2008 áprilisában a NOL-on jelent meg az alábbi teljes szöveg, egy rövidített változat a nyomtatott lap 4. oldalán is megjelenhetett, "Bayer Zsolt valamit eltrafált" címmel.
Mai szemmel olvasva naivnak minősíthető a meggyőződés, hogy egyszer ráfaragnak minderre fideszék.
Mégis, ma, 2016-ban, az azóta eltelt szörnyű évek ismeretében is megismétlem a lényeget:
a fideszes legények és jobbikos szövetségeseik kitartóan lebecsülhetik a normális Magyarország immunrendszerének erejét. Tudatosan, folyamatosan egyre durvább és aljasabb provokációkkal vihetik egyre mélyebb a szellemi közállapotokat.
Az azonnali reakciók elmaradását látva elbízhatják magukat. Hihetik, hogy "ezekkel bármit megcsinálhatunk":
Valóban, ez történik velünk, ezt csinálják velünk, és egyre magabiztosabbnak tűnnek. Egyre pofátlanabbul röhögnek a képünkbe, jobb sorsra érdemes ünnepeken plecsniket aggatva a legsötétebb aljadékokra.
A nagy pofára esések azonban váratlanul szoktak bekövetkezni. Pont az Orbán-féle alakok sorsa, hogy nem veszik észre, mikor lett elég belőlük, mikor telt be a pohár.
Az undor, a harag csak gyűlik és gyűlik.
Budapest, 2016. augusztus 20.
Húsvétkor indult el az az aláírásgyűjtés, amely Bayer Zsolt március 19-én, a Magyar Hírlapban megjelent antiszemita cikke elleni nyilvános csatlakozásra szólított fel. Ahhoz persze, hogy tiltakozzunk, el is kellett olvasni - márpedig ki olvas folyamatosan Bayer Zsoltot?
Időbe telt tehát, amíg elterjedt, hogy ezúttal a neves szerző saját színvonalát is messze alulmúlta. Az a tény eddig is ismert volt, hogy Bayer Zsolt átigazolt a Magyar Nemzettől a Magyar Hírlaphoz, és rendszeres gyűlölet-féloldalaival most már az utóbbi, majdnem észrevétlen lapot szerencsélteti. "A medence és környéke" című opusz azonban olyan aljas, olyan otromba antiszemita szöveg, hogy szinte "önmagát terjesztette". Elképedt, felháborodott emberek tömegei küldték tovább levélben. Nem akartak hinni a szemüknek. S a jelek szerint, aki olvasta, igen nagy valószínűséggel érzett késztetést, hogy kifejezze felháborodását.
Így eshetett, hogy ez az aláírásgyűjtés szinte órák alatt túlnőtt a "szokásosnak" mondható kereteken. Az email korában, a megosztott hazai közéletben már régóta közismertté vált néhány tucat notórius baloldali, fáradhatatlan jobboldali és megrögzött liberális aláíró neve. Egy-egy körlevéllel 2-3 naponta össze lehet hozni a szokásos csapat neveit bármely kiáltvány, petíció, tiltakozás alá. A tapasztalt "aláírás-olvasó" csak átfutja a névsort, és máris tisztában van a szöveg eszmei tartalmával. Izgalmat legfeljebb a kisebb-nagyobb meglepetések kelthetnek: valaki kimaradt, akinek ott a helye, valaki másik szekértáborban vendégszerepel, esetleg valaki bejelenti, hogy ő bizony ezt nem is írta alá.
A Bayer-cikk ellen Széles Gábor laptulajdonost megszólítva tiltakozó nyílt levél alatt azonban a "megszokottnál" hosszabb ideig gyűltek a nevek - és ezúttal olyan "civilek" is tömegével csatlakoztak, akik soha nem érezték ilyesminek szükségét.
Valami olyasmi történt, amit 1992-ben, az Antall-kormány mögött álló koalíció vezető pártjának alelnöke, Csurka antiszemita "dolgozata" elleni tiltakozás során tapasztaltunk. A közélettel hivatásszerűen nem foglalkozók is nagy tömegben, személyes támadásként élték meg az ócska eszmék újrafogalmazását és nyilvánosságra kerülését. Csurka - ahogy most Bayer - mindenki számára váratlan mozgósító erővel bírt.
Hasonló volt a Kövér László 2002-es "köteles" beszédére adott elemi erejű válasz is. Egyes jobboldali közírók mostanában azt sulykolják, (legutóbb Elek István a Népszabadságban), hogy Kövér "nem is azt mondta", vagy legalábbis nem úgy értette - és az egész botrányt a Gyurcsány Ferenc vezetésével működő cinikus kampánycsapat "csinálta". Na persze. Az Orbán-kormányról senki el sem tudta képzelni, hogy kizárólagosságra törhet, hogy ellenzékét, a "másik Magyarországot" nemlétezőnek tekinti, lehazaárulózza, hogy annak ellenében a szélsőségesekkel is hajlandó együttműködni (néhány héttel azelőtt, 2002 elején ünnepelte együtt a fideszes és miépes tömeg antikommunista propaganda-múzeumuk megnyitását). Bizonyára arra sem emlékezett senki, ahogy Kövér "lestrigázta" a baloldaliakat, bejelentette a"hideg polgárháborút" - hogy a titkosszolgálati főnöksége alatt történteket ne is említsük. Az akasztás és kötél említése valóban teljesen idegen volt az 1998 óta egészpályán támadó Orbán-kormány szellemétől?
2006 óta a jobboldali gyűlések szónokai, majd az íróasztalaikhoz visszatérő közírók tönkreidézték Debreczeni József "Az új miniszterelnök" című könyvének azon részletét, amelyben Gyurcsány Ferenc elmondja, hogyan látta meg a lehetőséget Kövér nyilvánosságra került beszédében. Nem arról szól ez a történet, hogy szegény ártatlan Fideszt gonosz ármánykodók rossz színben tüntették fel. Arról szól, hogy ha a baloldal legtehetségesebb vezetője nem mozdul időben, a kampánycsapat bizonyára kihagyta volna ezt a lehetőséget. Így viszont Kövér ostobasága - talán még ma sem érti, mit csinált - a kampányban tökéletes, mindenki számára érthető kifejezőjévé vált a tömegeket nyomasztó Orbán-kormányzás szellemének. Azt, hogy ez valóságos érzület volt, a biztos győzelmet váró Fidesz 2002. április 7-i fiaskója igazolta. Ilyen tömeges véleménynyilvánítást nem lehet "manipulációval csinálni."
Az antiszemita Bayer-cikk országos "polgári" sajtóban közlése elleni, elemi sikerű aláírásgyűjtés máris meghaladja az ezzel kapcsolatban kitartóan emlegetett "száz értelmiségi" körét. A csatlakozók száma máris sokkal több száznál, és körük messze túllépett a tekintélyes, közismert vezető értelmiségi körökön. Mindez persze nem vethető össze a hajdani Demokratikus Charta mozgalom elemi erejével, vagy az Orbánékat elküldő 2002-es választás 70 százalékos részvételi arány mellett kimondott népítéletével. A Bayer-botrány, és a hozzá kapcsolódó tiltakozás mértéke elgondolkodtathatná azonban azokat az elemzőket, akik a sikeresen "középre húzó" Fidesz-vezér új arcát dicsérik. Ezek az elemzők láthatóan jelentéktelen apróságnak vélik az Orbán-csapat belső köreihez tartozó Bayer Zsolt (március 30-- videó: Orbán, Kósa, Stumpf nevetgél Bayerrel) otromba provokációját és annak hatását. ("A kormány tehetetlensége közepette a mai Orbán Viktorral szemben már csak az értelmiségi közegben hatnak a Fidesz radikális jobboldaliságát felrovó állítások" - írta például Tölgyessy Péter, a Népszabadság Hétvége mellékletének vezető cikkében. )
A Bayer-cikk elleni, váratlanul nagy erejű tiltakozás persze csak apró jel. Azt is jelezheti azonban, hogy a Fidesz-vezérkar érzéketlensége, a szélsőjobb iránti morális tompasága (ismét) visszaüthet. Nem először érné meglepetés azokat az elemzőket, akik lebecsülik ezt a komoly félelmeket kiváltó tényezőt...
------
A hvg.hu portálon olvasható cikkében
("Zsidózás kontra intellektuális lincskampány") Papp László Tamás kétségét fejezte ki, hogy van-e bármi értelme az efféle aláírásgyűjtéseknek. Nos, ENNEK a Bayer elleninek biztosan van értelme. Az aláírók száma és kibővült köre magáért beszél.
PLT részletesen bírálja a sokunk által aláírt nyílt levél szövegét is. Nos, én is úgy írtam alá, hogy átfutott rajtam, én másképp fogalmaztam volna. Talán a petíció szövegezői is másképp írnák meg, ha nem lépnek azonnal. Ilyenkor azonban a csatlakozók fordítva gondolkodnak: azt nézik, hogy van-e a szövegben bármi, ami akadálya lehet a csatlakozásnak.
PLT kipécéz néhány személyt az első aláírók köréből, akiket ő elfogadhatatlannak tart. Szíve joga - ő nem is írta alá a levelet. Több száz ember azonban annak ismeretében mérlegelte döntését, hogy szerepel-e olyan személy az addig összegyűlt listán, akivel egy antifasiszta kezdeményezésben nem kíván együtt részt venni. Ettől még egészen biztos, hogy bármilyen más kérdésben rengeteg vita lenne az aláírók között. Az az egyetlen kérdés, ami ezúttal összekötötte az aláírókat (minket), a határozott NEM volt mindarra, amit a Bayert főmunkatársként alkalmazó Magyar Hírlap szellemisége jelent.
XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
KIEGÉSZÍTÉS:
2006 őszén írtam a Magyar Nemzet rohadt uszító kampányáról, kiemelten
Bayer gyalázatos szenny-publicisztikájáról. Elküldtem a Magyar
Nemzetnek, hiszen róluk szólt, köszönték, nem kérték, ezután megjelent a
NOL-on. Tíz évvel később pedig van olyan rezsim, amely ugyanennek a
Bayernek plecsnit adományoz.
http://nol.hu/archivum/archiv-451557-258535
Az olaszliszkai tragédia és a Magyar Nemzet
NOL, 2006. november
A Magyar Nemzet 2006-ban képtelen tisztességes hozzáállásra olyan súlyos
ügy kezelésében, mint az olaszliszkai lincselés. Tragikus „félreértés”
történt az Orbán-kormány idején, amikor gyakorlatilag kivégezték a
Magyar Nemzetet mint polgári napilapot, és olyan emberek kezébe
juttatták, akik egy felelősségének tudatában lévő sajtóban legfeljebb
egy kocsmai törzsasztalnál szövegeznék pár száz emberhez eljutó
röplapjaikat.
„A Népszabadság nem mond igazat, és
arra céloz, hogy a Magyar Nemzet lincselésre (önbíráskodásra) ösztönöz.
A tény az, hogy a cigányság sorskérdéseivel egyébként rendszeresen
foglalkozó Magyar Nemzetben nem jelentek meg ’rasszista kijelentések’ az
ügy kapcsán, ellenben a Népszabadság rasszista módon akarja a jobboldal
nyakába varrni a lincselést” – írta
október 26-án a ”polgári napilap” véleményrovatában
Löffler Tibor
politológus. Arra válaszolt így, hogy az olaszliszkai lincseléssel
kapcsolatban a jobboldal zászlóshajójának számító napilap egyes
megnyilvánulásairól
október 18-án Czene Gábor ezt írta a
Népszabadságban: „Tény, hogy a Magyar Nemzetben ’csont nélkül’ jelennek
meg rasszista kijelentések az ügy kapcsán, az egyik szerző pedig
valósággal felszólít az önbíráskodásra.”
Nézzük meg közelebbről, mi mindentől tekint el Löffler úr, amikor azt
állítja, hogy a Magyar Nemzet tevékenységéről a Népszabadság „nem mond
igazat”. Cikkemben a sokkoló hír utáni néhány napot vizsgálom, mert a
napisajtóban nyilván ezek a reakciók a legfontosabbak.
„Cigányliszka”
Bayer Zsolt, a „polgári napilap” befolyásos megmondóembere
október 17-én megjelent dolgozatának az adott helyzetben rendkívül visszafogottnak számító Cigányliszka címet adta.
„Az elkövetők cigányok voltak. Több tucat. Több tucat lincselő” – állapította meg a szerző, majd azonnal áttért a jogvédők tevékenységének értékelésére.
„…tudjuk
pontosan, mi fog most következni. Most a párás szemű, elviselhetetlenül
aljas ’jogvédők’ fognak következni. Ugyanazok, akik a zámolyi
gyilkosokból szenvedő hősöket faragtak, és kimenekítették őket
Franciaországba.” A „forgatókönyvet” részletezve Bayer pár lépésben eljut addig, hogy majd feltűnik
„az
SZDSZ, Gusztos Péter meg a Furmann Imre. Odaállnak majd Olaszliszka
főutcájára, és szenvedélyesen elítélik a rasszizmust. Kicsit elítélik
majd a tanárember agyonverését, de hozzáteszik, hogy ha nem is
elfogadható, mégis érthető, ami történt. S hogy az igazi probléma megint
a többség intoleranciájában keresendő.”
Bayer ezek után visszatér az olaszliszkai lincselés résztvevőinek
jellemzésére, kifejtve: nem csupán formállogikai fejtegetés, hogy
„ahol
több tucat állat ver agyon éppen egy 44 éves tanárembert a saját
gyerekei szeme láttára, ott nem csak azok a gyilkosok, akik a husángot
fogják. Az összes, többtucatnyi állat: GYILKOS.”
Bayer Zsolt pontokba foglalt néhány „következtetést” is:
„Bárki,
aki ebben az országban elgázol egy cigány gyereket, akkor cselekszik
helyesen, ha eszébe sem jut megállni. Cigány gyerek elgázolása esetén
tapossunk bele a gázba. Ha időközben körbeállják autónkat a cigányok,
még inkább tapossunk bele a gázba. Akit még elütünk, annak pechje van.”
Bayer itt egy kicsit lehiggad, és hozzáteszi, hogy ha egy gyereket elüt
az ember, persze ezután is megáll majd. A „megoldás” Bayer szerint: „Jó,
ha indulás előtt beszerzünk egy lőfegyvert. Ha elütünk egy gyereket,
álljunk meg. S ha gyülekezni kezdenek körülöttünk az állatok, használjuk
bátran fegyverünket…” (A szöveget tanulmányozva feltűnhet, hogy
az autónkat egy esetleges későbbi konfliktusban körbeálló „cigányok” és
az „állatok” Bayernél szinonimák.)
Pár ponttal később Bayer továbbfűzi az önbíráskodással kapcsolatos gondolatait:
„Amerika
megérkezett. Ott már évtizedek óta magától értetődő, elfogadott tény,
hogy vannak helyek, ahol az állam nem vállal felelősséget az
állampolgárok biztonságáért. Lemondott az állam Amerikában bizonyos
helyekről. Bizonyos népcsoportok, rasszok lakta helyekről. S ezeken a
helyeken mindenki úgy gondoskodik a biztonságáról, ahogy jónak látja.”
Cikke végén pedig meghirdeti a „zéró tolerancia” jelszavát, miután még
egyszer kitér az „állatokra”, akik a két gyerekre sem voltak
tekintettel, és ez – közelebbről nem részletezett - „bosszúért kiált.”
Bayer Zsolt, mint látjuk, az „állatok” elleni védekezés esélyeit
mérlegelve a „bizonyos rasszok” lakta településeken Amerikában már
régóta ismert önbíráskodást, valamint a közelebbről meg nem határozott
„zéró toleranciát” látja a „megoldásnak”. Rasszista kijelentések és
nyílt felszólítás az önbíráskodásra. Nyolc nappal később ugyanazon a
helyen pedig egy politológus „cáfolja” mindkettőt.
A Magyar Nemzet október 20-án egy olvasói levelet is közölt, amelyben
Koltai Zsófia megköszöni,
„hogy megjelentették Cigányliszka című cikküket, azt hiszem, Bayer Zsolt sokunk szívéből szólt.”
„Nyugodt kedélyek”
Ugyancsak
október 20-án Seszták Ágnes is kiáll Bayer mellett.
„Hüledezve
adok igazat Bayer Zsoltnak: máris próbálják bagatellizálni az ügyet.
Ahogy véget ér az elemi felháborodás, jön Ligeti úr a Mokkában, és
uszítónak nevezi a Magyar Nemzetet, undorítónak Bayer írását.” A
Ligeti György
polgárjogi aktivista által az elkövetők etnikai származásának
megjelöléséről kifejtett vélemény joggal vitatható, de Seszták Ágnesnek
természetesen nem ezzel van baja, hanem azzal, hogy Ligeti Bayer Zsolt
szörnyű megszólalását bírálta.
Az „igazi” célpontok azonban a Sesztáknál is a liberális jogvédők, és
itt is megjelenik az önbíráskodó különítmények „várható” megalakulása
iránti megértés.
„Az a gigantikus
hazugsághalmaz, amit a cigánysággal kapcsolatban hordott össze a
liberális politika tizenhat éven keresztül, most lavinaként temeti maga
alá kiötlőit, a magát megjátszó értelmiséget. Mivel kezdődött?
Zámollyal.” „. Roma jogvédőnek lenni nálunk annyi, mint feszt hergelni a
cigányokat a magyarok ellen. Nagyon sokan élnek nagyon jól abból, hogy
állítólag a romák érdekeit képviselik. Tanulmányok tömegére,
cigányszervezetekre, azok vezetőire, felzárkóztató programok dömpingjére
szórják ki az adófizetők pénzét.Feleslegesen.
Amikor a tanárt halálra lehet verni, orvost késsel fenyegetni, amikor a
bírókra nem a Kossuth tériek, hanem a népes rokonság támad rá, amikor
bárkivel lehet büntetlenül trágárkodni, mert a tömeg retteg a romáktól,
amikor a parasztok terméseinek lepusztítása, templomi kegytárgyak
ellopása Kuncze megélhetési bűnözésének világába tartoznak, akkor a
liberálisoknak ideje lelkiismereti vizsgálatot tartaniuk és
bűnbocsánatért esedezniük. Ha nem lesz rend, ha a rendőri fellépés
rasszista megnyilvánulás, ha a magyarok panasza kirekesztés, akkor
mihamarabb megszerveződnek az önbíráskodó különítmények.”
Amint látjuk, közös pont az „elviselhetetlenül aljas” jogvédők iránti
olthatatlan gyűlölet (és előjönnek a kulcsszavak is: Zámoly, Moszkva
tér)... Egy szó sem hangzik el viszont a magyar hétköznapokban bizony
rendszeresen előforduló jogtiprások áldozatainak sérelmeiről, és arról,
ha nem az „aljas” jogvédők, akkor ki segítsen azoknak, akik a sérelmeket
elszenvedik. Végtelenül egyszerű világképre vall annak sejtetése, hogy
az olaszliszkai tragédia bármit is visszamenőleg „bizonyíthatna” a
korábbi konfliktusokkal kapcsolatban.
Célkeresztben a liberális jogvédők
A Magyar Nemzetben ez ügyben viszonylag mérsékelt hangon megszólaló
szerzők is minden esetben feltűnően nagy súllyal bírálják a liberális
politikát és a jogvédők tevékenységét, amely szerintük „idáig vezetett”.
„A gyilkosok cigányok voltak,
egyikük éppen a helyi kisebbségi önkormányzat tagja. Jogvédők most a
szívükhöz kapnak, mert hát mi köze az elkövetők etnikai hovatartozásának
a bűnügyhöz. Ne kapjanak a szívükhöz, itt és most már többről van szó,
mint valami jópofának és persze politikailag (és anyagilag) hasznosnak
látott tüntetésről „Józsika” megszúrása miatt” – írta Bayer Zsolt cikkével egy napon megjelent
„Irtóztató rend” című cikkében
Néző László, majd megállapítva, hogy valami nagyon elromlott, sorolni kezdi, hogy kiket tart felelősnek.
„Elrontották
például éppen a jogvédők is..” „Elrontották a rendőrök…” „Elrontották a
bíróságok…” „Elrontotta az egész politika…” „Elrontották a cigányság
választott és önjelölt vezetői is…”
Mindebben akár egyet is lehetne érteni, Néző László cikke akár a
párbeszéd kezdete is lehetne, ha nem Bayer csekély önkontrollról
árulkodó írása mellett közölték volna – és ha a felsorolás nem lenne
féloldalas. A rendőrök, bíróságok, politikusok kétségtelenül nagyot
hibáznak, ha büntetést, korlátozást érdemlő cigányoknak etnikai
származásuk miatt érdemtelenül kedvező, velük szemben „engedékeny”
eljárást biztosítanak. Ha ilyen történik, ha etnikai alapon védelmet
kap, aki nem érdemli meg, és nem kap segítséget a bűnös áldozata, az
valóban nagyon súlyos hiba. De Nézőnek is tudnia kell, hogy a rendőrség
és a bíróságok gyakran (minden jel szerint az előbbinél jóval
gyakrabban) éppen az ellenkező, ugyanilyen súlyos hibát követik el.
Valószínűsíthetően etnikai előítéletek alapján méltánytalanul bánnak
sokszor bűntelen cigányokkal is, csak még mélyebbre nyomva őket
ahelyett, hogy kiemelkedésüket segítenék. Néző László cikkének
aránytalansága nehezen magyarázható – akkor sem, ha egy szörnyű
lincselés árnyékában bélyegzi meg az állítólag „cigánypárti”
gyakorlatot.
Mindezek miatt sajnos erőtlen Néző Lászlónak az a felsorolás végén olvasható „vallomása” is, amely szerint
„elrontottuk
mi is, ’többségi magyarok’, akik – valljuk be – gyakran követünk el
hibákat és bűnöket is cigány honfitársainkkal szemben, eltaszítva olykor
azokat is, akiknek egyéb bűnük nincsen, mint hogy barnább a bőrük.”
Miért ézem ezt erőtlennek? Mi, gyakran hibákat elkövető „többségi
magyarok” ugyanis egy rendszer részei vagyunk, részei vagyunk a
mindennapos hatósági, politikai, bírói, rendőri gyakorlatnak,. Különösen
része ennek a gyakorlatnak az a sajtó és az a közvélemény, amely most
is, mint más konfliktusok idején is, túlzásaival „eltaszította” azokat,
akik barna bőrükön kívül „egyéb bűnnel” nem rendelkeznek. Ez ellen folyt
és folyik a jogvédők fellépése, és ez ellen szerveztek olykor tüntetést
is, amit máig nem tudnak megbocsátani éppen azok, akik kiváltották ezt
az ellenállást.
Etnikai különbségekről emberségesen
Etnikumok („rasszok”) közötti jellemző különbségekről ír a Magyar Nemzet
október 18-i vezércikkében
Lukács Csaba is, (
Őszintén az ökoljogról), de ő úgy teszi, hogy azzal szó szerint egyet lehet érteni.
„Az
ököljog, a szemet szemért elv alkalmazása kulturális-szociológiai
kérdés. Ideje arról beszélni, hogy Magyarországon egyre több az olyan
ember, aki alig vagy egyáltalán nem jutott túl az ösztönlény szintjén.
És azt is ki kell mondani, hogy ezek döntő többsége roma.” Igaza van abban, hogy
„a nyomor nem mentség semmire”. Igaza van abban is, hogy sok nyomorban élő ember a szükség ellenére is
„megtanulta zabolázni indulatait”,
megtartja méltóságát és nem válik túlélésért küzdő állattá a legnagyobb
bajban sem. Egyetértek Lukács Csabával abban, hogy minél gyorsabban a
megoldást kell keresni, és minden józan ember számára elfogadható az is,
ahogyan Lukács Csaba a helyzetet vázolja:
„A
magyarországi roma népességen belül hat eltartott jut egy
foglalkoztatottra, sok családban az egyetlen biztos jövedelemforrás a
gyerekek után járó szociális támogatás. Mindössze három százalékuk
végzett középiskolát (miközben a teljes népességen belül ez az arány
negyven százalék), nyolcvanöt százalékuknak legfeljebb nyolc osztálya
van. Fiatal társadalom az övék: a becslések szerinti hétszázezres
közösségüknek több mint egyharmada 15 év alatti. Miközben anyagi
értelemben a többségi társadalomra szorulnak, keveset tesznek hozzá
(tegyük hozzá gyorsan, hogy sok esetben önhibájukon kívül) annak
fejlődéséhez. Vágyaik ugyanolyanok, mint a többségé, hiszen ugyanazokat a
reklámokat látják, és ugyanoda járnak bevásárolni, ugyanakkor nem esnek
át azokon a neveltetési-szocializációs folyamatokon, amelyek során
megtanulhatnák, miként lehet a szabályok és a társadalmi normák
betartásával elérni-megvalósítani ezeket a vágyakat.”
Lukács Csaba is keményen bírálja ugyanakkor a liberális politikát:
„ezek
a politikusok – nyilvánvaló szavazatvásárlási céllal – csak a jogaira
tanították meg ezt a közösséget, a kötelességeire nem. Az
elfogadhatatlan ezen politikusok számára, ha például a gyereknevelési
támogatást iskolalátogatáshoz, a munkanélküli-segély folyósítását
közmunkához kötik, de az természetes, hogy lángoló és együtt érző
nyilatkozatokat adnak ki, ha egy köztörvényes romát etnikainak
kikiáltott sérelem ér.”
Ha egy egészében elfogadható módon megnyilvánuló lapban jelent volna
meg, Lukács Csabának ez a liberalizmus-bírálata önmagában nem váltana ki
belőlem komoly ellenkezést – része lehetne a politikai oldalak közötti
vitának.
Cikke más részeit olvasva valószínűnek tartom, hogy ő maga sem
gondolja „varázsszernek” a cigányság mély – és az egész társadalmat
fenyegető – problémáinak megoldására a konzervatív politika kedvenc
„fegyelmező” eszközeinek bevetését. Konzervatívként a fegyelmezésben
hisz. Tudnia kell azonban, hogy az igazi megoldáshoz hatékony fejlesztő
programok kellenek.
A tragédia hírei: így szerkesztenek ők
Október 17-én a Magyar Nemzet címlapján ez volt a főcím:
Cigányok lincseltek Olaszliszkán. A belül folytatódó cikk alcímei így hangzottak:
A megyei főrendőrök még nem találkoztak ilyen brutális gyilkossággal – Vadállati leszámolás a semmiért.
Ehhez a részletes helyszíni beszámolóhoz egy nagy keretes összefoglalót
mellékeltek, amelyek sorra vették a fontosabb közéleti reakciókat:
Kolompár Orbán, Horváth Aladár, Farkas Flórián roma vezetők,
Pettkó András MDF-es és
Nyakó István MSZP-s politikus első kommentárjai után a
Jobbik közleményét ismertetik, amely
„a cigány etnikumot indokolatlanul kivételezett helyzetbe hozó törvények és rendeletek azonnali megváltoztatását” követeli.
Egy ilyen összefoglaló címe a címet adó szerkesztő értékválasztásáról
üzen. A Magyar Nemzetben ezt tartották a legfontosabbnak:
„Törvénymódosítást követel a Jobbik”. (Ugyanezen az oldalon a nem mérsékeltségéről ismert
Ludwig Emil pár sorban ismét belerúg a „fővárosi jogvédőkbe”.)
A Magyar Nemzet még
másnap, 18-án sem adott esélyt az indulatok csillapodásának. A lap ilyen főcímmel jelent meg:
„Félszáz ütés okozta a halált – Nem csak Olaszliszkán volt áldozata cigányok gyilkos brutalitásának”. Ennek a cikknek a végén pedig egy figyelemre méltó, hosszú beszámoló olvasható egy „nem-szkinhedmozgalmi törekvésről”…
„Lapunk, illetve egy másik országos
médium munkatársa megtudta, nincs szkinhedmozgalmi törekvés, csupán
arról van szó, hogy néhány száz fiatal Borsodból, Szabolcsból, valamint
Békésből annyit szeretne elérni – jelentették ki határozottan –, hogy a
roma társadalom csőcselék részét megneveljék, s amennyiben valahol
„rendetlenséget” tapasztalnának, ott rendet tegyenek. Szerintük nem
követnek el törvénysértést, ha néhány száz motoros járja a nagyarányú
cigánysággal megáldott településeket, s jelenlétükkel felhívnák a
figyelmet, elfogyott a megértés, zéró toleranciára zéró tolerancia a
válasz. Természetesen nincs szándékukban tettleg bántalmazni a romákat,
viszont rámutattak: nincs jog kötelesség nélkül. A névtelen csapat
tagjai kijelentették, a csőcselék tönkreteszi a törekvő cigányok
renoméját is, tehát ők elkezdik, az államnak pedig folytatnia kell a
reformot, ami a romák előjogainak megszüntetésére vonatkozik. Egy,
magát ugyancsak megnevezni nem kívánó, rendőrtiszt reagált a
felvetésre; a Budapesti Rendőr-főkapitányság munkatársa azt állította,
mindenkinek szíve joga motorozni az országúton létszámtól függetlenül,
ugyanakkor emlékeztetett: a KRESZ előírásait minden körülmények között
kötelező betartani. Amíg békésen motorozik a tömeg, addig nincs baj,
viszont ha törvénysértést követnek el, azonnal a rendőrhatóságokkal
találják szembe magukat.”
Nehéz lenne erről a hírszerkesztésről azt állítani, hogy csillapítani próbálta volna az amúgy is felborzolt kedélyeket.
Egy szörnyű, akár országos etnikai konfliktus esélyét is magában
hordó tragédia utáni néhány nap „termését” tekintettem át a Magyar
Nemzetből. Mit is írt október 26-án mindennek ismeretében Löffler Tibor
politológus?
„A Népszabadság nem mond
igazat, és arra céloz, hogy a Magyar Nemzet lincselésre (önbíráskodásra)
ösztönöz. A tény az, hogy a cigányság sorskérdéseivel egyébként
rendszeresen foglalkozó Magyar Nemzetben nem jelentek meg ’rasszista
kijelentések’ az ügy kapcsán, ellenben a Népszabadság rasszista módon
akarja a jobboldal nyakába varrni a lincselést.”
Felelőtlen emberek kezében a „polgári napilap”
Bárki meggyőződhetett a fenti összeállításból arról, hogy az a több
tízezer példányos napilap, amely több százezer emberhez eljut, és a
magyar jobboldali közvélemény hangulatának, szemléletének meghatározó
alakítója, hogyan kezelte a közvéleményt sokkoló hírt. Azok a döntések,
amelyeket a hír hátterének feltárása, az azzal kapcsolatos vélemények
közreadása során meghoztak, éppen a közvélemény befolyásolása
szempontjából legkényesebb, első napokban közelebb álltak az elemi
indulatokon alapuló kocsmai „közvéleményhez”, mint a felelős, polgári
újságírói hagyományokhoz.
Október 15-én borzalmas bűntény történt Olaszliszkán, amely sokkolta a
közvéleményt. Mindenki magyarázatot keresett, újabb híreket,
részleteket várt az ügyről. Szögi Lajos tanár úr szörnyű halála és a
lincselésnél jelenlévő két gyermekének lelki megkínzatása egyrészről
indulatokat, az ösztönös reakció szintjén bosszúvágyat is kiváltott,
másrészről félelmet és kétségbeesett felelőskeresést. Ilyen helyzetben
sokszoros az újságírók és a szerkesztőségeket irányító vezető
munkatársak felelőssége. Tudniuk kell, hogy a felfokozott érzelmek
lecsillapodásáig eltelő napokban akár közvetlen kapcsolat is kialakulhat
a hírszerkesztés vagy a véleménycikkek által sugallt „üzenetek” és az
indulatok esetleges elszabadulása között.
Tény, hogy a Magyar Nemzet 2006-ban képtelen tisztességes
hozzáállásra egy ilyen súlyos és beláthatatlan következményekkel
fenyegető ügy kezelésében. Ismét megbizonyosodhattunk arról, hogy milyen
tragikus „félreértés” történt az Orbán-kormány idején, amikor
gyakorlatilag kivégezték a Magyar Nemzetet mint polgári napilapot, és
olyan emberek kezébe juttatták, akik egy felelősségének tudatában lévő
sajtóban legfeljebb egy kocsmai törzsasztalnál szövegeznék pár száz
emberhez eljutó röplapjaikat.
.
