A „kommunista mártírt” sértegetik? Dehogy! A nácizmus romjain épült európai rendet köpik le

 

  Július 27-én emlékeztünk a Ságvári Endre számára végzetes tűzharcra a budai Remízben. 

Ennek kapcsán elővettem egy pár hetes levelezésemet – úgy látom, blogomban kell közzétenenm, hogy valamelyes nyilvánosságot kapjon.

A Magyar Nemzetben találtam egy részletes összefoglalót Kristóf László csendőrnyomozó szerepéről a halálos összecsapásban, az 56 utáni koncepciós perről és halálos ítéletéről, majd a 2006-os rehabilitálásáról. A cikk durva torzítást tartalmazott, ezért az alábbi levelet küldtem a Magyar Nemzet szerkesztőségének:


„Tisztelt Szerkesztőség,

június 11-én hétvégi Magazinjukban közzétették Szathmáry István „Jogi szégyenfolt: Kristóf csendőrnyomozó ügye” című cikkét (lásd itt: http://mno.hu/hetvegimagazin/jogi-szegyenfolt-kristof-csendornyomozo-ugye-1346493). Kristóf Lászlóról és Ságvári Endréről – gyakran ugyanazon tények alapján – sokféle értékelést lehet olvasni, de ha csak ez lenne a mondanivalóm, nem szólnék hozzá.
Levelemet azért írom, mert közéleti vitáinkban legalább annyit célul tűzhetnénk, hogy a szemben álló véleményt igyekezzünk pontosan interpretálni. Méltatlan dolog olyan nem létező álláspont felett „győzedelmeskedni” amit előzőleg eltorzítottunk, hogy könnyebb legyen a dolgunk.

A hivatkozott cikkben tökéletesen téves a 2006 tavaszán, a Legfelsőbb Bíróság ítéletének indoklása miatt kirobbant heves tiltakozás interpretálása. „A felmentő ítélet, bár a szélesebb közönség és a jogászszakma megelégedéssel fogadta, heves tiltakozást váltott ki azokból, akik a kommunista mozgalmi mártírok emléke megsértésének tekintették” - írja Szathmáry István. Valójában nem a felmentő ítélet, hanem annak indoklása váltotta ki a tiltakozást, és nem a „kommunista mozgalmi mártírok emlékével”, hanem az 1944 nyarán fennálló magyar rezsim és annak kiszolgálói emlékével kapcsolatban fogalmazták meg ellenvéleményüket.

Az akkori publicisztikák özöne alapján magyar-angol nyelvű kötet jelent meg,”A Ságvári-dosszié – A Legfelsőbb Bíróság és a jogállam” címmel. A kötet egyik szerkesztője voltam. Mindenkinek javaslom, akit a közéleti vitákban nem elégít ki az ökölrázás és ordítozás, hogy lapozza fel. Meggyőződhet róla, hogy a Legfelsőbb Bíróság ítélete ellen egyáltalán nem volt tiltakozás. Van tehát, amiben teljes a konszenzus: az 1959-es koncepciós per ítéletét meg kellett semmisíteni.

„A Ságvári-dosszié” kötetből kiderül: a felháborodást az indoklás váltotta ki, mert abban a Legfelsőbb Bíróság odáig merészkedett, hogy 1944-es szellemben átírta a magyar történelmet. A 2006-ban még létező Magyar Köztársaság jogrendszerének egyik tekintélyes testülete, a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma kijelentette, hogy 1944. júliusában az, a csendőrnyomozó aki a Sztójay-kormány erőszakszervezetében az ellenállás elfojtásában vett részt, az jogszerűen járt el, aki pedig szembe mert szállni velük, az „törvénytelenséget” követett el.

Ma már talán meg sem lepődnénk ezen. Akkor még élénk tiltakozást váltott ki azok körében, akik úgy vélték, hogy az 1989 után kiépített magyar demokratikus rendszer a második világháború utáni európai rend, a nácik és szövetségeseik fölött kivívott győzelem rendje alapján áll, és ezt visszamenőleg senki nem írhatja át.

Akit valóban ez a vita érdekel, utána olvashat, például az említett kötetben, amelynek minden tétele megjelent 2006-2007-ben a sajtóban.

Megismétlem: a magyar közéletben alig van olyan fontos kérdés, amiben konszenzusra támaszkodhatunk. Meg kellene becsülni ezt a keveset. A Kristóf Lászlót halálra ítélő 1959-es ítéletet teljes konszenzussal utasítjuk el, az LB 2006-os ítéletét legfeljebb marginális kisebbség utasítja el egészében. Vitázzunk úgy, hogy amiben mégis egyet tudunk érteni, azt legalább ismerjük el!”

Levelemre választ nem kaptam, nem látom jelét, hogy üzenetem egészben vagy részben megjelent volna a lapban.

Legyen hát belőle blogbejegyzés!

---
SÁGVÁRI ENDRE A HORTHY-MAGYARORSZÁG RABLÓHÁBORÚJA IDEJÉN
NÉHÁNY TÉNY
A Magyar Történelmi Emlékbizottság 1942. március 15-i, több ezres tüntetése után a nyomozók sikertelenül próbálták elfogni Ságvári Endrét.
1944. március 19-én a náci Németország megszállta Magyarországot. Áprilistól júliusig a magyar államgépezet gettóba kényszerítette, megalázta, kirabolta, majd a halálba küldte a teljes vidéki zsidóságot, több százezer honfitársat. Ságvári Endre a tömeggyilkos magyar állam és a németek elleni ellenállást szervezte azon a nyáron. 1944. július 27-én egy titkos találkozóra ment egy budai cukrászdába, ahol a rendőr- és csendőrnyomozók rajta ütöttek. Megpróbálták letartóztatni, hogy aztán, ahogy többi foglyukkal tették, megkínozzák, kiverjék belőle a hálózat tagjainak nevét.
Ságvári ellenállt, a tűzharcban halálosan megsebesítette az egyik támadót, de ő is halálos sebet kapott.  

Faragó László Nádudvari naplója: sokkoló, egyben felemelő olvasmány

Február 25-e, Kovács Béla kisgazda politikus 1947-es elhurcolásának évfordulója, emléknap.

Faragó Lászlóról, a kiváló szociáldemokrata politikusról, Kéthly Anna fontos politikai szövetségeséről emlékezem meg ezen a napon, akinek szelleméhez, munkásságához mentorom, barátom, Rudas Klára segítségével a kilencvenes években sikerült közel kerülnöm.

Faragó László "Nádudvari naplóját" lapozgatom, ami a körülmények ismeretében sokkoló, egyben felemelő olvasmány. Egy ízig-vérig városi, polgári kultúrájú, beteg, idős férfi szenvedésének és nagyszerű szellemének dokumentuma a Rákosi-korszakból. Veszélyes ellenfélnek minősült a Rákosi-rendszer számára a kiváló marxista gazdaságpolitikus, ezért aljas kínzásnemet választottak neki:
Nádudvarra telepítették ki, ahol a helyiek idegenkedése, helyenként ellenséges viszonyulása és az ávó állandó zaklatása megtette a hatását.

Egyre betegebb lett, a rendszer újabb és újabb korlátozó rendeletekkel egyre szorosabbra húzta a hurkot a nyaka körül - 1953-ban a Nagy Imre-féle enyhülés az utolsó pillanatban mentette meg a haláltól.

Az idegi és fizikai szenvedések ellensúlyozására vezette olvasónaplóját. Egy titokzatos és bátor segítő - Rudas Klára - ugyanis a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárból kölcsönözve folyamatosan ellátta Faragó listái alapján a világirodalom legnagyobb műveivel - eredeti nyelven természetesen...

Faragó László pedig olvasott, és irodalmi naplót vezetett. Egészen bizonyos, hogy ez életmentő volt számára.

Ha ez a mai magyar jobboldal nem lenne olyan lezüllött, mint amilyen, a polgári közép politikusai közül válogatna példaképeket, az ő ellenállásukról emlékezne meg. A jobboldali demokraták, tisztességes konzervatívok mellett a kommunisták nyomásának ellenálló kiváló szociáldemokraták is a méltó hagyományok közé kívánkoznak.

Az eddigiek illusztrációja-képpen, ízelítőül egyetlen rövid bejegyzést idézek a Naplóból:

"1952. szeptember 13.
Születésem napjának éjjelén - hajnal felé - megjelent a szokásos ellenőrzés. Ez volt  a helybeli szerencsekívánat. Öt percig tartott és - utána utána nem aludtam reggelig."

Botrány: Kossuth-díj Ákosnak, „A bosszú népe” szerzőjének

Volt egy publicisztikám a STOP.hu portál vélemény rovatában a 2013-as Kossuth-díj osztás után Ákos díjáról és sarkos véleményemről ennek kapcsán.

Náci portálok bőszen kommentálták, természetesen elsősorban személyemmel foglalkoztak, a keresők ezeket ki is adják, de magát a cikket a stop.hu-n nem találom már egy ideje.

(a kommentek megvannak, de a vissza a cikkhez link a főoldalra visz:
http://www.stop.hu/kommentek/index.php?forum_topics_id=391754&database_id=1013194&forum_forbidden=0&no_results_total=30&lstresults=1  )
Alább pótolom, hogy aki keresgélné, megtalálhassa az eredeti cikket is.


Az idei (2013. márciusi ügyről van szó) Kossuth-.díjasok névsorával az Orbán-rezsim ismét világos üzenetet küldött, kit és miért tekint példaképének. Botrány, botrány és botrány.

Napok óta ájult ömlengések méltatják Ákost. A Kossuth-díjas művész gyorsinterjúkban, reggeli tévéműsorban vall érzéseiről. Az újságírók véletlenül sem okoznának neki kellemetlenséget. Sehol egy disszonáns hang. Kész idill.

Van itt azonban egy kis bibi. Normális országban Kovács Ákos egyáltalán nem kaphatná meg az egyik legrangosabb díjat az államtól. De ha mégis olyan rezsim kerül hatalomra, amely ezt az embert díjazza, azt nem lehetne országos botrány nélkül megcsinálni. Itt azonban napok óta nagy a csend. Mindenki levonhatja a következtetést.

Mégis, mi a bajom szegény Ákossal? Csak annyi, hogy van egy műve, amellyel kívül helyezte magát az emberi társadalom szóra érdemes részén. Elég azt az egyet megismerni, hogy mindent megtudjunk erről a szerzőről. Mióta megalkotta „A bosszú népe” című művét, kiderült, hogy Ákos szerint van itt egy nép – ha nem is fogalmaz teljesen nyíltan annyi kiderül, hogy a magyar néppel együttélő csoportra gondol -, amelyről minden rossz elmondható. Egy bosszúálló, gyűlölködő népre gondol, „a bosszú népére”, „egy bosszúálló Isten torzult tükörképére”, amely „hazádat folyton fúrja-tépi”, és amelyről így énekel: „E szorgos nép, ha perbe fog, Téged elevenen tűzre dob, A harag réme, a béke vége, Tombol a bosszú népe”. Hát szabad-e ezt hagynod, kérdezte a dalszövegben az immár Kossuth-díjas mester. Ákos ezzel a „problémafelvetéssel” az elmúlt századok egész sor hírhedt politikusának nyomdokaiba lépett. Magyarországon sincs persze egyedül a szerző. Túl sokan vannak, akik semmit nem hajlandók tanulni az 1938-45-ben sok százezer magyarral  szemben elkövetett jogfosztásból, kirablásból és tömeggyilkosságból.

Aki ismeri „A bosszú népe” című dalt, pontosan tudja, miről van szó – aki nem találkozott még vele, itt találhat verziókat, olykor több százezres letöltés-számmal, és tanulságos kommentekkel: http://www.youtube.com/results?search_query=%C3%A1kos+a+bossz%C3%BA+n%C3%A9pe&oq=bossz%C3%BA+n%C3%A9pe&aq=1m&aqi=g1g-m1&aql=&gs_sm=1&gs_upl=68192l70805l0l73622l11l10l0l0l0l0l1100l5915l2-1.0.4.2.2.1l10l0 .

Kovács Ákosnak hosszú éveken át elegendő alkalma nyílt arra, hogy magyarázatot adjon és bocsánatot kérjen ezért. Ehelyett minden alkalommal azt állította, hogy ő nem is érti, miért kérdezi mindenki, vajon „a zsidókról” szól-e a nótája. Kovács Ákos a mellébeszélést választotta: azzal oldotta meg a dolgot, hogy ez a dal a – közelebbről meg nem határozott - „bosszúálló gyűlölködőkről” szól, és slussz. Ákos ezzel a  hazugságnak azt az antiszemita körökben szellemesnek vélt formáját műveli, hogy ha nem mondja ki a „zsidó” szót, de úgy fogalmaz, hogy a hasonszőrűekkel „értsék egymást”, akkor minden rendben.

Nem Kovács Ákos a felelős a 2012-es Kossuth-díj osztás botrányáért. A szabadság fogalmába beletartozik, hogy bárki szabadon erkölcsi nullát csinálhat magából.
Az állam vezetői, a rendszer képviselői azonban, akik a legrangosabb kitüntetések egyikét odaítélik ennek az embernek, teljes mértékben felelősek a botrányért.

Tamás Tibor

Eltakarítsuk Orbánék nyomait, vagy tegyük közszemlére, örökre?

A köztereinken dúló szimbólum-háborúval kapcsolatban szerintem létezne olyan megoldás, amely korrekt és békés állapotokat stabilizálna. Tömören fogalmazva: mindenki állíthassa fel saját szimbólumait, de vállalja értük a teljes felelősséget.  Az oda látogatók és az utókor számára helyezzen el tisztességes tájékoztatást arról, hogy ki és miért állított emléket egy-egy személynek, eseménynek. A korábbi rezsimek vagy ellentétes erők emlékjeleit pedig mindenki hagyja békén. Rakódjanak le így egymáson a szimbolikus rétegek, mint a lávarétegek – vagy mint a guanó...

Hóman Bálint szobra tökéletesen kifejezi a demokratikus Magyarországot legyűrő kurzus lényegét. Hóman Bálint az Orbán-rezsimnek tökéletesen megfelelő példakép. Állítsák fel, örök időkre emléket hagyva arról, kik irányítják ma az országot. Mi pedig ne a szoborállítás ellen tiltakozzunk, hanem a rezsim ellen küzdjünk. A demonstrációnak sokféle formája elképzelhető: például Budapest megmaradt tisztességes közössége válaszképpen árassza el minden nap (!) virággal a Duna-parton a Vascipők emlékhelyét...

Az Orbán-rezsim újabb szimbolikus botrányba keverte magát. A Károlyi-szobor fellógatása és Tiszapista helyére rittyentése, az ország teleszemetelése Wassalbi- és Horthy-kupacokkal, a Nyírő-provokáció, Tormay Cécile arcunkba tolása, Prohászka püspök gyűlölet-emlékművei, a Szabadság téri állami holokausztgyalázás, a rákoskeresztúri köztemető 298-as és 301-es parcellájának sorozatos, botrányos történelemtorzításai után jött Hóman Bálint szobrának ötlete.

Bátor és tisztességes civilek és demokratikus értékeket őrizni próbáló szervezetek természetesen ismét tiltakoztak, demonstráltak. (Az Orbán-kormány végül – valószínűleg a botrány villámgyors nemzetközi méretűvé dagadását látva – szokásos hazug módján, de -egyelőre – visszakozott. A Hóman-szobor hetekig kitartó erőltetése azonban mindent elmondott a rezsim természetéről. Ha nem Hóman, lesz más. Ahogy volt és maradt is már elég szégyenletes botrány...)

A tiltakozás, az ellenérzés kifejezése helyénvaló, a gyalázat ellen fel kell lépni. Ugyanakkor ismét felmerül a kérdés: hogyan viszonyuljunk a hivatalos Magyarország szimbolikus nyomaihoz? Elfogadható-e, hogy az Orbán-rezsim az utókornak egyértelmű, jól látható nyomokat hagyjon szellemiségéről, tetteiről, az országot átalakító korszakáról?

Ha a szobor ellen tiltakozunk, és nem a mögötte felsorakozott rezsim ellen, abból a feltételezésből indulunk ki, hogy létezik egy antifasiszta, köztársasági demokratikus konszenzus Magyarországon, amelyet valami különös okból most megsértenének a szoborállítók – tehát figyelmeztetni kell őket és megakadályozni a téves szimbolikus gesztust. A valóság azonban más, ennél jóval egyszerűbb:
ennek a fideszes-jobbikos korszaknak világos ideológiai arculata van, ami különösen egyértelmű a magyar történelem kulcsfontosságú, a jelenkor számára is életbevágó vitapontjai kapcsán. Horthy-mosdatás, a huszadik századi magyar nemzeti-keresztény kurzus katasztrófájának elhazudása, a felelősség elkenése, minden demokratikus, a magyar nép többségének szabadulását hozó huszadik századi vívmány visszavonása, letagadása.

TGM a vita tetőpontján Legyen csak Hóman-szobor! címmel fejtette ki azt a véleményét, hogy „Ne adjunk lehetőséget a rezsimnek ahhoz, hogy hamis képet mutasson saját magáról. Tegye csak világossá, hol áll és miben hisz. ” (A TGM cikk itt: http://hvg.hu/velemeny/20151211_TGM_Legyen_csak_Homanszobor).

Én annyt teszek hozzá: általánosabban, az egymást követő korok szimbolikus jelei,  történelmi emlékeink sorsával kapcsolatban is azt látnám, ha hagynánk egymásra rakódni, mint a lávarétegeket. Vagy ahogy Esterházy Péter írta a Termelési regényben: „Baittrok elvtárs felállt – lassan, mint a guanó.” Igen, hagyjuk, hogy szép lassan, mint a guanó...

Ahogy egy korábbi publikációmban leírtam véleményemet: „...a szimbólumháborúk leállíthatók, befejezhetők – abban az esetben, ha a mai percemberek után következő kor nem eltakarítja majd a nyomaikat, hanem örökre közszemlére teszi a mai történelemhamisító kísérleteiket. Így kellene mindig eljárni történelmünk ránk maradt nyomaival, hogy egymásra épülő korszakainkat az állandó eltakarítás helyett pontos és tisztességes közbeszéddel dolgozhassuk fel.”
(Mit kezdjünk a hazug feliratokkal? http://nol.hu/velemeny/mit-kezdjunk-a-hazug-feliratokkal-1518761 )

Utóirat:
A bejegyzésemhez mellékelt fotókon magán-válaszomat dokumentáltam – fiam segítségével - a Hóman-provokációra. Egy szál sárga rózsát és egy szűkebb lakhelyemről származó szép követ helyeztem el a Duna-parton a Vascipőknél. Örömmel láttam ott a virágokat, koszorúkat, köveket – élő emlékhely, amelynek sorsát szívükön viselik Budapest tisztességes lakói. Ezt a vonalat kellene erősíteni. Az itt élő emberek demokratikus közössége napi aktivitásával fejezze ki közös értékeink közös védelmét.

Gránátot vágna a menekültek közé a vendégmunkás

Közvetett családi kapcsolatnak "köszönhetem" egy fiatal, huszonéves fazon Facebook-ismeretségét. Általában buli-szelfikkel mutatkozik be, de leginkább semmivel, és ez így is van jól.

Most azonban a menekültválság budapesti képei őt is szólásra bírták (a szóban forgó fazon amúgy nem pesti, de ennek nincs jelentősége, olyanokból, mint ő, a fővárosban is van felhozatal...) A Keleti pályaudvar előtt felgyűlt tömegről készült fotót nézegetve a szerencsétlen ezt írta be:

"Na most egy-két gránát!:)" 

Láthatjuk, szmájlit is tett oda, mert ő ezt ilyen vicceskedésnek gondolja.

Valaki visszaszólt neki, valami emberségfélét kért rajta számon, na, erre visszajött a 21. századi mélymagyar színvonalat képviselő epeömlennyel:
 "Mikor a Magyar nép tüntet vagy szurkol a csapatának akkor vízágyú meg gumi lövedék, most pedig sorfalat állnak ezeknek????? Mi van itt?"

 Sem időm, sem kedvem nincs nagyon elemezni ezt a távoli rokonfélét, a szöveg magáért beszél.

Azt viszont érdemes megemlíteni - egyáltalán, bejegyzés is ezért  lett az egészből - hogy ez a szerencsétlen alak évek óta Németországban dolgozik, tetszik neki a jólét, megtanulta a nyelvet, úgy tudom, nem is tervezi, hogy visszatérjen a minimálbér földjére.

Mindig megdöbbenek azon, hogy honfitársaim egy része mennyire nem képes a saját és mások helyzetének szembeszökő hasonlóságait észlelni. Illetve mennyire természetesnek hiszi, hogy neki jár mindaz, amit másoktól lazán megtagadna.

Az alacsony emberi színvonalról pedig ne is beszéljünk.

A Petrás-ügy nem túlreagálás, hanem a tisztesség határainak meghúzása

Schilling Árpád után nem szükséges túlírni a dolgot, de ha már egy Facebook-kommentben leírtam pár napja, mit gondolok, itt a blogban is rögzítem a véleményemet a Zsidó Kulturális Fesztiválról kitiltott Petrás művésznőről, aki "imádságos lélekkel" dalol a legsötétebb gazemberek rendezvényein is. 

A kettosmerce szerzője (itt) abban csúsztat, hogy olyasmivel vitázik, amit a vitapartnerek nem állítottak. Nem igaz, hogy antiszemitának nevezték Petrást a tiltakozók. úgy emlékszem, nem ez volt a fő érv, hanem az, amit le sem tagadhatna, hogy egyáltalán nem válogatja meg, hol lép fel. Most kapott egy kis segítséget: van, aki megválogatja, kiket fogad szívesen a rendezvényein. És még ő - meg a Muzsikás - volt megsértve, hogy az orruk a kakiba lett verve...

1988 óta folyamatosan hátrálnak ebben az országban a tisztességes emberek. Így lett az árpádsávos nyilas jelképből "történelmi zászló", Wass Albertből, a nyilas emigráció antiszemita szerzőjéből "sokanszeretikésolvassák" író, lassan már a Jobbikból is "középre pozícionálódó cukipárt"...

A Petrás-ügy nem túlreagálás, hanem a tisztesség határainak meghúzása.

Semjén és szegény államalapító István király

Az érdeklődő közvélemény figyelmét természetesen az ragadta meg az idei gusztus20-kotmányunkünnepe-ünnepiszónoklatok kínálatából, amikor Semjén Zsolt megannyi kicsi Szent Istvánt vízionált, ahogy körbepillantott a mi népünkön...

Igaz, ami igaz, erős vízió, kitűnő anyaghoz juthattak az ünnep előestéjén a stáb tagjai.

Az én érdeklődésemet viszont inkább az keltette fel, ahogy - már megint - átirkálják a történelmet fidesz-kdnp-ék. Vagy inkább átirkálás helett "visszairkálják", a 20. század huszas-harmincas-negyvenes éveinek önsorsrontó szellemében.

Az MTI ismertetője szerint ugyanis a mi szellemi-lelki atyánk, Zsolt elmagyarázta nekünk az államalapító életművének értelmét is, így:

"Szent István a keresztény állam létrehozásával közjogi egységbe foglalta a magyar nemzetet, így a törzsek Magyarországából létrehozta az apostoli Magyar Királyságot. “Innentől kezdve ez az acélabroncs tartotta meg a kulturális értelemben vett nemzetet” – fogalmazott, hozzátéve, a kulturális és a politikai nemzet fogalmai azóta is szétválaszthatatlanok."

Tényleg nem akarok én kekeckedni, meg nem is vagyok középkorász szakértő, de ezt az egész semjéni katyvaszt sokkal inkább a Horthy-korszak ideológiai ámokfutásához érzem közelebb, mint a kora középkori valósághoz. Magyar nemzet, sem politikai, sem kulturális, nem jött létre az államalapítás után egészen az újkori nacionalizmusok ébredéséig. A magyar koronához sokféle nép, kultúra, tartomány tartozhatott és kapcsolódott is, sokféleképpen. Középkori kötelék fűzött mindent és mindenkit a Magyar Királysághoz, aki a korona fennhatóága alá került. De ettől nem olvadt be feltétlenül a magyarságba, ezt nem is követelte senki.

A mindenkori magyar királyság fennhatóságát kellett elfogadni, vagyis az, akit akkori értelemben "magyarnak" tekintünk, egészen más, mint mai magyarság-fogalmunk.
Jó példa lehet az István király után fél évezreddel magyar nemzeti hőssé vált Zrínyiek identitása: egyszerre kiemelkedő horvátok és ugyanakkor a legnagyobb magyarok közé is beléptek török- és Habsburg- ellenes teljesítményükkel.

Szóval, ilyen okokból nem tetszik az a látszólag üres szónoki kijelentés, hogy "a kulturális és a politikai nemzet fogalmai azóta is szétválaszthatatlanok" - nem beszélve arról, hogy mi mindent vonhat ez maga után a mai helyzetben, amikor a magyar politikai és kulturális nemzet határai egyáltalán nem esnek egybe. Amint egyetlen más nemzet esetében sincs ilyen egybeesés...

A putyinizmus agresszióinak példáján láthatjuk, hogy ha egy diktátor a maga eszközeivel "megoldást" keres az efféle kellemetlenségekre, abból mi lesz.

Ságvári-megemlékezés és hadiözvegyek – hogy jön ez a kettő egymáshoz?...

Idén sikerült úgy alakítanom nyári programomat – vagy inkább sok kis pechből némi szerencse is lett – hogy, bár nem reméltem, hogy így lesz, július 27-én éppen Budapesten tartózkodtam. Így aztán végre részt tudtam venni a II. kerületi Remíz Vendéglő és Kávéház kertjében, a hatalmas hársfa alatt tartott Ságvári-emlékgyűlésen.

Július 27-e a Ságvári elfogását megkísérlő csendőr- és rendőrnyomozók akciójának évfordulója. 1944-ben a mai Remíznél, azon a helyen alakult ki halálos összecsapás Ságvári Endre és az őt legyűrni próbálók között. Egy rendőr halálos sebet kapott, ketten megsebesültek - egyikük lövése pedig megölte Ságvári Endrét is.

Nem a 2000-es évek elejétől Ságvári ellen kibontakozó szélsőjobboldali kampánnyal akarok itt foglalkozni. Nem is a második világháború tanulságait semmibe vevő hazai szellemi elsötétítéssel. Még csak nem is a baloldali vagy liberális válaszokkal (ez utóbbiból bőséges csokrot állítottunk össze „A Ságvári-dosszié” című 2006-os kötetben. A kötet egyik szerkesztője voltam, amire máig büszke vagyok. Akit a téma érdekel, annak melegen ajánlom.)

Arról írok itt, hogy az ős-hársfa alatt állva tegnap megpróbáltam visszaidézni azt a nevezetes halálos tűzpárbajt. Ságvári Endre bátorságára gondoltam, és bár a hely, ahol álltunk, már nem hasonlít a hajdani helyszínre, úgy éreztem, lelkileg is ott lehetek a legközelebb a történtekhez.

Közben elkalandoztak – vagy inkább továbbgördültek – gondolataim. Több mint hét évtized távlatából az ellenségről, a náci megszállás alatt működő, népirtást elkövető Horthy-államgépezet tagjairól is elgondolkodtam. 

Pontosabban: eszembe jutott egy friss hír: egy minapi kormányrendelet a II. világháború alatt elesett magyar katonák és csendőrök még élő özvegyeinek, árváinak biztosít nyugdíjkiegészítést.

Ez ott, a Remíz kertjében álló hársfa alatt valahogy a Ságvári-ügyhöz tartozónak tűnt. 1944. július 27-én magyar csendőrök és rendőrök vívtak tűzharcot egy háborúellenes, antifasiszta mozgalom fegyveres vezetőjével, és a hatósági közegek egyike közben elesett. Ha a halálos áldozatnak vannak még élő leszármazottai, és érvényesek rájuk a feltételek, a most megítélt némi pénz jelképesen enyhítheti annak a családnak sok évtizedes megpróbáltatásait. Márpedig megpróbáltatásaik biztosan voltak.

Nincs ezzel a nyugdíjkiegészítéssel semmi baj, sőt. A békeidő dolga a helyreállítás, a hátramaradottak jövőjének biztosítása, a fájdalmak enyhítése.

Az utókor másik feladata viszont, hogy észnél legyen, és ne keverje össze a dolgokat. Az, hogy a második világháborúban elesett összes magyar katona és csendőr még élő özvegyei és árvái állami kiegészítéshez jutnak, a túlélők, a családok iránti gesztus. Ne legyen azonban félreérthető az üzenet. A háború, amiben a magyar katonák és csendőrök a sötét oldalon harcoltak – sokszor saját fegyvertelen népük elleni szolgálatban - és életüket vesztették, bűnös háború marad. A rezsim, amit szolgáltak, a magyar nép jövője érdekében pusztulásra volt ítélve.

Jó példa minderre az 1944. július 27-én Budán, Ságvári Endrével vívott tűzharcban elesett rendőr sorsa - és Ságvári igazsága.

A magyar jobboldal érti igazán a múltat? Félreértés

(Az írást 2014 októberében a Népszabadság Vélemény rovatának küldtem el, a szerkesztők elfogadták, végül is nem került be a lapba. Legalább blogomban legyen elérhető...)

„Félreért(en)ek, tehát vagyok” címmel http://nol.hu/belfold/felreertenek-tehat-vagyok-1497157 Csizmadia Ervin politikatudós ismét tiszteletre méltó kísérletet tett a jobb- és baloldal közötti szakadék áthidalására, a kölcsönös megértés segítésére. Egy lényeges ponton azonban nem értek egyet ítéletével.

A szerző egy összegző szándékú bekezdésében ezt írja: „Összességében a jobboldal számára a múlt értése a belpolitika tartományában hatalmas versenyelőnyt hoz, ám a jelen nem értése nemzetközileg elszigeteli. A balliberális oldal roppant precízen nyugatos, a kormányoldalnál sokkal inkább a jelen valóságának ütőerén tartja a kezét. Mivel azonban a magyar múltból, s egyáltalán a múlt-jelen körforgásból szinte semmit nem ért, belpolitikai versenyképessége elenyésző. ”

A politikatudós egyik fő tézise ezek szerint, hogy a magyar jobboldal „bizalmas viszonyban van a múlttal”, a Fidesz a magyar történelem hosszú évszázadaiban formálódott gondolkodási tradíció „letéteményesének tekinthető”.

Óriási félreértés lenne azonban mindezt úgy értelmezni, hogy a rendszerváltás óta a 2014-es állapotáig eljutott magyar jobboldal értené múltunk tanulságait, és „tudna valamit”, amit mások nem. A helyzet ennél aggasztóbb. A Fidesz vezetői és holdudvara valóban ismerik és folytatják a magyar politikai, történelmi hagyományt, csakhogy nem értik. Ezért választják ki biztos érzékkel éppen azokat a tradíciókat, amelyek számtalan nemzeti tragédiánkat és kudarcunkat garantálták. A közös történelmi tanulás helyett így újabb katasztrófák felé kormányoznak valamennyiünket. A Fidesz és a magyar múlt viszonyát valamiféle versenyelőnyként értelmezni félreértés.

Szerencsés helyzetben vagyok: két, történelmi kérdésekben megkérdőjelezhetetlen szakértőt is segítségül hívhatok a múltunkat állítólag értő fideszes gondolkodással kapcsolatban. Egyikük már 2001-ben rámutatott a tévútra térő magyar „nemzeti jobboldal” tévedésére. Engel Pál kiváló konzervatív történész volt. A középkorral foglalkozó tudósként, amíg lehetett, távol tartotta magát a jelen vitáitól. „Úrigyerekek tévúton” című nagy hatású írása éppen ezért volt óriási hatású, keserű vádirat. „...ellenszenvvel viseltetetem mindmáig minden baloldali ízű hőbörgés iránt, legyen az zöldeké, feministáké vagy bárkiké. Hogy ennek ellenére éppily kevéssé - vagy még kevésbé - tudok rokonszenvezni a mai "nemzeti jobboldal" stílusával, annak csakis az a szellemi tanácstalanság és zűrzavar lehet az oka, amely jobb sorsra érdemes középosztályunknak sajnos nem csekély részét jellemzi” - írta Engel Pál ( http://nol.hu/archivum/archiv-18825-8212 ).

A másik kiválóság, a szintén konzervatív John Lukacs 2014-ben jelezte, hogy egyáltalán nincs elragadtatva attól, amit a tények mutatnak (http://nol.hu/velemeny/20140125-paksvobiscum__nem__pax_nobis-1440317 „Pax Vobiscum? Nem: Pax Nobis!”). A paksi magyar-orosz megállapodással kapcsolatban írta John Lukacs: „Egy ország lényege, sorsa, jelleme nem gazdasági részlet. Egy ország lényegét az teszi, hogy kik vagyunk, hova tartozunk. ”

Ha az Orbán-kormány szellemi hátországát adó társaság a világtörténelem – ránk is érvényes - tanulságaiból annyit értett meg, amennyit tapasztalunk, akkor arra nem lehetnek büszkék...