Ma, 2015. július 12-én, az idei Pride másnapján elolvasva úgy érzem, érvényes szöveg. (Fontos fejlemény persze, hogy idén még nagyobb volt a tömeg, ez már a nyugat-európai és amerikai fesztiválok hangulata, továbbá az sem lényegtelen, hogy - az eddigi hírek szerint - bár igény bizonyára lett volna rá, hiszen a sötétek ott ólálkodtak a menet körül, elmaradt az embervadászat.)
Bajban a szélsőjobb: nehezen megy a kudarc feldolgozása
stop.hu 2013. júl. 22. | 05:33
Az idei Budapest Pride-on óriási színes, vidám tömeg mutatta be, hogy a főváros és Magyarország az élet pártján áll. A hisztériázó homofóbok pedig most először vehették észre, hogy nagyon-nagyon kevesek.
2013 nyarán a magyar nyelvű interneten jól nyomon követhető a homofóbok zavarodottsága. Egyik csoportjuk a magyar szélsőjobboldal fizetett és önkéntes internet-vitézeiből áll (az önkéntesek talán a legrosszabbak). Ez a gyászos társaság kiegészül a szélsőfideszes hiszterokeresztény gyűlölködőkkel.
Idén szokatlan produkcióra kényszerültek ezek a csoportok. Fel kellene dolgozniuk nyilvánvaló vereségüket, amit a melegjogi mozgalmakkal szemben elszenvedtek. Ez azonban - mint minden intellektuális erőfeszítés - nehezen megy nekik.
Csataterek
A magyar köztársaságpártiak a rendszerváltás óta ismétlődő csatákat vívtak és vívnak a sötét erők által stigmatizált csoportok emancipációja érdekében.
A legfontosabb küzdelem a cigányságot munkanélkülivé, saját hazájában páriává változtató gyűlölködők és közönyösök ellen folyik - sajnos egyelőre lényegében sikertelenül. A küzdelem 2013-ban vereségre áll, de még messze nincs vége ennek a háborúnak.
Teljes vereséget hozott viszont - és ez beláthatatlan, szörnyű következményekkel jár - a drogfogyasztás dekriminalizálásáért, a drogos életmódot választók vagy abba sodródók emberséges kezeléséért indított harc. Az első Orbán-kormány 1999-ben kiemelt célpontnak nyilvánította a stigmatizált drogosokat, és a rosszul informált, olykor egyenesen ostoba többségi véleményt kihasználva, a torz hiedelmeket erősítve, a középkorúakat és idősebb korosztályokat saját ifjabb családtagjaik nyomorgatására és üldözésére - de legalábbis ennek támogatására vette rá. A hazai közvélemény kisebb része, a téma részleteinek ismerői, liberálisok, a szó valódi értelmében vett keresztények, józan kriminalisztikai szakemberek, jogvédők megpróbálták az értelem hangját megszólaltatni. A drogfogyasztást bűncselekménnyé nyilvánító, az úton visszafordítható fiatalokat is üldözni rendelő kampány azonban a hazai politikai küzdelemben egyedül maradó jogvédő csoportokat sikeresen stigmatizálta. Az érvelni próbáló kis csoportok, az élni és élni hagyni elvére emlékeztető jogvédők nem számíthattak jelentős nemzetközi segítségre sem - ebben a kérdésben a fejlett nyugati világban is mindmáig döntő szavuk van a rendészeti (ál)megoldásoknak. Végeérhetetlen háború folyik a drogmaffiával, amiből csak a bűnözők nyerhetnek, az állam által magasra tornászott profitot.
A kevés győzelmek egyike
Mi, liberálisok azért néhány igazi sikernek is örvendezhetünk. Más közelítésben fogalmazva: a demokráciák egy-egy fontos területen a jogkiterjesztés, az emancipáció, a világ emberségesebbé válása felé haladnak. Ehhez persze le kell küzdeni az ostobaság, gyűlölködés gerjesztette politikai és ideológiai ellenállást.
A melegek, leszbikusok mozgalmának sikere egyike a kevés győzelemnek. A nemi orientációjuk miatt stigmatizált, rendszeresen megalázott, illegalitásba kényszerített kisebbségek (gyűjtőnevükön LMBTQ: leszbikus, meleg, biszexuális, transzszexuális és queer csoportok) a hatvanas években kezdtek igazán erőteljesen megszerveződni és a sarkukra állni Észak-Amerikában és (kis fáziskéséssel, a hetvenes években) Nyugat-Európában. A liberális demokráciák viszonyai között képesek lehettek az erőteljes önkifejezésre, amelynek egyik legfontosabb hagyománya az 1969. júniusi Stonewall-felkelés emlékére világszerte megszervezett Pride felvonulás. Masszív konzervatív politikai és ideológiai ellenállásba ütköztek azonban, amelyet a homofóbok leggyakrabban - Jézus szellemétől élesen elütő, gyűlölködő, embertelen - álkeresztény szósszal is leöntenek.
Több évtized telt el addig, amíg egyértelművé vált: az antirasszista, antifasiszta mozgalmak átütő sikerei után a következő emancipációs lépcsőfok a nemi orientációjuk miatt elnyomott kisebbségek jogegyenlősége lesz. A melegek büntetőjogi fenyegetésének megszüntetése csak az első etap volt. A döntő kérdés ezek után a polgárjogi megkülönböztetés eltüntetése. Milyen jogon, milyen alapon zárják ki egy együtt élő azonos nemű pár tagjait bármiből, ami trörvény szerint jár a különneműeknek? Meddig hazudhatják azt a közvélemény gondolkodni képtelen részének, hogy az ő családját "védik" másmilyen családok jogfosztásával?
Házasság, gyermekvállalás, emberi és polgári jogok
Ma már napi hír, hogy az Egyesült Államok mely államaiban, a nyugat-európai demokráciák mely országában bontják le az LMBTQ-közösség tagjai előtt emelkedő falakat. Házasságban akarsz élni? Elfogadod az ezzel járó kötelezettségeket és jogokat? Házasodj össze azzal, akit szeretsz, és élvezd a demokratikus állam teljes védelmét!
Gyermeket szeretnél felnevelni társaddal, akivel szeretetteljes házasságban élsz? Alkalmas vagy a gyermeknevelésre? Képes vagy és hajlandó vagy vállalni mindazt, ami ezzel jár? Az állam ebben nem akadályozhat meg azon az alapon, hogy azonos neműek vagytok házastársaddal!
A világ normálisabb fele ebbe az irányba halad.
Egyre nagyobb tömeg a Budapest Pride-on
Magyarország szokás szerint fáziskésésben van - de kezdettől fogva jobb volt a helyzet, mint tőlünk keletebbre, például a melegek elnyomását "nemzeti sajátosságként" gyakorló Oroszországban.
A szélsőségesek itt is, mint annyi más helyen, alaposan félreeértve a helyzetet, "felsőbbrendűnek" képzelik magukat. Rájuk kell nézni, el kell olvasni, meg kell hallgatni szövegeiket, hogy azonnal lássuk, mi a helyzet ezzel az állítólagos "hetero felsőbbrendűséggel".
Kezdettől hihetetlen verbális, valamint, ha módjuk nyílt rá, fizikai agresszióval feleltek arra, hogy a meleg-mozgalom egyáltalán létezik. A kilencvenes évektől nálunk is megjelent LMBT-mozgalmat a kétezres években kezdték igazán erőteljesen provokálni, a legváltozatosabb eszközökkel üldözni.
Évről-évre szégyenletes jelenetekkel, a Fidesz-közeli sajtó és tévé lejárató szándékú hecckampányaival kísérték a meleg szervezetek megmozdulásait. A vitathatatlan mélypont a 2008-as szégyennap (félreértés ne legyen: a magyar jobboldal és szélsőjobboldal szégyenének napja) volt, és a tettesek helyett az áldozatokra irányuló gyalázkodás, ami azt a jobboldali sajtóban követte.
Mivel a Fidesz, a KDNP, a Jobbik és a hasonszőrűek kijózanodására hiába várnánk, a mérkőzés kimenetele sokáig kétesélyesnek látszott. Nyitva volt az út afelé, hogy a drog-dekriminalizáló mozgalmakhoz hasonlóan kelet-európai sötétségbe süppedjen a melegek emancipációs küzdelme.
Óriási különbség volt azonban, hogy a magyar jogvédőket ebben a témában egyértelmű, és évről-évre szélesedő transzatlanti diplomáciai támogatás segítette. Ezt nem kis sértődöttséggel vette tudomásul az úgynevezett "polgári" sajtó, amely mindaddig, amíg a fideszes vezetéstől a melegjogi mozgalom elleni masszív fellépést remélte, változatos formában, de mindvégig a lehető legalacsonyabb morális színvonalon gyalázta és támadta a "másokat", megtagadva tőlük a minimális szolidaritást is a támadások kommentálása alkalmával.
Az atlanti demokráciák masszív támogatása megnyilvánult abban is, hogy évről-évre sok bátor melegjogi aktivista, EU-politikus (elsősorban Zöld pártiak) jött el a hagyományos fesztiválra, vonult végig a Budapest Pride-menettel, és bátorította szónoklatban a mozgalom magyar tagjait.
Mindezzel szorosan összefügg, hogy eközben lassan-lassan talpra állt a hazai mozgalom is. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy az ellenséges, vagy negatívan semleges többségi közvélemény szó nélkül tűri a különböző fedőszervezetek útján, de mindig ugyanazok által utcára küldött maroknyi csőcselék rendszeres agresszióját. Ez ellen egyetlen igazi orvosság van: a melegjogi mozgalom, a Budapest Pride létszámának ugrásszerű növekedése. (Természetesen nem árthat egy jogállam működése, a hatékony rendőri védelem sem, de egyrészt nálunk erre egyik évben lehet számítani, a következőben alig - másrészt ez önmagában kevés.)
Amíg a Pride-on maximum másfélezren mentünk végig, többnyire heterók, a szélsőjobbos őrjöngők és a rendőrök létszáma szinte összemérhető volt a menetével.
Hosszú évekig nem változott a létszám, legfeljebb a rendőrség hozzáállása és a homofób agresszorok módszerei mutattak egyik évről a másikra változatosságot.
Tavaly lehetett először észrevenni, hogy valami jó irányban megmozdult: Magyarország normális fele végre sokezres jelenlétével is támogatta a menetet. Tömegesen ott voltak már azok a szabadságszerető fiatalok, akikért még érdemes itt élni, itt maradni, akik miatt még bízni lehet a jövőnkben.
Idén pedig ez az áttörés egészen nyilvánvalóvá vált. A becslések eltérőek, de bizonyos, hogy óriási színes, vidám tömeg mutatta be, hogy a főváros és Magyarország az élet pártján áll. A hisztériázó homofóbok most először vehették észre, hogy nagyon-nagyon kevesek. (Ennek ellenére, amint a menet hazainduló résztvevőit ért náci támadásból láthattuk, a sok éves tapasztalatok alapján arra is kellene ebben az országban gondolni, hogy a rendőrségnek, de a szervezőknek is dolguk lenne a Pride-ra meghívott emberek védelmével kapcsolatban. Előre biztosítani kellene a bántatlan elvonulást, és erről folyamatosan tájékoztatni a megjelenteket. A szervezők és a rendőrök is közvetlenül felelősek azért, hogy békés polgárok a homofób embervadászok csoportjaiba botlanak. Ezek pedig a könnyű "győzelmet", a túlerőt keresik.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése