Miért utálják Sorost ennyire a zsarnokok?

Végtelenül unalmas és ostoba módszert alkalmaznak Orbánék. Teljes propagandagépezetüket hetekre-hónapokra ráállították az ágy alatt is Sorost keresgélő, üldözési mániás agyatlanságra. Csak szurkolótáboruk B-közepe nem veszi észre, hogy milyen kínos az újabb és újabb „titkos összefüggések feltárása”. Ha nem lenne véresen komoly a tét, felhőtlen kacagással fogadhatnánk, ahogyan Orbán táborában a „szálak (már megint) Soroshoz vezetnek”.

Erről az ügyről a Magyar Narancs hetilap legutóbbi, csütörtöki számában Radnóti Sándor esztéta tett közzé nagyon érdekes elemzést, „Megjegyzések Sorosról” címmel. (Radnóti Sándor 2010 után az úgynevezett „filozófus-ügyben” saját bőrén tapasztalhatta, milyen az, amikor Orbán kopóit valakire ráuszítják.)

A cikk nem a sorosozó propagandistákkal száll vitába, hanem azokhoz szól, akik a sajtóban Soros György érdemeit felmutatva az uszító kampány ellen érvelnek. Persze, mindazok a tények igazak, amelyeket fel szoktak hozni: például, hogy szánalmas egy nagyon idős embert főgonosznak kikiáltani, szégyenletes, hogy elhallgatják a jó célra fordított hatalmas összegeket, és kicsinyes, hogy éppen saját főnökeik, Orbán és társai pályájának indulása idején a Soros Alapítványtól húzott személyes hasznáról igyekeznek nem beszélni.

Radnóti Sándor azonban azt mondja: mindezek szentimentális érvek, és a legfontosabbat nem veszik észre.

A sorosozás, a Soros elleni gyűlölködés mélyén ugyanaz áll, ami sok évszázada az antiszemitizmus és mindenféle idegengyűlölet mögött mindig felfedezhető. Az Orbán-rezsim eszménye a „zárt társadalom, a nemzeti öncélúság, az egyetlen – manipulációra és „alternatív tényekre” alapított – valóság és igazság létrehozása, és a szabadságok, az mberi jogok ennek érdekében való korlátozása” - mutt rá Radnóti Sándor. Azok, akik így gondolkodnak, mindent megtesznek, hogy ketrecbe zárják és tudatlanságban tartsák a nekik kiszolgáltatott, általuk kizsákmányolt nyomorultakat.

Az efféle zsarnokságok pedig semmit nem gyűlölnek jobban, mint a nyílt társadalom képviselőit. Az emberek, népek, kultúrák közötti bizalom és a világ különböző részeit egymáshoz fűző szoros kapcsolatok értelmetlenné és érvénytelenné teszik a nacionalista, gyűlölködő, háborús gondolkodást. Abban a világban, amiért Soros György küzd a világ minden részében a szabadságszerető emberek, szervezetek támogatásával, nem lehet örökös ellenségkereséssel és gyűlölettel uralkodni.

Bármilyen szánalmas Orbánék uszító kampánya, érthető és logikus a részükről, hogy minden erővel harcolnak a nyitottság, szabadság, a világunk szebb arcát erősítő nemzetközi mozgalmak, és ezek egyik fontos, jelképpé vált képviselője, Soros György ellen.

(A szerkesztett változat megjelent a zarojel.hu oldalon:
https://zarojel.hu/miert-retteg-orban-eppen-sorostol/)

Mint Lorenz csókái - Nehezen indulunk be, de ha egyszer...

A csókák társas viselkedéséről valamint a  tüntetések hasznáról és értelméről
Május 21-én este a Kálvin térnél csatlakoztam a lex civil ellen, lex CEU ellen, a szabadságunkat eltipró rezsim ellen meghirdetett tüntetéshez. Ahogy a Vámház körúton felbukkant a híd felől érkező menet, és kibontakoztak a demonstráció méretei, megdobbant a szívem: Budapest él, és újra meg újra megmutatja elnyomóinak, hogy ez a város nem lesz Fidesz-gyarmat.

Talán azért is volt ez váratlan öröm, mert a május eleji óriási megmozdulások után úgy gondoltam: most apályban vagyunk, az emberek látják a híreket, továbbra is megvan a véleményük, de ezúttal nem számítottam nagy tömegre (igaz, néhány hete a Várkert Bazárhoz indulva sem hittem volna, hogy életem egyik legnagyobb tömegdemonstrációjához csatlakozom a CEU-t megtámadó Orbán-rezsimmel szemben... Az Erzsébet-híd pesti hídfőjétől kezdtem érzékelni, hogy elképesztő, amiben most végre részem lehet.)

Azért kezdem ezzel a személyes élménnyel, mert az interneten már a demonstrációval egy időben is, utána pedig azonnal beindult a dohogás: a rezsim gyűlölködő híveit nem említem (az Anker köznél személyesen is találkozhattunk egy egyszemélyes Békemenettel, aki ordítva küldött el bennünket Izraelbe), de a céljainkat támogatók között, a rendszerváltásban reménykedők között sem nagyon találkoztam örömteli kommentárokkal. Van, aki a szervezők és a szónoklatok színvonalát kritizálja, vagy rámutat, hogy a rezsim vasárnap sem lett elsöpörve, továbbá erős az a hang, amely az egész hazai ellenzéki mozgalom értelmét is megkérdőjelezi, hiszen "úgysem ér el semmit", stb. stb.

Kétségtelen, a május 21-i tüntetés szónoklatai egyenetlen színvonalúak voltak, amibe azért a helyenkénti kínos pillanatok mellett belefér, hogy éppen az utolsó három szónok (a fiatal agykutató tudós, a CEU lelkes és okos  hallgatója és az ügyeletes ellenségnek kijelölt civil szervezetek Civilizáció mozgalma nevében a Partners Hungary vezetője) kiválóan beszélt, nagyon fontos dolgokat mondtak el, érdemes volt kivárni.

A vitatható és vitatandó politikai részleteken túl azonban ezúttal is az ellenállás létezését tartom a leglényegesebbnek. A Kálvin téri találkozásom a hatalmas tömeggel a demonstráció legfontosabb élménye volt, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy éppen ez az értelme az újabb és újabb megmozdulásoknak: sokan, vagyunk, együtt vagyunk, olyan városban élünk, amely nem adja meg magát, az Orbán-rezsimnek semmi oka, hogy megnyugodjon.

Aki egy-egy tüntetéstől sokkal többet vár, félreért valamit.

Sokszor eszembe jut Konrad Lorenz híres leírása arról, hogyan indul el a vetésben legelésző csókák csapata. Egyikük felrebben, mintha azt mondaná a többieknek, na menjünk. A többiek rá sem hederítenek, ő is visszahuppan... Kisvártatva újabb önjelölt próbálkozik, neki sem sikerül magával ragadni a csapatot... Aztán a ki tudja hányadik próbálkozó váratlan sikert ér el: minden csóka vadul verdesni kezd a szárnyával, és továbbállnak. Azt viszont még tizedmásodpercekkel előtte sem tudja senki megjósolni, hogy egy-egy nekibuzdulás eredményes lesz, vagy nem.

Vasárnap ismét sok ezren voltunk, nagyon erős próbálkozás volt - a hangulat egyáltalán nem kedvez az uralkodni próbáló rezsimnek, és bármikor eljöhet az idő, amikor ebben a másfél-kétmilliós városban egy újabb kormányzati provokációra válaszul akkora tömeg indul el, és olyan kitartóan mozdul meg, amire már nem lesz elég a szokott ostoba migránsozás és sorosozás.

(A fotót Rév Ambrus barátom készítette a Kálvin téri találkozás perceiben. Köszönöm!)

(A bejegyzés rövidített változata a zarojel.hu hírportálon megjelent. Köszönöm a szerkesztőknek!)