Családi húsvét, de nem mindenkinek

Spiró György Tavaszi Tárlat című könyvében fontos dramaturgiai szerepe van az 1957-es hosszú húsvéti hétvégének. Ekkor indul el a lavina, amely azzal fenyegeti az addig önmagát teljes biztonságban ringató főhőst, hogy maga alá temeti.

1957. április huszadika, szombat, Budapest
„Egyedül volt bent. Kis Horváth a szüleivel lement falura, Palágyi a menyasszonyával annak szüleihez utazott Győrbe, és Benkő is mondta, hogy az unokaöccseivel turistaházba mennek több napra, és ezt a napot is kiveszi. Jó lett volna kivenni ezt a szombatot. Egyetlen különbség van a zsidók és a magyarok között: a magyaroknak vannak rokonaik, akikhez elutazhatnak.”
(…)
„Azért lézengtek ezen a szombaton az igazgatóság kockaépületében a szokásosnál is kevesebben, mert másnap következett húsvétvasárnap, és a húsvéthétfőt is kiadták munkaszünetnek. Talán annyi a felkelés eredménye, hogy állami ünnep lett a húsvétból, ami még a bigottan katolikus országokban sem mindenütt jellemző. Aki tehette, kivette a szombatot, sőt három és fél napos ünnepet ütvén össze már péntek délben elmenekült, és sokan tehették, megállapodván a főnökükkel, aki hasonló cipőben járt, hogy azt a néhány pénteki órát meg a teljes szombatot le fogják csúsztatni valamikor.”

(Spiró György: Tavaszi Tárlat. Magvető, 2010. 96. és 97. oldal)

Botrányok Horn Gyula emléke körül

Alább a NOL beszántott archívumából a cikkeim romjai közül kimentett szöveget közlök blogomon egy 2006-os botrányról, amelynek már akkor is érintettje volt Horn Gyula, és az ügyben gyászos szerepet játszott Sólyom László köztársasági elnök, valamint Wittner Mária.  

Az ügyet azért említem, mert ismét Horn Gyula megítélése és emlékének nyilvános megörökítése körül fodrozódnak a hullámok. Lásd például ezt az összefoglalót a Klubrádió honlapján. https://www.klubradio.hu/adasok/karacsony-gergely-szovege-hamis-a-horn-gyula-utca-ugyeben-127016  

(A 2022-es ügyről az a véleményem: nem ilyen ügyekben kellene  a baloldalnak szimbolikus háborút indítania. Horn Gyuláról rendezzenek konferenciát, adjanak ki életútját és teljesítményét elemző kötetet, vagy válasszanak más alkalmas formát a méltó emlékezésre - de a közterület elnevezése alkalmatlan az itt szükséges árnyalt közelítésre.)  

 

 


XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX  

Sólyom László morális válsága

A 2006 ősze óta eltelt időben a köztársaság elnöke a problémák kezelését elősegítő első számú közjogi méltóságból a problémák egyik forrásává vált. Minden korábbinál nagyobb szükség lenne egy tekintélyes államfő moderáló szerepére, de a jelenlegi államfő tekintélye minden korábbinál mélyebbre jutott. Legutóbbi botlását augusztus 25-én követte el, amikor saját, "56-os értékeket" védelmező érvelését felejtette el alkalmazni.

Mindössze néhány héttel ezelőtt - Horn Gyula kitüntetésének megtagadását indokolva - fejtette ki, szerinte mit gondoljunk a Köztársaság és 1956 viszonyáról, de azonnal megfeledkezett róla, amint a Fideszbe befurakodott szélsőjobboldalival szemben kellett volna határozottan alkalmaznia.
 
"Az 1956-os forradalom tagadása a Magyar Köztársaság alkotmányos értékrendjének tagadása." Ez az idézet Sólyom László Gyurcsány Ferencnek írt leveléből származik. Így indokolta az államfő Horn Gyula magas állami kitüntetésének megtagadását.  Ha ezt az érvelést a köztársasági elnök érvényesnek tartotta júliusban, talán érvényesnek kellene tartania augusztus végén is.

Mi történt augusztus 25-én? A Sándor-palota előtt tartott tömeges meggárdulás alkalmából, egyáltalán nem mellékesen Wittner Mária fideszes képviselő az államfő orra előtt gyalázta meg a Köztársaságot - már ha elhisszük Sólyom Lászlónak, hogy 1956 becsületének nyilvános megcsúfolása a Magyar Köztársaság alkotmányos értékrendjével ellentétben áll (hogy elhisszük-e ezt az államfőnek, arról később).

Ha igaza volna Sólyomnak...

... abban, hogy miért kellett megtagadnia Horn Gyula kitüntetését, a köztársasági értékek pártatlan őrének ezen az alapon egyenesen kötelessége lenne fellépni - ha nem is minden esetben, de legalább a legkirívóbb, legszégyenletesebb esetekben - az 1956-ra gyalázatot hozó közéleti megnyilvánulások ellen.

Az államfő ilyen megnyilvánulásnak ítélte az 1956-os forradalmi erőkkel szemben fegyvert fogó, és akkori döntését ma is vállaló, tetteit indokoltnak tartó Horn Gyula magas állami kitüntetésre terjesztését. A köztársasági elnök szerint gyalázat, hogy Horn Gyula 1956-ban fegyvert fogott a "közrend védelmében". Ezt Sólyom László számára az sem írhatja felül, hogy Horn a jelenlegi köztársaság alkotmányát tisztelő közszereplő, aki a köztársaság megdöntésére semmilyen formában nem uszít. Sólyom ezért szimbolikusan kitaszította Hornt a Magyar Köztársaság  kitüntethető polgárai köréből.

Augusztus 25-én azonban minden eddiginél súlyosabb támadás érte 1956 eszmeiségét. Wittner Mária Fidesz-képviselő nem átallotta az 1944-es szellemiséget árasztó gárdisták avatására legalább jelképesen behurcolni az 1956-os zászlókat. 

Az elnök a Horn-affér után nem hagyhatná szó nélkül az 1956-ra hivatkozva, a parlament legnagyobb ellenzéki frakciójából szélsőséges uszítókat pártoló Wittner ámokfutását. Ha valami veszélyezteti az 1956-ra alapozott köztársasági értékrendet, az a halálos ítéletére hivatkozó képviselő által Fidesz-védőernyő alatt elkövetett folyamatos szélsőjobboldali hergelés. Wittner egy ország számára kapcsolja össze a szélsőjobboldali gyűlölködést és 1956-ot. Márpedig ez a kettő nem lehet azonos. A Köztársaság értékrendje nyilvánvalóan nem ezen az alapon épült fel.

Ha érvényes hivatkozási alap lehetett 1956 értékeinek védelme a Horn Gyula-ügyben, akkor ebben a sokkal súlyosabb esetben még inkább érvényesnek kell lennie.

Ha Sólyom László ebben az alkotmányos alapértékeket érintő kérdésben egységes álláspontot akar képviselni, akkor egy kitüntetés odaítélésénél sokkal nagyobb súlyú ügyben hasonlóan határozottnak kellene lennie.  Ezúttal nem az 56-osok - hajdani - ellenfelétől kellene védeni az 56-os értékekre alapozott Köztársaságot, hanem az alkotmányos értékek jelenlegi ellenségétől, az 56-ra hivatkozó szélsőjobboldali uszítástól. Szép feladat lenne ez egy államfőnek,  ha morális etalon kíván lenni.

Sólyomnak azonban nincs igaza...

 ...   amikor Horn Gyula kitüntetésének megtagadását indokolva azt a látszatot keltette, hogy a Köztársaságnak és elnökének bármi dolga lehetne polgárainak 1956-ról alkotott véleményével. (Magyar Köztársaság Alkotmánya, 61. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy a közérdekű adatokat megismerje, illetőleg terjessze.) Ha Horn Gyula pályáját és tevékenységét minősítő döntését indokolni próbálja, annak ilyen megalapozást nem adhat.

Amennyiben ez a liberális közelítés elfogadható, akkor az államfőnek persze semmi dolga Wittner Mária Fidesz-képviselő véleménynyilvánításaival sem. Nem kötelessége észlelni a lyukas zászlók körülhordozását a szélsőséges demonstrációkon. Mindennek észlelését és  értékelését rá kell bíznia a közvéleményre és a választópogárokra.

Ebben az esetben azonban az államfőnek Horn Gyula kitüntetés-ügyében adott indoklása is a véleményszabadság megengedhetetlen korlátozása volt. 

Sok korábbi példa alapján eddig is tudtuk: kétélű fegyvernek bizonyulhat, ha egy közszereplő erkölcsi mércét próbál felállítani polgártársainak. Ilyenkor természetszerűleg megindul a méricskélés, és maga az etalon is számítson rá: minden lépése vagy mulasztása gyorsan megítéltetik.

Sólyom László már elnöki ciklusa elején eljutott odáig, hogy nehéz komolyan venni morális intelmeit.  

Tamás Tibor, NOL, 2006. augusztus

Nyers Rezső súlyos szavai: vállalta az erkölcsi felelősséget, megkövette a meghurcoltakat

1998-ban szerkesztettük a kitűnő Rudas Klárával, K. Havas Géza özvegyével a "Faragó László 1896-1967 - A demokrácia kilátásai - Egy írástudó gondolataiból" című gyűjteményes kötetet.


A szerkesztés - és különösen a szocialista párt háttérintézményeként szolgáló kiadóval kialakult elkeserítő viaskodás - eredménye sajnos finoman szólva ellentmondásos. Épp olyan, mint maga az MSZP. A kötet megjelenése előtt, látva, hogy mi készül, Rudas Klárával egybehangzóan határozottan kértük, hogy nevünk sehol ne szerepeljen. A szerkesztés, a magyarázó jegyzetek, a Faragó-írások válogatása a mi munkánk volt ugyan, de a kinyomtatott kötetben más nevek szerepelnek. Azt pedig, hogy a Faragó-írásokat titokzatos szerkesztők milyen megfontolásból  dobálták értelmetlen alfejezetekbe össze-vissza, nem is érdemes fürkészni.

A Faragó-kötet, és különösen a munka, amit belefektettem, mégis szép emlék marad.

Egyrészt ennek köszönhetem barátságomat Rudas Klárával, ezzel a kitűnő emberrel, aki sajnos nem sokkal később elhunyt, de a munka során rendszeres találkozásaink örök emlékeim maradnak.
Másrészt csodálatos és tanulságos munka volt a könyvtárakban felkutatni Faragó László írásos örökségét. Rengeteget tanultam belőle, és azt remélem, hogy bár messze nem vagyok szakértője a szociáldemokrácia magyar kiválóságainak, mégis, sikerült megfelelő válogatást összehozni.

A megjelent kötet még az eltorzítások és szétszerkesztések ellenére is,még így is hasznos lehet mindenkinek, aki szeretne megismerkedni egy igazi szociáldemokrata gondolkodó írásművészetével.

Végül, de nem utolsó sorban, a Faragó-írások elé beerőszakolt, sok fölösleges és kétes értékű előszó és "tanulmány" közé egy-két igazi kincs is bekerült: ilyen például Fejtő Ferenc írása, és a Faragótól és sorstársaitól 1998-ban bocsánatot kérő Nyers Rezső írása is nagyon fontos. 


2018 júniusában, Nyers Rezső halálhíre kapcsán felidéztem ezt az 1998-as emléket. Cikkem meg is jelent a Városi Kurír oldalon. https://varosikurir.hu/nyers-rezso-halalara-nekrolog-helyett/


Nyers Rezső halálára

95 éves korában elhunyt Nyers Rezső. A Kádár-korszakot felnőtt fejjel átélők nagy része tisztában van azzal, hogy élete fő műve az államszocialista rendszer élhetővé, működőképessé tételére irányuló reformok kidolgozása, életben tartása, majd a békés rendszerváltás tárgyalásos folyamatának biztosítása volt. A jelenlegi rezsimben azonban már-már a Rákosi- és Kádár-kor bűneinek fő felelősei közé emelnék. Tegyük tisztába a dolgokat.

Nyers Rezső a második világháború utáni években tehetséges szociáldemokrata politikus volt, aki  nagyon fiatalon került élete első nagy választása elé: döntenie kellett, hogy a kommunista párttal egyesülés kérdésében kettéváló szociáldemokrata elitből Kéthly Annáékat, vagy Szakasits Árpádékat támogatja. Vagyis az önálló szocdem utat, vagy a "munkásegységet" támogatja.
Nyers Rezső akkor a baloldali szocdemekhez csatlakozott - ahogyan egy évtizeddel később pedig a szovjet csapatok támogatásával ,megalakult Kádár-kormányt is támogatta, az MSZMP alapítói közé állt. A kiváló, színvonalas politikus igazi tevékenysége azonban a hatvanas évektől a reformszocialista irányzat vezetése, védelmezése, ami nem kizárólag eszmei harcot jelentett, hanem rengeteg emberi gesztust. Minden visszaemlékezés szerint nagyon sokat tett élete során a politikai nyomás alá került emberek megsegtéséért, a lehetőségek szerint menedéket, állást, túlélési lehetőségeket teremtett.
Nyers Rezső pályképét a Városi Kurírból már megismerhették itt olvasóink. https://varosikurir.hu/elhunyt-nyers-rezso/ Ezúttal egy olyan részletet idézünk fel, ami a most elhunyt személyiség emberi minőségéről árul el kevéssé ismert részleteket.
A rendszerváltás után ritkán szólalt meg nyilvánosan, publikációi sem záporoztak. Talán utolsó nyilvános megszólalása volt egy 1998-as Faragó László-kötethez írt tanulmánya. Faragó László kiváló szociáldemokrata vezető volt, Kéthly Anna legbelsőbb szövetségesi köréhez tartozott, ezért 1947-48-ban Nyers Rezső politikai ellenfelévé vált. Fél évszázaddal később Nyers Rezső erről a konfliktusról az alábbi sorokat írta le, felvállalva annak terhét, hogy a koalíciós időkben a rossz oldalra állt, és ezzel azokhoz csatlakozott, akik nem sokkal később meghurcolták politikai ellenfeleit:

"Az 1947-1948-as baloldali szociáldemokrata irányzatot nem igazolta a történelem. Győzelme pirrhuszi volt, hisz a pártvezetésben felülkerekedett ugyan, az egyesülést elősegítette, de szinte semmit nem ért el abból az eredeti törekvéséből, hogy a szociáldemokrata szellemi-mozgalmi örökségből érdemileg hasznosítson valamit az egységes munkáspártban. Ilyesmire csak később, az MSZMP reformszakaszában lesz (részleges) lehetőség, de addigra már nem az 1945-1948-as emlékek, hanem sokkal inkább 1956 emléke; a kommunista Nagy Imre-csoport kezdeményezései inspirálták a reformtörekvéseket, s ebben eredetileg szociáldemokratafelfogású személyiségek is fontos szerepet játszottak. A baloldali szociáldemokraták a "proletárdiktatúra" csapdájába estek, és hamarosan felmorzsolódtak.   
Ami a történelmi távlatot illeti, utólag már bebizonyosodott az, hogy a szociáldemokráciának igenis van történel mi útja Magyarországon és a világban. Faragó Lászlónak lényegében igaza volt és persze a kiszorított vezetőknek, Kéthlynek, Böhmnek, Bánnak és a többieknek is. E sorok írója 1947 végén az akkori baloldali szociáldemokratákhoz csatlakozott, ezért erkölcsi felelősséget visel azért, hogy kitűnő elvtársainak egy részét a jobboldaliság hamis vádjával kiszorították a magyar politikai életből. Megköveti ezért mindazokat, akik méltatlanul jutottak erre a sorsra, Faragó László és valamennyi sorstársa emlékét."
(Az idézet forrása: Nyers Rezső: Faragó László, a harcos publicista és reálpolitikus. In: FARAGÓ LÁSZLÓ 1896-1967 - A demokrácia kilátásai - Egy írástudó gondolataiból. Kiadta a Magyar Lajos Alapítvány, 1998. 25-31. old.)

Fontos szavak, amelyek akkoriban nem keltettek nagy figyelmet. Pedig a magyar közélet minősége múlna azon, ha ilyen mondatokra, ilyen elemzésekre nagy számban képesek lennének azok, akik belátják hibáikat.
Nyers Rezső nem tartozott a fő vezetők közé, nem kerülhetett döntési helyzetbe - így volt ez egy évtizeddel későb, az 56 után berendezkedő Kádár-féle pártban is. A döntésekért annyiban viselt felelősséget, hogy támogatta a később tragikusnak bizonyuló döntéseket. Későbbi tevékenysége, mindaz, amit a legfőbb vezetésben elért, kiharcolt, messze ellensúlyozta fiatalkori súlyos tévedéseit.
Erkölcsi felelősségvállalása azonban nagyon fontos részlet, amellyel arcképéhez hozzájárulhatunk.
Nyugodjon békében, Nyers Rezső!

https://varosikurir.hu/elhunyt-nyers-rezso/ 

November 4-e - Bibó István bátorsága

Ismét szöveget mentek - az alábbi cikket a stop.hu-n publikáltam 2011 decemberében. A STOP azóta archívumával együtt elhalálozott. (Ez a cikk valami kideríthetetlen okból egyelőre elérhető még a Pécsi STOPon, de érthető a bizonytalanságom - legyen meg itt, a blogomon is.)
November 4-én teszem itt közzé - mert Bibó István államminiszterként kiadott, széles körben ismert nyilatkozatával is hihetetlen bátorságról tett tanúbizonyságot (meg is kapta érte a hosszú börtönbüntetést) - de a részetekből kiderül, hogy napokig maradni a szovjet katonák által megszállt Parlamentben, majd határozottan távozni, és végigvinni elhatározását - hát az sem volt mindennapi...


A demokrata nem fél, de gyomorpanaszai lehetnek
2011. december 05. | 05:07

Éles helyzetekben mindannyian félünk. A bátorság nem vakságot jelent, hanem a félelemtől nem befolyásolt, a félelem ellenére végrehajtott tetteket.

Bibó Istvánra hivatkozva tönkreidézik azt a híres szövegét, amelyet úgy kezdett: "a demokrata nem fél".

Az idézgetők lelkesen bizonygatják, hogy "a Bibó is megmondta", nem szabad félni. Mindegy nekik, hogy nem ezt mondta.

A "Bibó-breviárium" bemutatóján (beszámolóm itt olvasható) természetesen szóba kerültek ezek a félreidézések is.

Ifjabb Bibó István művészettörténész felidézte egy különös élményét: egy tévéshow-ban figyelt fel a bibói gondolatokra. Táncdalénekesek beszéltek arról, hogy mit csinálnak, ha nyilvánvalóan az egyik politikai szekértáborhoz tartozó rendezvényre hívják őket fellépni. Mindenhova el kell menni, ha jóhiszeműen hívnak - vélte egyikük. Nem tart attól, hogy ezzel ő is besorolódik? Mi lesz, ha kormányváltás jön? Mire a zenész úgy fogalmazott: Márai is megmondta, hogy demokráciában nem kell félni. Ez tulajdonképpen rendben is van - mosolygott ifjabb Bibó - nem túl művelt emberek, de jól használják az idézett gondolatot. (Bibó István valóban arról írt ugyanis, hogy nem szabad a /politikai/ döntéseket ahhoz igazítani, amit félelmeinkben képzelünk a riválisunkról, a hatalomról, a környezetünkről. Ne az legyen meghatározó, amitől - alappal vagy alap nélkül - tartunk.)

A kötetben megjelent szöveg válogatója, Debreczeni József elmondta: munkája során nagyon sok interjút is elolvashatott, amelyeket élete utolsó éveiben Bibó Istvánnal készítettek (nem a közzététel szándékával persze, hiszen a hetvenes években erre semmi esély nem látszott).

Bibó István az interjúkban, a többi között arról is beszélt, milyen - teljesen érthető - félelmek között hányódva élte át azokat a jelképessé vált napokat, amikor az 1956. november 4-i szovjet támadást a Parlamentben, államminiszterként várta be. Mostanában ezzel kapcsolatban kizárólag azt szoktuk emlegetni, hogy egy bátor ember ott maradt, és mivel a szovjet katonák békén hagyták, meg tudta írni a kormány nevében megfogalmazott üzenetét a nemzetközi közvéleményhez.

A dolog azonban egyáltalán nem ment ilyen simán. Amikor úgy döntött, a Parlamentben várja be sorsát, ezerszer átgondolta, mi lesz, ha a megérkező katonák el akarják távolítani? A szék karfájába kapaszkodva ellenáll? Egy kisgazda újságíró is ott maradt vele, együtt készültek az elkerülhetetlenre. Az újságíró elmondta Bibónak: - Voltam orosz hadifogságban, és tapasztaltam, hogy azok az emberek, ha erkölcsi helytállással találkoznak, meghátrálnak.

Ez az élettapasztalat rövidesen hasznosnak bizonyult.

Bibó István november 6-áig maradt a Parlamentben. Ahhoz sem mindennapi bátorság kellett, hogy ezt megússza. Elmesélte az interjúban, hogy egy szovjet katonát rendeltek az őrzésére, aki ráparancsolt, hogy maradjon a szobában. Amikor Bibó mégis kiment, a géppisztolyos üvöltözni kezdett. Bibónak eszébe jutott, amit az újságíró mondott neki, és kifelé megőrizve nyugalmát, határozottan rászólt a katonára: - Én a magyar kormány tagja vagyok. Ha a tábornokának mondanivalója van, jöjjön ide hozzám.

A határozott fellépés hatott.

Ritkán gondolunk bele, de ahhoz is nagy bátorság kellett, hogy november 6-án a tankok gyűrűjébe fogott Parlamentből egyáltalán kisétáljon. S ha már ez háborítatlanul sikerült, vajon hányan menekültünk volna a lehető leggyorsabban a biztonságosnak vélt otthonba a helyében? Bibó István azonban végigcsinálta, amit elkezdett. Első útja az amerikai követségre vezetett, ahol átadta Nyilatkozatát, majd további nagyhatalmak követségeit is felkereste. Nem lehetett kétsége, hogy ez nem maradhat észrevétlen. Abban sem lehetett biztos, hogy nem állítják meg azonnal a szovjetek vagy a velük visszatérő magyarok, amint megközelíti a követségeket.

Bibó István éppen azért vált rendkívüli erkölcsi etalonná, mert esendő kisemberként képes volt cselekedeteiben olyan szilárdságra és bátorságra, amely messze az átlag fölé emelte - mondta minderről Debreczeni József.

Éles helyzetekben mindannyian félünk. A bátorság nem vakságot jelent, hanem a félelem ellenére végrehajtott tetteket.

Debreczeni a Bibó-interjúk egyik részletével mutatta be, miről van szó. Hosszú évekkel az 1956 novemberi napok, majd Bibó István börtönévei után egy hölgyismerőse elmesélte, azokban a hetekben az állandó félelem miatt reggelenként rettenetes hasmenéssel küzdött. Bibó István megvallotta, ezt ő is pontosan így élte át. Közben csakazértis kitartott, és végigcsinálta, amit elhatározott.


MELLÉKLET

http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/524.html

[NYILATKOZAT, 1956. NOVEMBER 4.]

Magyarok!

Nagy Imre miniszterelnök a ma hajnali szovjet támadáskor a szovjet követségre ment a tárgyalások folytatására, és onnan visszatérni már nem tudott. A reggel összehívott minisztertanácson a Parlament épületében tartózkodó Tildy Zoltánon kívül már csak B. Szabó István és Bibó István államminiszter tudott megérkezni. Mikor a Parlamentet a szovjet csapatok körülfogták, Tildy államminiszter a vérontás elkerülése végett megállapodást kötött velük, mely szerint ők megszállják az épületet, a benne levő polgári személyek pedig szabadon távozhatnak. Ő, a megállapodáshoz tartva magát, eltávozott. Az országgyűlés épületében egyedül alulírott Bibó István államminiszter maradtam, mint az egyedüli törvényes magyar kormány egyedüli képviselője.

Ebben a helyzetben a következőket nyilatkozom:

Magyarországnak nincs szándékában szovjetellenes politikát folytatni, sőt teljes mértékben benne akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik életüket a szabadság, igazságosság és kizsákmányolásmentes társadalom jegyében akarják berendezni. A világ színe előtt visszautasítom azt a rágalmat is, mintha a dicsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be; a harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és különböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult.

A néhány napig napirenden volt utcai igazságtételeket, valamint ókonzervatív politikai erőknek minden fegyveres erőszak nélkül való jelentkezését az éppen megalakult kormány rövid úton megszüntethette volna; az az állítás, hogy evégből óriási idegen hadsereget kell az országba behívni, komolytalan és cinikus. Éppen ellenkezőleg, e hadsereg jelenléte a nyugtalanság és a zavargások legfőbb forrása.

A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen – kivéve azokat, melyek Budapest közellátását és közműveit érintenék. Fegyveres ellenállásra parancsot adni nincs módomban: egy napja kapcsolódtam be a kormány munkájába, a katonai helyzetről tájékoztatva nem vagyok, felelőtlenség volna tehát tőlem a magyar ifjúság drága vérével rendelkezni. Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét.

Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.

Megállapítom egyúttal, hogy Magyarország egyetlen törvényes külföldi képviselője és külképviseleteinek törvényes feje Kéthly Anna államminiszter.

Isten óvja Magyarországot!

Budapest, 1956. november 4.

Bibó István 
államminiszter

Nagy Imre kivégzése után döbbentek rá, hogy itt akár halálos ítélet is lehet – miért ne?...

Június 16-a van. Jó pár nappal ezelőtti élményemről összeállított jegyzeteimet teszem fel blogomra az évforduló napján.

Az OSA Archívumban, az Eleven Emlékmű csoport szervezésében láthattam egy portréfilmet ifjabb Bibó Istvánról, felmenőiről, családtörténetéről.

----------------------

Korábban már volt alkalmam ifj Bibó Istvánt meghallgatni, akkor is, most is lenyűgöző, ahogyan édesapjának stílusát, emberi és intellektuális színvonalát személyében tovább viszi.
A filmből egyébként - sajnos - Bibó Istvánról tudunk meg viszonylag a legkevesebbet, legalábbis kevés újat - műsoridőben és hangsúlyban is a nagyapa, Ravasz László püspök hazai zsidósággal szemben elkövetett bűneiről, a megbánásról, a szembenézés kérdéséről esik a legtöbb szó - és ez egyáltalán nem érdektelen.

-------------------------------

2016 június 2.

Eleven Emlékmű szervezésében az OSA Archívumban vetítés:
„Bibó István filmje” - készítette Kádár Éva, Németh Annamária, Hosszú Gyula

https://www.facebook.com/events/477932602405036/

76 perces

ifj Bibó István művészettörténész mesél emlékeiről, apjáról és nagyapjáról

BIBÓRÓL:

- 1957 elején megszűntek a kivégzések, áprilisig csönd – március 15-én a Kossuth-díjasok névsora kellemes meglepetés: ez már a konszolidáció? Reménykedtek, Bibó is. Márc 15 körül nagy viták, szabad-e elfogadni a díjat (Illyés, Németh László, Fülep Lajos, Borsos Miklós pl) – de hát hogy jönne ő ahhoz, hogy évtizedekkel idősebb nagy öregeknek megmondja, szabad-e elfogadni... Aztán az újabb kivégzésekről érkező hírek kapcsán Bibó felsóhajtott: - talán mégsem kellett volna elfogadni...

- 1968-ban a fia megkéri, hogy neki és barátainak tartson egy kis házi előadást, politikáról, hitről. Bibó „elég rendesen felkészült”.... Egy dolgot emelt ki a filmben a fia: „szabadgondolkodó keresztyén vagyok” mondta Bibó – fontos a sorrend, nem keresztyén szabadgondolkodó.

- 1944-ben Bibó jelen volt, amikor Ravasz László püspök a családtagjaival Bibliát olvasott: az ószövetségi rész arról szólt, hogy a zsidók írmag nélkül kiirtottak egy szomszédos népet. „Egyik, nem éppen a legokosabb nagynéném megjegyezte, hogy na most a zsidók is megkapják...” Bibó a fiának erről elmondta, hogy emlékezetes: Ravasz László egy hanggal, egy gesztussal sem jelezte, hogy álljon le, és nézzen magába...
(Bibó és apósa viszonyáról: rendkívül nagy távolság a nézetek között, Ravasz László a konzervatív úri osztály képviselője, Bibó, ahogy önmagát meghatározta, szabadgondolkodó keresztyén, nyitott a baloldal felé is – ifj Bibó azonban nem emlékszik parázs vitákra. Ahogy megfogalmazza, Bibót a Ravasz-család el- és befogadta, Bibó rendkívül tisztelettudó viszonyt ápolt a családtagokkal – és mint mondta, „az emberi színvonal” is tökéletesen kezelhetővé tette a különbségeket.
Miközben, mint ifj Bibó utal rá, a „Zsidókérdés” tanulmánynak már az első oldalain teljesen egyértelművé teszi Bibó, hogy mi a véleménye arról a magyar nemz-ker úri osztályról, amelynek Ravasz László püspök vezető képviselője volt...)

- Bibó letartóztatása után: semmiféle információ nincs a családnak – anyuka a Szabad Európa sistergős-sercegős adásából próbál esténként tájékozódni...
Nagy Imre kivégzése után döbbentek rá, hogy itt akár halálos ítélet is lehet – miért ne?...
A szentendrei piacon szólt Bibó Istvánnénak egy ismerős, hogy „a Bibó-perben van egy halálos ítélet”... Kétségbeesve megkeresték az ügyvédet (ezt az egyet valamiért tudhatták, hogy kit rendeltek ki... ő azonban közölte, hogy nem adhat információt, nem is adott...) - ezután kerülő úton szereztek információt az ítéletekről – és amikor kiderült, hogy a kivégzés-pletyka téves volt, a súlyos börtönbüntetés szinte megnyugvás volt...

- amikor Bibó a börtönben ült, egyszer egy gödöllői parasztember jött a Szemlőhegy utcába. A fiúval beszélt: elmondta, hogy 1948-ban hallotta előadást tartani Bibót egy parasztpárti gyűlésükön,örökre emlékszik rá, most hallotta, hogy börtönben van, és hozott egy zsák lisztet, három méter kolbászt, élelmet. Fülep Lajos pedig az egyetemen beszélgetett el az ijfú Bibóval, elmondta, hogy mennyire kiváló embernek tartja az apját, és egyhavi nyugdíját (3 ezer forintot) küldte az egyedül maradt anyukának. Ezt a fiú anyjának és nagyapjának mesélte el, apjával szabadulása után nem került szóba. Eljutott Bibóhoz, hogy Fülep milyen jóindulatúan emlegette („nincs nap, hogy ne gondolnék Bibőra” - de csak Fülep 1970-es halála után mondta el a fia, hogy ő is a nagylelkű segítők között volt... Bibó Istvánt ez elszomorította, bűntudatot keltett benne...
A filmben említi még Illyés Gyuláék segítségét: Illyés lánya 57-ben befejezte a franciaországi gimit, de itt is érettségit kellett tennie. Ifjú Bibó korrepetálta matekból, 10 frt-os óradíjjal. Hó végén mindig a megállapodás szerinti háromszorosát kapta...

- Emlék Ortutayról: a koalíciós korból maradt tisztelet és ismeretség alapján a család a börtönévek alatt kapcsolatba lépett vele. Ifjabb Bibó édesanyja elmondása alapján keserűen emlegeti, hogy Ortutay ugyan nem volt elutasító – bár érdemben nem is segített (nem is tudott volna?), de nem állta meg, hogy Bibót ne szapulja: „leszamarazta”, azzal vádolva, hogy politikai érzék híján van, hiszen szamárság nyilvánvalóan sokkal erősebb féllel szembeszállni. (Erdei Ferencet sokkal tisztább és egyenesebb barátként említi.)

- szabadulás a börtönből: hazatelefonált, hogy jön már, Ravasz Boriska taxival akart érte menni, de Bibó már nem bírta türelemmel, két órán át bevillamosozott Budára. Ebbe a két órába, a féltésbe a felesége majdnem beleőrült...

1965 körül a Bölcsészkaron ismeri meg későbbi feleségét, Juditot ifjú Bibó, az ő családja, különösen apja a zsidókkal kapcsolatban a régi nemz-ker középosztályi nézeteket vallja. Judit éppen akkoriban küzd ezzel. Ifj Bibó odaadja neki Bibó „Zsidókérdés” tanulmányát: Judit elmondja, hogy ez felszabadító élmény volt, megvilágosodás...

(Ifjabb Bibó emlékszik családja és barátnője első találkozására. Örültek, hogy református, vallásos lányt választ, de később megvallották fiuknak, hogy aggódtak, milyen lesz a jelölt – esetleg egy sótlan, humortalan teremtés, „kakabarna” zubbonyban-szoknyában... Megkönnyebbültek, hogy vidám, élénk, humorérzékkel bíró lányt vitt a házhoz....)

RAVASZ PÜSPÖKRŐL

életrajzi érdekességek a leányfalui gyümölcsösben, szőlőben eltöltött öregkorról (1975-ben halt meg)

de a legnagyobb figyelem a zsidótörvény megszavazására, a holokauszt idején tanúsított magatartásra, a felelősségre irányul a filmben.

1938. első zsidótörvény – Ravasz László a felsőházban törvény mellett érvel: „a zsidók asszimilációja a középosztály és az értelmiség szintjén zajlik, de fennáll a veszély, hogy a magyar középosztály és értelmiség asszimilálódik a zsidókhoz – ez nem lehet nemzetünk célja...”
Ez a RL beszéd legalja: „kaftános, jiddisül beszélő zsidók a kelet-magyarországi vonatokon – ez Árpád népe?” (Derültség a zsidótörvény megszavazására készülő Országgyűlésben) – ifj Bibó erre utal: az elemzés, érvelés a holokauszt előtti időkben még tekinthető rossz helyzetfelmérésnek, de ez a viccelődés, a zsidók bántása rettenetes vétség...

1944. április, (Pro Memoria, Ravasz László emlékirata): Perényi Zsigmond felsőházi tag jön Ravaszhoz, Kárpátaljáról, Kelet-Magyarországról hoz tudósítást a gettósítás szörnyű bánásmódjáról – mindketten tudják, hogy a „munkára viszik” hazugság, a lengyel és szlovákiai zsidóság kiirtása után mi jövünk... Ravasz Horthyhoz megy, fellépést kér („Most beteg emberek kezében az irányítás, velük szemben meg kell tenni, amit lehet”) Horthy ingerült: elmagyarázza, hogy a németek munkaerőt kértek, kialkudtuk, hogy ne magyar százezrek menjenek, hanem a németek fogadják el, hogy a zsidók mennek munkára – a családtagok elhurcolását pedig azzal magyarázza, hogy „igazságtalan lenne, hogy a hátramaradó családokat a magyar közösség tartsa el”.... (Nem emlékeztet ez a mai fideszes érveléstechnikára, amellyel bármi eltűrhetetlent sima beszéddel megmagyaráznak?) - Horthytól távozva Ravasz azt a következtetést vonja le, hogy „a kormányzó urat félrevezették” (RL részéről ez is jókora csúsztatás, ahelyett hogy megállapítaná, a Corvin-láncot neki adományozó őfőmélts egy címeres, magának és a külvilágnak is hazudozó gazember....)

Már javában zajlik a deportálás, amikor Ravasz arra kéri Serédi Jusztiniánt, tiltakozzanak együtt – a katolikusok azonban elutasítják, ők majd külön körlevelet akarnak kiadni
1944. június 20-án (! - már majdnem befejezve a vidéki zsidóság kiirtása...) kilenc ref. püspök ad ki körlevelet, „az ártatlanok vére népünk fejére hull”...

-----------

Ifjabb Bibóról és édesapja bátorságáról 2011-ben írtam, a Pécsi Stopon még vannak működő linkek:

http://www.pecsistop.hu/velemeny/a-demokrata-nem-fel-de-gyomorpanaszai-lehetnek/969504/

A demokrata nem fél, de gyomorpanaszai lehetnek

2011. december 05. | 05:07

http://pecsistop.hu/belfold/jot-tett-a-cenzura-itt-a-bibo-light/960353/

Jót tett a cenzúra - itt a Bibó-light

2011. november 14. | 14:16

a képen: Ifjabb Bibó István