2020. április 9., csütörtök

Ne zavarjuk őket. Talán sikerül megállapodniok



Húsvéti olvasmány ez a részlet. Bulgakov hősének, a Mesternek a fő műve Jesua és a római helytartó kétezer évvel ezelőtt történt találkozásának regénye. – Pilátus megérti, hogy valami egészen különleges találkozás jött létre az életében, de elé teszik a pergament a felségsértés vádjáról, és akkor azt mondja: Elveszett!… majd: Elvesztünk!… – A Mester és Margarita utolsó lapjain aztán megtudjuk: a Mester regényét elolvasták, és csak egyetlen kifogásuk volt...

"Woland sivár, lapos, köves fennsíkra ereszkedett le, nyomában a többiek is, és lépésben megindultak; hallatszott, amint a lovak patkója csattog a köveken. A hold zöldes fénye elárasztotta a fennsíkot, és Margarita hamarosan karosszéket pillantott meg a kősivatag közepén, s a karosszékben egy ülő férfi fehér alakját. Talán süket volt, vagy túlságosan elmerült gondolataiba – nem hallotta, hogy a köves föld megremeg a lovak lépte alatt, s a lovasok így közvetlen közelébe értek, anélkül, hogy felriasztották volna.

A hold segített Margaritának, fényesebben világított, mint a legjobb villanylámpa, és Margarita jól láthatta, hogy az ülő férfi egymáshoz dörzsöli két kezét, és vaknak tetsző szeme a hold korongjára mered. Margarita most már azt is tisztán látta, hogy a márvány karosszék mellett, melyből mintha szikrát csiholna a holdfény, hegyes fülű fekete kutya hever, és akárcsak gazdája, nyugtalanul kémleli a holdat. Az ülő ember lába előtt törött kancsó cserepei hevernek, s fel nem száradt feketés-bíbor tócsa sötétlik.

Megállították lovukat. Woland a Mesterhez fordult:

 – Regényét elolvasták, és csak egyetlen kifogás merült fel: hogy, sajnos, befejezetlen. Ezért akartam megmutatni a hősét. Kétezer éve ül itt a kősivatagban, és alszik, de teliholdkor, amint látja, álmatlanság gyötri. Nemcsak őt, hanem hűséges testőrét is, az ebet. Ha igaz, hogy a gyávaság a legrútabb bűn, ez a kutya nem vétkes benne. Az egyetlen, amitől félt a bátor állat, a zivatar. Hiába, aki szeret, annak osztoznia kell a szeretett lény sorsában.

 – Mit beszél az az ember? – kérdezte Margarita, és nyugodt arcára ködfátylat terített a részvét.

 – Mindig ugyanazt – felelte Woland. – Azt mormolja, hogy a holdfényben nincs nyugta, meg hogy utálja a hivatalát. Mindig ezt mondja, amikor nem tud aludni, és amikor alszik, mindig ugyanazt látja: a holdsugár-ösvényt, szeretne végigmenni rajta, és Ha-Nocrival, a rabbal beszélgetni, mert azt állítja, valamit elfelejtett megvitatni vele akkor régen, a tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napján. De jaj, sohasem sikerül elindulnia a holdsugár-ösvényen, és senki sem lép oda hozzá. Ezért, mit tehet egyebet: magában beszél. A változatosság kedvéért... mert változatosságra azért mindenkinek szüksége van... néha még azt is elmondja, hogy mindennél jobban gyűlöli a halhatatlanságát és érdemtelen hírnevét. Váltig bizonygatja, hogy szívesen elcserélné sorsát Lévi Mátéval, a toprongyos csavargóval.

 – Tizenkétezer hold azért a régi egyetlenegyért... nem túlságosan nagy ez a büntetés? – kérdezte Margarita.

 – Megismétlődik Frida esete? – jegyezte meg Woland. – Nem, Margarita, ezzel ne fáradjon: minden úgy van, ahogy lennie kell: erre épül a világ! 

 – Bocsásssa el! – kiáltott fel hirtelen Margarita, olyan élesen, áthatóan, ahogy annak idején boszorkány állapotában kiáltott; és hangjára leszakadt egy kő a hegyekben, és a sziklafokokon ugrándozva gördült le a mélybe, fölverve a hegyeket visszhangos dübörgésével. Margarita azonban meg sem tudta volna mondani, vajon a kőgörgeteg robaját hallja-e, vagy sátáni hahota robaját. Akármint volt is, Woland hahotázva tekintett Margaritára, és azt mondta:

 – A hegyekben nem szabad kiabálni. Ez az ember különben is hozzászokott a kőgörgetegekhez, nem riasztja fel a lárma.Ne könyörögjön érte, Margarita, mert már úgyis közbenjárt az érdekében az, akivel annyira kíván beszélgetni.  – Azzal Woland ismét a Mesterhez fordult: – No, most már egyetlen mondattal befejezheti a regényét! 

A Mester mintha csak erre várt volna. Mozdulatlanul állt, és merően nézte a prokurátort. Azután tölcsért formált kezéből, és harsogva kiáltotta, hogy a visszhang csk úgy dörgött végig a kopár, kihalt hegyvidéken:

 – Szabad vagy! Szabad! Ő vár reád! 

A hegyek mennydörgéssé fokozták a Mester hangját, és ez a mennydörgés leomlasztotta őket. Ledőltek az átkozott sziklafalak. Csak a kis fennsík maradt, rajta a márvány karosszék. És a tátongó fekete mélységből, melybe a sziklafalak alázuhantak, hatalmas nagyváros bukkant elő, és a sok-sokezer holdhónap során dúsan elburjánzó kert felett arany szobrok villogtak. A kerthez pedig az oly rég várt holdsugár-ösvény vezetett, melyen elsőnek a hegyes fülű kutya indult el. A vörös bélésű fehér palástot viselő ember felállt a karosszékből, és valamit kiáltott rekedt, elfúló hangon. Nem lehetett tudni, sír-e vagy nevet, sem azt, hogy mit kiált. Csak annyit lehetett látni, hogy hűséges őrzője nyomán ő maga is futva megindul a holdsugár-ösvényen. 

 – Nekem is vele kell mennem... amoda? – kérdezte nyugtalanul a Mester, meghúzva a lova kantárszárát.

 – Nem – felelte Woland. – Miért kövessük azt, ami elmúlt?

 – Akkor hát... arra visz az utam? – kérdezte ismét a Mester, megfordult, és visszafelé mutatott, oda, ahol a nemrég elhagyott város rémlett, kolostora mézeskalács tornyaival, meg az ablakaiban ezer meg ezer szilánkra tört nappal.

 – Nem, arra sem – válaszolta Woland, s hangja egyre erősödve áradt a sziklák felett. – Tudja meg, romantikus hajlamú Mester: az, akihez kitalált s most a tulajdon szavaival elbocsátott hőse annyira áhítozik, elolvasta regényét. – Woland most Margaritához fordult: – Margarita Nyikolajevna! Senki sem vonhatja kétségbe, hogy maga a legszebb jövőt igyekezett kitalálni a Mesternek, de az, amit én ajánlok, éás amit Jesua kért a maguk számára, az még annál is sokkal szebb! Hagyjuk őket magukra – folytatta Woland a nyeregből a Mesterhez hajolva, és kezével a távolodó helytartóra mutatva. – Ne zavarjuk őket. Talán sikerül megállapodniok. – Woland ekkor a kezével intett Jerusalaim felé, és a város eltűnt, fénye kihamvadt. – És annak sincs semmi értelme – mondta Woland most hátrafelé mutatva. – Mihez kezdenének ott a pincelakásban? – És a diribdarabra szilánkosodott nap is kihamvadt az ablakokban."      

(Mihail Bulgakov:
A Mester és Margarita. 
Európa, 1969. Fordította Szőllőssy Klára. 459-462. oldal) 

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2019/04/megprobalta-jezus-krisztust.html?m=0   Megpróbálta Jézus Krisztust becsempészni a szovjet sajtóba 

https://varosikurir.hu/mester-es-margarita-reszlet/    Valld be, az mégsem lehet, hogy az ember minden szeretetét egy kutyára pazarolja!

http://tamastibijegyzet.blogspot.com/2017/04/valld-meg-kerdezte-pilatus-halkan.html  Valld meg – kérdezte Pilátus halkan, görögül -, ugye, te nagy gyógyító vagy, orvos?    

Adj hálát a nagylelkű hégemónnak! - súgta hódolatteljesen, és szíven szúrta Jesuát  https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2018/03/adj-halat-nagylelku-hegemonnak-sugta.html 

Ez is hiábavaló volt, Uram!
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2019/04/ez-is-hiabavalo-volt-uram.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2019/04/ez-is-hiabavalo-volt-uram.html

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése