(Kardos G. György portréja Kardos Dániel Facebook-oldaláról)
A száz évvel ezelőtt született Kardos G. György így írt a szerencsés
félreértésről az „Ez is én vagyok” kötet előszavában:
„Előfordul persze az is, hogy valaki szabályos hírlapi fogalmazványt szándékozik az asztalra tenni, s nem veszi észre, hogy az írás valahol gellert kapott, s ezzel alkalom kínálkozik a rosszindulatú gyanakvásra, miszerint valami köze lehet az irodalomhoz. Magam is jártam már így, tudom, milyen kellemetlen, egy-két példát be is mutatok ebben az összeállításban. A Szeretni kell Théophile Gautier-t című írás úgy született, hogy az Élet és Irodalom egyik pénteki értekezletén nekem jutott a kitüntetés, hogy Bulgária felszabadulásának 25-ik évfordulóját megénekeljem. Természetesen semmi nem jutott az eszembe, csupán kósza élménytöredékek, ezeket raktam össze az utolsó pillanatban, s vittem a szerkesztőségbe lapzárta előtt öt perccel. Nem örültek neki, de hát más írás nem volt, ezt kellett szeretni. Azóta megjelent egy tucat nyelven, és hosszú ideig minden bolgár nemzeti ünnepen elszavalták Hriszto Botev költeményei után. Az első sorok szabályos curriculum vitae-nek készült egy folyóirat számára, s ha több időm van rá, az is kerekedett volna belőle. A Római pillanatokra egy kiadó kért fel, előszó gyanánt, a tárgyra utaló fotóalbumhoz. Csakhogy én valamit félreértettem. A másfél ív, amire felkértek, zömében a képaláírásokra vonatkozott, az előszó terjedelmét mindössze egy-két oldalban kívánták megszabni, mutatván, hogy ez egy komoly könyv, ennek előszava is van. A szerkesztők bizalmatlanul forgatták a kéziratot, látszott, hogy csalódottak. Nem is fizették meg rendesen, valami csekélyke ismeretterjesztési díjat utalványoztak, azt is három év múlva.
De hát ki az ördög tudja pontosan, hol végződik az újságírás, és hol kezdődik az irodalom. Tény, hogy a kritikusokkal és történészekkel savanyított irodalommal szemben az újságírásnak üdébb az illata. Fűszeres légköre van, amitől ma sem tudok elszakadni. Izgatnak a kapott feladatok – amelyekről első hallásra semmiféle tájékozódási alapom sincs –, idegeimet bizsergeti a határidők feszültsége, mámorba ejt a nyomdából frissen érkezett lapok hamvas érintetlensége.
Arra, hogy szerkesztő úrnak szólítsanak, már egyre kevésbé vágyom. Úgy vagyok vele, mint egy régi történetben a bécsi kávéházi törzsvendég, akit a főpincér minden reggel így köszönt: „Guten Tag, Herr Generaldirektor!” Jó reggelt, vezérigazgató úr! Egy reggel azután a vendég mosolyogva leinti: „Már nem kell mondani. Van már állásom.” ”
Részletek a „Római pillanatok”-ból – a teljes szöveg megtalálható a Digitális Irodalmi Akadémia archívumában https://reader.dia.hu/document/Kardos_G_Gyorgy-Ez_is_en_vagyok-977
„Rómát nem lehet leírni, Rómából csak pillanatokat lehet megragadni és magunkkal vinni. Rómáról ezer könyvet írtak, és ezer könyvből sem lehet igazi képet alkotni róla, de olykor egyetlen semmiségből is megtudunk valami fontosat. Mindenkinek megvannak a maga római pillanatai, s csak ezeket a pillanatokat mesélheti el, másra nem lehet vállalkozni. Sokszor voltam Rómában, és még most sem tudom, melyik nevén nevezzem. Mirabilia urbis Romae – szólították a középkorban. Létezik-e az az egyetlen jelző, amely ráillik, s amelyről ráismerek. Byron azt mondta: „Róma a lélek városa.” S talán ez áll hozzá a legközelebb.”
(…)
Egyedül kellett megbirkóznom a várossal, ami csupán lelkileg jelentett
megterhelést, de gyakorlatilag nem látszott súlyos feladatnak. Rómával
kapcsolatosan – humán neveltetésemnek és a képzőművészetek iránti
érdeklődésemnek köszönhetően – némi tájékozottsággal rendelkeztem. Nem voltak
ismeretlenek előttem a Capitolium oroszlánjai, Róma barokk palotái, az
Angyalvár termei s a virággal szegélyezett lépcsők, amelyek a Piazza di
Spagnáról vezetnek a Trinità dei Monti felé. Elég jól megértettem magam olaszul,
s tudtam kívülről két Carducci-verset. A levelezőlapok képeiből azt is tudtam,
hogy a Colosseum felett kék az ég, és a kék égen bárányfelhők úszkálnak. Az ég
valóban kék volt, amikor megérkeztem Rómába, bárányfelhők is úszkáltak, ezt
azonban abból a szűk utcácskából, ahol megszálltam, a Campo dei Fiori
környékén, nem lehetett látni. Az egyedüli, ami ebben az ételszagú utcában a
napfényre emlékeztetett, a szálloda neve volt. Solénak hívták, ami olaszul
napot jelent. A kapuval szemben egy kárpitos dolgozott az utcán, az afrikot
varrta be egy szúette szék támlájába. Ezt a kárpitost később sokszor láttam,
sőt hallgattam is, mert mindenkinek, aki megállt előtte, elmagyarázta, hogy
miért kell az afrikot varrással rögzíteni: „Az anyag mindig lefelé megy,
Signore – mondta a kárpitos –, sohasem megy fölfelé. Ez a törvénye az anyagnak,
Signore, mindig lefelé megy és sohasem felfelé.”
Az utca egész hosszában használt ruhákat árultak, az olaj- és halszagba naftalin keveredett, és a motorosok minduntalan a kapualjakba szorítottak. Nem tartottam valószínűnek, hogy ez a környék ihlette Boccacciót az elragadtatott sorokra: „Ó minden városok virága, világ úrnője…” De ez olaszul sokkal szebben hangzik:
|
A szállodát magyarok ajánlották, és éppen olyan volt, mint azok a szállodák, amelyeket magyarok ajánlanak. Már éppen azon tanakodtam, hogy keresek magamnak egy másik szállodát, amit a magyarok nem szoktak ajánlani, amikor a salétromos falon megpillantottam egy emléktáblát. A felirat arról tanúskodott, hogy római tartózkodása során itt szállt meg a nagy spanyol író, Miguel de Cervantes Saavedra. Ez az emléktábla eldöntötte a sorsomat, ha jó volt Cervantesnek, én a magam szerény œuvrejével mit akadékoskodok?! S az sem volt utolsó szempont, hogy odahaza majd elmondhatom: „Rómában abban a szobában laktam, ahol Cervantes a Példás elbeszéléseket írta, a vécém ablaka Giordano Bruno szobrára nézett.” Az igazság az, hogy a vécének nem is volt ablaka, és a lehúzó sem működött, a szobában pedig reménytelenül csöpögött a vízcsap. Valószínűleg már Cervantes idejében is csöpögött. De azért felemelő érzés volt, ha az ember arra gondolt, hogy csupán néhány lépésnyire ettől a csöpögő vízcsaptól égették meg 1600-ban Giordano Brunót, aki az anyag törvényeit kutatta, akárcsak a Via del Biscione-i kárpitos. Giordano Bruno eretnek tanaiban az anyagi elv elsőbbségét hangsúlyozta a formaival szemben, hirdetvén, hogy az anyag a formák sokaságát hozza létre önmagából. A szobor előtt arra gondoltam, hogy Cervantes – aki 1616-ban halt meg – még láthatta a lángok lobogását, s talán éppen az Albergo del Soléból indult el, hogy egy hosteria teraszán ülve tanúja legyen a látványnak. Ez a gondolat igen meghatott. Goethe érezhetett hasonló áhítatot, amikor Rómába érkezésének első napjaiban ezt jegyezte fel a naplójába: „Mindaz, ami eddig csak üres szó volt a számomra, írott hagyomány, egyszerre élő valóságként fogant meg bennem.”
(…)
Amíg a piacot bontották, az egyik ház ablakából egy férfi, hajhálóval a fején, leszólt egy másik férfinak – aki zsebre dugott kézzel ácsorgott a tér túlsó oldalán –, s elpanaszolta, hogy már három napja nem tette ki a lábát a házból. Mi történt? – kérdezte a férfi a tér túlsó oldalán. Erősen megfázott… Ebben az évben ő is sokat betegeskedett – legyintett a férfi a tér túlsó oldalán. Legalább a felesége kiszolgálja rendesen? Nem jó asszony. Olyan kövér, hogy már alig szuszog. Mindenért veszekszik. Nála ilyen nincs – mondta a férfi a tér túlsó oldalán. – Nála az történik, amit ő akar. A hajhálós férfi az ablakban azután arra kérte a másikat a tér túlsó oldalán, hogy hozzon fel egy üveg bort. De ne a szemben lévő trattoriából hozza, ott köpni való bort mérnek.
Mindent értettem, amit közöltek egymással, még az árnyalatokat is. Pedig egy hangot sem ejtettek. Nem is lehetett volna hallani a piaci lármától. Az arcukkal és a kezükkel beszéltek egymáshoz, hunyorgó szemmel, kifordított tenyérrel, az orruk fintorgatásával, levegőbe böködő ujjakkal. A Campo dei Fiori közönsége bizonyára még a tájszólást is fel tudta volna ismerni, lehet, hogy a hajhálós férfi az ablakban trasteverei tájszólásban panaszkodott a feleségére, aki kövér, és nem törődik vele. A férfi a tér túlsó oldalán pedig azzal a római dallammal válaszolt, amelybe még ősi szabin ízek keverednek.
(…)
Mire véget ért az ünnepség, a torkom egészen kiszáradt, de nem a meghatottságtól, hanem a sűrű magánytól, amely körülvett, attól, hogy nincs senki, akihez egy szót is szólhatnék. Vettem a Via S. Pantaleo sarkán egy üveg vörösbort, és elindultam hazafelé. A Campo dei Fiorin a kommunista párt tartott gyűlést, már elhangzottak a beszédek, az emelvény felett kifeszített vászonra ősrégi szovjet filmet vetítettek. Sztálin megértő mosollyal tömködte a pipáját. Giordano Bruno szobra mellett lelkes fiatalemberek gratuláltak a párt szónokának, ő is köpcös volt, de nem viselt a fején bersagliere-kalapot.
Az Albergo del Sole este még sivárabbnak látszott, mint délben, amikor elhagytam. A szobámban áporodott pinceszag terjengett. Találtam a szemétkosárban egy füzetes, rajzos regényt, valami erotikus horror volt, éppen illett a magányomhoz. Lefeküdtem, és elkezdtem olvasni. A párducbőrös nő kétségbeesetten kiáltozott a szájából kilógó szalagon: „Aiuto!… Aiuto!…” –, amikor elaludtam. Hajnalban kopogásra ébredtem. Félálomban az ajtóhoz botorkáltam, egy carabiniere állt az ajtó előtt. Ha igazi római lettem volna, nem ijedek meg, hanem másnap a lotterián megteszem a 18-as számot; rendőrrel találkozni hajnalban. De nem voltam igazi római, és nagyon megijedtem. Pedig a carabiniere nem látszott ijesztőnek. Kövérkés volt, vidám szemű és Ugo Tognazzira hasonlított. Kezében tartotta az útlevelemet. Azt mondta, a Questurán valamit nem látnak tisztán az útlevelemben, és meg is mutatta, hogy mi az. Könnyedén megmagyaráztam neki a dolgot, erre azt mondta: Va bene, és letette az útlevelet az asztalra. Ennyi volt az egész. Iszik egy pohár bort, Sergente? – kérdeztem, mert jólesett végre társalognom valakivel. Bólintott, és leült az egyetlen székre a szobában. Kihúztam a dugót az üvegből, és a bort egy fogmosópohárba töltöttem. Én az üvegből ittam, és az ágy szélére ültem. A bor könnyű volt és savanyú. Ezen a vidéken – mondta a carabiniere – a teramói borok a legjobbak, Campliból és Giulianovából. De nem rosszak a chieti borok sem. Jó bor terem például Casalbordinóban. Sokáig beszélgettünk még a borokról, a világ legtermészetesebb dolgának látszott, hogy egy szállodában hajnalban borokról beszélgetek egy carabinierével. A carabiniere elmondta, hogy van egy kis szőlője Velletriben, és megkérdezte, hogy nekem is van-e szőlőm valahol. Mondtam, hogy nekem nincs szőlőm, mert én író vagyok. Körülnézett a szegényes szobában, sugárzott az arcáról, hogy ebben erősen kételkedik, egy író legalábbis a Lord Byronban lakik vagy az Imperialéban, a Via Vittorio Venetón. Fogalma sem volt Cervantes Saavedráról. Előszedtem a bőröndömből egy könyvet, és megmutattam a képemet a címlapon, ez én vagyok. Nézte a képet, azután engem, a szeme szinte könnyes volt az áhítattól. Elmondta, hogy hol találom meg, ha bármire szükségem volna Rómában, fel is írta a címét egy papírszeletre, még a Questura címét is felírta. Azután azt kérdezte, hogy megtarthatja-e a könyvemet emlékül. Mondtam, tartsa meg, Sergente. De írjak is bele valamit. Még soha nem ajánlottam senkinek a könyvemet olaszul, zavartan tépelődtem, hogy mit írjak bele. De nem kellett sokáig tépelődnöm, a carabiniere szépen, érthetően diktálta, hogy mit írjak a könyvembe: „Al mio amico, Egidio.” Egidio barátomnak.
A szobába behallatszott a Campo dei Fiorira tartó kézikocsik zörgése, és valaki izgatottan kiáltozott: „Via… via… via…” az ablak szürkés függönye lassan megvilágosodott, el lehetett oltani a villanyt.
Mire megvirradt, már volt egy barátom.
(…)
Amikor az első zarándokok porlepte saruikkal végigvánszorogtak a Via Flaminián, a levegőben még érezni lehetett a keleti gótok tűzcsóváinak füstjét. A középkorban szokássá vált, hogy Rómát időnként elpusztítsák, nem is igen számított uralkodónak, aki legalább egyszer nem gyújtotta fel, ez csupán a hun Attilának nem sikerült. Sikerült azonban Alarik vizigótjainak, Genserik vandáljainak, Vitigernek, a keleti gótok királyának, a Szicíliából Ostiáig hajózó szaracénoknak és Robert Guiscard normannjainak. S mindezek együttesen sem végeztek olyan módszeres pusztítást, mint V. Károly zsoldosai 1527-ben. A martalócok az áruló Charles de Bourbon parancsára felgyújtották a várost, s a tűzvésznek áldozatul esett a Santa Maria Maggiore, a Szent Péter-székesegyház és a Laterán. Képek és szobrok ezrei kerültek a szemétre, egy kupacban a szétszakított falikárpitokkal, a fajansz remekekkel és az ötvösművészet felbecsülhetetlen értékeivel. Tönkrementek a Borgia-lakosztályok freskói, feltörve hevertek a szentek szarkofágjai, s még II. Gyula pápa holtteste mellől is elrabolták a pápai jelvényeket.
Luther a művészeteknél jobban szerette a német knédlit, és ezzel bölcs mérsékletének adta tanújelét, akárcsak Wittenbergi pontjaival, melyekben síkraszállt a szertartások pompái és a szentek látványos kultusza ellen. Még a házastársi kötelességekkel kapcsolatosan is mérsékelt álláspontot hangoztatott: „Zweimal in der Woch’…”. Követői, a protestáns Landsknechtek már kevésbé voltak mérsékletesek. Mezítlábas szerzeteseket törtek kerékbe, s meggyalázott apácákat vetettek a Tiberisbe. A Vatikán könyvtárát a lovak almozására használták, Veronika kendőjével a kocsma hányadékát törölték fel, és darabokra törték Konstantin keresztjét.
VII. Kelemen pápa bezárkózott az Angyalvárba, és sírt. Éjjel-nappal sírt. „Uram, istenem! Hát azért teremtettél, hogy ezt lássam?” – sírt a pápa, s még nem is tudta igazán, hogy mit sirat. Amikor a lángok elhamvadtak, véget ért egy káprázatos korszak, az európai művészet legtermékenyebb korszaka – melynek annyi szála kötődött Rómához –, a reneszánsz.
Ám a legnagyobb veszély Rómát négyszáz évvel később fenyegette, amikor egy fekete inges diktátor szűknek találta a város utcáit és kevésnek a vitamint, amit a rómaiak fogyasztanak. Ő maga is szerette a főzeléket, aminek következményeképp a város rövid idő alatt veteményeskertté változott. A Pinción sárgarépa és karalábé pompázott, a Capitolium uborkától zöldellt, Julius Caesar szobra körül karfiol virított, Augustus káposztafejekre nézett. Anglia éhen fog pusztulni – dörgölte a kezét a Duce, a biztos győzelmet a cékla és a zeller jelentette a Via dei Fori Imperiali két oldalán. De ettől még Róma Róma maradt. Az igazi baj csak akkor kezdődött, amikor a Vezér a város képét is meg akarta változtatni, és tervbe vette a hangulatos, ódon kis utcák lebontását. Gyűlölöm a festői Itáliát – mondta Mussolini, és nem sokkal rá csákányokkal estek neki a Borgónak, Róma egyik legfestőibb negyedének a Vatikán és az Angyalvár között, ahol Raffaello háza állt. Itáliának napfény és levegő kell – szólalt meg ismét a Vezér, és romba dőltek a középkori házak a Colosseum környékén. Azután a Piazza Navonát vette célba, de ez már saját párthíveinél is ellenkezésre talált. Róma múltja… a művészet… az emberiség értékei… – rebegtek félhangon, de a Duce megadta nekik is a választ. Az erősen lúdtalpas, egykori vidéki újságíró, ajkát dacosan előretolva harsogta a Palazzo Venezia erkélyéről: „Voglio far tabula rasa con tutto quello che si chiama civiltà umana.” (Kiirtok mindent, amit úgy neveznek, emberi civilizáció.) De a Piazza Navona lebontására már nem került sor. 1943 őszén ötszáz Liberator jelent meg Róma egén, és a város átélte az első légitámadást. Mussolininek elakadt a hangja. S a megdermedt Rómában, a házak falain és a hidak pillérein megjelentek az első bátortalan tiltakozások: ha a Vezér hallgat is, Róma békét akar. Róma már nagyon régóta békét akart, és egyáltalán nem tűnt valószínűtlennek az a városszerte elterjedt mendemonda, miszerint Szicíliában egy egész zászlóalj megadta magát három eltévedt angol haditudósítónak. Hogy a szövetségesek ismét elfogadják Róma nyílt város státusát, azt a terhet kellett kidobni a süllyedő hajóról, amelyért a legkevésbé volt kár, magát a Ducét. Mussolini a királyhoz fordult segítségért, de a gyáva kis király, aki minduntalan alávetette magát a fasiszta nagytanács akaratának, most az egyszer a sarkára állt. Victor Emmanuel kihúzta magát – már amennyire tudta –, és vaskos piemonti tájszólásban elküldte tiszteletbeli unokatestvérét melegebb tájakra. Mussolinit letartóztatták, Róma megmenekült.
A legszebb történeteket Róma rangon aluli rövid házasságáról Lénard könyvében olvastam, Lénard forrásai hitelesek és megbízhatóak. Mussolini és a király találkozását például egy borbély mesélte el neki a Via dei Condotti elején.
(…)
Éjszaka nem tudtam aludni, ha arra gondoltam, hogy nemsokára ugyanazt fogom érezni, amit Ovidius, amikor hajnalban egy gálya fedélzetéről nézte a távolodó kikötőt, miután egész éjjel palatábláit, szeretőinek gyöngyházba vésett arcképeit és kedvenc görög auctorait csomagolta össze.
|
Így írt később arról a szomorú utolsó éjszakáról, s lehet, hogy ezekből a sorokból is éppen olyan sláger lett az ókori Rómában, mint az, hogy: Voglio ritornare, Via Margutta…
Ez a dal főképp azért hat meg, mert én is a Via Margutta egy parányi szállodájában lakom, kóbor művészek a lakótársaim, és absztrakt képeket mázolnak az ajtókra és a falakra. Aureliónak hívják a portást, aki – miután tudja, hogy író vagyok – nagyon tisztel, és tiltakozásom ellenére Professorénak szólít. Sono le sette, Professore – így ébreszt fel minden reggel. Aurelio született borúlátó, minden napra esőt jósol, és a legragyogóbb időben is esernyőt nyom a kezembe. Nemsokára már egy vekker ébreszt és nem Aurelio, és a Krisztina téri közértbe megyek vásárolni, nem a Via del Babuino – a Pávián utca – fűszereséhez, a patinás bor-régiségkereskedés mellett, ahol százezer lírát is elkérnek egy palack Gran Carusóért a nevezetesebb évjáratokból. S már nem találkozom a kis abesszin lánnyal sem, akit Claudiának hívnak, s aki minden reggel ugyanabban az órában jár vásárolni, mint én. Kedves arcú, vidám lány, „faccetta nera”, fekete arcocska, ahogy az egykori dal álmodott a szép abesszin lányról, akit majd felszabadítanak és elhoznak Rómába.
|
Claudia népes családnál szolgál, tizenkét paninót vásárol – zsömléket, melyeknek alig van belük –, három liter tejet, és mindig vesz mozzarellát is – sós lében úszkáló, hamvasan fehér bivalysajtot. Claudiát sem látom többé, a fűszerest, a trafikost sem. Amikor a szállodában a számlámat rendezem, Aurelio nem tagadja meg önmagát. „Pocsék időre számíthat, Professore. Lehet, hogy nem is száll fel a repülőgép.” Aurelio is hiányozni fog. „Visszajön még Rómába, Professore – ezt inkább állítja, mint kérdezi. – Van még dolga Rómában, igaz, Professore?”
Nem mondhatom, hogy nincs, sőt igen komoly elintéznivalóim vannak. A Pantheon mellett az ódon kis trattoriában nagyon megszerettem az öreg pincért, fontos, hogy megtudjam, fájnak-e még az ízületei. A San Francesco a Ripán van egy pizzeria, ahová mindig el akartam menni, de valahogy soha nem sikerült. A rendező, akivel együtt dolgoztam – nagy szakértő ezekben a dolgokban –, azt mondta, nincs még egy ilyen hely Rómában. Fokhagymás pirítóssal fogadják az embert és salátával, amelybe sonkát, sajtot és szardellát kevernek… Hogy el ne felejtsem! Néhány évvel ezelőtt, amikor az útikönyv napi beosztásai szerint töltöttem még az első hetemet Rómában, egy délutánt könnyelműen kihagytam, azt a délutánt, amelyre az útikönyv a következő látnivalókat javasolta: S. Maria in Cosmedin, S. Prisca, S. Alesio. Ezt a mulasztást is végre pótolnom kell. Nem is lehet felsorolni, hogy mennyi halaszthatatlan elintéznivalóm van még Rómában.
Aurelio bánatos halszemét a falra függeszti, XXIII. János pápa képére.
Ritorna, Professore?
Si, caro. Ritornero.
