Többet tudunk már a tiszásokról, mint amennyit szeretnének

 

Az Országgyűlés tagjai közül 106 képviselőt egyéni választókerületben és 93 képviselőt országos listáról választanak -- forrás: Wikipedia

Szavazhatsz tiszásra – de ne vidd túlzásba!    
Szubjektív helyzetkép 2026. február 15-én 

 

Érveket és ellenérveket mérlegelünk hónapok óta. Néhány megállapítás néhány héttel a 2026. áprilisi „választások” előtt.
(„Választások” idézőjelben, mert - Hadházy Ákos figyelmeztetésével egyetértve - az Orbán-rezsim nem akar itt demokratikus választást politikai alternatívák között, és mindent meg is tesz, amit - egy egyelőre még EU-tag országban – megtehet, hogy ne legyen lehetőség a választásra.)  

- A jelenlegi magyar választási rendszerben az ellenzék csak akkor győzhet, ha az egyéni körzetekben tarol. (Vannak jogos kétségek, hogy ez lehetséges-e, aggódom hogy keserű lesz az ébredés – de tegyünk meg mindent hogy az egyéni körzetekben bukjon a fideszes.) Én olyan körzetben fogok szavazni, ahol a tiszás egy ismeretlen mameluk, mint általában a 106 körzet nagy részében. Nyugodt szívvel fogok rá voksolni, mert ez az Orbán-rezsim bukására adott voksom.
A kutyások eleve nem kértek egyéni szavazatot, hogy ne legyen szétszavazás.
A dk-s jelölt itt ismert politikus, de nem okoz dilemmát, hogy mellőzzem.
A fideszes és a mégnálaisszélsőjobb jelölt szóba sem kerülhet számomra.
Szóval, lesz egy tiszás szavazatom egyéni körzetben. 


- Sajnos vannak azonban az országban olyan egyéni körzetek, ahol főne a fejem, hogy mit csináljak.
Különösen nehéz lenne számomra a döntés abban a körzetben, ahol Hadházy Ákos is elindul függetlenként. Nagyon hiszek Hadházyban, egyértelműen bizonyította, hogy nélkülözhetetlen a szerepe a magyar közéletben. Lelkesen támogatom mindazt, amit Zugló politikai életének megtisztításáért és országos méretekben a Fidesz leleplezéséért tett. Gyalázatnak tartom, hogy a tiszások az ő körzetében sem hajlandók hátralépni. Ostoba tiszás arrogancia, hogy az egyéni jelöltjük hátravonását sehol nem veszik fontolóra.

- Mindenkinek van egy listás szavazata. Ezt egyáltalán nem kötelező Magyar Péter listájára elpazarolni. Bármilyen nyomás alatt álltak a demokratikus kispártok, hogy ne induljanak el, szerencsére várhatóan lesz egy kutyapártos és egy dk-s országos lista is. Mindkettőnek drukkolok, hogy a választóik bejuttassák őket a parlamentbe. Én a Kutyapárt listáját akarom támogatni.

- Mérlegeltem és mérlegelem mindazt, amit ígérgetésen, programszövegeken kívül meg lehet tudni a szavazatomat kérő politikai szervezetekről. És ez nem is olyan kevés.
A Kutyapárt rengeteg rokonszenves akciót hirdetett meg és vitt véghez passzivistái segítségével. (Legutóbb például a Helpsátor a legfagyosabb napokon.) Nagyon fontos tapasztalat ugyanakkor, hogy mit és hogyan tesznek, amikor valódi kormányzási, döntési pozícióba kerülnek. Önkormányzatokba bejutott ellenzéki képviselőik is példamutató ellenőrző tevékenységet végeztek és végeznek. A Hegyvidéken (Kovács Gergőék), Ferencvárosban (Döme Zsuzsanna Suzi és Baranyi Krisztina) és a Fővárosi Közgyűlésben (ugyanők) pedig kiderült számomra, hogy az ő frakciójuk a legtámogathatóbb politikai erő.

- A tiszásokról is sokkal-sokkal többet tudunk már, mint amit szeretnének… Bejutottak az Európai Parlamentbe és a Fővárosi Közgyűlésbe is, ahol már elég időt töltöttek el ahhoz, hogy láthassuk, mit várhatunk el tőlük a valóságos döntési helyzetekben.
A európai frakciójuk hivatalosan néppártinak számít ugyan, de idegesítő tapasztalni, hogy például Ukrajna támogatása vagy a Mercosur kérdésében a szavazásoknál közelebb állnak a Fideszhez és a MiHazánkhoz, mint az egyetlen következetes euroatlanti demokrata álláspontot támogató DK-képviselőkhöz…
Ugyanez a helyzet a Fővárosi Közgyűlésben is. Látható, hogy a tiszások ott is a fideszesekhez állnak legközelebb, a fideszesek áskálódnak, a tiszások blokkolnak, együtt elegendő szavazatarányt képviselnek, hogy ne legyen benne köszönet. Karácsony Gergely még a szakpolitikai kérdésekben racionális és kompromisszumkész Vitézyre is stabilabban számíthat, mint a tiszások „támogatására”, pedig a főpolgármester-választáson a Fidesz visszalépett Vitézy javára az utolsó pillanatban.
Egyszóval: a tények és valóságos politikai teljesítmény alapján nem a Tiszától várom, hogy engem képviseljen.

- A tiszás listára adott szavazatok ellen fontos érv az az egyre hiszterizálódó közösségimédiás propaganda, amivel a leglelkesebb tiszás arcok folyamatosan szidalmazzák vagy legalábbis erkölcsi nyomás alá próbálják helyezni mindazokat, akik másképp értékelik a helyzetet, mint ők. A túlbuzgó tiszások ártanak saját ügyüknek a legtöbbet. Nem igaz, amit ők hajtogatnak, hogy a tiszás listát nem támogató szavazókon múlik a rendszerváltás. Jó lenne kétharmados többséget szembeállítani a jelenlegi rezsim híveivel szemben: nosza, minden lehetősége megvan a Tisza pártnak, hogy kétharmaddal győzzenek. Ha nem tudnak ekkora támogatást elérni, ezért csak magukat okolhatják. Ha pedig közben sikeresen kinyírnak minden olyan erőt, amellyel együttműködhetnének az Orbán-rezsim demokratikus irányú lebontásában, ezért is övék a felelősség…


- Végül, a választásokhoz közeledve még egy aggodalmam körvonalazódik. Tegyük fel, hogy egy viszonylag kedvező eredmény alakul ki:
a választásokon vereséget szenved a Fidesz, de a Tiszának egyedül nem lesz meg az alkotmányozó kétharmada. Nagyon valószínű, hogy a MiHazánk bejuthat – és remélem, hogy a Kutyapárt és a DK is. Mi történne vajon ebben az esetben? 
Attól tartok, ekkor a koalíciós egyezkedéseken nyílttá válhatna, amit Magyar Péter politikai múltja és értékei alapján valójában tudunk is róla. Sokkal közelebb áll ő a MiHazánkhoz, mint az általa „óellenzékként”, „kékfideszként” gyalázott demokratikus erőkhöz, akikkel két éve szóba sem áll. Mindezt az általa maga köré gyűjtött fideszes múltú politikusokra is érvényesnek tartom.
Kiélezett helyzetben, amikor további sorsunk és Magyarország jövője a tét, valószínűtlennek tartom, hogy Magyar Péter nyílt párbeszédet indíthatna azokkal, akiket eddig lényegében ugyanolyan ellenségesen kezelt, mint a Fideszt. Nagyon gyorsan arra ébredhetünk, hogy Toroczkaiék, Duróék alkothatnak a tiszásokkal „rendszerváltó” koalíciót – és ez pontosan olyan „rendszerváltás” lenne, amilyet ezektől várhatunk.

https://varosikurir.hu/szavazhatsz-tiszasra-de-ne-vidd-tulzasba-szubjektiv-valasztasi/    

Szavazhatsz tiszásra – de ne vidd túlzásba! – Szubjektív választási helyzetkép 2026. február 15-én
(Városi Kurír)

Újratöltve: Április 7. - ünnepnap

Egy cikk a Népszabadság Online megsemmisült archívumából. Amit a 2002-es választások jelentőségéről írtam, azóta is így gondolom. Akkori reményeim és derűlátásom persze sokat kopott, hiszen 2018. áprilisára odáig süllyedtünk, hogy még nehezebb feladat előtt áll a magyar választópolgár.

Úgy vélem: 2002. április 7-e ilyen nap volt a rendszerváltás történetében. S ezzel, úgy tűnik, nem vagyok egyedül. Az alábbi interjúrészlet Bojtár Endre szavaival idézi fel, hogy miért érzik úgy sokan: az (első) Orbán-kormány leváltásának napját jóval a pezsgőspoharak kiürülése után is érdemes nagy becsben tartani.

A 2002-es tavaszi választásokon "egy diktatúra felé tartó rendszert sikerült leváltani... négyévi agymosás után az ország nagyobbik fele képes volt azt mondani, hogy igenis demokrácia és szabadság legyen - amit én a magyar történelem egyik legfényesebb fejezetének tartok" - szögezte le Bojtár Endre egy rádióbeszélgetésben 2002 őszén, majd így folytatta:

"A kiindulópont az, hogy mind az SZDSZ, mind az MSZP egyetlen célt tűzött maga elé a választások előtt: le kell váltani a Fidesz-kormányt. A célt elérték, amibe a Fidesz, azaz Orbán Viktor, aki maga az egyszemélyes Fidesz, képtelen volt belenyugodni. Kitört a hangzavar, a szavazatok újraszámlálását követelő ordítozás, majd egyszer csak egy fasisztoid írásokat is közlő, a kormány által a mi pénzünkből támogatott napilap nyilvánosságra hozott egy dokumentumot, amire a liberális értelmiség egy része azonnal ugrott.

(Részletkérdés, de nem közvetlenül a mi pénzünkből, azaz a költségvetésből támogatta az előző kormány a Magyar Nemzetet, hanem az állami vállalatok túlméretezett és kötelező hirdetéseivel meg egyéb közvetett módokon.)
-Igen, ezt is botránynak tartom, meg egyáltalán azt, hogy a kormány saját újságokat tart fenn, de nem ez a lényeg. Térjünk vissza még oda, hogy milyen volt az a rendszer, amelyet a két párt és a két párt szavazói le akartak váltani."

(Kérdés: Szándékosan mond rendszert kormány helyett?)
- Igen, ugyanis emlékszünk az Orbán-féle szlogenre, amely szerint az ő uralmuk kormányváltásnál több, rendszerváltásnál kevesebb. 1998-as választási győzelmük után ezt még lehetett az előző négy évre, a múltra vonatkozó kijelentésként értelmezni. Ahogy azonban telt az idő, egyre inkább kiderült, hogy ez a kijelentés bizony sokkal inkább a jövőről, méghozzá a félelmetes jövőről szól: egyelőre csak kormányt váltottunk, de elkezdtünk dolgozni a rendszerváltáson is.

(Kérdés: Miből olvasta ki ezt a fenyegetést?)
- Az elmúlt négy évből. És ezt a célként kitűzött rendszert csak egyetlen szóval lehet jellemezni: diktatúra. Mégpedig a klasszikus, egyszemélyes diktatúra.

(Kérdés: Azért ahhoz nagyon sok kellett volna, hogy ebből a demokratikus intézményekkel alábástyázott rendszerből diktatúra legyen.)
- Természetesen nem lett volna könnyű, de hogy erre törekedtek, annak nagyon sok jele volt. Felsorolok néhányat. A vezérkultusz. Az erő kultusza. 1998 nyarán Orbán Viktor adott egy nagy interjút - ez volt alighanem az egyetlen alkalom, amikor őszinte volt, nyilván még a győzelem eufóriájában. Később minden kérdés elől kitért, elmenekült, lesöpörte őket, ami érthető, hiszen nehéz lett volna válaszolnia, mondjuk arra a kérdésre, hogy a dühödt ateistából miként lett - református létére - bigott katolikus, vagy hogy ifjú liberálisból hogyan lett konzervatív jobboldali, majd szélsőjobboldali, vagy hogy miként merészel egyáltalán megjelenni a magyar vidéken, amelyet úgy, ahogy van, odadobott koncként Torgyán Józsefnek. Ebben az interjúban tehát őszintén kimondta, hogy az ő vezérlő elve az erő. Még azt is hozzátette - emlékszem rá, mert megdöbbentett -, hogy magát a fizikai erőt is mennyire tiszteli, amelynek az ő családjában kultusza volt. Az erő szabadságát akarta megvalósítani, szemben a liberális felfogású emberek programjával, amely a szabadság erején alapul. Az erő kultusza a diktátor jellemvonása. És a Fidesz kormányzásának vége felé valóban nagyon sok ember úgy érezte, hogy óráról órára fogy a levegő körülötte, fogy a szabadság az országban. Ezt a helyzetet kellett megszüntetni a mostani választásokkal, hogy az erő köztársasága helyett vissza lehessen állítani jogaiba a szabad köztársaságot.

(Kérdés: Vagyis azt mondja, arra látott jeleket, hogy a Fideszben van hajlam a demokratikus köztársaság megszüntetésére.)
- Minden tettük ebbe az irányba mutatott. Például az, ahogy visszahozták, elültették a társadalomba a gyűlölet és a félelem érzését, amelynek első mozzanata mindig a mások iránti részvét kiölése az emberekből. Erre egyetlen hátborzongató emlékemet idézem fel, azt az esetet, amikor Kunos Péternek, az Agrobank börtönbüntetésre ítélt vezetőjének Göncz Árpád aláírta a kegyelmi kérvényét, a kormány igazságügy-minisztere, Dávid Ibolya viszont nem, és Kunosnak le kellett ülnie az egész büntetését. Amikor a hírt bejelentették a parlamentben, Csurka István tett valami minősíthetetlen gúnyos megjegyzést, a Fidesz-frakció pedig tele szájjal röhögött ezen a részvét nélküli ocsmányságon. Másik fő törekvésük a törvények, a jogrend kijátszása, megkerülése, felrúgása volt. Vagy gondoljunk arra, amit a "polgár" szóval műveltek. Minden totalitárius diktatúra jellemzője, hogy elfoglalja és kiüresíti a nyelvet. A Kádár-kormány munkás-paraszt kormányként definiálta magát, noha mindenki pontosan tudta, hogy munkáshoz, paraszthoz az égvilágon semmi köze. Evvel analóg az a ma már szerencsére nevetséges Fidesz-önmeghatározás, hogy ők lennének a polgári kormány. A polgár, honpolgár fogalmát, amely minden magyar állampolgárt magában foglal, kisajátították maguknak, hogy mindenkiről, aki nem az ő hívük, kijelenthessék, nem polgára ennek a hazának, törvényen kívül áll. Ugyanez történt a "nemzet" fogalmával. Aki nem ők, az nem tartozik a nemzethez, az idegenszívű, sőt hazaáruló... Tehát ezt az alattomban, és különösen a vége felé már nem is olyan alattomban formálódó rendszert kellett leváltani, és megvallom, ennek érdekében én az ördöggel is cimboráltam volna. Engedjen meg nekem itt egy idézetet friss Nobel-díjasunktól, Kertész Imrétől, aki különösen érzékeny a totalitárius rendszerek és mindenfajta diktatórikus gondolkozás iránt. Egy 2001 áprilisából származó naplójegyzetében azt írja, hogy az ország helyzetére "egyedül az emigráció lenne a releváns és egyértelmű válasz". Nagyon sokan éreztük így, a politikai depresszió határán, hogy ha nem is kivándorolni, de valahogy el kéne tűnni ebből a világból. Orbánék újabb győzelme évtizedekre tönkretette volna az országot. Ettől sikerült megmenekednünk az idén tavasszal."


Érdemes felidézni Bojtár Endre gondolatait a 2002-es tavaszi választások sorsdöntő első fordulója utáni április hetedikéken - és különösen hasznos lehet az újabb sorsdöntő, április 8-ai választásunk küszöbén.

2002. április 7. nagyszerű nap volt, amit mindazok számára, akik átélhették, a választópolgárok óriási aktivitása tett felejthetetlenné.

A 70 százalék feletti, minden korábbinál magasabb részvételi aránnyal fejezte ki a magyar választópolgár 2002. április 7-én, hogy nagyon is fontosnak tartja a véleménynyilvánítás jogát. Azon a napon birtokba vette a demokratikus köztársaságot.

Bibó Istvántól tudjuk, hogy a szerencsés népek életében, ha ritkán is, de vannak forradalmi pillanatok, amikor kinyilvánítja szabadságvágyát. Bibó odáig megy, hogy kijelenti: az a nép, amelynek történetében nincsenek ilyen pillanatok, talán nem is képes a teljes szabadság kiküzdésére.

2002. április 7-e ilyen nap volt a rendszerváltás utáni magyar történelemben. A leginkább talán annak vált ez kézzelfoghatóvá, aki Budapesten vagy néhány nagyvárosunk valamelyikében élhette át a választást. A főváros majdnem 80 százalékos (!) választási részvétel mellett mért megsemmisítő csapást az Orbán-rendszerre. A szavazókörökbe még közvetlenül az urnazárás előtt is áramlottak az emberek, a szavazati arányok pedig önmagáért beszéltek. S a magyar választónak arra is volt gondja, hogy az Orbánnal így vagy úgy kormányra készülődő MIÉP-et is kiküldje a parlamentből.

Nem véletlen, hogy a második fordulóig hátralévő két hétben a főváros szenvedte el a Fidesz-kezdeményezte pszichikai terror legdühödtebb hullámait - majd az Orbán-rendszer veresége után fő tollnokaitól a "félhomályos buzibárokra" és a "panelprolikra" vonatkozó szövegeket.

Joggal voltak dühösek Budapestre. 2002-ben a főváros egyértelmű döntése vette ki kezükből a hatalmat, s ezzel elúszott a lehetőségük arra, hogy tartósan berendezkedjenek. A jelenlegi kormány felelőssége, hogy ha a következő választásokon "visszajönnének", már egy egészen más Magyarországot találjanak itt. S addig talán a Fidesz is szembenéz azzal, hogy hová jutott 2002 tavaszára.

Április 7-e ünnepnap tehát. A népfelségen alapuló köztársaság második születésnapja.

Nem lenne jó, ha a demokrácia hétköznapjai, a harcok, botrányok, leleplezések és csatározások között feledésbe merülne ez. Az egészséges történelemtudathoz hozzátartozik, hogy megbecsüljük az átélt nagy pillanatokat. Megállunk egy pillanatra, s ki-ki vérmérséklete szerint gyertyát gyújt, magában elmereng vagy koccint mindazokkal, akikkel együtt 2002. április 7-én sikerült megállítanunk egy nagyon vészterhes folyamatot.

Jó, ha tudjuk persze: nem csak mi ünneplünk ezekben a napokban. 2003. április 13-án a Mátyás-templomban (ismét a "bűnös Budapest" szívében) szentmisét tartottak az egy évvel korábbi Kossuth-téri nagygyűlés tiszteletére. (Emlékszünk, melyik volt az: a "kétmilliós" gyűlés.) Lelkük rajta.


Az archívumból mentett cikk Április 7. – ünnepnap, a népfelségen alapuló köztársaság születésnapja

Tapolca szégyene - düh és bojkott

Tapolcán (Ajkán, Sümegen és több tucat hozzájuk tartozó kistelepülésen) április 12-én győzött  a Jobbik jelöltje - teljesen valószínűtlen, hogy a hivatalos végeredmény más lesz - 261 szavazat kényelmes előny. Természetes, hogy dühös, kétségbeesett, letargikus reakciók áradnak. Ki-ki vérmérséklete szerint kezeli hazánk tönkremenetelének újabb történelmi stációját.

Várható volt, hogy a szenvedély disszonáns hangokat is előcsal. A legjobban az a gyors reakció bántott, amely azt hiszem, valamennyiünk első dühében előjön. Éppen ezért bántó, mert saját esendőségünk (esendőségem) jele...

Volt ugyanis, aki mindjárt bejelentette, ő bizony egy darabig nem megy Tapolcára, tavasbarlang ide, Malom-tó oda... Ahol ilyen sok a Jobbik-szavazó, azt a helyet rendes ember elkerüli.

Igen, igen, érthető ez a felzúdulás - és ha indulatból cselekszünk, a térképen szépen bejelölhetjük Ózd, Tiszvasvári, Tiszaeszlár, Érpatak és még néhány - sajnos szaporodó számú - szégyen-település mellé Tapolca nevét.

Egy kicsit lehiggadva viszont előjön az empatikus énem: mégis, mi legyen a tapolcai (ózdi, tiszaeszlári, érpataki stb.) antifasisztákkal? Egészen biztos, hogy ezeken a helyeken is vannak, nem is kevesen, akik fájlalják és szégyellik a helyi többség döntését. Hagyjuk őket egyedül szívni? Nem éppen fordítva kellene eljárni?

Éppen most lenne szükségük külső megerősítésre, támogatásra, kapcsolatfelvételre azoknak, akik ott kitartanak. "Szerveződj" - láttam egy transzparensen éppen egy hétvégi demonstráción. A baloldalnak hagyományosan ebben volt az ereje. A technológia is megvan ehhez, jobbak a szervezetépítés lehetőségei, mint valaha.

A bojkott vonatkozhat a sötét szélsőjobboldali erők és támogatóik bojkottálására, de túlzásba nem kellene vinni...

Lesz ez még rosszabb is - Hozzászólás egy 2011-es vitához

Szövegmentés a 2016-ban bezárt Népszabadságból. 2011-es hozzászólásom egy vitához a Fórum rovatban:

http://www.nol.hu/velemeny/20110809-lesz_ez_meg_rosszabb_is

Lesz ez még rosszabb is

Ha valaki elérheti, hogy senkinek ne legyen más választása, mint minden egyéb megfontolást félretéve összefogni a rendszer megbuktatásáért, az éppen Orbán Viktor.

Tamás Tibor| Népszabadság| 2011. augusztus 9.

A sajtó július utolsó napjaiban számolt be arról, hogy a hét végén Vona Gábor egyértelműen bejelentette: sem az MSZP-vel, sem az LMP-vel nem hajlandó együttműködni a Fidesz leváltása érdekében.

Nagy vihart kavart az LMP vezetőinek gondolatkísérlete, amelyet Karácsony Gergely képviselő fogalmazott meg egy Népszabadság-interjúban. Pártja részéről egyértelművé tették, hogy amit kifejtett, nem „írói munkásságának” része, hanem átgondolt kezdeményezés. Az LMP felengedett egy kísérleti léggömböt, jól megválasztott időpontban. Távol vagyunk bármilyen választási kampánytól, ráadásul uborkaszezon van, ugyanakkor a 2010 áprilisa óta eltelt időszak megfelelő alapot ad a kiépülő Orbán-rezsim természetének értékelésére. Minden alapunk megvan a borúlátásra. Ha a Fideszen múlik, márpedig alapvetően a kormánypárt stratégáinak jó szándékán, illetve annak hiányán múlik, lesz ez még sokkal rosszabb is.

Az LMP politikai gondolatkísérletét szétcincálták a véleménynyilvánítók. Jellemzően baloldaliak és liberálisok szólaltak meg. A vélemények fő árama szerint elvileg is kizárt bármilyen együttműködés a cigánygyűlölők, antiszemiták, homofóbok, soviniszták erőszakmámorban élő táborával. Sokan elgondolkodtak ugyanakkor azon, hogy ha mégis tető alá lehetne hozni esetleg valamilyen korlátozott megállapodást a Fidesz-rezsim megdöntése érdekében, annak lehetne-e bármilyen technikai realitása. Gyakorlatilag nem akadt senki, aki elképzelhetőnek tartotta, hogy a Fidesszel ellentétben álló pártok szavazótáborát oda lehet állítani egy ilyen megállapodás mögé

Döntően abból az irányból fogalmazták meg a dolgot, hogy nácikra soha, semmikor nem szavazunk, de aki egy lépéssel továbbment, azt is egyértelművé tette, hogy a barnák szimpatizánsaitól sem várhat voksokat demokratikus ellenzéki jelölt. Odáig ezek után már végképp nem is ment el senki, hogy azt latolgassa: a Jobbik-problémától eltekintve Orbán demokrata ellenfeleinek belső ellentétei leküzdhetők-e egyáltalán a közös cél érdekében. Az LMP eddig egyetlen választási helyzetben sem szólította fel szimpatizánsait voksolásra az MSZP-vel közös győzelem érdekében, soha nem léptette vissza jelöltjeit. (A legutóbbi Szonda Ipsos-felmérés alapján egyébként magatartásuk okai is megfontolandók: szavazótáboruk számára az MSZP egyáltalán nem vonzó alternatíva, másodlagos preferenciáik és a pártokkal kapcsolatos elutasító véleményük azt tükrözi, az LMP táborának jelentős része számára az MSZP szövetséges erőként sem jön számításba.)

Mindez egyértelművé teszi, hogy ha nem lenne más út Orbánék elmozdítására, mint a legszélesebb ellenzéki összefogás, akkor is rendkívül kockázatos lenne az MSZP, az LMP és a Jobbik vezetői számára „meghirdetni” valamiféle együttműködést.

Ellenben van még egy szempont, melyből meg kellene vizsgálni az LMP által felvetett lehetőséget. Egy olyan szempont, amelyre eddig nem fordítottak kellő figyelmet: az Orbán Viktor által megszemélyesített rezsim megjósolható dinamikája.

Többen felvetették a vitában, alapvetően Karácsony Gergely gondolatmenetét alátámasztandó, a második világháborúban kialakult náciellenes koalíciót, amelyben az angolszász demokráciák egyesítették erejüket Sztálin Szovjetuniójával. Ha ennyire ellentétes rendszerek összefoghattak a közös veszély ellen, miért ne lenne ez lehetséges itt és most is? – kérdezték. A történelmi analógia azonban, mint mindig, szükségképpen sántít. Kézenfekvő, hogy Orbán nem azonos Hitlerrel – ahogy Magyarország demokratikus rendszerének megroppantása sem közelíti meg Németország nácik általi tönkretételének világtörténelmi jelentőségét. Ráadásul a történelemértelmezés eltérései miatt a történelmi példa félre is viheti a vitát.

Úgy gondolom azonban, hogy a második világháború történetének analógiája egy fontos, de nagyon ritkán méltányolt szempontból szerencsés és termékeny. Ez pedig az a nehezen vitatható tény, hogy miközben Európa háborútól tartott, és aki tudott, szövetségest keresett, a legaktívabb szereplő, aki a történelem végső alakításában mindvégig kezében tartotta a kezdeményezést, maga Adolf Hitler volt. Ellenfelei egyáltalán nem voltak „természetes szövetségesek”, igazából csak akkor fanyalodtak egymás támogatására, mikor már minden egyéb lehetőség megszűnt. Csak az utolsó utáni pillanatban fogtak össze ellene – szinte csak azért, mert az újabb és újabb frontokon támadó Hitler végképp nem hagyott nekik más utat.

Mit akarok ezzel mondani? Karácsony Gergely 2011 júliusában elhangzott javaslatát több kétely fogadta, mint megértés. Ebben a pillanatban képtelenségnek tűnik a fideszesek hatalomgyakorlásával szembeni lehető legszélesebb összefogás. Csakhogy az Orbán-rezsim még nem pompázik „teljes szépségében”. Csak egy dologban lehetünk biztosak: Orbánnak nagyszabású tervei vannak a magyar társadalom viszonyainak tökéletes felforgatására. Az iramot ő diktálja, és aki nincs vele, annak a legváltozatosabb eszközökkel fűt be a következő években. Senkinek sem hagy levegőt. Ha valaki elérheti, hogy senkinek ne legyen más választása, mint minden egyéb megfontolást félretéve összefogni a rendszer megbuktatásáért, az éppen Orbán Viktor.

Orbánnak – és ellenfeleinek – pedig Meggyes Tamás mutatta meg, miként kell úgy politizálni, hogy valaki megszervezze a koalíciót önmaga megbuktatására.

A szerző újságíró