Szövegmentés. Az azóta bezárt, beszántott Népszabadság Fórum rovatában 2001. május 26-án jelent meg ez a cikkem. Az archívumokban nehezen vagy egyáltalán nem található meg, ezért előástam és blogomra mentettem.
Ez az "elhatárolósdi" 2022 nyarán Orbán Viktor újabb botrányos megnyilvánulása kapcsán jutott eszembe.
https://azonnali.hu/cikk/20220723_orban-tusvanyoson-fajkeveredes-narkos-hidfoglalok-tartozasbehajtas-orosz-gyozelem
"Előkerült a fajelmélet is: „Van az a világ, ahol az európai népek
összekeverednek az európán kívül érkezőkkel. Na az kevert világ. És
vagyunk mi, ahol Európán belül élő népek keveredtek össze egymással.
Ezért mi a Kárpát-Medencében nem vagyunk kevert fajúak, hanem saját
otthonában élő népeknek vagyunk a keveréke” - magyarázta Orbán, majd
Nándorfehérvárra és a törökök megállítására hivatkozott."
Most már nem antiszemita szövetségeseitől, hanem saját magától kellene elhatárolódnia, ha képes lenne effélére.
Elhatárolósdit pedig nem játszunk - Népszabadság, 2001. május 26.
Mindig öröm számomra Debreczeni József elemzéseit
olvasni, ha sok kérdésben nem is értünk egyet. Mivel gondolkodása zárt a
jobbszél irányában, vele nem a demokrácia alapkérdéseiről kell
vitatkozni, hanem azonos alapálláson belüli véleménykülönbségekről.
A szerző "Manőverek a jobboldalon" című írásában (május 10.) örömteli
kötelességének tekinti annak nyugtázását, hogy a Fidesz immár középre
húz, és hogy a párt régi és új elnöke is egyértelműen kizárta a 2002-es
választások után egy Orbán-Csurka kormány megalakításának lehetőségét.
Debreczeni József emlékezik: 1994-ben "már sejthető volt, hogy Orbánék
készek egy MDF-fel kötendő koalícióra, abba buktak bele, hogy ezt
rosszul titkolták"; 1998-ban "már ügyesebbek voltak, választóik jó
részével az utolsó pillanatban elhitették, hogy nem állnak össze
Torgyánnal, holott már eldöntötték, hogy igen"; most pedig "ahogy a
dolgok haladtak, attól lehetett tartani, hogy 2002-ben Csurkával
ismétlődhet ez a képlet". Debreczeni örömmel nyugtázza, hogy ettől immár
nem kell félni. A Fidesz középre evező manőverét úgy értelmezi, hogy az
egy már 1997-98-ból ismert koreográfia része: "Orbánék az előző ciklus
idején is kifelé mentek először. Előbb a jobboldali közönség támogatását
nyerték el (a szélső pont Orbán 1997-es vigadói beszéde volt), s e
hódítás után húztak befelé, ahogy most is."
A szerző pontosan rekonstruálja a csapataikat vezénylő Fidesz-vezetők
nagyvonalú hadvezéri logikáját. Szerintem azonban nem lenne szabad itt
elvágni a gondolatmenetet. Nagyon is idetartozik néhány apróság, ami
ellentmond Debreczeni megkönnyebbült következtetéseinek. A hadművészeti
hasonlatnál maradva: ha a vezérkar a csata első időszakában a jobbszárny
szélére húzódik, és hagyja a középhadat felmorzsolódni, akkor a
folyamatos tüzelés bizony visszafordíthatatlan változásokat idéz elő a
csatatér leginkább igénybe vett középső részén. Mire úgy döntenek, hogy
középre települnek, már csak üszkös romokat találnak ott. Arról nem is
beszélve, hogy mi történik, ha ott előzőleg vegyi fegyvereket vetettek
be!
Attól tartok, semmi ok tehát a megkönnyebbülésre. Ha egy kormánypárt
évekig ahhoz szoktatja a választókat, hogy a demokratikus ellenzéki
pártok jelentik a "fő veszélyt", viszont a demokrácia felszámolására
szerveződött, 60 évvel ezelőtti nyilas közlönyök szókészletéből
gazdálkodó pártot korrekt partnerként kezeli, ennek távolabb ható
következményei vannak.
Orbán Viktor kitartó következetességgel, tudatosan elmulasztotta
csillogó retorikai képességeit bevetni a miépesek ellenében, és ezzel
azt üzente, hogy e párt támogatásában nem lát semmi rendelleneset. (A
koszovói háború napjaiban Csurka népszavazás követelt a bácskai
területek hovatartozásáról. Az újságírók Orbán Viktornak szegezték a
kérdést, nem érzi-e kötelességének, hogy kormánya nevében egyértelműen
elutasítsa az ötletet. Ő akkor pályafutásának eddigi legcinikusabb
kijelentését tette: "Elhatárolósdit pedig nem játszunk.")
A miépesek nem külső segítség nélkül erősödnek. A szélsőjobboldal
térnyerésével pedig megjelent a magyar társadalomban a rendszerváltás
óta könnyű szívvel nélkülözött politikai gyökerű félelem is. (Milyen
félelemről "vizionálok"? Felejthetetlen élményem az a Kossuth téri
antifasiszta demonstráció, amelyre néhány száz miépes ellentüntető is
"kilátogatott". Láttam a miépesek megjelenése által kiváltott
elementáris hatást a sokat megélt idős emberek arcán.) A félelemkeltés
nem a demokrácia fejlesztésének legcélravezetőbb eszköze, márpedig a
"Csurka-kártyát" talonban tartó Fidesz ezzel játszadozik.
Debreczeni Józseffel ellentétben én azért nem vennék mérget arra,
hogy az elhárító nyilatkozatokkal valóban elhárult a MIÉP-pel kötött
koalíció veszélye. 1990 óta minden választás után olyan koalí-ciók
születtek, amelyekről a résztvevők előzetesen nem tájékoztatták
választóikat, vagy egyenesen letagadták a lehetőségét. És éppen a
legilletékesebb, Orbán Viktor nem tett ebben az ügyben egyértelmű
nyilatkozatot. De ha nem is lesz ilyen koalíció, a lényegi probléma - a
mérsékelt jobboldal reménytelen összevegyülése a szélsőjobboldallal -
megmarad. Ha a jelenlegi állapot stabilizálódna, az középtávon a magyar
demokrácia ellenségei számára lenne ideális. Csurka - a Fidesznek hála -
már most is országos hatalmi tényező. Embereit a közszolgálati médiában
és közigazgatási hivatali pozíciókban helyezheti el, anélkül, hogy
kormányzati felelősség terhelné. Minden politikus álma ilyen felelősség
nélküli érdekérvényesítő potenciállal rendelkezni.
Azt, hogy a miépesek szervesen összenőjenek a magyar jobboldallal,
lehetetlenné téve a mérsékelt jobbközép önálló fellépését, az EU nem
tudja diplomáciai eszközökkel megakadályozni. Sem belépésünk előtt, sem
utána. Erre csak azok lehetnek képesek, akik a hazai politikai életben
elegendő befolyással rendelkeznek az illemszabályok meghatározásához.
Hiteles jobb- és baloldali személyiségeknek együtt kell újraépíteniük a
lerombolt centrumot. A jobboldali pártok elitjében ott vannak azok a
személyiségek, akik aggódva figyelik Csurkáék elszabadulását. Nem arra
lenne szükség, hogy "álljanak át" a baloldalra - sőt arra a legkevésbé. A
demokratikus jobboldali politizálás újrateremtésében lenne
elengedhetetlen szerepük.
A liberális és baloldali pártoknak is lenne itt persze feladatuk.
Legalábbis valamivel nehezebbé tennék a szélsőjobboldal felé tájékozódók
dolgát, ha a úgy hasznosítanák a közvéleménykutatási eredményeket, hogy
a visszajelzések alapján folyamatosan tisztítják soraikat azoktól a
személyektől, akik tehertétellé váltak.
Talán kevesebb ingadozóról tudósítanának a közvéleménykutatók, ha
1998 óta például a szocialisták legalább néhány olyan vezetőjüktől
megszabadultak volna, akik az előző ciklusban reménytelenül
besározódtak. A feladat - technikai szempontból - nem is lenne túl
bonyolult. Elég csak megnézni a mértékadó lapok akkori évfolyamaiban
hetenként felbukkanó neveket, s összehasonlítani az MSZP mai parlamenti
képviselőinek névsorával.
Az SZDSZ vezetőinek pedig talán azzal kellene szembenézniük, amikor a
kormánypárti korrupció elleni kampányuk csekély hatását tapasztalják,
hogy a felmérések szerint a választópolgárok alig valamivel kevésbé
tekintik őket korruptnak, mint az éppen osztogató helyzetben lévő
kormánypártokat. Ebből a pozícióból nyilván nem elég a másik fél
züllöttségére rámutatni. A többség megértette az üzenetet, hogy a Fidesz
is nyakig sáros, de nem felejti azokat az ügyeket sem, amelyek 1998-ban
a koalíció vereségéhez vezettek.
Figyelemre méltó fejlemény, hogy a választók többsége immár nem
fordul el egyik nagy párttól sem "csak azért", mert azok nyíltan a
demokrácia ellenségeivel cicáznak. (Az MSZP sem sínyli meg, hogy néhány
befolyásos vezetője a Munkáspárt irányába nyitna. Csak a Munkáspárt
gyengeségének köszönhető, hogy ez a cinikus játék egyelőre nem jelent
komoly veszélyt.)
Ilyen történelmi helyzetből könnyen lehet tragédia, de arra is van
esély, hogy a centrumerőket az életveszély rákényszeríti az
önállósodásra és megújulásra. Arra, hogy ismét a centrum meghódításáért
folyjon a küzdelem.
Tamás Tibor
közgazdász
(Fotó: Népszava, 2022. július)