Nővértavasz, elkeseredett emberek bátor lázadása - és amit a hazai kórházi valóságról tudunk

A blogomban elhelyezett írás szerkesztve megjelent a Népszabadság Fórum rovatában. A nol.hu oldalon is olvasható (itt).

Ne kerülj a kezük közé...

Kétségek között figyeltem az egészségügyi szakdolgozók „nővértavasznak” nevezett mozgalmának eddigi eseményeit és visszhangját.

Dolgozik bennem a megnyomorított kisemberek, agyonhajszolt ápolónők melletti elemi szolidaritás, és a saját hangjukat végre megtaláló, megfenyegetett, mégis bátran fellépő alkalmazottak iránti tisztelet.

Másfelől viszont egészségügyi kérdésekben mindenki, akinek családi okból keletkeztek már személyes tapasztalatai, és minden politizáló ember, aki odafigyelt az elmúlt évtizedek reformcsatáira, tudja, hogy a most tiltakozó nővérek csak az igazság egy részét mondják el.

A mikroszinten tömegével keletkező személyes tapasztalatok ügye az egyszerűbb. Fásult, a pályára eleve alkalmatlan vagy azzá vált „ápolókkal” könnyen találkozik az, aki maga kórházba jut vagy kórházban fekvő családtagját próbálja támogatni. Az a jelenség, amit ilyenkor tapasztalunk, sokat elmond a nemrég felélénkült – „hálapénz: legalizáljuk vagy sem?” - viták értelméről is. Amint körülnézünk az intézményben, kétségbeesetten dugdosni kezdjük a pénzt az áthaladó fehérköpenyeseknek. Nézzenek már oda, adjanak neki egy kis vizet, legyenek egy kicsit emberségesek – vagy legalább ne szúrjanak ki vele készakarva. Bizony, félünk tőlük, ezért próbáljuk őket lefizetni. Az a keserű játszma sem ismeretlen a napi tapasztalatokat szerző hétköznapi emberek számára, hogy miközben a szabadlábon maradt családtagok nem mernek nem fizetni, az ágynak esett hozzátartozó, ha még tudatánál van, gyakran mondogatja a látogatóknak, hogy egy fillért ne adjatok ezeknek. Ő bizonyára tudja, miért...

Ilyen rendszerben nem az a kérdés, hogy előre vagy utólag szeretnénk kifejezni „hálánkat”, hanem az, hogy miképpen lehetne elérni, hogy ne rettegjünk azoktól, akikre az életünk rá lett bízva. Félünk az egyes személyektől is, mert nem tudjuk megállapítani, mosolya ellenére melyikük alkalmatlan és felelőtlen, és persze az egész egészségügyi rendszertől is, mert akinek szeme van, látja, hogy még a jóindulatú szereplőktől sem várhatunk túl sokat, rettenetes korlátok között dolgoznak. Amíg ennyire félünk tőlük, és amíg erre minden alapunk meg is van, minden tiltás ellenére óriási nyomás lesz, hogy a páciens fizessen, az egészségügyi dolgozó pedig elfogadja. Csak éppen az egész szisztéma nem lesz ettől a pénzcsúsztatástól sem hatékonyabb, sem emberségesebb.

Szorosan összefügg ezzel az az elkeserítő gondolattalanság, ami a nővérlázadást, a kormányzati reakciókat, az ellenzék megszólalásait, az egész közéletet jellemzi. Pénz, pénz, pénz. Öntsetek bele ebbe az egészbe sok pénzt. Adjatok több fizetést, vegyetek föl több alkalmazottat, vegyetek sok drága műszert és gyógyszert, költsetek rá sokat, sokat, még többet.

Na ja, nem vitás, több pénzből többet lehetne tenni. Még gyógyításra is jutna belőle. Csakhogy megint csak a mikroszintű tapasztalatok figyelmeztetnek, hogy valami magában a rendszerben van kegyetlenül elszúrva. Azokban az esetekben, amikor többen is ülnek a nővérszobában, de arra vigyáznak, ne legyen köztük olyan, aki túlbuzgósággal „elrontja” az ápoltakat, akkor nem költségvetési kérdés, hogy mit lehetne és kellene csinálni. Vagy amikor az egyik „betegúton”, orvostól-orvosig járva hiába rimánkodik valaki egyre romló tünetekkel, hogy adjanak már neki egy drága műszeres diagnózist, majd ugyanez a beteg életmentő műtétek során megy keresztül, és ugyanazt a drága műszert többször is be kell üzemelni az érdekében, akkor is elgondolkodhatunk, hogy ki és hogyan gondolkodik ebben a rendszerben a „pazarlásról”.

Mindenkinek ajánlom figyelmébe az Élet és Irodalomban mellékletben, több részben megjelent drámai írást:„Betegség, halál – orvosok - Életképek Okatootáiáról*” (LIV. évfolyam 33. szám, 2010. augusztus)

Kőszeg Ferenc súlyos beteg hozzátartozóját támogatva és kísérve szerzett tapasztalatait írta meg. Kevés ilyen erejű összegzést ismerek arról, hogy mire kell készülnünk, ha szükségünk lesz a magyar egészségügy segítségére. Ismert értelmiségi, számos mozgósítható kapcsolattal is könnyen eltéved ebben a labirintusban. A sok helyütt érzékelhető jó szándék sem menti meg az egész, rosszul működő szisztéma áldozatait.

Ebben a rendszerben a rosszul informált, illetve a tolakodástól, furakodástól ódzkodó páciens nagy bajba kerül. Még akkor is, ha fizetni próbál az ellátásért... A kerülőutak és előző pályák kialakulása törvényszerű. „Ügyesnek” kell lenni, és akkor még ebben a rendszerben is létezik elfogadható egészségügyi ellátás. Aki azonban a bárkinek automatikusan járó figyelmet, ráfordítást, betegutat járja, arra túl sokszor vár gyalázatos sors.

Minderről nem illik beszélni. A magyar egészségügyben az elmúlt másfél évtizedben nagyon sokan tettek nagyon sokat a maguk posztján azért, hogy szitokszó legyen a „reformok” emlegetése és lehetetlenné váljon a rendszer belső bajainak bármiféle elemzése, pláne az – összevonásokon, átcsoportosításokon túlmenő – alapvető szerkezeti átalakítások felvetése. Itt maradt nekünk a „tegyetek sokkal több pénzt ugyanebbe a rendszerbe” bölcsessége.

Úgy látszik, még nem vagyunk elég mélyen ahhoz, hogy gondolkodni kezdjünk.

Addig is, marad a fohász: ne kerülj a kezük közé.

Tamás Tibor

szerkesztő

------------------------------

Itt pedig néhány idézet a cikkben említett kiváló Kőszeg-írásból:

http://www.stop.hu/blog/entries.php?id=2652
Kőszeg Ferenc: "Azt, hogy a hálapénznek értelme van, mindössze egyszer éltem át"

Megrázó, megdöbbentő beszámolót írt Kőszeg Ferenc a magyar egészségüggyel kapcsolatban, tragikus körülmények között szerzett tapasztalatairól. Egy hozzánk nagyon közel álló ember felgyógyulásáért vívott hosszú küzdelem, és a szeretett személy elvesztésének története mindig lesújtó. Kőszeg Ferenc írása azonban ennél a személyes tragédiánál sokkal többről szól.

A hosszú írás az Élet és Irodalom mellékleteként jelent meg ( http://www.es.hu/?view=doc;26648; http://www.es.hu/?view=doc;26649 ), mindenkinek ajánlott olvasmány. Én itt a szerzőnek a hálapénzről megfogalmazott gondolatait idézem:

"...a népszokásként gyakorolt hálapénz-adásban maga a pénz nem is olyan lényeges. Azzal az átlagos jövedelemmel, amellyel Anikó családja meg én is rendelkezünk, a különleges ellátást nem lehet megvásárolni. Inkább olyan az orvosi hálapénz, mint a pincérnek adott borravaló. Attól, hogy a vendég ötezer forintot ad a négyezer forintos vacsoráért, nem lesz omlósabb a hús, ízesebb a körítés. Nem lesz az a következő alkalommal sem. De a vendég nem érzi magát szarevőnek, a pincér pedig csak a konyhában tesz rá megjegyzéseket. Mégis van egy hatalmas különbség. Aki nem tud hálapénzt adni - vagy mert nincs rá pénze, vagy mert nem tudja, ki fogja megoperálni, sőt esetleg utólag sem tudja, ki operálta -, óhatatlanul úgy fogja érezni, minden bajának az az oka, hogy nem adott hálapénzt. És ez gyalázatos.

Azt, hogy a hálapénznek értelme van, mindössze egyszer éltem át. Anikó aznap ment be az egészségügyi intézménybe, még nem volt ágya, de a beavatkozás már megtörtént, a kezelőből kerekesszéken tolta a majdani szobája felé egy ápoló. A holmiját, egy meglehetősen súlyos táskát én cipeltem utánuk. A lift előtt várakozva végre alkalmam nyílt, hogy belecsúsztassak a betegtologató köpenye zsebébe egy ezrest. A fiatalember, aki addig a pillantására sem méltatott, nyomban kikapta a kezemből a táskát, sőt visszamenőleg elnézést kért, amiért eddig nem vette észre, hogy cipekedem. Tiszta helyzet volt, én fizettem, ő többletteljesítményt nyújtott. Milyen szép lenne, gondoltam, ha az orvosoknak adott hálapénz is ilyen derűs egyértelműséggel tartozna össze valamilyen többletszolgáltatással.

(...)

A hálapénzről beszélgetve egy műtősnő azt mondta, húsz év gyakorlat után a nettó jövedelme százezer forint. Egy tudományos fokozattal rendelkező főorvos nettója nem éri el a 250 ezer forintot. A versenyszférából ismert alkalmazotti jövedelmekhez képest ezek az összegek nagyon alacsonyak. A főorvos hozzátette, nagyon meg kell gondolnia, hogy elmenjen-e hosszabb szabadságra, vagy elutazzon-e egy tudományos konferenciára, mert ha egy hétig nem jut paraszolvenciához, azaz hálapénzhez, felborul a háztartása költségvetési egyensúlya.

Ha egy kofa a piacon számla nélkül ad el egy kiló krumplit, megbüntetik. Orvos esetében viszont fel sem merül, hogy számlát adjon. Néhány éve Okatootáia vádhatóságának vezetője az egészségügyi miniszter kérdésére válaszolva írásba adta: a hálapénz elfogadása a gyógyító-megelőző tevékenység keretében nem meríti ki a hivatali vesztegetés törvényi tényállását. A törvényesség legfőbb őre a rá jellemző bölcs részrehajlással járt el. Hiszen a hálapénz puszta elfogadása valóban nem vesztegetés. Eltitkolása, különösen folyamatos eltitkolása azonban adócsalás. De majd bolond lett volna szembekerülni az orvosszervezetekkel és az orvostársadalom többségével, amely fontos részét alkotta egykori pártja szavazóbázisának.

A hálapénz illendő összegéről fogalmam se volt, és ma sincs. A nővéreknek általában kétezer forintokat adtunk, hol Krisztina, hol én, hol Anikó, egy öt-hat napos kórházi tartózkodás során két-három alkalommal. Orvosnak, úgy véltem, ötezernél kevesebbet nem lehet adni, főorvosok, tudományos fokozattal rendelkezők esetében tízezer az alsó határ, kisebb beavatkozások esetén is. Aki hosszabb időn át foglalkozott a kezeléssel, annak húszezer jár. Egy komolyabb beavatkozásért eredetileg harmincezret akartam adni, de aztán látva az interneten az illető publikációs listáját, negyvenre emeltem az összeget. Mindent összevéve hálapénzre aligha költöttünk többet százötven-kétszázezer forintnál. Elosztva a betegség hónapjaival, nem nagy pénz, viszont nem is kaptunk érte semmit.

A rituálé része, hogy az ember mintegy lopva teszi le az asztalra a borítékot, aztán néz a levegőbe, mintha semmi köze sem lenne az asztalra került tárgyhoz. Az orvos pedig úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy egy boríték hever az asztalán. Olykor az orvos hallat valamilyen hangot, amiről nem tudni, köhögés volt-e vagy köszönöm. Anyám sokszor elmesélte, orvostanhallgatóként egy vizsgán professzor úrnak szólította a professzort. Az előző évet Ausztr(ál)ia egykori császárvárosában végezte, ott a Herr Professor magasabb rang volt, mint a Herr Minister. A dél-okatootáiai tanférfiú azonban nem így látta a világot. - Én magának méltóságos úr vagyok, megértette? - üvöltötte, kikelve magából. Nem kívánnám, hogy a feudális egészségügybe a feudalizmus efféle külsőségei is visszatérjenek. De azért az is abszurd, hogy egy címzetes egyetemi tanár köhécselve köszönje meg a keze ügyébe csúsztatott bankjegyet, mint egy eret vágó borbély vagy a dögönyözésben is járatos fürdőmester."

(...)

"...az örökzöld témáról kezdünk beszélgetni: szabad orvosválasztás a beteg anyagi hozzájárulása alapján. Ilyen csak a szülészeknél van, mondja a professzor. Nemrégiben olvastam Titanic-Müller könyvét, abban egyértelműen benne van, hogy az egészségügyi törvény módosítása lehetővé tette, hogy a beteg szabadon válasszon egészségügyi intézményt és orvost. Könyvében az orvos-politikus szól arról is, hogy a nagyobbik kormánypárt nyomására éppen a szülészeket vették ki a törvény hatálya alól. "Amorális lenne a szülésekért pénzt kérni", mondták a párt képviselői, akik természetesen éppen olyan jól tudták, mint bárki más, hogy a szüléseknek előre közölt, fix ára van. Ugyanezen a vitán bukott el az a javaslat is, hogy a hozzájárulási díj bevezetésével egyidejűleg mondja ki a törvény, a hálapénz elfogadása büntethető. Mégsem merek vitatkozni, részint Anikó miatt, de azért sem, mert hátha rosszul emlékszem a könyv szövegére, vagy időközben netán hatályon kívül helyezték a törvény módosítását.

A kötelező egészségbiztosítási ellátásról szóló módosított törvény hatályos szövege pontosan azt tartalmazza, amit Titanic-Müller leírt a könyvében. Eszerint a biztosított részleges térítési díj ellenében - a terhesgondozás és a szülészeti ellátás kivételével - jogosult az ellátást végző orvos megválasztására. A részleges térítési díj nem haladhatja meg az egészségbiztosítónak felszámolható összeg harminc százalékát. A beteg által fizetett térítési díjból az intézmény a szabályzatában meghatározott módon külön juttatásban részesítheti az ellátásban közreműködő személyeket. Az erről szóló tájékoztatót az egészségügyi intézményben jól látható helyen ki kell függeszteni. Persze a jogszabály alapján kifizethető honorárium vélhetőleg kisebb összeg, mint a hálapénz, ráadásul az adót is meg kell fizetni utána. Érthető tehát, hogy az orvosok nagy része ellenkezőképpen tudja a törvényt, mint ahogy az három éve hatályba lépett. A térítési díjakról és a szabad orvosválasztásról szóló tájékoztatót nem láttam kifüggesztve sem az 1-es, sem a 2-es, sem a 3-as számú gyógyintézetben, de a 4-esben, az 5-ösben és a 6-osban sem. A prostituáltakat megbírságolták, ha az előírt kétszáz méter helyett 198 méterre álltak egy templomtól, és ha nem fizettek, börtönbe kerültek. De egyetlen polgármestert vagy jegyzőt sem vontak felelősségre, mert dacolva a törvény előírásával, nem jelölte ki a türelmi zónát. Tudomásom szerint nem vontak felelősségre egyetlen kórházvezetőt, egyetlen klinikaigazgatót sem, amiért nem teremtette meg intézményében a szabad orvosválasztás feltételeit. Ugocsa non coronat! Hatalom védte forradalmárok!"

Kőszeg Ferenc: Betegség, halál - orvosok