A következő címkéjű bejegyzések mutatása: film. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: film. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. október 16., csütörtök

Októberi vasárnap, A remény útja - Filmek, amelyeket fájdalmasan hiányolok

 




Minden évben eszembe jut október tizenötödike táján, hogy fontos lenne ilyentájt levetíteni (valamelyik nívós tévécsatornán vagy moziban, filmklubban) az Októberi vasárnap című klasszikus történelmi filmet. Idén, Kovács András születésének századik évfordulójára emlékezve különösen méltó lenne (lett volna). Sajnos úgy látom, a műsorszerkesztők elfelejtették ezt a történelmi önismeretünket erősítő alapfilmet.



Hasonlóan érzek egy Oscar-díjas nagy filmmel kapcsolatban, amelyet különösen a menekültekkel, bevándorlókkal kapcsolatos hisztérikus propaganda erősödése óta kézenfekvő lett volna elővenni. A remény útja című 1990-es filmről van szó, amely egy szegény török család tragikus útjáról szól Európa felé. Ez a film is el lett temetve. Még akkor sem került elő, senki nem említette, amikor Ragályi Elemértől búcsúzva mindenfelé olvashattunk azokról a nagyszerű alkotásokról, amelyek létrehozásában rendezőként vagy operatőrként részt vett. Pedig egy Oscar-díjas film talán mégis említésre méltó lenne. 


 

2016. április 7., csütörtök

Saul, neked nincs fiad! Elárulod az élőket a holtakért! - Mind halottak vagyunk...



Saul fia - töredékek

Újra megnéztem a Saul fiát. Nem tudom megunni. Vannak ismerős részek, hang- és látványelemek, párbeszédek, amelyek újra meg újra erős élményt jelentenek, és minden mozilátogatás alkalmával rádöbbenek valami újdonságra is, észreveszek meglepő részleteket, amelyekre eddig valahogy nem figyeltem fel.

A mozi sötétjében, a filmmel együtt lélegezve nem jegyzetelek, de utólag megpróbálok összerakosgatni néhány cserepet.

- Kották a gázkamra vetkőzőjében:  
a Sonderesek a meggyilkoltak hátrahagyott holmijait szelektálják. Sault elkezdi érdekelni a legutóbbi transzport származása, miután a szeme láttára élte túl a gázt, majd halt meg egy fehérköpenyes SS-tiszt markában a fiú, akit attól kezdve Saul a fiának nevez. Ungarisch? Ungarisch? - kérdezgeti, és elkezdi lapozgatni a személyes iratokat, már amennyire teheti a munka látszatát fenntartva. Az egyik helyiségben földre szórt papírokat kell ládákba gyűjteniük a kommandósoknak. Pár másodpercre közelebbről is látjuk a papírféléket. Köztük sok kotta hever a földön. Amikor ezt látom, elszorul a torkom. Úgy mentek a félrevezetett, az utolsó pillanatig reménykedő kisemberek Auschwitzba, hogy vitték a kottát is. Munka után, az esti elnyugovás előtt jól esik majd egy kis házi zene... Istenem.



- Stücke: 
Ezt valószínűleg Vági Zoltán történész-szakértő, vagy a Sonderes túlélőket felkutató Gideon Greif ásta elő a dokumentumokból, visszaemlékezésekből. A KZ-ban kialakult egy sajátos nyelv, amelynek ez a "Stücke"-kifejezés a mélypontja. A gépies és hatékony munka érdekében nincs értelme megnevezni, mit is kell a kremában csinálni, mi történik a szemük láttára és a közreműködésükkel. Bele is őrülnének a folyamatos éber, racionális szembesülésbe. Szó sem esik halottakról, meggyilkoltakról, hullákról, tetemekről, miegyébről.  A harsogó, nógató parancsokban úgy nevezik az eltakarítandó corpusokat, hogy "a darabok", "die Stücke"... Az egész filmben - úgy figyeltem - egyetlen egyszer nevezik hullának a hullát: a legkutyább kápó kommandója "takarítanak" (amit Saul és Katz lefotóznak), és ekkor kiabálja a parancsnok - Mietek, lengyel fogoly - , hogy gyorsabban hordják a hullákat.

- A csendek: 
A Saul fia "zajos" film. Az idegeket ez a végsőkig feszíti. Ha máshonnan nem, a másik helyiségből, a háttérből állandóan hallani lehet emberi vagy emberek által keltett zajokat, sípszavakat, kiáltásokat, parancsokat. Ha jól figyeltem meg, a csúcspontig három jelenetsorban fokozódik a zaj: mindhárom a pokollal való közvetlen találkozás jelenete. 1. A krematóriumban a kemencéknél, amikor Saul a fiúnak a boncteremből eltűnt holttestét keresi. A csúcsra járatott kemencék szinte ordítanak. 2. Az éjszakai transzport lemészárlásának jelenetei a gödörnél. Apokalipszis, középkori Bosch-freskók elevenednek meg, és az elviselhetetlen zaj is a csúcsra gerjed. 3. A Sonderesek lázadása, a kitörés jelenete.  A sűrű robbanások hangjai, a fegyverzaj egészen elképesztő, letaglózó effektusok.  Az ember agyát a fájdalomig szaggató hangorkánhoz hasonlót talán csak Spielberg Ryan közlegény megmentése c. filmjének pokoli partraszállási jeleneteiben éltem át.
Ebben a filmben egészen sokkoló, fülszaggató a néhányszor mégis beálló teljes csend. Először akkor éljük át ezt, amikor a "fürdeni" vitt meztelen emberekre rácsattan a gázkamra ajtaja. Teljes sötétség és ordító csend néhány pillanatig. Hihetetlen pillanatai ezek a Saul fia filmnek. Próbáltam figyelni, nem emlékszem pontosan, de úgy rémlik, talán még kétszer fordul elő, hogy ott állunk a Sonderesek csoportjával, és hirtelen mindenki egyszerre elhallgat, háttérzaj sincs. Ránk zuhan ez a csend. A végén pedig, az utolsó lövések elhallgatása után a kamera elvándorol: az erdősáv gyönyörű, harsogó zöldjét látjuk, és a természet helyreállt, végtelen csendjében találjuk magunkat. Mintha valamiféle filozófiai tétel képi és hangos(illetve csendes illusztrációja lenne: reménytelenek vagyunk, a világ jobb lenne emberiség nélkül.



- Saul, nincs is fiad! 
A Sonderesek nem úgy élnek és mozognak, hogy módjuk lenne jóízű, komótos érvelgetésekre. Amikor Saul kitartóan szervezni kezdi a szerinte megtalált fia zsidó temetését, óhatatlanul, rendszeresen beleütközik társai egészen másra koncentráló akaratának falába. Fel-felvillan egy-egy rövid összecsapás: többször is elhangzik, hogy neked nincs is fiad. Saul erre vagy nem válaszol, vagy kitérő választ ad. Mindenki megy tovább, a néző pedig gondoljon amit akar. Mindebből annyi kiderül, hogy Saul számára a tények nem túl érdekesek. Nem is próbálja hevesen bizonygatni a rokonságot. Az a fiú az ő fia és kész. Ettől kezdve valóban értelmetlen ezen rugózni, ha a többi Sonderes ezt nem is tudja elfogadni. 



- Elárultad az élőket a halottakért! 
Ez kétszer hangzik el a filmben, ha jól számoltam.  
Először a riadó idején összezsúfolt Sonderesek között, amikor Saul előkeresi a megmentett "rabbiját", és valaki rámordul, hogy az élők helyett a holtakkal foglalkozik. Saul - nagyon bölcsen - azt feleli erre: Mind halottak vagyunk...
Másodszor az utolsó Appellnél, amikor Saulon Nyiszli doktor számon kéri, hogy tartozik egy ugyanolyan fiú holttestével, ráadásul a többi Sonderes dühös, mert miatta nincs robbanószerük a készülő felkeléshez, és mindezért Saul szemrehányást kap a fülébe sziszegő szomszédjától. Ekkor nem válaszol.
 Ezek a gyors, szenvedélyes, elvarratlan összecsapások exponálják Saul és társai kétféle küldetését. Azok vádolják őt, akik nem hajlandók tisztelni azt, amit Saul egyszemélyes magánakcióban kezd szervezni: megvalósítani egy lehetetlen vállalkozást, minden lágertörvénnyel szembehelyezkedve visszaszerezni a méltóságot. (Egyedül a boncoló-orvos hajlandó együttműködni Saullal, bár a csere-holttest követelésével jelzi, hogy ő sem hajlandó értelmetlen kockázatot vállalni. Mi, kívülállók szerencsére kimaradunk ebből az elkeseredett szembenállásból. Tisztelhetjük Saul szent őrületét - de azt is láthatjuk, hogy a láger dokumentálását, a tények leírását, fotózását szervező, a felkelést előkészítő hálózat nekünk, az utókornak dolgozik, és az egyetlen értelmes dolgot cselekszik, amit ott egy szervezkedés megtehet.

- Saul és Fried Ella: 
A lázadók Sault küldik a női kommandóhoz a robbanóanyagért. Pár másodpercre egyedül maradnak Ellával, a robbanóanyag már Saulnál van - és ekkor az elgyötört lány keresni kezdi Saul kezét - egy férfi érintését ebben a pokolban. Saul azonnal elrántja a kezét. Ez gyilkos gesztus. Nem nyer ezzel semmit, nem szolgálja fia temetésének ügyét, nincs köze a robbanóanyag csempészéséhez. Értelmetlen gonoszság. A gyengédség megtagadása egy sorstárstól. Mélypont.

- Rohanás az erdőben:
a kitörés után lélekszakadva rohannak  a túlélők az erdőben. Saul, a vállán a fiú testével, és az általa felfedezett állítólagos rabbi, együtt loholnak az ösvényen. Hosszú másodpercekig szemből látjuk őket - sebesen futnak felénk az erdei terepen. Az operatőr pedig velük fut(?)... A mozgásból úgy tűnik, mintha ezt is a kézi kamerával vette volna. A film többszöri megnézése közben már sokszor volt alkalmam rácsodálkozni Erdély Mátyás kameramozgatására. Emlékezetes, hogy az RTL Klub Portré című műsorában (http://rtl.hu/most/portre/portre-2016-02-28) arról mesélt, hogy amint bekapcsolt a kamera és ő követni kezdte Röhrig Gézát, folyamatosan egymáshoz alkalmazkodva, egymáshoz viszonyulva, szinte táncolni kezdtek. - Többször eszembe jutott már ez a film közben - ennél az erdei jelenetnél viszont annyira megdöbbentő, amit az operatőr képes megcsinálni, hogy nem is értem, hogyan volt rá képes.

- Saul és a lengyel fiú: 
A kitörés után, a film történetének legvégén egy romos erdei házban rogynak le pihenni a szökevények - pár perccel lemészárlásuk előtt. Fojtott hangon taglalják, hogy hogyan juthatnak el a partizánokhoz. Saul ül egyedül a nyitott bejárattal szemben - egyedül ő látja a megszeppent, ijedt lengyel parasztfiút, aki odaóvakodik, és a szökevények csoportját bámulja. Saul számára ezek élete utolsó másodpercei. Teljes letargiában roskad magába, mert az egyetlen dolgot, aminek értelmét látta volna, fia eltemetését a zsidó vallás szabályai szerint, nem tudta elérni. És akkor meglátja azt a pufók szőke fejet - és lassan megnyugszik, sőt, kivirágzik. A teljesen váratlan, képtelen ajándék, hogy pont itt, az erdő közepén jön egy Fiú - mosolyt varázsol az arcára. A mosoly egyre szélesebb, Saul már ismét él - és most már mindegy is, hogy a fiú megrémül és elfut, a német kivégzőosztag pedig már itt csörtet a közelben...

- Saul fia elúszik a Visztulában: 
Ezt már egy korábbi blogbejegyzésemben megemlítettem: jelentősége van annak, hogy egy óriási halálgyárból, ahol a náci technológia zsidók százezreit-millióit semmisíti meg nyomtalanul, sírhely nélkül, kegyelettel eltemetett holttest nélkül, sírkő nélkül, - Saulnak sikerül kimenteni a fiává fogadott gyermek testét. Azzal pedig, hogy nem tud vele átúszni a folyón, és a zsákba burkolt meztelen test elúszik, paradox módon az egyetlen lehetőség valósul meg arra, hogy a nácik ne találják meg, és ne vigyék vissza a lekaszabolt Sonderesek testeivel együtt elégetni (erről már írtam részletesebben, itt). - A Saul fiáról magyarul is megjelent filozófiai levélben Georges Didi-Huberman egy másik szempontot is felvet ezzel a kulcsjelenettel kapcsolatban: mintha egy fordított Mózes-történet lenne ez: Mózest a kosárban a folyó hozza - Saul fiát a foló viszi el... - Annak is jelentősége van, biztosan nem véletlen a történet írói részéről, hogy a fia elvesztése után fuldokló Sault éppen a Sonderesekkel együtt menekülő valódi rabbijuk menti ki a túlpartra.  Az a rabbi, aki a Sonderkommandóban egy kaddison túl semmiben nem volt hajlandó segíteni Saulnak a fia eltemetésében, az élő társért visszaúszik, és megmenti a fuldokló életét.


Alig várom a Saul fia DVD-kiadását. Az az érzésem, vannak még bőven részletek, amelyeken a mozi sötétjében elgondolkodom, de nem tudtam visszaidézni... túl sok ez az én korlátozott memóriámnak.

2016. április 5., kedd

Csöndes boldogság és utána csöndes szenvedés - mégis ordít ez a film...

Sokáig halogattam, hogy amíg a pesti mozikban még játsszák, megnézzem a CAROL című filmet Cate Blanchettel.

Annyit tudtam a filmről, amit Bálint Orsolya, a VH kitűnő tévé- és filmkritikusa cikkében olvastam, és tanúja voltam a február 28-i Oscar-gála közvetítését nézve  Brie Larson, Cate Blanchett és a töbi jelölt versenyének a legjobb női főszereplő Oscar-díjáért .

A szoba c. film még hátravan, a Carol megnézése után viszont megbizonyosodtam arról, hogy idén sem lehetett könnyű dolguk a díjat odaítélőknek. Cate Blanchett óriási szerepben óriásit alakít.  (Érdemes megjegyezni a szerelmes Therese-t alakító Rooney Mara és a Carol barátját, társát, támaszát alakító Sarah Paulson nevét is.)

A Carol a "más" nemi orientációjú emberek elsöprő szenvedélyéről és a külvilág - jelen esetben az ötvenes évek New York-i polgári világa - által rájuk kényszerített szenvedésről szól. Semmi harsányság. Finom játék, csöndes boldogság és utána csöndes szenvedés - mégis ordít ez a film.
Azon gondolkodtam el, ahogy a gyengébb, esendőbb, fiatalabb szerelmes lány elgyávulását, boldogtalanságba menekülését figyeltem, hogy ez a film a Brokeback Mountain - Túl a barátságon c. film "testvére". "Csak" két ponton változtattak az alkotók: férfiak, a két cowboy helyett nők szerelméről van szó, és a kőkemény macsó amerikai középnyugat helyett a nyitottabb, szabadabb New York a helyszín.

A kőkemény morális erőszak és a szenvedés azonban ugyanaz.




Cate Blanchett - Carol - a fotó forrása: Vertigomedia.hu

2016. január 8., péntek

Saul fia mégsem válik nyomtalanul füstté

Mindenki csak Saulról beszél - pedig ennek a nagy filmnek a címszereplője a Fiú...

Többször megnéztem már a Saul fiát, Nemes Jeles László filmjét 2015 nyara óta. Legutóbb az év legelején - és biztos, hogy ezúttal sem utoljára. Ha akad barátom, ismerősöm, aki partnert keres egy kis mozilátogatásra, és éppen a Saul fiát akarná megnézni, szóljon bátran, megyek...

Azt hiszem, eleve nem volt bennem olyan távolságtartás, a téma miatti berzenkedés, a nyomasztó élménytől való félelem, mint sok ismerősömben, akik hónapokig halogatták, sőt sokan máig sem bírták rászánni magukat, hogy megnézzék a Saul fiát.
Attól pedig végképp nem kell tartani, hogy a néző megunná, ha már ismeri a "poénokat". Valahányszor megnéztem, mindig új felfedezéseket tettem. Gyorsan azt is hozzáteszem: nem vadásztam az újdonságokra. Ez egy igazi Nagy Történet, nagyszerűen megformálva. Akárhányszor megismételhető.

Ha csak ennyi lenne a mondanivalóm, nem írtam volna meg ezt a bejegyzést. Úgy érzem azonban, hogy - bár sokat olvastam erről a filmről, és sok beszélgetést hallgathattam meg az alkotókkal - van olyan gondolatom a Saul fiáról, amivel eddig nem találkoztam. Nem valami nagy gondolat ez, de mindannyiszor egyre erősebben figyelek erre, ahányszor csak látom ezt az alkotást.

Igen, a legfontosabb "mellékszereplőre" gondolok. Saul fiára. A szép fiúgyermekre, aki - pár percre - a Sonderesek közé hozza a csodát. Majdnem azt mondanám, a karácsonyi csodát.... Mintha Nagy László "Játék karácsonykor" című nagy versének sorai visszhangoznának:
"Megmenekül, úgy remélem, a fiú, a fiú/ Kívánjuk, hogy sose féljen, ne legyen szomorú..."

A film elején, az első transzport meggyilkolása után, a gázkamra-takarítás jeleneteitől nyomasztott néző egyszer csak a hullákat takarító Sonderesek váratlan szavait hallja meg. Szokatlan párbeszéd indul köztük: gyertek, itt egy gyerek felsóhajtott! Túlélte!

Örökkévalóságnak tűnő, oltárképszerűen megmerevedő jelenet alakul ki, ahogy a Sonderkommandósok odagyűlnek a fiú fölé, és szótlanul körülállják azt a gyermeket, akit nem tudott elpusztítani a mindenen uralkodó sötétség hatalma. Kik ezek? Pásztorok? Királyok? Más jó emberek? Persze, egyik sem, csak a halálra ítélt, de előtte jól kifacsart Sonderesek. Micsoda áhítatos csend üli meg a gázkamrát?...

Persze tudjuk, ezen a földön ez az áhítat nem tart sokáig. Gyorsan felfigyel a szokatlan jelenetre egy SS-tiszt, azonnal odalép, és hezitálás nélkül, begyakorolt mozdulattal megöli a túlélőt. Aztán folytatódik a Sonderesek hajszolása. Nincs idejük átgondolni, mi történt velük, és most mi a teendő. Lehet, hogy merész ugrás, de olyan ez, mint bármelyikünk mindennapi valósága: éppen csak arra nincs időnk, ami a legfontosabb lenne. Megállni és észrevenni a csodát, és hagyni, hogy azután már semmi se folytatódjon ugyanúgy.

Ebben a filmben Ausländer Saul, egy jelentéktelen ungvári órás az egyetlen, aki ezután már nem folytatja a rá mért nyomorult sorsát. Fiává "fogadja" a halott gyereket. Többször felmerül - ideges fogolytársak vetik szemére - hogy neki nincs is fia. Nincs idő ezt megbeszélni, ahogyan a kremában semmi egyebet sem. De a néző is érzi, hogy ennek semmi jelentősége. Az SS-ek elől rejtegetett zsákba azt a Fiút bugyolálták, akivel a krematóiumban túlélőt találó, áhítatos Sonderesek találkoztak - és Saul ezután mindvégig halálos veszedelemben óvja azt a testet...

Az eszelős küzdelem, ami egy halott tisztességes eltemetéséért kezdődik, értelmetlennek és a túlélés parancsával ellentétesnek látszik. A nézőket mégis lenyűgözi ez a Sonderesek életének utolsó napját végig meghatározó törekvés.

Nem akarom túlfeszíteni ezt az egészet, van, amit a gázkamrát, ha csak pár perccel is, túlélő fiú témájában nem tudtam - nem mertem? - továbbgondolni. Maradjunk a ténynél: Saul fiát végül is nem dobhatják gyilkosai a kemencébe sorstársaival együtt. Nem válik nyomtalanul füstté, hamuvá. A sötét terv, amely hatalmas embertömeg teljes eltüntetését tűzte célul, rajta kicsorbult.


2015. augusztus 25., kedd

Drága Klára, persze Rád gondoltam, sírva és nevetve...



Megnéztem a Hölgy aranyban című filmet (http://www.imdb.com/title/tt2404425/), Maria Altmann és az ifjú Schönberg-unoka, Randy Schoenberg ügyvéd kegyetlen küzdelméről egy családi kincs visszaszerzéséért. Maria Altmann nagynénjének portréja Európa aranykorában készült, a 20. század első évtizedében, a bécsi polgárság békés és biztonságos gyarapodásának idején. Gustav Klimt a család kérésére készítette el Adele Bloch-Bauer portréját (Adele Bloch-Bauer I (New York, Neue Galerie), 1907, Öl auf Leinwand, 138 × 138 cm), „és ennek a portrénak a sorsa többszörösen is jelképpé vált.

A nácik embergyötrő, az osztrák zsidóságot legyilkolásuk előtt meggyalázó, dehumanizáló kampányának szerves része volt, hogy behatoltak a családi otthonokba, és perverz gyönyörrel tették rá mancsukat a legszemélyesebb tárgyakra. Habár Klimt művészetét az ő „fejlett ízlésükkel” „degeneráltnak” vélték, természetesen a gyönyörű nagynénit is elrabolták (a portré modellje addigra már fiatalon elhunyt, a filmben el is hangzik, hogy milyen szerencse, hogy nem kellett látnia, mi lett a hazájából.

A filmet – és különösen Helen Mirren (az idős Maria Altmann szerepében) alakítását – már méltatták. (Én például egy kiváló kolléga, Biczó Henriett ajánlatára figyeltem fel; http:/www.szabadfold.hu/aktualis/holgyek_tortenete ; a Népszabadságban Papp Sándor Zsigmond írt recenziót http://nol.hu/kultura/mese-cselloval-1535067 , ők, és mások is egybehangzóan Helen Mirren teljesítményét emeleik ki ) - e méltatásokhoz nem is teszek hozzá semmit.

Személyes okból írom ezt a bejegyzést. Azt próbálom dokumentálni, mitől rendültem meg annyira, hogy a zsöllye sötétjében egészen elérzékenyültem.

Nap mint nap újrateremtik a szorongató korszak erkölcsi állapotait...
Az egyik az a sokkoló élmény, hogy a náciknak a lábukat szétrakó osztrák hazaárulók örök szégyenében, mint egy kegyetlen tükörben többszörösen is magunkra, hajdani és mai magyarokra ismertem. Az Adolfékat virágesővel fogadó Bécs, a zsidókat lépten-nyomon feljelentgető buzgó lakosaival, a gyalázatos utcai jeleneteket farkasörömmel élvező, amúgy „jól öltözött” csőcselékével (a csőcselék egyáltalán nem egyenlő a „lumpennel”...), ez bizony nem különbözik a Horthy-világ magyar szellemi leépülésétől és tömeges hétköznapi bűncselekményeitől. A legyőzésük után szembenézésre képtelen, magát áldozatnak hazudó osztrák közvélemény is rokonra talál a Szabadság téri „megszállási emlékművet” és hasonlókat állítgató, magyar fideszes-jobbikos csőcselékben. Az az osztrák „hazafi”, aki – mint a filmben felemlítik - a Waldheim náci múltját leleplező osztrák újságírót köpi le és bélyegzi „árulónak”, tömegével találna társra hasonló színvonalú magyar „hazafiakban”. A helyzet annyiban még rosszabb is az osztrák állapotoknál, hogy itt manapság népszerű, széles körben támogatott, fenyegetően előrenyomuló erők a magyar történelem legalját, legsötétebb korszakait képviselő aljadékok. A Jobbik és a Fidesz népe semmit sem tanult, semmit sem bánt meg, és nap mint nap újrateremti a Hölgy aranyban című filmben megjelenített, szorongató korszak erkölcsi állapotait. - Már meg sem lepődtem, amikor a kitűnő filmet az interneten kommentáló sötét alakok fanyalgását megláttam – na, miről is? Hogy „már megint a holokauszt”, stb., stb... Van tehát ok az elkeseredésre Budapesten élő, a józan eszét megőrizni próbáló magyarként.

Vagányság, makacs kitartás, hihetetlen harci kedv...

A másik ok, ami megrendülésemet okozta, ha gyásszal kapcsolatos is, kellemesebb, személyes ok. Helen Mirren egészen zseniális alakítását élvezve egy percen belül eszembe jutott immár több mint másfél évtizede eltávozott csodálatos mentorom, Rudas Klára. Ugyanaz a vagányság, a felvállalt ügyben szinte a beszűkültségig menő makacs kitartás, a törékeny testben megbúvó hihetetlen harci kedv. A fesztelen szabadság, ahogyan nem ijed be egy tekintélyes ügyvédi iroda recepcióján sem a pénz hatalmi jelvényeitől, az a bátorság és elevenség, hogy mindenkiről és mindenről azonnal megvan a véleménye, amit jó hangosan ki is mond. Maria Altmann, ahogyan Klára is, ahol egyszer megjelent, ott nagyon is jelen volt, teljes valójával, lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni. Önkéntelenül elmosolyodtam a jeleneten, amikor késő éjjel rátelefonál a fiatal felesége mellett pihenő ügyvédre – bizony, ez is ismerős. Meg az örökös feszültség, a beszólások, annak érzékeltetése, hogy kényelmetlen jelenség tud lenni, és közben szerethető, tiszteletre, megbecsülésre méltó.

Egyszóval, Klára emlékének élénk felidézését is köszönöm a Woman in Gold alkotóinak és különösen Helen Mirrennek. Sokszor gondolok Rudas Klárára, a legkülönbözőbb kontextusokban jönnek elő gesztusai, mondásai, személyisége, a tőle kapott könyveket, dedikációkat, grafikáit kincsként őrzöm – és most már lesz egy remek film is, amit a polcomra tehetek, és segítségével újra meg újra felidézhetem ennek a kiváló embernek az alakját.

2015. június 7., vasárnap

Na ide figyelj, te szerencsétlen náci véglény!

Olvasol valamit a Saul fia című film Cannes-i sikeréről, annyi eljut csöppnyi agyadba, hogy a történet Auschwitzban játszódik, főszereplője a gázkamrákhoz beosztott Sonderkommandós, és anélkül, hogy belegondolnál, üstöllést közzéteszed reakciódat, így: "Van olyan nap, amikor nem kötelező a holokamura emlékezni?".

Tudod, patkánykám, nem tudlak sajnálni, amiért túl sokszor "kényszerítenek" téged a kiirtott több százezer honfitársunk meggyászolására. Te ugyanis, te gyászos adolf-utánzat - azokkal a tettestársaiddal együtt, akikkel közösen teleszarjátok a kocsmákat, stadionok lelátóit, békés települések közterületeit és persze az internetet is "holokamu"-hörgésetekkel - az életben egyszer, egyetlenegyszer sem voltál hajlandó egy kicsit is elgondolkodni azon, mit beszélsz, hogyan ítélkezel számodra tök ismeretlen családok szidalmazásáról, gyűlölködő megbélyegzéséről, törvény általi meghurcolásáról, védtelenné tett kisemberek tömeges kirablásáról és végül elképzelhetetlen cinizmussal kiépített gyilkológyárba hurcolásáról és kínhalállal való lemészárlásáról. Semmi jogod azon hőzöngeni, hogy "már megint" - mikor te soha semmikor nem voltál képes szembenézni bűnöddel...
Tudod, te barna gennygombóc, a tisztességes emberek soha az életben nem lennének képesek úgy nyilatkozni a náci ősbűnről és annak rengeteg áldozatáról, ahogy te lépten-nyomon megengeded magadnak.
Te anyád szégyene, kedvenc ostobaságod azért méltatlankodni, mert olyan bűnökért tesznek felelőssé, amit az előző generációk tagjai követtek el. Nos, az a baj az agyad helyén tátongó fekete lyukkal, hogy nem érted: éppen te és a hozzád hasonlók követik el újra ugyanazt a bűnt, amit azokból a generációkból a legalja elkövetett. Ha te most "csak" szóban veszed elő az összes ócska szellemi kukahordalékotokat, hogy beleokádd a világba, attól még nem leszel bűntelen. Éppen te nagyon is felelős vagy minden korábbi tömeggyilkosságért, mert nem vagy hajlandó szembenézni a sötét bűneitekkel, és - bár ismerned kell a szörnyű következményeket - újra rálépsz az oda vezető útra.

Azt persze nem éred fel csekély eszeddel, hogy a létezésed és gátlástalan szövegelésed maga a bizonyíték arra, amit letagadni próbálsz. Amit a zsidókról és az összes holokauszt-áldozatról hazudozol, te mocsok turhadék, az több ezer éves mintát követ. A zsidókat vádolod még az ellenük elkövetett bűnökért is. Fröcsög belőled a gyűlölet, hogy megóvd magad a gondolkodástól. Ez is rég bevált módszer. Éppen ebből a több ezer éves emberellenes hisztériából fakad időről-időre mindaz, amit elődeid a gyakorlatban folyamatosan meg is tettek a hatalmukba került védtelenekkel – és amit, ha lehetőséged lenne rá, te sem haboznál elkövetni.

Épp úgy gyűlölöd a sok-sok, számodra tök ismeretlen áldozatot, ahogyan én gyűlöllek téged az aljas szemét náciságodért. Ebben az egyben hasonlítunk - minden másban különbözünk. A legfőbb különbség, hogy neked biztosan „vannak zsidó barátaid”, és „dehogyis vagy te antiszemita”. Nekem viszont kizárt, hogy náci barátom legyen, pont azért, amilyen te vagy – és akárhogy becsmérlik ezt a szót – le nem tagadnám, hogy antifasiszta vagyok.

Tyúkagyadba nyilván nem fér bele, de az emberiség történetében léteznek nagy közös alaptörténetek. Még veled, nácikám, veled is közösek ezek a történetek. Ugyanis akármennyire utállak, emberi mivoltodat nem tagadom meg, emberi reakciókra számítok a szélsőséges helyzetekben még tőled is... Hogy te is pedzegesd, miről szól az általad gyalázott Saul fia, segítek egy kis áthangolással: ha egyszer a hozzád hasonló náci gazfickókat valamilyen hatóság táborokba gyűjtené és úgy ítélné meg, hülyeségetek menthetetlen, viszont annyira veszélyesek vagytok, hogy meg kell szabadítani tőletek a bolygót, ezért ki akarnának benneteket irtani, akkor tömeges szenvedésetek benneteket is elképzelhetetlen erkölcsi dilemmákba kergetne. Ha az a táborparancsnokság olyan cinikus és ötletes lenne, hogy közületek jelölné ki a hulláitok eltakarítóit, akkor az így besorozott különítmény tagjai a többiek szenvedésének sokszorosát lennének kénytelenek elviselni. Az ember tűrőképessége határtalan. Az elképzelhetetlennek tűnő szenvedést is képes túlélni, ami, lássuk be, nem is biztos, hogy annyira üdvözlendő képesség... És az ember a pokol legmélyebb bugyraiban is ember marad: megmozdul benne valami, ha a hullák között rokonát, barátját véli felfedezni. És bármi áron meg akarja adni neki a végtisztességet. Az ember addig ember, amíg képes ilyen extrém válaszokra az extrém helyzetekben. És ezt még akár rólad is feltételeznünk kell.

Eszembe nem jut veled barátkozni, feléd gesztusokat tenni, de annyit elárulok, hogy még tőled sem tagadom meg a változás, az észhez térés lehetőségét. Erre mindenkinek a legeslegutolsó pillanatig lehetősége van. Éppen ezért én – veletek ellentétben – soha nem támogatnám az általam gyűlölt csoport tömeges kínzását, gyűjtőtáborokba zárását. Még akkor sem, ha a ti csoportotok messze nem ártatlan, nincsenek köztetek védtelen csecsemők és aggastyánok, nincsenek köztetek a közélettel egyáltalán nem foglalkozó falusi és városi szegény emberek, hanem ellenkezőleg, ti nagyon is felelősek vagytok lélekmérgező tevékenységetekért - a békét romboló, gyújtogató szövegeitekkel és tevékenységetekkel egyenként és együtt is, nagyon is rászolgáltok a gyűlöletemre. A náci bandából tehát, amíg rajtam múlik, soha nem alakítanak majd a Saul fiából mélyen megismerhető Sonderkommandót. Ettől még nem ártana belegondolnotok, ha még képesek vagytok rá, hogy milyen feneketlen mélységekbe taszítottátok – és taszítanátok - emberek tömegeit. Sokat nem köszönhetünk nektek, de az biztos, hogy a borzasztó élményeket feldolgozó irodalmi és filmművészeti remekműveket a ti görénységetek nélkül nem szenvedte volna ki magából az emberi kultúra.

Addig is, amíg kigyullad a 10 wattos égő odabent a koponyádban, véralgebrázz csak tovább, te aljadék. Találkozunk, ha már felébredt benned a lelkiismeret.