Az olimpia mint tudatosan gerjesztett válság

Az alábbi cikkem a Népszabadság Fórum rovatában jelent meg 2001 nyarán (a linket nem találom a honlapon, ezért itt megismétlem).
Ahogy most az újabb budapesti olimpiai izgalmak kapcsán ismét elolvastam, hasonlóképpen írnám meg ma is. Talán annyit fűznék hozzá erősebben, hogy a magyar politikai rendszer és az államgépezet szétrohadása, amely az elmúlt másfél évtizedben, különösen a 2010 óta kialakult banditarezsimben kiteljesedett, garantálja, hogy egy sikeres olimpiai pályázat megvalósítása erős bűzzel járna a mi fülledt Kárpát-medencénkben...
Az olimpia mint tudatosan gerjesztett válság

A nyári olimpiai játékok nem egyszerűen a világ legnagyobb sporteseményét jelentik, hanem néhány évtizede a világ legnagyobb üzletét is. Az olimpia egyszerre gigantikus építési projekt, médiaünnep, nagyszabású marketingvállalkozás és a végletekig koncentrált turisztikai kampány. Az a város, amely olimpia szervezésére vállalkozik, egészen biztosan válságok és konfliktusok sorozatát hozza magára anélkül, hogy tudni lehetne, termékeny lesz-e ez a válság?
Sydney 2000 egybehangzó vélemények szerint annyira sikeres nyári olimpia volt, hogy példa lehet a jövő olimpiái számára. Arra is példa lehet azonban, hogy ilyen méretekben és időtávban mennyire nem tervezhető tökéletesen az emberi cselekvés. Irtózatos költségek és energiák befektetése ellenére is a legváratlanabb pontokon omolhat össze az előre eltervezett menetrend.

Sydney esetében az egymást erősítő szerencsés körülmények hatalmas sikerré varázsolták a nagy cirkuszt. A korábbi 
olimpiák egy része viszont mindmáig a bajok miatt maradt emlékezetes, amelyeken nem sikerült úrrá lenni.

Az előjelek a sydneyi olimpia előtt is aggasztóak voltak. A helyi közvélemény inkább aggódott, mint lelkesedett. A média a megnyitó előtti hetekig rendkívül kritikus szemmel figyelte az előkészületeket. Nem túlzás, hogy az olimpia szervezésére 1993-ban felállított szervezet, a Socog vezetője, Michael Knight kifejezetten ellenséges légkörben küzdött az akadályokkal.
Nem javította a hangulatot, hogy a szervezőknek menet közben súlyos kritikát kellett elszenvedniük a NOB-tól. Sokan a fenyegető katasztrófa előjeleként értékelték, hogy a szponzorok közül a Reebok látványosan visszalépett, és a Visa is a széles nyilvánossággal osztotta meg a Socoggal kapcsolatos negatív tapasztalatait.

Talán paradoxonnak tűnik, de azt is az elképzelhetetlen méretű vállalkozás tervezhetetlenségének jeleként értékelhetjük, hogy még a kritikusok sem tudták pontosan előre jelezni, mi várható. Végül is nem omlott össze Sydney közlekedése. Nem árnyékolta be az eseményeket az ausztrál őslakosok kilátásba helyezett tiltakozása. Az a félelem sem igazolódott, hogy az ausztrál közönség érdektelensége miatt az események nem hoznak majd megfelelő bevételt. Ezeknek éppen az ellenkezője valósult meg, ami a szervezőket is meglepte.

A Sydney 2000 szervezői képesek voltak tanulni a korábbi olimpiák kudarcaiból – különösen Montreal pénzügyi botladozásaiból és Atlanta szervezési fiaskóiból. Erőiket néhány kulcspontra összpontosították. Mindenekelőtt arra, hogy az olimpia létesítményei idejében és a tervezett költséggel felépüljenek.
Nagyon ügyeltek az olimpia idején segédkező 62000 önkéntes kiválasztására és felkészítésére is. (Atlantában csak 18 hónappal a megnyitó előtt kezdték meg a toborzást, és a játékok idején kaotikus viszonyokat teremtett, hogy az elégedetlen önkéntesek 10 százaléka lemorzsolódott.) A Sydney 2000 szervezői már 1997-ben hozzáláttak a specialisták – például az egészségügyi személyzet – kiválasztásához, és szellemes ösztönzési rendszerrel mindvégig biztosították az önkéntesek lelkes közreműködését.

Végül, de nem utolsósorban a Sydney 2000 szervezőinek a "Zöld Olimpia" meghirdetésével sikerült megtalálniuk azt a kulcsfogalmat, amely világszerte érthető és vonzó küldetést adott a város nyári olimpiájának. Már Sydney pályázatának sikerében is szerepet játszott, hogy a város a vegyipar által súlyosan elszennyezett Homebush Bay partján jelölte ki az olimpiai falu helyét, ezzel természetesen vállalva a szennyezés elhárítását. (A kitűzött célt csak részben sikerült elérni – a Greenpeace szerint a Homebush Bay ma is a világ egyik legszennyezettebb vízi útja.) Egyértelmű siker volt viszont a környezetbarát olimpiai falu felépítése. Létrejött a világ legnagyobb, kizárólag napenergiával ellátott városrésze, és arra is joggal büszkék az építők, hogy a parkosítást kizárólag helyben őshonos növényzet telepítésével végezték el.
Sydney végül is megerősödve került ki a sikeres olimpiai pályázata által magára zúdított válságból. Ebből természetesen nem következik, hogy más városok, például Budapest számára is termékeny hatású lenne egy hasonló válság az elkövetkező években. Éppúgy megvan az esélye az ellenkezőjének, a feszültségek növekedésének, a szétesésnek. A végeredmény nagyrészt a szerencsétől függ, és csak kisebb részben a vezetők színvonalától.

Nincs a világon olyan metropolisz, amely kétségbeesett erőfeszítések nélkül képes lenne 16 nap leforgása alatt a szokásos forgalmon felül 31 millió utazást lebonyolítani tömegközlekedési vonalain. (2000 őszén Sydney ekkora terhelést viselt el. Vessük ezt össze azzal, hogy a BKV összes vonalán az évente szállított utasok száma 1 milliárd 400 millió alatt van. 16 napra számítva ez az összes budapesti és város környéki járaton 61 millió utazást jelent, ami azonban eloszlik a város hatalmas területén. Nehéz elképzelni a jelenlegi napi utasforgalom felét kitevő vendégsereget, amint egy viszonylag kis területen ingázik kényelmesen és kulturált körülmények között.) Nem létezik olyan világváros, amelyet ne sodorna válságba, ha ilyen rövid időszakban egyszerre 11 ezer sportolót, 5 ezer kísérőt, 17 ezer sajtóst, a díszvendégek hadát és a versenyekre kíváncsi százezreket kell kifogástalan körülmények között vendégül látnia. (Budapest jelenleg a frissen átadott és épülő szállodákkal együtt is csak körülbelül 20 ezer nemzetközi színvonalú szálláshellyel rendelkezik.) S végül az is érdekes kérdés, bár a hajdani olimpiákkal kapcsolatban csak ritkán teszik fel, hogy az olimpia három hete után mi történik a hatalmas terhelés elviselésére kialakított kapacitásokkal. (Magyarországon, ahol átlagosan 2-4 ezer ember látogat egy-egy "első osztályú" labdarúgó-mérkőzést, és ennek tudatában is milliárdok jutnak több tízezres befogadóképességű stadionok rekonstrukciójára, még kevésbé szokás ilyeneket kérdezni, mint másutt.)

A vállalatok világában nem ismeretlen a belső szervezeti válságok tudatos gerjesztésén alapuló vezetési módszer. A krízismenedzsment azon az elven alapul, hogy a szervezet szokatlanul nehéz helyzetbe hozása – például valamilyen megrázó konfliktus tudatos kiélezésével – az egyébként nem mozgósítható energiák felszabadításával járhat. 1998 óta tapasztalhattuk, hogy Orbán Viktortól (és azoktól, akikre hallgat) nem idegen ez a felfogás. Gyakorta és kedvtelve sokkolják az országot. Nos, inkább egy olimpiai pályázat ötletével sokkoljanak, mint a demokratikus jobbközép felszámolásával. Az előbbi, ha sok esély nincs is rá, még jól is elsülhet.

Tamás Tibor
közgazdász