Ságvári-megemlékezés és hadiözvegyek – hogy jön ez a kettő egymáshoz?...

Idén sikerült úgy alakítanom nyári programomat – vagy inkább sok kis pechből némi szerencse is lett – hogy, bár nem reméltem, hogy így lesz, július 27-én éppen Budapesten tartózkodtam. Így aztán végre részt tudtam venni a II. kerületi Remíz Vendéglő és Kávéház kertjében, a hatalmas hársfa alatt tartott Ságvári-emlékgyűlésen.

Július 27-e a Ságvári elfogását megkísérlő csendőr- és rendőrnyomozók akciójának évfordulója. 1944-ben a mai Remíznél, azon a helyen alakult ki halálos összecsapás Ságvári Endre és az őt legyűrni próbálók között. Egy rendőr halálos sebet kapott, ketten megsebesültek - egyikük lövése pedig megölte Ságvári Endrét is.

Nem a 2000-es évek elejétől Ságvári ellen kibontakozó szélsőjobboldali kampánnyal akarok itt foglalkozni. Nem is a második világháború tanulságait semmibe vevő hazai szellemi elsötétítéssel. Még csak nem is a baloldali vagy liberális válaszokkal (ez utóbbiból bőséges csokrot állítottunk össze „A Ságvári-dosszié” című 2006-os kötetben. A kötet egyik szerkesztője voltam, amire máig büszke vagyok. Akit a téma érdekel, annak melegen ajánlom.)

Arról írok itt, hogy az ős-hársfa alatt állva tegnap megpróbáltam visszaidézni azt a nevezetes halálos tűzpárbajt. Ságvári Endre bátorságára gondoltam, és bár a hely, ahol álltunk, már nem hasonlít a hajdani helyszínre, úgy éreztem, lelkileg is ott lehetek a legközelebb a történtekhez.

Közben elkalandoztak – vagy inkább továbbgördültek – gondolataim. Több mint hét évtized távlatából az ellenségről, a náci megszállás alatt működő, népirtást elkövető Horthy-államgépezet tagjairól is elgondolkodtam. 

Pontosabban: eszembe jutott egy friss hír: egy minapi kormányrendelet a II. világháború alatt elesett magyar katonák és csendőrök még élő özvegyeinek, árváinak biztosít nyugdíjkiegészítést.

Ez ott, a Remíz kertjében álló hársfa alatt valahogy a Ságvári-ügyhöz tartozónak tűnt. 1944. július 27-én magyar csendőrök és rendőrök vívtak tűzharcot egy háborúellenes, antifasiszta mozgalom fegyveres vezetőjével, és a hatósági közegek egyike közben elesett. Ha a halálos áldozatnak vannak még élő leszármazottai, és érvényesek rájuk a feltételek, a most megítélt némi pénz jelképesen enyhítheti annak a családnak sok évtizedes megpróbáltatásait. Márpedig megpróbáltatásaik biztosan voltak.

Nincs ezzel a nyugdíjkiegészítéssel semmi baj, sőt. A békeidő dolga a helyreállítás, a hátramaradottak jövőjének biztosítása, a fájdalmak enyhítése.

Az utókor másik feladata viszont, hogy észnél legyen, és ne keverje össze a dolgokat. Az, hogy a második világháborúban elesett összes magyar katona és csendőr még élő özvegyei és árvái állami kiegészítéshez jutnak, a túlélők, a családok iránti gesztus. Ne legyen azonban félreérthető az üzenet. A háború, amiben a magyar katonák és csendőrök a sötét oldalon harcoltak – sokszor saját fegyvertelen népük elleni szolgálatban - és életüket vesztették, bűnös háború marad. A rezsim, amit szolgáltak, a magyar nép jövője érdekében pusztulásra volt ítélve.

Jó példa minderre az 1944. július 27-én Budán, Ságvári Endrével vívott tűzharcban elesett rendőr sorsa - és Ságvári igazsága.