Szövegmentés. Az azóta bezárt, beszántott Népszabadság Fórum rovatában 2001. május 26-án jelent meg ez a cikkem. Az archívumokban nehezen vagy egyáltalán nem található meg, ezért előástam és blogomra mentettem.
Ez az "elhatárolósdi" 2022 nyarán Orbán Viktor újabb botrányos megnyilvánulása kapcsán jutott eszembe.
https://azonnali.hu/cikk/20220723_orban-tusvanyoson-fajkeveredes-narkos-hidfoglalok-tartozasbehajtas-orosz-gyozelem
"Előkerült a fajelmélet is: „Van az a világ, ahol az európai népek
összekeverednek az európán kívül érkezőkkel. Na az kevert világ. És
vagyunk mi, ahol Európán belül élő népek keveredtek össze egymással.
Ezért mi a Kárpát-Medencében nem vagyunk kevert fajúak, hanem saját
otthonában élő népeknek vagyunk a keveréke” - magyarázta Orbán, majd
Nándorfehérvárra és a törökök megállítására hivatkozott."
Most már nem antiszemita szövetségeseitől, hanem saját magától kellene elhatárolódnia, ha képes lenne effélére.
Elhatárolósdit pedig nem játszunk - Népszabadság, 2001. május 26.
Mindig öröm számomra Debreczeni József elemzéseit olvasni, ha sok kérdésben nem is értünk egyet. Mivel gondolkodása zárt a jobbszél irányában, vele nem a demokrácia alapkérdéseiről kell vitatkozni, hanem azonos alapálláson belüli véleménykülönbségekről.
A szerző "Manőverek a jobboldalon" című írásában (május 10.) örömteli kötelességének tekinti annak nyugtázását, hogy a Fidesz immár középre húz, és hogy a párt régi és új elnöke is egyértelműen kizárta a 2002-es választások után egy Orbán-Csurka kormány megalakításának lehetőségét. Debreczeni József emlékezik: 1994-ben "már sejthető volt, hogy Orbánék készek egy MDF-fel kötendő koalícióra, abba buktak bele, hogy ezt rosszul titkolták"; 1998-ban "már ügyesebbek voltak, választóik jó részével az utolsó pillanatban elhitették, hogy nem állnak össze Torgyánnal, holott már eldöntötték, hogy igen"; most pedig "ahogy a dolgok haladtak, attól lehetett tartani, hogy 2002-ben Csurkával ismétlődhet ez a képlet". Debreczeni örömmel nyugtázza, hogy ettől immár nem kell félni. A Fidesz középre evező manőverét úgy értelmezi, hogy az egy már 1997-98-ból ismert koreográfia része: "Orbánék az előző ciklus idején is kifelé mentek először. Előbb a jobboldali közönség támogatását nyerték el (a szélső pont Orbán 1997-es vigadói beszéde volt), s e hódítás után húztak befelé, ahogy most is."
A szerző pontosan rekonstruálja a csapataikat vezénylő Fidesz-vezetők
nagyvonalú hadvezéri logikáját. Szerintem azonban nem lenne szabad itt
elvágni a gondolatmenetet. Nagyon is idetartozik néhány apróság, ami
ellentmond Debreczeni megkönnyebbült következtetéseinek. A hadművészeti
hasonlatnál maradva: ha a vezérkar a csata első időszakában a jobbszárny
szélére húzódik, és hagyja a középhadat felmorzsolódni, akkor a
folyamatos tüzelés bizony visszafordíthatatlan változásokat idéz elő a
csatatér leginkább igénybe vett középső részén. Mire úgy döntenek, hogy
középre települnek, már csak üszkös romokat találnak ott. Arról nem is
beszélve, hogy mi történik, ha ott előzőleg vegyi fegyvereket vetettek
be!
Attól tartok, semmi ok tehát a megkönnyebbülésre. Ha egy kormánypárt évekig ahhoz szoktatja a választókat, hogy a demokratikus ellenzéki pártok jelentik a "fő veszélyt", viszont a demokrácia felszámolására szerveződött, 60 évvel ezelőtti nyilas közlönyök szókészletéből gazdálkodó pártot korrekt partnerként kezeli, ennek távolabb ható következményei vannak.
Orbán Viktor kitartó következetességgel, tudatosan elmulasztotta csillogó retorikai képességeit bevetni a miépesek ellenében, és ezzel azt üzente, hogy e párt támogatásában nem lát semmi rendelleneset. (A koszovói háború napjaiban Csurka népszavazás követelt a bácskai területek hovatartozásáról. Az újságírók Orbán Viktornak szegezték a kérdést, nem érzi-e kötelességének, hogy kormánya nevében egyértelműen elutasítsa az ötletet. Ő akkor pályafutásának eddigi legcinikusabb kijelentését tette: "Elhatárolósdit pedig nem játszunk.")
A miépesek nem külső segítség nélkül erősödnek. A szélsőjobboldal térnyerésével pedig megjelent a magyar társadalomban a rendszerváltás óta könnyű szívvel nélkülözött politikai gyökerű félelem is. (Milyen félelemről "vizionálok"? Felejthetetlen élményem az a Kossuth téri antifasiszta demonstráció, amelyre néhány száz miépes ellentüntető is "kilátogatott". Láttam a miépesek megjelenése által kiváltott elementáris hatást a sokat megélt idős emberek arcán.) A félelemkeltés nem a demokrácia fejlesztésének legcélravezetőbb eszköze, márpedig a "Csurka-kártyát" talonban tartó Fidesz ezzel játszadozik.
Debreczeni Józseffel ellentétben én azért nem vennék mérget arra, hogy az elhárító nyilatkozatokkal valóban elhárult a MIÉP-pel kötött koalíció veszélye. 1990 óta minden választás után olyan koalí-ciók születtek, amelyekről a résztvevők előzetesen nem tájékoztatták választóikat, vagy egyenesen letagadták a lehetőségét. És éppen a legilletékesebb, Orbán Viktor nem tett ebben az ügyben egyértelmű nyilatkozatot. De ha nem is lesz ilyen koalíció, a lényegi probléma - a mérsékelt jobboldal reménytelen összevegyülése a szélsőjobboldallal - megmarad. Ha a jelenlegi állapot stabilizálódna, az középtávon a magyar demokrácia ellenségei számára lenne ideális. Csurka - a Fidesznek hála - már most is országos hatalmi tényező. Embereit a közszolgálati médiában és közigazgatási hivatali pozíciókban helyezheti el, anélkül, hogy kormányzati felelősség terhelné. Minden politikus álma ilyen felelősség nélküli érdekérvényesítő potenciállal rendelkezni.
Azt, hogy a miépesek szervesen összenőjenek a magyar jobboldallal, lehetetlenné téve a mérsékelt jobbközép önálló fellépését, az EU nem tudja diplomáciai eszközökkel megakadályozni. Sem belépésünk előtt, sem utána. Erre csak azok lehetnek képesek, akik a hazai politikai életben elegendő befolyással rendelkeznek az illemszabályok meghatározásához. Hiteles jobb- és baloldali személyiségeknek együtt kell újraépíteniük a lerombolt centrumot. A jobboldali pártok elitjében ott vannak azok a személyiségek, akik aggódva figyelik Csurkáék elszabadulását. Nem arra lenne szükség, hogy "álljanak át" a baloldalra - sőt arra a legkevésbé. A demokratikus jobboldali politizálás újrateremtésében lenne elengedhetetlen szerepük.
A liberális és baloldali pártoknak is lenne itt persze feladatuk. Legalábbis valamivel nehezebbé tennék a szélsőjobboldal felé tájékozódók dolgát, ha a úgy hasznosítanák a közvéleménykutatási eredményeket, hogy a visszajelzések alapján folyamatosan tisztítják soraikat azoktól a személyektől, akik tehertétellé váltak.
Talán kevesebb ingadozóról tudósítanának a közvéleménykutatók, ha 1998 óta például a szocialisták legalább néhány olyan vezetőjüktől megszabadultak volna, akik az előző ciklusban reménytelenül besározódtak. A feladat - technikai szempontból - nem is lenne túl bonyolult. Elég csak megnézni a mértékadó lapok akkori évfolyamaiban hetenként felbukkanó neveket, s összehasonlítani az MSZP mai parlamenti képviselőinek névsorával.
Az SZDSZ vezetőinek pedig talán azzal kellene szembenézniük, amikor a kormánypárti korrupció elleni kampányuk csekély hatását tapasztalják, hogy a felmérések szerint a választópolgárok alig valamivel kevésbé tekintik őket korruptnak, mint az éppen osztogató helyzetben lévő kormánypártokat. Ebből a pozícióból nyilván nem elég a másik fél züllöttségére rámutatni. A többség megértette az üzenetet, hogy a Fidesz is nyakig sáros, de nem felejti azokat az ügyeket sem, amelyek 1998-ban a koalíció vereségéhez vezettek.
Figyelemre méltó fejlemény, hogy a választók többsége immár nem fordul el egyik nagy párttól sem "csak azért", mert azok nyíltan a demokrácia ellenségeivel cicáznak. (Az MSZP sem sínyli meg, hogy néhány befolyásos vezetője a Munkáspárt irányába nyitna. Csak a Munkáspárt gyengeségének köszönhető, hogy ez a cinikus játék egyelőre nem jelent komoly veszélyt.)
Ilyen történelmi helyzetből könnyen lehet tragédia, de arra is van esély, hogy a centrumerőket az életveszély rákényszeríti az önállósodásra és megújulásra. Arra, hogy ismét a centrum meghódításáért folyjon a küzdelem.
Tamás Tibor
közgazdász
(Fotó: Népszava, 2022. július)
