a háttérben. Az amerikai kémelhárítást és az övéit is jól ismerve, mindenki másnál jobban tudja, hogy mekkora teljesítmény állhat a Glienicke hídon végre létrejött találkozó mögött...
A filmnek emlékezetes részlete, amikor Abel – valamit megsejtve a Donovanre nehezedő nyomásból – elmondja a „sztojkij muzsik” példabeszédet. (Tekintsünk el attól, ahogy egy amerikai filmből magyar szinkronban eljut hozzánk az orosz nyelv, vannak kétségeim, hogy ez így hangzik oroszul, de ez mellékszál.)  A lényeg, hogy meglátja ügyvédjében azt az embert, aki újra meg újra feláll, nem marad fekve az ütések alatt...

A film hatása alatt nagy örömmel vettem kézbe egy friss könyvet., a „”Kémek krémjét”. A „konteó-szakértő /tiboru/ a történelem nagy hírszerzőiről összeállított arcképcsarnokát adta ki a Göncöl Kiadó / https://www.facebook.com/goncolkiado/?fref=ts /, és abban nagy örömmel találtam rá Abel ezredes történetére. Természetesen a film után nagyon kíváncsi lettem Abel ezredesre, és nem csalódtam, nagyon hasznos kiegészítést kaptam ettől a könyvtől. (http://librarius.hu/2015/10/18/tiboru-kemek-goncol/)



Itt néhány részletet idézek, amelyek jól kiegészítik a filmben felrajzolt Abel képet. Az egész élettörténetet pedig, amely egészen elképesztő, olvasd el a könyvben!

„Hölgyeim, uraim, kollégák: Abel ezredes igaz (?) történetét olvashatják, azét a kémét, akinél mérlegképes könyvelőbb külsejű és pedánsabb hírszerzőt talán nem hordott hátán a föld.”

„Mivel eredetileg eredetileg műszaki érdeklődésű és végzettségű volt, imádott bütykölni, fúrni, faragni, reszelni, kalapálni, esztergálni és forrasztani mindent, amit bütykölni, fúrni, faragni, reszelni, kalapálni, esztergálni és forrasztani csak lehet. Olyan eská tárgyi postaládákat készített, hogy öröm nézni (a washingtoni Kémmúzeumban jó pár ki is van állítva, a szerzőnek volt alkalma ezeket közelről is szemügyre venni): speciálisan átalkított üreges gombok, kitűzők, jelvények, brossok és karórák, továbbá nyakkendőtűk, madzsettagombok, pénzérmék, szögek és gyűrűk tucatjait állította elő, amelyekbe ragyogóan el lehetett rejteni a mikrofényképeket.  
A jelentős pszichés nyomás alatti munkavégzés hibákat is előidéz, márpedig az ötvenes években illegális szovjet hírszerzőként dolgozni az USA-ban nem volt az a tipikusan relaxációs foglalkozás. Abel sem félisten, ő is elkövet egy baklövést: 1953 nyarán tévedésből preparált ötcentessel fizet egy újságárusnak a napi betevő The New York Times-ért. Mivel a mccarthyzus kellős közepén járunk, amikor az átlag amerikai minden bokorban kommunista kémet vizionál, az újságárus beviszi a furcsa pénzérmét az FBI-hoz, ahol azonnal rájönnek, hogy ez bizony egy kémbiszbasz, de a benne elhelyezett üzenetet nem tudják megfejteni.”

Végül, aki A kémek hídja című filmet megnézi, ott búcsúzik el Abeltől, hogy a fogolycsere során átmegy a hídon és beszáll szovjet főnökei autójába. Nincsenek valami jó kilátásai, hogy mi várhat rá ezután – nem tudhatja például, hogy a szovjet kémfőnökök elhiszik-e neki, hogy nem tudták megtörni az amerikaiak. A Göncöl Kiadónál kijött, „Kémek krémje” kötetben minderre választ találunk.
Anélkül, hogy lelőném a poént, itt annyit idézek, hogy a sztorinak van magyar vonatkozása is. Dagadhat honfiúi keblünk, mert Abelt Berlinből egyenesen a Balatonra vitték (vagy inkább hozták), egy magyar állambiztonsági üdülőbe...

( /tiboru/ : Kémek krémje. Szórakoztató hírszerzéstörténet kezdőknek és haladóknak. Göncöl Kiadó, 2015. - az idézetek helye: 195., 209. és 215. oldal)

Nézd meg a filmet, amelyben Abel a legfontosabb mellékszereplő, és egészítsd ki a történetet ezzel a könyv-fejezettel!

Kardosgé100 -- Félreértésből született a csodás útleírás, a „Római pillanatok”

(Kardos G. György portréja Kardos Dániel Facebook-oldaláról)

A száz évvel ezelőtt született Kardos G. György így írt a szerencsés félreértésről az „Ez is én vagyok” kötet előszavában:

„Előfordul persze az is, hogy valaki szabályos hírlapi fogalmazványt szándékozik az asztalra tenni, s nem veszi észre, hogy az írás valahol gellert kapott, s ezzel alkalom kínálkozik a rosszindulatú gyanakvásra, miszerint valami köze lehet az irodalomhoz. Magam is jártam már így, tudom, milyen kellemetlen, egy-két példát be is mutatok ebben az összeállításban. A Szeretni kell Théophile Gautier-t című írás úgy született, hogy az Élet és Irodalom egyik pénteki értekezletén nekem jutott a kitüntetés, hogy Bulgária felszabadulásának 25-ik évfordulóját megénekeljem. Természetesen semmi nem jutott az eszembe, csupán kósza élménytöredékek, ezeket raktam össze az utolsó pillanatban, s vittem a szerkesztőségbe lapzárta előtt öt perccel. Nem örültek neki, de hát más írás nem volt, ezt kellett szeretni. Azóta megjelent egy tucat nyelven, és hosszú ideig minden bolgár nemzeti ünnepen elszavalták Hriszto Botev költeményei után. Az első sorok szabályos curriculum vitae-nek készült egy folyóirat számára, s ha több időm van rá, az is kerekedett volna belőle. A Római pillanatokra egy kiadó kért fel, előszó gyanánt, a tárgyra utaló fotóalbumhoz. Csakhogy én valamit félreértettem. A másfél ív, amire felkértek, zömében a képaláírásokra vonatkozott, az előszó terjedelmét mindössze egy-két oldalban kívánták megszabni, mutatván, hogy ez egy komoly könyv, ennek előszava is van. A szerkesztők bizalmatlanul forgatták a kéziratot, látszott, hogy csalódottak. Nem is fizették meg rendesen, valami csekélyke ismeretterjesztési díjat utalványoztak, azt is három év múlva.

De hát ki az ördög tudja pontosan, hol végződik az újságírás, és hol kezdődik az irodalom. Tény, hogy a kritikusokkal és történészekkel savanyított irodalommal szemben az újságírásnak üdébb az illata. Fűszeres légköre van, amitől ma sem tudok elszakadni. Izgatnak a kapott feladatok – amelyekről első hallásra semmiféle tájékozódási alapom sincs –, idegeimet bizsergeti a határidők feszültsége, mámorba ejt a nyomdából frissen érkezett lapok hamvas érintetlensége.

Arra, hogy szerkesztő úrnak szólítsanak, már egyre kevésbé vágyom. Úgy vagyok vele, mint egy régi történetben a bécsi kávéházi törzsvendég, akit a főpincér minden reggel így köszönt: „Guten Tag, Herr Generaldirektor!” Jó reggelt, vezérigazgató úr! Egy reggel azután a vendég mosolyogva leinti: „Már nem kell mondani. Van már állásom.” ”

 

Részletek a „Római pillanatok”-ból – a teljes szöveg megtalálható a Digitális Irodalmi Akadémia archívumában https://reader.dia.hu/document/Kardos_G_Gyorgy-Ez_is_en_vagyok-977 

„Rómát nem lehet leírni, Rómából csak pillanatokat lehet megragadni és magunkkal vinni. Rómáról ezer könyvet írtak, és ezer könyvből sem lehet igazi képet alkotni róla, de olykor egyetlen semmiségből is megtudunk valami fontosat. Mindenkinek megvannak a maga római pillanatai, s csak ezeket a pillanatokat mesélheti el, másra nem lehet vállalkozni. Sokszor voltam Rómában, és még most sem tudom, melyik nevén nevezzem. Mirabilia urbis Romae – szólították a középkorban. Létezik-e az az egyetlen jelző, amely ráillik, s amelyről ráismerek. Byron azt mondta: „Róma a lélek városa.” S talán ez áll hozzá a legközelebb.”

(…) 
Egyedül kellett megbirkóznom a várossal, ami csupán lelkileg jelentett megterhelést, de gyakorlatilag nem látszott súlyos feladatnak. Rómával kapcsolatosan – humán neveltetésemnek és a képzőművészetek iránti érdeklődésemnek köszönhetően – némi tájékozottsággal rendelkeztem. Nem voltak ismeretlenek előttem a Capitolium oroszlánjai, Róma barokk palotái, az Angyalvár termei s a virággal szegélyezett lépcsők, amelyek a Piazza di Spagnáról vezetnek a Trinità dei Monti felé. Elég jól megértettem magam olaszul, s tudtam kívülről két Carducci-verset. A levelezőlapok képeiből azt is tudtam, hogy a Colosseum felett kék az ég, és a kék égen bárányfelhők úszkálnak. Az ég valóban kék volt, amikor megérkeztem Rómába, bárányfelhők is úszkáltak, ezt azonban abból a szűk utcácskából, ahol megszálltam, a Campo dei Fiori környékén, nem lehetett látni. Az egyedüli, ami ebben az ételszagú utcában a napfényre emlékeztetett, a szálloda neve volt. Solénak hívták, ami olaszul napot jelent. A kapuval szemben egy kárpitos dolgozott az utcán, az afrikot varrta be egy szúette szék támlájába. Ezt a kárpitost később sokszor láttam, sőt hallgattam is, mert mindenkinek, aki megállt előtte, elmagyarázta, hogy miért kell az afrikot varrással rögzíteni: „Az anyag mindig lefelé megy, Signore – mondta a kárpitos –, sohasem megy fölfelé. Ez a törvénye az anyagnak, Signore, mindig lefelé megy és sohasem felfelé.”

Az utca egész hosszában használt ruhákat árultak, az olaj- és halszagba naftalin keveredett, és a motorosok minduntalan a kapualjakba szorítottak. Nem tartottam valószínűnek, hogy ez a környék ihlette Boccacciót az elragadtatott sorokra: „Ó minden városok virága, világ úrnője…” De ez olaszul sokkal szebben hangzik:

 

O fior d’ ogni citta, donna del mondo,   O degna imperiosa monarchia!

 

A szállodát magyarok ajánlották, és éppen olyan volt, mint azok a szállodák, amelyeket magyarok ajánlanak. Már éppen azon tanakodtam, hogy keresek magamnak egy másik szállodát, amit a magyarok nem szoktak ajánlani, amikor a salétromos falon megpillantottam egy emléktáblát. A felirat arról tanúskodott, hogy római tartózkodása során itt szállt meg a nagy spanyol író, Miguel de Cervantes Saavedra. Ez az emléktábla eldöntötte a sorsomat, ha jó volt Cervantesnek, én a magam szerény œuvrejével mit akadékoskodok?! S az sem volt utolsó szempont, hogy odahaza majd elmondhatom: „Rómában abban a szobában laktam, ahol Cervantes a Példás elbeszéléseket írta, a vécém ablaka Giordano Bruno szobrára nézett.” Az igazság az, hogy a vécének nem is volt ablaka, és a lehúzó sem működött, a szobában pedig reménytelenül csöpögött a vízcsap. Valószínűleg már Cervantes idejében is csöpögött. De azért felemelő érzés volt, ha az ember arra gondolt, hogy csupán néhány lépésnyire ettől a csöpögő vízcsaptól égették meg 1600-ban Giordano Brunót, aki az anyag törvényeit kutatta, akárcsak a Via del Biscione-i kárpitos. Giordano Bruno eretnek tanaiban az anyagi elv elsőbbségét hangsúlyozta a formaival szemben, hirdetvén, hogy az anyag a formák sokaságát hozza létre önmagából. A szobor előtt arra gondoltam, hogy Cervantes – aki 1616-ban halt meg – még láthatta a lángok lobogását, s talán éppen az Albergo del Soléból indult el, hogy egy hosteria teraszán ülve tanúja legyen a látványnak. Ez a gondolat igen meghatott. Goethe érezhetett hasonló áhítatot, amikor Rómába érkezésének első napjaiban ezt jegyezte fel a naplójába: „Mindaz, ami eddig csak üres szó volt a számomra, írott hagyomány, egyszerre élő valóságként fogant meg bennem.”

(…) 

Amíg a piacot bontották, az egyik ház ablakából egy férfi, hajhálóval a fején, leszólt egy másik férfinak – aki zsebre dugott kézzel ácsorgott a tér túlsó oldalán –, s elpanaszolta, hogy már három napja nem tette ki a lábát a házból. Mi történt? – kérdezte a férfi a tér túlsó oldalán. Erősen megfázott… Ebben az évben ő is sokat betegeskedett – legyintett a férfi a tér túlsó oldalán. Legalább a felesége kiszolgálja rendesen? Nem jó asszony. Olyan kövér, hogy már alig szuszog. Mindenért veszekszik. Nála ilyen nincs – mondta a férfi a tér túlsó oldalán. – Nála az történik, amit ő akar. A hajhálós férfi az ablakban azután arra kérte a másikat a tér túlsó oldalán, hogy hozzon fel egy üveg bort. De ne a szemben lévő trattoriából hozza, ott köpni való bort mérnek.

Mindent értettem, amit közöltek egymással, még az árnyalatokat is. Pedig egy hangot sem ejtettek. Nem is lehetett volna hallani a piaci lármától. Az arcukkal és a kezükkel beszéltek egymáshoz, hunyorgó szemmel, kifordított tenyérrel, az orruk fintorgatásával, levegőbe böködő ujjakkal. A Campo dei Fiori közönsége bizonyára még a tájszólást is fel tudta volna ismerni, lehet, hogy a hajhálós férfi az ablakban trasteverei tájszólásban panaszkodott a feleségére, aki kövér, és nem törődik vele. A férfi a tér túlsó oldalán pedig azzal a római dallammal válaszolt, amelybe még ősi szabin ízek keverednek.

(…)

Mire véget ért az ünnepség, a torkom egészen kiszáradt, de nem a meghatottságtól, hanem a sűrű magánytól, amely körülvett, attól, hogy nincs senki, akihez egy szót is szólhatnék. Vettem a Via S. Pantaleo sarkán egy üveg vörösbort, és elindultam hazafelé. A Campo dei Fiorin a kommunista párt tartott gyűlést, már elhangzottak a beszédek, az emelvény felett kifeszített vászonra ősrégi szovjet filmet vetítettek. Sztálin megértő mosollyal tömködte a pipáját. Giordano Bruno szobra mellett lelkes fiatalemberek gratuláltak a párt szónokának, ő is köpcös volt, de nem viselt a fején bersagliere-kalapot.

Az Albergo del Sole este még sivárabbnak látszott, mint délben, amikor elhagytam. A szobámban áporodott pinceszag terjengett. Találtam a szemétkosárban egy füzetes, rajzos regényt, valami erotikus horror volt, éppen illett a magányomhoz. Lefeküdtem, és elkezdtem olvasni. A párducbőrös nő kétségbeesetten kiáltozott a szájából kilógó szalagon: „Aiuto!… Aiuto!…” –, amikor elaludtam. Hajnalban kopogásra ébredtem. Félálomban az ajtóhoz botorkáltam, egy carabiniere állt az ajtó előtt. Ha igazi római lettem volna, nem ijedek meg, hanem másnap a lotterián megteszem a 18-as számot; rendőrrel találkozni hajnalban. De nem voltam igazi római, és nagyon megijedtem. Pedig a carabiniere nem látszott ijesztőnek. Kövérkés volt, vidám szemű és Ugo Tognazzira hasonlított. Kezében tartotta az útlevelemet. Azt mondta, a Questurán valamit nem látnak tisztán az útlevelemben, és meg is mutatta, hogy mi az. Könnyedén megmagyaráztam neki a dolgot, erre azt mondta: Va bene, és letette az útlevelet az asztalra. Ennyi volt az egész. Iszik egy pohár bort, Sergente? – kérdeztem, mert jólesett végre társalognom valakivel. Bólintott, és leült az egyetlen székre a szobában. Kihúztam a dugót az üvegből, és a bort egy fogmosópohárba töltöttem. Én az üvegből ittam, és az ágy szélére ültem. A bor könnyű volt és savanyú. Ezen a vidéken – mondta a carabiniere – a teramói borok a legjobbak, Campliból és Giulianovából. De nem rosszak a chieti borok sem. Jó bor terem például Casalbordinóban. Sokáig beszélgettünk még a borokról, a világ legtermészetesebb dolgának látszott, hogy egy szállodában hajnalban borokról beszélgetek egy carabinierével. A carabiniere elmondta, hogy van egy kis szőlője Velletriben, és megkérdezte, hogy nekem is van-e szőlőm valahol. Mondtam, hogy nekem nincs szőlőm, mert én író vagyok. Körülnézett a szegényes szobában, sugárzott az arcáról, hogy ebben erősen kételkedik, egy író legalábbis a Lord Byronban lakik vagy az Imperialéban, a Via Vittorio Venetón. Fogalma sem volt Cervantes Saavedráról. Előszedtem a bőröndömből egy könyvet, és megmutattam a képemet a címlapon, ez én vagyok. Nézte a képet, azután engem, a szeme szinte könnyes volt az áhítattól. Elmondta, hogy hol találom meg, ha bármire szükségem volna Rómában, fel is írta a címét egy papírszeletre, még a Questura címét is felírta. Azután azt kérdezte, hogy megtarthatja-e a könyvemet emlékül. Mondtam, tartsa meg, Sergente. De írjak is bele valamit. Még soha nem ajánlottam senkinek a könyvemet olaszul, zavartan tépelődtem, hogy mit írjak bele. De nem kellett sokáig tépelődnöm, a carabiniere szépen, érthetően diktálta, hogy mit írjak a könyvembe: „Al mio amico, Egidio.” Egidio barátomnak.

A szobába behallatszott a Campo dei Fiorira tartó kézikocsik zörgése, és valaki izgatottan kiáltozott: „Via… via… via…” az ablak szürkés függönye lassan megvilágosodott, el lehetett oltani a villanyt.

Mire megvirradt, már volt egy barátom.  

(…)

Amikor az első zarándokok porlepte saruikkal végigvánszorogtak a Via Flaminián, a levegőben még érezni lehetett a keleti gótok tűzcsóváinak füstjét. A középkorban szokássá vált, hogy Rómát időnként elpusztítsák, nem is igen számított uralkodónak, aki legalább egyszer nem gyújtotta fel, ez csupán a hun Attilának nem sikerült. Sikerült azonban Alarik vizigótjainak, Genserik vandáljainak, Vitigernek, a keleti gótok királyának, a Szicíliából Ostiáig hajózó szaracénoknak és Robert Guiscard normannjainak. S mindezek együttesen sem végeztek olyan módszeres pusztítást, mint V. Károly zsoldosai 1527-ben. A martalócok az áruló Charles de Bourbon parancsára felgyújtották a várost, s a tűzvésznek áldozatul esett a Santa Maria Maggiore, a Szent Péter-székesegyház és a Laterán. Képek és szobrok ezrei kerültek a szemétre, egy kupacban a szétszakított falikárpitokkal, a fajansz remekekkel és az ötvösművészet felbecsülhetetlen értékeivel. Tönkrementek a Borgia-lakosztályok freskói, feltörve hevertek a szentek szarkofágjai, s még II. Gyula pápa holtteste mellől is elrabolták a pápai jelvényeket.

Luther a művészeteknél jobban szerette a német knédlit, és ezzel bölcs mérsékletének adta tanújelét, akárcsak Wittenbergi pontjaival, melyekben síkraszállt a szertartások pompái és a szentek látványos kultusza ellen. Még a házastársi kötelességekkel kapcsolatosan is mérsékelt álláspontot hangoztatott: „Zweimal in der Woch’…”. Követői, a protestáns Landsknechtek már kevésbé voltak mérsékletesek. Mezítlábas szerzeteseket törtek kerékbe, s meggyalázott apácákat vetettek a Tiberisbe. A Vatikán könyvtárát a lovak almozására használták, Veronika kendőjével a kocsma hányadékát törölték fel, és darabokra törték Konstantin keresztjét.

VII. Kelemen pápa bezárkózott az Angyalvárba, és sírt. Éjjel-nappal sírt. „Uram, istenem! Hát azért teremtettél, hogy ezt lássam?” – sírt a pápa, s még nem is tudta igazán, hogy mit sirat. Amikor a lángok elhamvadtak, véget ért egy káprázatos korszak, az európai művészet legtermékenyebb korszaka – melynek annyi szála kötődött Rómához –, a reneszánsz.

Ám a legnagyobb veszély Rómát négyszáz évvel később fenyegette, amikor egy fekete inges diktátor szűknek találta a város utcáit és kevésnek a vitamint, amit a rómaiak fogyasztanak. Ő maga is szerette a főzeléket, aminek következményeképp a város rövid idő alatt veteményeskertté változott. A Pinción sárgarépa és karalábé pompázott, a Capitolium uborkától zöldellt, Julius Caesar szobra körül karfiol virított, Augustus káposztafejekre nézett. Anglia éhen fog pusztulni – dörgölte a kezét a Duce, a biztos győzelmet a cékla és a zeller jelentette a Via dei Fori Imperiali két oldalán. De ettől még Róma Róma maradt. Az igazi baj csak akkor kezdődött, amikor a Vezér a város képét is meg akarta változtatni, és tervbe vette a hangulatos, ódon kis utcák lebontását. Gyűlölöm a festői Itáliát – mondta Mussolini, és nem sokkal rá csákányokkal estek neki a Borgónak, Róma egyik legfestőibb negyedének a Vatikán és az Angyalvár között, ahol Raffaello háza állt. Itáliának napfény és levegő kell – szólalt meg ismét a Vezér, és romba dőltek a középkori házak a Colosseum környékén. Azután a Piazza Navonát vette célba, de ez már saját párthíveinél is ellenkezésre talált. Róma múltja… a művészet… az emberiség értékei… – rebegtek félhangon, de a Duce megadta nekik is a választ. Az erősen lúdtalpas, egykori vidéki újságíró, ajkát dacosan előretolva harsogta a Palazzo Venezia erkélyéről: „Voglio far tabula rasa con tutto quello che si chiama civiltà umana.” (Kiirtok mindent, amit úgy neveznek, emberi civilizáció.) De a Piazza Navona lebontására már nem került sor. 1943 őszén ötszáz Liberator jelent meg Róma egén, és a város átélte az első légitámadást. Mussolininek elakadt a hangja. S a megdermedt Rómában, a házak falain és a hidak pillérein megjelentek az első bátortalan tiltakozások: ha a Vezér hallgat is, Róma békét akar. Róma már nagyon régóta békét akart, és egyáltalán nem tűnt valószínűtlennek az a városszerte elterjedt mendemonda, miszerint Szicíliában egy egész zászlóalj megadta magát három eltévedt angol haditudósítónak. Hogy a szövetségesek ismét elfogadják Róma nyílt város státusát, azt a terhet kellett kidobni a süllyedő hajóról, amelyért a legkevésbé volt kár, magát a Ducét. Mussolini a királyhoz fordult segítségért, de a gyáva kis király, aki minduntalan alávetette magát a fasiszta nagytanács akaratának, most az egyszer a sarkára állt. Victor Emmanuel kihúzta magát – már amennyire tudta –, és vaskos piemonti tájszólásban elküldte tiszteletbeli unokatestvérét melegebb tájakra. Mussolinit letartóztatták, Róma megmenekült.

A legszebb történeteket Róma rangon aluli rövid házasságáról Lénard könyvében olvastam, Lénard forrásai hitelesek és megbízhatóak. Mussolini és a király találkozását például egy borbély mesélte el neki a Via dei Condotti elején.

(…) 

Éjszaka nem tudtam aludni, ha arra gondoltam, hogy nemsokára ugyanazt fogom érezni, amit Ovidius, amikor hajnalban egy gálya fedélzetéről nézte a távolodó kikötőt, miután egész éjjel palatábláit, szeretőinek gyöngyházba vésett arcképeit és kedvenc görög auctorait csomagolta össze.

 

…illius tristissima noctis imago   quae mihi supremum tempus in Urbe fuit…   (…most is eszembe szökik ama rémteli éjfél,   s virradata, amidőn elhagytam a várost…)

 

Így írt később arról a szomorú utolsó éjszakáról, s lehet, hogy ezekből a sorokból is éppen olyan sláger lett az ókori Rómában, mint az, hogy: Voglio ritornare, Via Margutta…

 

Ez a dal főképp azért hat meg, mert én is a Via Margutta egy parányi szállodájában lakom, kóbor művészek a lakótársaim, és absztrakt képeket mázolnak az ajtókra és a falakra. Aureliónak hívják a portást, aki – miután tudja, hogy író vagyok – nagyon tisztel, és tiltakozásom ellenére Professorénak szólít. Sono le sette, Professore – így ébreszt fel minden reggel. Aurelio született borúlátó, minden napra esőt jósol, és a legragyogóbb időben is esernyőt nyom a kezembe. Nemsokára már egy vekker ébreszt és nem Aurelio, és a Krisztina téri közértbe megyek vásárolni, nem a Via del Babuino – a Pávián utca – fűszereséhez, a patinás bor-régiségkereskedés mellett, ahol százezer lírát is elkérnek egy palack Gran Carusóért a nevezetesebb évjáratokból. S már nem találkozom a kis abesszin lánnyal sem, akit Claudiának hívnak, s aki minden reggel ugyanabban az órában jár vásárolni, mint én. Kedves arcú, vidám lány, „faccetta nera”, fekete arcocska, ahogy az egykori dal álmodott a szép abesszin lányról, akit majd felszabadítanak és elhoznak Rómába.

 

Faccetta nera,   Bell’ abissina,   Ti porterem’ a Roma liberata…

 

Claudia népes családnál szolgál, tizenkét paninót vásárol – zsömléket, melyeknek alig van belük –, három liter tejet, és mindig vesz mozzarellát is – sós lében úszkáló, hamvasan fehér bivalysajtot. Claudiát sem látom többé, a fűszerest, a trafikost sem. Amikor a szállodában a számlámat rendezem, Aurelio nem tagadja meg önmagát. „Pocsék időre számíthat, Professore. Lehet, hogy nem is száll fel a repülőgép.” Aurelio is hiányozni fog. „Visszajön még Rómába, Professore – ezt inkább állítja, mint kérdezi. – Van még dolga Rómában, igaz, Professore?”

Nem mondhatom, hogy nincs, sőt igen komoly elintéznivalóim vannak. A Pantheon mellett az ódon kis trattoriában nagyon megszerettem az öreg pincért, fontos, hogy megtudjam, fájnak-e még az ízületei. A San Francesco a Ripán van egy pizzeria, ahová mindig el akartam menni, de valahogy soha nem sikerült. A rendező, akivel együtt dolgoztam – nagy szakértő ezekben a dolgokban –, azt mondta, nincs még egy ilyen hely Rómában. Fokhagymás pirítóssal fogadják az embert és salátával, amelybe sonkát, sajtot és szardellát kevernek… Hogy el ne felejtsem! Néhány évvel ezelőtt, amikor az útikönyv napi beosztásai szerint töltöttem még az első hetemet Rómában, egy délutánt könnyelműen kihagytam, azt a délutánt, amelyre az útikönyv a következő látnivalókat javasolta: S. Maria in Cosmedin, S. Prisca, S. Alesio. Ezt a mulasztást is végre pótolnom kell. Nem is lehet felsorolni, hogy mennyi halaszthatatlan elintéznivalóm van még Rómában.

Aurelio bánatos halszemét a falra függeszti, XXIII. János pápa képére.

 

Ritorna, Professore?

Si, caro. Ritornero.

Olvassunk Kardosgét! – Kardos G. György 100

 

1925. május 10-én, éppen száz évvel ezelőtt született Kardos G. György. Sokan, sokféleképpen emlékeztek meg az évforduló kapcsán a kiváló emberről, nagyszerű íróról, csodálatos újságíróról.
Ex-népszabis kollégáimmal, barátaimmal közösen szerkesztett „Bächer Ivánnak szeretettel” emlékoldalunkon mi is publikáltunk egy bejegyzést, nagyon sok linkkel felszerelve. Ezzel próbáltuk felidézni Kardosgé legendás alakját. https://www.facebook.com/bacherivannakszeretettel/posts/pfbid0XJYXjDzZojr5AfkPFwZyK62fuYxnkzXdMgjd6NQRchK19ZwD1h8dxqK4GHssQ9e7l 
Kardos G. György emléke régóta, centenáriumi alkalom nélkül is fontos számomra. Szívesen olvasom hosszabb és rövidebb írásait is. 2025 májusában újra elolvastam a világhírű „Avraham Bogatír” mellett egy kötetben megjelent, kevésbé nagy figyelmet kapott palesztinai témájú regényeit: a „Hová tűntek a katonák?” és „A történet vége” címűt.  
Kiválasztottam néhány lenyűgöző részletet, amelyeket mindenki figyelmébe ajánlok.
Alább összegyűjtöttem az elmúlt hónapokban közzétett szövegek linkjeit.
Olvassunk Kardosgét, őrizzük közösen emlékét!  

 

„Hefciba nagyon szép. Az arabok is így hívják: selebije. Gyönyörű.” – Kardosgé 100
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/hefciba-nagyon-szep-az-arabok-is-igy.html

"Nem kedvelem az izraelitákat. De a lengyeleket sem, drága bajtársam." - Kardosgé 100
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/nem-kedvelem-az-izraelitakat-de.html

Egyiptom nem jó – mondta a drúz hadnagy – Izrael jó. A drúzok is jók. Abdallah nem jó. Ben Gurion jó – Kardosgé 100   
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/egyiptom-nem-jo-mondta-druz-hadnagy.html 

Félelmetes ősanya, de a neve, az csodálatos - Kardosgé 100  
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/felelmetes-osanya-de-neve-az-csodalatos.html 

Giora Farkas, aki töri még a magyart és beszél tevéül - Kardosgé 100
http://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/giora-farkas-aki-tori-meg-magyart-es.html   

A beduinok mutogatták egymásnak a papírt, komolyak voltak és ünnepélyesek - Kardosgé 100
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/a-beduinok-mutogattak-egymasnak-papirt.html

„A beduinok nem olvasnak izraeli újságokat” – Kardosgé 100  
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/a-beduinok-nem-olvasnak-izraeli.html

Januárban már egyetlen fellah sem dolgozott Gedérában. Februárban már vásárolni sem járhattak át – Kardosgé 100  
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/januarban-mar-egyetlen-fellah-sem.html  

Abu Ali, hogy hívják most ezt az országot? – Nem tudom, uram. – Izrael – mondta a tiszt. – Jiszrail – ismételte a fellah – Kardosgé 100  
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/abu-ali-hogy-hivjak-most-ezt-az.html 

Razzia a jaffai gettóban, a biztonságiak mellőzték hozzá a közönséget – Kardosgé 100
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/razziat-tartanak-jaffai-gettoban-s.html

Megveritek az arabokat? – Abban biztos lehetsz – Ha visszajöttetek, keress meg. Az óvodában megtalálsz – Kardosgé 100 
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/megveritek-az-arabokat-abban-biztos.html

Tel-Aviv az igézetek igézete. Spazieren – Kardosgé 100  https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/tel-aviv-az-igezetek-igezete-spazieren.html 

Megérte a történet végét is, amikor fegyveresen felsorakoztunk az ösvényen – Kardosgé 100
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/10/megerte-tortenet-veget-is-amikor.html

Újra itt van Liska Tibor ideje

 

Oklevelem - Szarvas Pál (1995) és Farkas Zoltán (2025) után, harmadikként adományozták nekem. 

1925. október 25-én, éppen száz évvel ezelőtt született Liska Tibor.

Én vagyok a hálás harmadik

Szerencsés vagyok, hogy a nyolcvanas évek végétől korai haláláig, 1994-ig személyesen ismerhettem és dolgozhattam együtt vele. Tibor legközelebbi munkatársának, feleségének, Liskáné Pólya Lenkének köszönhetően azóta is részt vehetek a Liska Tibor szellemi örökségének gondozásával kapcsolatos munkában. Idén is megtehettem a tőlem telhetőt. Részt vehettem a Liska-centenárium fő rendezvényének, a FUGA::Budapesti Építészeti Központ Breuer Marcell termében október 17-én rendezett minikonferenciának az előkészítésében. Lenkével és Liska Tibor fiával, Liska Bencével közösen kitartóan gondoztam a Facebook-oldalunkon, az “In memoriam Liska Tibor 1925-1994” emlékoldalon indított sorozatot.

Lenke és Bence úgy ítélte meg, hogy jó munkatársuk vagyok, ezért ebben a centenáriumi évben kiérdemeltem a Személyes társadalmi tulajdoni lap adományozását tanúsító oklevél harmadik példányát. (1995-ben elsőként a legendás szentesi téeszelnök, Szarvas Pál kapta meg – másodikként, 2025. október 17-én, a FUGA rendezvényén pedig a Liska-gondolatokat legnagyobb elkötelezettséggel és hatékonysággal terjesztő kiváló újságíró, Farkas Zoltán /HVG/ vehette át. Nem lehetek eléggé hálás, hogy ebben a sorban harmadik lehetek.)   

 

Akiknek külön köszönet  jár még

Természetes, hogy óriási köszönet jár a Liska 100 konferenciát vezető Farkas Zoltánnak, a különleges oklevél második tulajdonosának, és a Szentesről Liska Tibor emlékezetéért ezúttal is Budapestre utazó Szarvas Pálnak, aki 1995-ben az első oklevelet kapta meg.

Emlékezetes perceket szerzett nekünk Chikán Attila professzor írásos üdvözlete, amit Farkas Zoltán olvasott fel. ( Itt olvasható: https://www.facebook.com/liskatibor1925/posts/pfbid02jthaWNVBqgypJmkh4pq4ebpu8A8SYCracNaurv7N88wyRmejJ6ftrSwFcHkfVrvAl ) Hálával tartozunk a támogatásáért.

A különleges estén felszólalók közül szerintem Lengyel László és Stefano Bottoni tett hozzá különösen sokat a megemlékezés sikeréhez – persze ha a fugabudapest csatornán megjelenik a teljes videófelvétel, bárki eldöntheti, hogy osztja-e véleményemet.

Nagy örömünkre velünk lehetett Liska Tibor 80-as, 90-es évekbeli olaszországi partnerei és támogatói közül Edwin Morley-Fletcher – de már nem lehetett köztünk Tibor másik olasz barátja, Domenico Mario Nuti. Fájóan hiányzott.

Liska Tibor nemzetközi fogadtatását felidézve konferenciánkon természetesen nagy hangsúlyt kapott a The Economist kiváló főszerkesztő-helyettese, Norman Macrae emléke is. Sajnos már ő sem lehetett köztünk.

Posztumusz köszönetnyilvánításaimhoz feltétlenül hozzátartozik egy csodálatos asszony, Rudas Klára emlékének felidézése is. Klára örökös, gyakran veszekedésig menően indulatos vitapartnere volt Liska Tibornak, és ez az indulata részéről a zseniális közgazdász iránti megbecsülést is jelezte. Valahányszor rápillantunk a zseniális Ökonosztát-logóra (ott látható oklevelemen is), okos és hibátlan ízlésű tervezőjére, Rudas Klárára is emlékezünk.

Őrizzük emléküket.

Asbót Kristóf, a FUGA vezetője az első pillanattól hihetetlenül erőteljes és megbízható segyítőtársnak bizonyult. Nagy köszönet jár neki is és munkatársainak a Liska100 rendezvény sikeréért.

Késő bánat, de csak utólag jutott eszembe, hogy köszönetünk jeléül az október 17-i eseményen egy üres széknek is helye lett volna az asztalnál. Eredetileg Bokros Lajos a meghívottak között volt, és hónapokkal a rendezvény előtt, amikor a gterveket készítettük, hívásunkra azonal igent is mondott. Bokros Lajos volt az, aki a nyolcvanas évek hires Liska-vitáiban a Közgázon emlékezetes lendülettel állt Liska Tibor mellé, sokkal kevésbé szkepszisét hangoztatva, mint inkább a Liska-koncepció által képviselt szabad vállalkozói szellemet méltatva. Továbbá Bokros Lajos az, aki évtizedekkel Liska Tibor halála után is igen sűrűn idézi meg nyilatkozataiban, publikációban Liska Tibort. Nagyon sajnáltuk, hogy végül is elfoglaltsága miatt nem hallgathattuk meg gondolatait a FUGA Breuer Marcell termében.

Eredetileg meghívottaink között volt Kéri László politológus is, aki szintén azonnal igent mondott korábbi meghívásunkra. Ismerve habitusát és kreativitását, nagy izgalommal vártam hozzászólásait, különösen a nyolcvanas évekről, Liska Tibor pályájának fontos és termékeny korszakáról, amelynek a Bibó kollégium egyik vezető személyiségeként Kéri László nagyon értékes tanúja. Sajnos más elfoglaltsága miatt ő sem tudott részt venni az október 17-I eseményen. Őszintén sajnáltam, hogy így alakult. Jellemzőnek tartom azonban 2025 forrongó hónapjaira, hogy Kéri László és párja ugyanolyan rendszerváltó lázban ég, és ugyanannyira beleveti magát személyesen is a változás előkészítésébe, ahogyan a nyolcvanas évek második felében tették.

Kéri László kapcsán azonnal felmerül kiváló társának, Petschnig Mária Zitának a neve is. Számunkra, Liska Tibor hívei számára ő különösen fontos, hiszen a nyolcvanas években, amikor Liska Tibornak rendkívül nagy szüksége volt a szellemi megértésre, melyben Petschnig Mária Zita kétely  nélkül állt a Liska-projekt mellé. Idén nem tudtuk felújítani vele kapcsolatunkat, de hálával tartozunk neki ezért a hajdani támogatásért. 

Nagy köszönet jár Surányi Györgynek is, aki a konferencián nem kívánt felszólalni, de biztosított bennünket arról, hogy örömmel eljön közénk. Ott volt velünk október 17-én, jelenlétével a rá jellemző nyugalommal és szilárdsággal biztosított bennünket támogatásáról.

A Liska-centenárium évadában kitartó támogatást kaptunk néhány ismert, tekintélyes értelmiségi barátunktól. Nagy örömet szerzett nekünk Horn Gábor barátunk, aki a konferencia helyszínéről adott telefoninterjút a Klubrádió emblematikus műsorában, a “megbeszéljükben” Bolgár Györgynek. (A rádiós interjú megtalálható itt: https://www.facebook.com/liskatibor1925/posts/pfbid036kCfdgY5hAqvTS2RoUUQezKep96kAtCkpfz9zaz4JV4tv6JjpzzYwVypMJUdLRrzl ) Horn Gábor a centenáriumi Liska-rendezvényről beszámolva egyetértett Bolgárral abban, hogy ma is rendkívül nagy szükségünk lenne egy olyan eredeti gondolkodóra, mint Liska Tibor.

Kitartó barátaink közül ebben a körképben Zsolnai László és Gábor R. István barátságát is szeretném kiemelni. Köszönet azért, hogy tekintélyes  támogatókként segítettek megmutatni a Liska-centenárium jelentőségét!

Nagy köszönet jár azoknak a barátainknak, akik az In memoriam Liska Tibor Facebook-oldalon követnek bennünket és teljesen megtöltötték a FUGA Breuer Marcell termét is. Benyomásaink szerint legtöbbjük a nyolcvanas évek hires Liska-vitáin is velünk tartott. Hálásak vagyunk kitartásukért.

Nehéz műfaj a köszönetnyilvánítás, mert sokkal több támogatónknak járna név szerinti köszönet. Mielőtt lezárom ezt a részt, feltétlenül meg kell említeni a hajdani Vállalkozáskutató Csoport munkatársait, akikkel Liska Tibor és Liskáné Pólya Lenke leírhatatlanul bonyolult körülmények között dolgozott évekig. Köszönet érte, Liska Tibor centenáriumán is! 

Végül, de messze nem utolsó sorban: mi, akiknek fontos Liska Tibor öröksége, valamennyien köszönettel tartozunk Lenkének, Liskáné Pólya Lenkének, aki 1969-től mindvégig a legközelebbi munkatársa volt, és halála óta is fáradhatatlanul dolgozik Liska Tibor emlékének ébren tartásáért.


Liska-játék: a határtalan kreativitás játéka


Nagyon várom, hogy a fugabudapest csatornán mielőbb hozzáférhetővé váljon az október 17-I rendezvény videófelvétele. Nehéz volt befogadni a rengeteg információt, ezért nagyon örülök, hogy utólag meg lehet majd újra nézni az egészet. Zúgott a fejem a több órás izgalmas rendezvény után, azóta is sokat morfondírozok az elhangzottakon. Sok izgalmas részletet hallottunk, és sok mindent el is szalasztottunk, szóval ezekkel még biztosan sokáig lesz feladatunk.

Addig is, ebben a blogbejegyzésben egyetlen, szerintem nagyon fontos témában próbálom megmutatni azokat a tanulságokat, amelyek 2025-ben és a jövőben számunkra Liska Tibor elméletéből következnek.

Arra figyeltem fel, hogy amikor Liska Tibor szellemi örökségéről van szó, a méltatók leginkább a társadalmi örökség szociális oldalát hangsúlyozzák. Gyakran említik a társadalmi örökség párhuzamát az alapjövedelem-javaslatokkal, illetve más hasonló baloldali elgondolásokkal. Ennek egész sor eszmetörténeti előzmánye is megmutatható. Ezek lényege a létbiztonság garantálása. Liska Tibor kétségtelenül következetesen képviselte ezt a gondolatot, kijelentve, hogy a minden újszülöttnek alanyi jogon járó társadalmi örökségnek egyik részét mindenki kizárólag a saját létfenntartására, és életpályája során az oktatási, egészségügyi és más szolgáltatások megvásárlására fordíthatja. Éppen ez az, ami kevésbé különleges Liska Tibor javaslataiban: ehhez a társadalmi örökség gondolathoz tudott könnyebben kapcsolódni eszmetörténeti és egyéb szempontból is a hazai és nemzetközi baloldal.

Ez azonban így féloldalas közelítés. Legalább ennyire fontos Liska Tibornál a társadalmi örökség másik, mostanában kevésbé hangsúlyozott része: az a tőkerész, amit az egyén kizárólag vállalkozásra, licitálásra, az erkölcsi tőkéje gyarapítására fordíthat. Az eddigi kísérletek is megmutatták, hogy hihetetlen lehetőségeket rejt magában a vállakozói képességeknek ez a felszabadítása.. A felsőtárkányi Ökland és a szakkollégiumi Liskaland kísérletek egyik legfontosabb tapasztalata (én különösen a felsőtárkányiról szóló beszámolók alapján gondolom így) az volt, hogy a Liska-játék különleges vállalkozási képességeket és a játékosok számára is meglepő kreativitást csal elő az emberekből. Egy példa: a felsőtárkányi kísérlet megmutatta, hogy nem létezik túltelített piac: amikor beindult a vállalkozók versenye, Öklandban rengeteg újság jelent meg naponta!

Az általános tanulság, hogy mindenféle emberi tevékenységet lehet licitálós vállalkozási játék keretében indítani és kibontakoztatni!!! Ha Liska Tibor ma, 2025-ben köztünk lehetne, egészen biztosan a mesterséges intelligencia (MI) robbanásszerű térnyerése felé fordulna a figyelme. Egyértelmű, hogy a robotizálással és az MI fejlődésével egyre több szakma, egyre több ember szabadul ki az alacsony szintű munkafolyamatok világából. Ez egyfelől fenyegetés, de óriási lehetőségként is felfogható. Itt az alkalom a szabad vállalkozói játék beindítására!
Liska Tibor 1994 elején, szinte végakarataként is felfoghatóan így fogalmazta meg ezt:
“Régi igazság, hogy aki dolgozik, nem ér rá keresni. Előbb-utóbb az állatokat sem illik dolgoztatni. Az embert bűn dolgoztatni, ezt csak a kizsákmányolók teszik. Sok közgazdász is átveszi a munka dicsőítésének szövegét, pedig nem a meló, hanem az alkotó tevékenység, a játékos, vidám, erőszak nélküli társadalmi rendszer illik az emberhez. Ha ennek a modelljét sikerülne kidolgozni és megvalósítani, akkor azt rendszerváltásnak lehetne nevezni.”  https://www.facebook.com/liskatibor1925/posts/pfbid022raCVFbTkgHYbXGSRMdNA1ZRWYgyawe2wVtYCBuJbfZ8dw53T4LDK2zfScJzdMcPl 

Ez a Liska-koncepció alapján szerveződő játék lehet a munka világából kiszabaduló emberek számára az önkiteljesítés lehetősége.   
Nem egyszerűen múltidézés Liska Tiborral foglalkozni.  Ezt napirenden kell tartani. Újra eljött Liska Tibor ideje.