FARAGÓ LÁSZLÓ - és kiváló barátja, RUDAS KLÁRA - emlékére
Az Orbán-rezsimnek kezdettől fogva volt érzéke a szimbólumokhoz. Ha megfigyeljük a korszak történetét, a szimbólumok felmutatásával következetesen messze elől járt. Ezen a nyelven mindig többet mondott el szándékairól és terveiről, mint amit az önmagát mindig nyugtatgatni próbáló nyilvánosság elképzelhetőnek tartott róluk. Aztán utólag rendre kiderült, hogy sokkal többet is tartogattak a tarsolyukban.
Így
van ez az újabb döbbenettel is: Orbánék ismét elhatározták,
hogy erős nyomot hagynak a jobb sorsra érdemes fővárosban.
Rájöttek, hogy már csak egy jókora Makovecz-szobor hiányzik
ennek a városnak. S
honnan máshonnan - a
Lánchíd budai hídfőjétől üzenne az alkotás a mindenkori
pestieknek. Azt pedig, hogy ha megvalósul, mi lesz ez az üzenet,
vérmérséklettől függően erősebben vagy békülékenyebben is
meg lehet majd fogalmazni.
Miért
lenne tökéletes ez a helyszínválasztás? A közéleti
publicisztika legnagyobbjai, az irodalom és a filmművészet
alaposan dokumentálta, hogy huszadik századi történelmünkben a
fővárosnak az a része, a Krisztinaváros, Víziváros, a Vár, a
Tabán jellegzetes szellemiség jelképévé vált.
A
Makovecz-szoborról és a megjelölt helyszínről szóló híreket
figyelve azonnal eszembe jutott egy elfeledett kiváló
szociáldemokrata gazdaságpolitikus, publicista, Faragó László
„Krisztina” című írása. 1946-ban jelent meg (rövid időre,
mert a könyvet megjelenése után eltüntették) Faragó László
„Írástudók árulása – írástudók helytállása” című
kötetének előszavaként. A szerző 1945 előtt sem rejtette véka
alá nézeteit a Horthy-korszak elitjének erkölcsi-szellemi
színvonaláról, 1945 után, a friss élmények hatására pedig úgy
ítélte meg, eljött az idő, hogy „mérlegre kerüljenek az
írástudók”, és addig, amíg senki nem tagadhatja le, hová
vezetett mindez, ne merüljenek feledésbe a megalkuvások,
gyávaságok. Keményen kiosztott mindenkit, akit megilletett, nem
remegett meg a tolla tekintélytiszteletből.
Mielőtt
azonban sorra vette a személyeket, a jelképpé vált szellemiséget
– ahogy Faragó megfogalmazza, a „te” és a „maga” közötti
ég-föld különbség világnézetét – a „Krisztinát”
jellemezte, nem sajnálva a vitriolt.
„A
felrobbantott Gömbös-szobor lábán hiányzott az őszinte felírás:
'legnagyobb fiánk emelte a Krisztina'. És a moziban vetített
széttört magyar térkép aljára is odakívánkozott a mezítelen
valóság: 'a Krisztina országa'... Az egész Krisztina egyetlen
titkos társaság volt. Országzászlós, irredenta
illetményszámfejtőség” - írta Faragó László. Külpolitikánk?
Zsidókérdés? Antibolsevizmus? irodalom és műveletlenség?
Szellemi prostitúció? „Minden kérdés, minden tárgy, minden
gondolat valódi értelmét és értékét” a Krisztina adta meg –
sorolta.
„Huszonöt
és fél évig élt és uralkodott Magyarország fölött a
Krisztina. Élhetett és uralkodhatott azért, mert az ország
egyetlen közhivatal volt, és ebbe csak a Krisztinán át volt
bejárás, és csak errefelé volt – a kijárás is. Ennek a
Magyarországnak minden szellemi megnyilvánulása aszerint került a
tompa füleken át a tompa agyakba, aszerint fogadták be (Zsolt
Bélát plagizálom) az ecet- és egérszagú előszobákon és
uborkásüveges spájzon át a szalonok, sőt a hálószobák,
ahogyan őket szolgálta.(...)
A
Krisztina egyetlen öntözési hivatalról álmodik, ahol ezer kis
térképes rajzolt csatorna viszi mindenhova: a Tiszahátra, a
Dunántúlra és a kozmopolitizmussal, szocializmussal,
bolsevizmussal fertőzött utódállamokba az új, szociális, régi,
keresztény, nemzeti, irredenta, németbarát, sovén-magyar,
jobboldali, békés, háborús, legitimista, kormányzóhű, de
mindenképpen öntözőhivatali világnézetet” - jellemzi ezt a
szellemet Faragó László.
„A
Krisztinában nagy a szociális fogékonyság. A tót
telekspekulánsok és sváb boltosok tisztviselővé kracholt
családjai, a levitézlett szolgabírák és esküdtek kijárnak a
kísérleti telepekre, szemtől-szembe nézik a „tisztelt
proletárt”. Tanultak 1919-ből. Magukhoz ölelik a népet, amely
mosni jár hozzájuk. A Krisztinában most már minden második
vasárnap kimenőjük van a cselédeknek, és a bérüket is
rendszerint megkapják.(...)
Az
urak túlnyomólag csak újságot olvasnak. Új Magyarországot.
Milotay és Rajniss dialektikája megejti és fölkavarja őket. És
miután a Vár és a Belváros, e két olimposzi negyed nem mutat más
utat, a Krisztina fölesküszik a lelkéből lelkedzett két
krisztinaira, aki nyilván nemcsak igazat ír, de jól is írja, mert
a krisztinai érzi, hogy ő ugyanezt ugyanígy látja, de megírni
nem tudná.(...)
.
A
tudományból – a Krisztinában is van tudomány – korszakonként
más és más a favorit. Lelkesülnek Hóman-Szekfű részletre is
kapható, félbőr történelemszemléletéért, geopolitizálnak a
leendő diplomaták, falukutatnak azok, akik hírét sem hallották a
módszeres szociográfiának, egyszóval bármilyen tudományról van
szó, a maguk dilettantizmusával, közhivatalaival, gondolkodási
restségével közelítik meg belőle a silányt és a selejtet.”
Így
értette 1946-ban az írástudók 1919 és 1945 között elkövetett
árulását Faragó László:....”eladta az országot a
Krisztináért, a népet a kataszterért, a kultúrát a
demagógiáért, a kritikát a szervilizmusért, a szabadságot a
biztonságért, a kiállást a hivatalért. Eladta és eljátszotta
Magyarországot, és most folytatná, ha ostobák vagyunk és tűrjük,
hogy a Krisztina feltámadjon.”
Faragó
László bizonyára egyetértene, hogy ha valóban lesz
Makovecz-szobor egy jó magas toronnyal, tényleg oda való, ahová –
mint hírlik - elhelyezni tervezik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése