Faragó László Nádudvari naplója: sokkoló, egyben felemelő olvasmány

Február 25-e, Kovács Béla kisgazda politikus 1947-es elhurcolásának évfordulója, emléknap.

Faragó Lászlóról, a kiváló szociáldemokrata politikusról, Kéthly Anna fontos politikai szövetségeséről emlékezem meg ezen a napon, akinek szelleméhez, munkásságához mentorom, barátom, Rudas Klára segítségével a kilencvenes években sikerült közel kerülnöm.

Faragó László "Nádudvari naplóját" lapozgatom, ami a körülmények ismeretében sokkoló, egyben felemelő olvasmány. Egy ízig-vérig városi, polgári kultúrájú, beteg, idős férfi szenvedésének és nagyszerű szellemének dokumentuma a Rákosi-korszakból. Veszélyes ellenfélnek minősült a Rákosi-rendszer számára a kiváló marxista gazdaságpolitikus, ezért aljas kínzásnemet választottak neki:
Nádudvarra telepítették ki, ahol a helyiek idegenkedése, helyenként ellenséges viszonyulása és az ávó állandó zaklatása megtette a hatását.

Egyre betegebb lett, a rendszer újabb és újabb korlátozó rendeletekkel egyre szorosabbra húzta a hurkot a nyaka körül - 1953-ban a Nagy Imre-féle enyhülés az utolsó pillanatban mentette meg a haláltól.

Az idegi és fizikai szenvedések ellensúlyozására vezette olvasónaplóját. Egy titokzatos és bátor segítő - Rudas Klára - ugyanis a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárból kölcsönözve folyamatosan ellátta Faragó listái alapján a világirodalom legnagyobb műveivel - eredeti nyelven természetesen...

Faragó László pedig olvasott, és irodalmi naplót vezetett. Egészen bizonyos, hogy ez életmentő volt számára.

Ha ez a mai magyar jobboldal nem lenne olyan lezüllött, mint amilyen, a polgári közép politikusai közül válogatna példaképeket, az ő ellenállásukról emlékezne meg. A jobboldali demokraták, tisztességes konzervatívok mellett a kommunisták nyomásának ellenálló kiváló szociáldemokraták is a méltó hagyományok közé kívánkoznak.

Az eddigiek illusztrációja-képpen, ízelítőül egyetlen rövid bejegyzést idézek a Naplóból:

"1952. szeptember 13.
Születésem napjának éjjelén - hajnal felé - megjelent a szokásos ellenőrzés. Ez volt  a helybeli szerencsekívánat. Öt percig tartott és - utána utána nem aludtam reggelig."

Makovecz-szobor: Jól kifundálták, hová állítsák

FARAGÓ LÁSZLÓ - és kiváló barátja, RUDAS KLÁRA - emlékére

Az Orbán-rezsimnek kezdettől fogva volt érzéke a szimbólumokhoz. Ha megfigyeljük a korszak történetét, a szimbólumok felmutatásával következetesen messze elől járt. Ezen a nyelven mindig többet mondott el szándékairól és terveiről, mint amit az önmagát mindig nyugtatgatni próbáló nyilvánosság elképzelhetőnek tartott róluk. Aztán utólag rendre kiderült, hogy sokkal többet is tartogattak a tarsolyukban.

Így van ez az újabb döbbenettel is: Orbánék ismét elhatározták, hogy erős nyomot hagynak a jobb sorsra érdemes fővárosban. Rájöttek, hogy már csak egy jókora Makovecz-szobor hiányzik ennek a városnak. S honnan máshonnan - a Lánchíd budai hídfőjétől üzenne az alkotás a mindenkori pestieknek. Azt pedig, hogy ha megvalósul, mi lesz ez az üzenet, vérmérséklettől függően erősebben vagy békülékenyebben is meg lehet majd fogalmazni.

Miért lenne tökéletes ez a helyszínválasztás? A közéleti publicisztika legnagyobbjai, az irodalom és a filmművészet alaposan dokumentálta, hogy huszadik századi történelmünkben a fővárosnak az a része, a Krisztinaváros, Víziváros, a Vár, a Tabán jellegzetes szellemiség jelképévé vált.

A Makovecz-szoborról és a megjelölt helyszínről szóló híreket figyelve azonnal eszembe jutott egy elfeledett kiváló szociáldemokrata gazdaságpolitikus, publicista, Faragó László „Krisztina” című írása. 1946-ban jelent meg (rövid időre, mert a könyvet megjelenése után eltüntették) Faragó László „Írástudók árulása – írástudók helytállása” című kötetének előszavaként. A szerző 1945 előtt sem rejtette véka alá nézeteit a Horthy-korszak elitjének erkölcsi-szellemi színvonaláról, 1945 után, a friss élmények hatására pedig úgy ítélte meg, eljött az idő, hogy „mérlegre kerüljenek az írástudók”, és addig, amíg senki nem tagadhatja le, hová vezetett mindez, ne merüljenek feledésbe a megalkuvások, gyávaságok. Keményen kiosztott mindenkit, akit megilletett, nem remegett meg a tolla tekintélytiszteletből.

Mielőtt azonban sorra vette a személyeket, a jelképpé vált szellemiséget – ahogy Faragó megfogalmazza, a „te” és a „maga” közötti ég-föld különbség világnézetét – a „Krisztinát” jellemezte, nem sajnálva a vitriolt.

„A felrobbantott Gömbös-szobor lábán hiányzott az őszinte felírás: 'legnagyobb fiánk emelte a Krisztina'. És a moziban vetített széttört magyar térkép aljára is odakívánkozott a mezítelen valóság: 'a Krisztina országa'... Az egész Krisztina egyetlen titkos társaság volt. Országzászlós, irredenta illetményszámfejtőség” - írta Faragó László. Külpolitikánk? Zsidókérdés? Antibolsevizmus? irodalom és műveletlenség? Szellemi prostitúció? „Minden kérdés, minden tárgy, minden gondolat valódi értelmét és értékét” a Krisztina adta meg – sorolta.

„Huszonöt és fél évig élt és uralkodott Magyarország fölött a Krisztina. Élhetett és uralkodhatott azért, mert az ország egyetlen közhivatal volt, és ebbe csak a Krisztinán át volt bejárás, és csak errefelé volt – a kijárás is. Ennek a Magyarországnak minden szellemi megnyilvánulása aszerint került a tompa füleken át a tompa agyakba, aszerint fogadták be (Zsolt Bélát plagizálom) az ecet- és egérszagú előszobákon és uborkásüveges spájzon át a szalonok, sőt a hálószobák, ahogyan őket szolgálta.(...)

A Krisztina egyetlen öntözési hivatalról álmodik, ahol ezer kis térképes rajzolt csatorna viszi mindenhova: a Tiszahátra, a Dunántúlra és a kozmopolitizmussal, szocializmussal, bolsevizmussal fertőzött utódállamokba az új, szociális, régi, keresztény, nemzeti, irredenta, németbarát, sovén-magyar, jobboldali, békés, háborús, legitimista, kormányzóhű, de mindenképpen öntözőhivatali világnézetet” - jellemzi ezt a szellemet Faragó László.

„A Krisztinában nagy a szociális fogékonyság. A tót telekspekulánsok és sváb boltosok tisztviselővé kracholt családjai, a levitézlett szolgabírák és esküdtek kijárnak a kísérleti telepekre, szemtől-szembe nézik a „tisztelt proletárt”. Tanultak 1919-ből. Magukhoz ölelik a népet, amely mosni jár hozzájuk. A Krisztinában most már minden második vasárnap kimenőjük van a cselédeknek, és a bérüket is rendszerint megkapják.(...)

Az urak túlnyomólag csak újságot olvasnak. Új Magyarországot. Milotay és Rajniss dialektikája megejti és fölkavarja őket. És miután a Vár és a Belváros, e két olimposzi negyed nem mutat más utat, a Krisztina fölesküszik a lelkéből lelkedzett két krisztinaira, aki nyilván nemcsak igazat ír, de jól is írja, mert a krisztinai érzi, hogy ő ugyanezt ugyanígy látja, de megírni nem tudná.(...)

.

A tudományból – a Krisztinában is van tudomány – korszakonként más és más a favorit. Lelkesülnek Hóman-Szekfű részletre is kapható, félbőr történelemszemléletéért, geopolitizálnak a leendő diplomaták, falukutatnak azok, akik hírét sem hallották a módszeres szociográfiának, egyszóval bármilyen tudományról van szó, a maguk dilettantizmusával, közhivatalaival, gondolkodási restségével közelítik meg belőle a silányt és a selejtet.”

Így értette 1946-ban az írástudók 1919 és 1945 között elkövetett árulását Faragó László:....”eladta az országot a Krisztináért, a népet a kataszterért, a kultúrát a demagógiáért, a kritikát a szervilizmusért, a szabadságot a biztonságért, a kiállást a hivatalért. Eladta és eljátszotta Magyarországot, és most folytatná, ha ostobák vagyunk és tűrjük, hogy a Krisztina feltámadjon.”

Faragó László bizonyára egyetértene, hogy ha valóban lesz Makovecz-szobor egy jó magas toronnyal, tényleg oda való, ahová – mint hírlik - elhelyezni tervezik.