Nem érdekel a magyarfoci? Dehogynem...

Azt is elárulom, mi az, ami - akár akarom, akár nem - ébren tartja figyelmemet a magyarfoci nevű sport eseményei iránt.

Sajnos olyan budapesti városrészekben élek és mozgok, amelyekben - bármennyire nem érdekelnek a hazai klubok titánjainak csatái - nagyon komolyan számon kell tartanom, mikor játszik "itthon" a csapat. Nehogy úgynevezett szurkolókkal - különösen fradistákkal és újpestiekkel - hozzon össze a balsorsom. És, bizony, az ilyesmiből évtizedek alatt pavlovi reflex lesz: ha csak megemlítik ezeket a honfitársakat, pláne ha képet látok róluk, neadjisten látótávolságba kerülnek, görcsben a gyomrom.

Mindez rezsimfüggetlen és politikafüggetlen. Tök mindegy, ki a miniszterelnök, a magyar "ultráktól" hányingerem van. Orbánék focihisztériája legfeljebb ráerősített az undoromra, és 2006 ősze óta a korábbinál is látványosabbá vált, hogy kik ezek, és ha úgy adódik, melyik politikai tábor veszi igénybe szolgálataikat...

Nos, a franciaországi foci-Eb úgy alakult, hogy hosszú szünet után az ismert hazai "futballkultúrát" egy nemzetközi fociünnepre is exportáltuk. Nem kellett sokáig várni - bár várta a fene -, hogy ideérkezzenek a hírek mindarról, amit oly igen utálok ennek a sportágnak a magyar változatában.

Nem foglalkozom a magyar válogatott szereplésével, meccseit nem nézem. Sem időm, sem kedvem ehhez. Kiválasztok egy-egy olyan mérkőzést, amiről a résztvevők vagy a tét miatt remélem, hogy jó lesz, aztán vagy bejön, vagy nem. Ilyenek ezek a foci Eb-k és ilyenek a vb-k is.

Ismerőseim ilyen-olyan indulatai persze elém hozzák a magyar válogatottal kapcsolatos izgalmakat - ezeket figyelem, de igyekszem minél kevésbé bekapcsolódni.

A magyarfocit hordákban kísérő sötét alakokra és működésükre viszont nem vagyok képes legyinteni. Arányaikban kevesen vannak, most akkora tömeg mozdult meg, hogy a szokásos "ultra"-bandákat létszámukat tekintve akár elenyészőnek is nevezhetnénk. Csakhogy szokásuk szerint ezek a legszervezettebbek, legaktívabbak. Nem kell ahhoz "hangulatkeltő szándékú" média, hogy felfigyeljen rájuk, és undorító képsorok járják be a világot.

Látom, hogy elindult az optimistább hajlamúak latolgatása, hogy itt van már a változás, és a most hirtelen fellelkesedett normális tömeg fogja kiszorítani a magyar futballvilágból ezt a söpredéket.

Csakhogy van valami, ami semmi jelét nem mutatja a pozitív változásnak: gesztusokban, nyilatkozatokban azt érzékelem - ami persze nem lep meg - hogy a magyar válogatott "sztárjai" és a magyar futballvilág vezetői finoman szólva nem akarják távol tartani magukat ezektől a szurkolóhordáktól.

Hiszen ők a "lelkes fiúk", akik fanatikus biztatással segítették a csapatot...

Mindezt meg sem írtam volna, csak csendben undorodnék, ha az MLSZ-t "szurkolói rendbontások" miatt sújtó büntetések kapcsán nem hallgattam volna meg Sípos Jenő MLSZ-szóvivő június 21-i nyilatkozatát. (a fájlban a nyilatkozat 14.40-től)

http://www.klubradio.hu/klubmp3/archiv/20160621/klub20160621-182852.mp3 - kattints ide

Iskolapéldája ez a nyilatkozat annak, amit oly hosszú idő óta utálok ebben a hazai futballvilágban: nincs egy egyenes mondat, nincs egy világos, határozott állásfoglalás, amely reményt kelthetne, hogy végre eldöntötték: szembefordulnak ezekkel a magyarokra itthon és világszerte szégyent hozó "szurkolókkal". Még megnevezni sem nagyon akarják őket, pláne nem megüzenni nekik, hogy vége, elég volt...

Szinte könyörögnek nekik, hogy viselkedjenek szépen, szurkoljanak illedelmesen, ne kelljen büntetéseket fizetni, és ne tessék elrontani a "fesztiválhangulatot"...

Mondhatná minderre valaki - mondják is sokan - hogy mit izgulok, a futballhoz világszerte odacsapódik a söpredék, miért pont a magyar horda bánt engem. Hát éppen azért, mert magyar vagyok, ez a társaság idegesít a leginkább. Másrészt, méricskélhetünk, példálózhatunk más nemzetek szurkolóinak legaljával, de az az érzésem, ahogyan a magyar közállapotok romlanak, ahogy egyre hangosabb és bátrabb a szélsőjobboldal, és ahogyan a magyar államgépezet és a szakmai szervezetek egyre kevésbé tudnak-mernek-hajlandóak ezekkel valóban szembenézni (az idézett interjú tökéletes példája a mismásolásnak), úgy tükröződik mindez a magyarfoci körüli hordalék állapotában. A külvilág számára pedig, amely szerencséjére csak ritkán kap belőlünk, ilyenkor élesen megmutatkozik, hol tartunk. Az a tükör ijesztő képet mutat.

Nagy Imre kivégzése után döbbentek rá, hogy itt akár halálos ítélet is lehet – miért ne?...

Június 16-a van. Jó pár nappal ezelőtti élményemről összeállított jegyzeteimet teszem fel blogomra az évforduló napján.

Az OSA Archívumban, az Eleven Emlékmű csoport szervezésében láthattam egy portréfilmet ifjabb Bibó Istvánról, felmenőiről, családtörténetéről.

----------------------

Korábban már volt alkalmam ifj Bibó Istvánt meghallgatni, akkor is, most is lenyűgöző, ahogyan édesapjának stílusát, emberi és intellektuális színvonalát személyében tovább viszi.
A filmből egyébként - sajnos - Bibó Istvánról tudunk meg viszonylag a legkevesebbet, legalábbis kevés újat - műsoridőben és hangsúlyban is a nagyapa, Ravasz László püspök hazai zsidósággal szemben elkövetett bűneiről, a megbánásról, a szembenézés kérdéséről esik a legtöbb szó - és ez egyáltalán nem érdektelen.

-------------------------------

2016 június 2.

Eleven Emlékmű szervezésében az OSA Archívumban vetítés:
„Bibó István filmje” - készítette Kádár Éva, Németh Annamária, Hosszú Gyula

https://www.facebook.com/events/477932602405036/

76 perces

ifj Bibó István művészettörténész mesél emlékeiről, apjáról és nagyapjáról

BIBÓRÓL:

- 1957 elején megszűntek a kivégzések, áprilisig csönd – március 15-én a Kossuth-díjasok névsora kellemes meglepetés: ez már a konszolidáció? Reménykedtek, Bibó is. Márc 15 körül nagy viták, szabad-e elfogadni a díjat (Illyés, Németh László, Fülep Lajos, Borsos Miklós pl) – de hát hogy jönne ő ahhoz, hogy évtizedekkel idősebb nagy öregeknek megmondja, szabad-e elfogadni... Aztán az újabb kivégzésekről érkező hírek kapcsán Bibó felsóhajtott: - talán mégsem kellett volna elfogadni...

- 1968-ban a fia megkéri, hogy neki és barátainak tartson egy kis házi előadást, politikáról, hitről. Bibó „elég rendesen felkészült”.... Egy dolgot emelt ki a filmben a fia: „szabadgondolkodó keresztyén vagyok” mondta Bibó – fontos a sorrend, nem keresztyén szabadgondolkodó.

- 1944-ben Bibó jelen volt, amikor Ravasz László püspök a családtagjaival Bibliát olvasott: az ószövetségi rész arról szólt, hogy a zsidók írmag nélkül kiirtottak egy szomszédos népet. „Egyik, nem éppen a legokosabb nagynéném megjegyezte, hogy na most a zsidók is megkapják...” Bibó a fiának erről elmondta, hogy emlékezetes: Ravasz László egy hanggal, egy gesztussal sem jelezte, hogy álljon le, és nézzen magába...
(Bibó és apósa viszonyáról: rendkívül nagy távolság a nézetek között, Ravasz László a konzervatív úri osztály képviselője, Bibó, ahogy önmagát meghatározta, szabadgondolkodó keresztyén, nyitott a baloldal felé is – ifj Bibó azonban nem emlékszik parázs vitákra. Ahogy megfogalmazza, Bibót a Ravasz-család el- és befogadta, Bibó rendkívül tisztelettudó viszonyt ápolt a családtagokkal – és mint mondta, „az emberi színvonal” is tökéletesen kezelhetővé tette a különbségeket.
Miközben, mint ifj Bibó utal rá, a „Zsidókérdés” tanulmánynak már az első oldalain teljesen egyértelművé teszi Bibó, hogy mi a véleménye arról a magyar nemz-ker úri osztályról, amelynek Ravasz László püspök vezető képviselője volt...)

- Bibó letartóztatása után: semmiféle információ nincs a családnak – anyuka a Szabad Európa sistergős-sercegős adásából próbál esténként tájékozódni...
Nagy Imre kivégzése után döbbentek rá, hogy itt akár halálos ítélet is lehet – miért ne?...
A szentendrei piacon szólt Bibó Istvánnénak egy ismerős, hogy „a Bibó-perben van egy halálos ítélet”... Kétségbeesve megkeresték az ügyvédet (ezt az egyet valamiért tudhatták, hogy kit rendeltek ki... ő azonban közölte, hogy nem adhat információt, nem is adott...) - ezután kerülő úton szereztek információt az ítéletekről – és amikor kiderült, hogy a kivégzés-pletyka téves volt, a súlyos börtönbüntetés szinte megnyugvás volt...

- amikor Bibó a börtönben ült, egyszer egy gödöllői parasztember jött a Szemlőhegy utcába. A fiúval beszélt: elmondta, hogy 1948-ban hallotta előadást tartani Bibót egy parasztpárti gyűlésükön,örökre emlékszik rá, most hallotta, hogy börtönben van, és hozott egy zsák lisztet, három méter kolbászt, élelmet. Fülep Lajos pedig az egyetemen beszélgetett el az ijfú Bibóval, elmondta, hogy mennyire kiváló embernek tartja az apját, és egyhavi nyugdíját (3 ezer forintot) küldte az egyedül maradt anyukának. Ezt a fiú anyjának és nagyapjának mesélte el, apjával szabadulása után nem került szóba. Eljutott Bibóhoz, hogy Fülep milyen jóindulatúan emlegette („nincs nap, hogy ne gondolnék Bibőra” - de csak Fülep 1970-es halála után mondta el a fia, hogy ő is a nagylelkű segítők között volt... Bibó Istvánt ez elszomorította, bűntudatot keltett benne...
A filmben említi még Illyés Gyuláék segítségét: Illyés lánya 57-ben befejezte a franciaországi gimit, de itt is érettségit kellett tennie. Ifjú Bibó korrepetálta matekból, 10 frt-os óradíjjal. Hó végén mindig a megállapodás szerinti háromszorosát kapta...

- Emlék Ortutayról: a koalíciós korból maradt tisztelet és ismeretség alapján a család a börtönévek alatt kapcsolatba lépett vele. Ifjabb Bibó édesanyja elmondása alapján keserűen emlegeti, hogy Ortutay ugyan nem volt elutasító – bár érdemben nem is segített (nem is tudott volna?), de nem állta meg, hogy Bibót ne szapulja: „leszamarazta”, azzal vádolva, hogy politikai érzék híján van, hiszen szamárság nyilvánvalóan sokkal erősebb féllel szembeszállni. (Erdei Ferencet sokkal tisztább és egyenesebb barátként említi.)

- szabadulás a börtönből: hazatelefonált, hogy jön már, Ravasz Boriska taxival akart érte menni, de Bibó már nem bírta türelemmel, két órán át bevillamosozott Budára. Ebbe a két órába, a féltésbe a felesége majdnem beleőrült...

1965 körül a Bölcsészkaron ismeri meg későbbi feleségét, Juditot ifjú Bibó, az ő családja, különösen apja a zsidókkal kapcsolatban a régi nemz-ker középosztályi nézeteket vallja. Judit éppen akkoriban küzd ezzel. Ifj Bibó odaadja neki Bibó „Zsidókérdés” tanulmányát: Judit elmondja, hogy ez felszabadító élmény volt, megvilágosodás...

(Ifjabb Bibó emlékszik családja és barátnője első találkozására. Örültek, hogy református, vallásos lányt választ, de később megvallották fiuknak, hogy aggódtak, milyen lesz a jelölt – esetleg egy sótlan, humortalan teremtés, „kakabarna” zubbonyban-szoknyában... Megkönnyebbültek, hogy vidám, élénk, humorérzékkel bíró lányt vitt a házhoz....)

RAVASZ PÜSPÖKRŐL

életrajzi érdekességek a leányfalui gyümölcsösben, szőlőben eltöltött öregkorról (1975-ben halt meg)

de a legnagyobb figyelem a zsidótörvény megszavazására, a holokauszt idején tanúsított magatartásra, a felelősségre irányul a filmben.

1938. első zsidótörvény – Ravasz László a felsőházban törvény mellett érvel: „a zsidók asszimilációja a középosztály és az értelmiség szintjén zajlik, de fennáll a veszély, hogy a magyar középosztály és értelmiség asszimilálódik a zsidókhoz – ez nem lehet nemzetünk célja...”
Ez a RL beszéd legalja: „kaftános, jiddisül beszélő zsidók a kelet-magyarországi vonatokon – ez Árpád népe?” (Derültség a zsidótörvény megszavazására készülő Országgyűlésben) – ifj Bibó erre utal: az elemzés, érvelés a holokauszt előtti időkben még tekinthető rossz helyzetfelmérésnek, de ez a viccelődés, a zsidók bántása rettenetes vétség...

1944. április, (Pro Memoria, Ravasz László emlékirata): Perényi Zsigmond felsőházi tag jön Ravaszhoz, Kárpátaljáról, Kelet-Magyarországról hoz tudósítást a gettósítás szörnyű bánásmódjáról – mindketten tudják, hogy a „munkára viszik” hazugság, a lengyel és szlovákiai zsidóság kiirtása után mi jövünk... Ravasz Horthyhoz megy, fellépést kér („Most beteg emberek kezében az irányítás, velük szemben meg kell tenni, amit lehet”) Horthy ingerült: elmagyarázza, hogy a németek munkaerőt kértek, kialkudtuk, hogy ne magyar százezrek menjenek, hanem a németek fogadják el, hogy a zsidók mennek munkára – a családtagok elhurcolását pedig azzal magyarázza, hogy „igazságtalan lenne, hogy a hátramaradó családokat a magyar közösség tartsa el”.... (Nem emlékeztet ez a mai fideszes érveléstechnikára, amellyel bármi eltűrhetetlent sima beszéddel megmagyaráznak?) - Horthytól távozva Ravasz azt a következtetést vonja le, hogy „a kormányzó urat félrevezették” (RL részéről ez is jókora csúsztatás, ahelyett hogy megállapítaná, a Corvin-láncot neki adományozó őfőmélts egy címeres, magának és a külvilágnak is hazudozó gazember....)

Már javában zajlik a deportálás, amikor Ravasz arra kéri Serédi Jusztiniánt, tiltakozzanak együtt – a katolikusok azonban elutasítják, ők majd külön körlevelet akarnak kiadni
1944. június 20-án (! - már majdnem befejezve a vidéki zsidóság kiirtása...) kilenc ref. püspök ad ki körlevelet, „az ártatlanok vére népünk fejére hull”...

-----------

Ifjabb Bibóról és édesapja bátorságáról 2011-ben írtam, a Pécsi Stopon még vannak működő linkek:

http://www.pecsistop.hu/velemeny/a-demokrata-nem-fel-de-gyomorpanaszai-lehetnek/969504/

A demokrata nem fél, de gyomorpanaszai lehetnek

2011. december 05. | 05:07

http://pecsistop.hu/belfold/jot-tett-a-cenzura-itt-a-bibo-light/960353/

Jót tett a cenzúra - itt a Bibó-light

2011. november 14. | 14:16

a képen: Ifjabb Bibó István

Húsz forintból lakjál jól te!

Nyári délután, hömpölygök a busz felé a tömeggel. Elől a lépcsőlejárónál egy kopasz, normálisan öltözött fazon lejmolja az előttem menőket. Ahogy látom, senki meg se torpan. Ahogy felém fordul, és borízű hangon "kajára" kér, lassítok, a zsebem felé nyúlok, közben mondom neki: - Csak húsz forint van nálam... (Tényleg annyi van, fél órával ezelőtt számolgattam.)

Erre nagy lendülettel rám legyint: - Az nem kell!

Akkor veszem észre, hogy egy haverja felé lép, aki hasonszőrű, mint ő, bármilyen futball-ultra táborban kitűnő mimikrijük lenne. Gárdista sapóban sem lógnának ki az ökörhugyozásszerű sorból.
Ahogy megyek tovább, még hallom, ahogy kiabálja: - Húsz forintból lakjál jól te!

Már örülök, hogy tőlem ennek nem jutott semmi. Az a gyanúm egyébként, a szabadtéri esti meccsnézésre, piára kell nekik a "kajapénz", de ez mindegy is, ha van, én piára is adok a hajléktalannak is, ha annak érzi szükségét, hogy csillapítsa az állandó rossz érzéseit, nem szólhatok bele, mire költi amit kap.

Előfordul, nem is egyszer, hogy valami fogalmas ponton cigányasszony kér, és ha csak keveset adhatok, "minden jót" kívánva, akkor is megköszöni. Olykor pár szót is váltunk, megállapodunk abban, hogy "jön még több is", és azért adom oda ezt a keveset, hogy "ne vigyem el a szerencséjét". Kellemesebb élmény, mint ez a mai találkozás.

A fekete ruhás nővér mozgalma és az árpádsávosok

Sándor Mária nővér kétségbeesett és méltóságteljes tiltakozó mozgalmat indított el az egészségügy tarthatatlan állapotainak azonnali, radikális javítása érdekében. (Az egészségügyről és a nővérmozgalomról már a kezdeteknél különvéleményt fogalmaztam meg, amit majdnem pontosan egy évvel ezelőtt publikálhattam is a Népszabadság hasábjain: „Ha a kezük közé kerülsz...” http://nol.hu/velemeny/ha-a-kezuk-koze-kerulsz-1534577 )


Általános rokonszenv és széles körű támogatás mellett a fekete ruhás mozgalom elég gyorsan olyan területre tévedt, ahol politikai bölcsességre van szükség. Sándor Máriának el kellett ugyanis döntenie, hogy az általa szorgalmazott széles nemzeti összefogásba beleértendő-e a gyűlöletet, elzárkózást hirdető, embertelen eszméket és gyakorlatot felmelegítő szélsőjobboldal is. Sándor Mária a jelek szerint az elejétől fogva egyértelműen eldöntötte: jobbikos fórumokra is elmegy, az ember és ember között alapvető különbséget tevő úgynevezett „nemzeti radikálisokkal” is ugyanúgy párbeszédben áll, mint bárki mással.


Mivel az efféle találkozóik újra meg újra megismétlődnek, a konfliktusok is időről-időre felizzanak körülötte. Így történt áprilisban is, amikor az újra a figyelem középpontjába került, visszavonulását bejelentő majd visszavonó, megfenyegetett nővér szembesült a nyílt levél formájában megfogalmazott éles kritikával.


Sándor Mária erre úgy reagált, hogy amikor a nyilvánosság előtt ezzel kapcsolatban megnyilatkozhatott (például a Klubrádió Megbeszéljük című műsorában, vagy az úgynevezett „alaptörvény” ötödik évfordulóján a budai Várban rendezett tiltakozó demonstráción) szenvedélyesen visszautasította a „megosztási kísérletet”. Kétféle érvelést olvastam, illetve hallottam tőle ez ügyben: 1. Ő nem pártrendezvényekre megy el, hanem mindig, mindenütt az egészségügyi dolgozók és a rosszul ellátott betegek érdekeit képviseli, tőle a fekete ruhás nővérek mozgalmának hangját hallják azok, akik a kérdéses rendezvényekre elmennek; 2. Az egészségügyben dolgozók soha nem mérlegelnek, hogy a segítségükre szoruló páciens milyen nézeteket vall, milyen pártállású, milyen származású stb. Aki az intézményekben megjelenik, vagy akit beszállítanak a rendelőbe vagy a kórházba, annak kétség nélkül segítenek.


Természetesen valamennyien el is várjuk az orvosoktól, nővérektől, betegszállítóktól, mindenkitől, hogy akár szélsőséges helyzetekben, a kétes és szélsőséges figuráknak is szó nélkül tudásuk legjavát nyújtsák.


Csakhogy itt nem erről van szó. A kérdés, amire még mindig értelmes választ várunk, hogy vajon tudja-e Sándor Mária, kik azok a jobbikosok, és mit műveltek, művelnek ebben a jobb sorsra érdemes országban, mi árad felőlük szóban: aljas beszédben-írásban - és tettben is (ha azt hinnénk, a gárdavonulásokkal, szebbjövőzőkkel mára már vége a fenyegető tetteknek, gondoljunk csak Tiszavasvári sorsára, az „érpataki modellel” fenyegetett emberekre, mindazokra a nagyvárosoktól távoli településeken élőkre, akik már a jobbikosok karmai közé kerültek) -, tehát mit művelnek, kiket támogatnak azok, akikkel Sándor Mária együtt mutatkozik. Ugyan, miféle „reformokra” számíthatnánk az egészségügyben, ha ezek az erők határoznák meg az irányvonalat? Jönne talán az „építő” és „romboló” páciensek közötti szelekció?...


Sándor Mária csúsztat, amikor azzal próbálja magyarázni alapállását, hogy semmi oka mérlegelni, hiszen az egészségügyben nem lehet válogatni a páciensek között. Nem páciensekről van itt szó, hanem a jogos küzdelmében általa tudatosan választott-elfogadott szövetségesekről. Azokat pedig jól tenné, ha alaposan megválogatná. Nem „megosztás” az, ha egy tekintélyes, személyes kiállásával befolyásra szert tett személyiség erős üzenetet küld a gyalázatot támogató embereknek. Ha viszont nem így tesz, hanem a szélsőjobboldaliak felé is kinyitja a kaput, ezzel a „semlegességgel”, akár akarja, akár nem, ő is hozzájárul a kollektív elsötétülés folyamatához...

Saul, neked nincs fiad! Elárulod az élőket a holtakért! - Mind halottak vagyunk...

Saul fia - töredékek
Újra megnéztem a Saul fiát. Nem tudom megunni. Vannak ismerős részek, hang- és látványelemek, párbeszédek, amelyek újra meg újra erős élményt jelentenek, és minden mozilátogatás alkalmával rádöbbenek valami újdonságra is, észreveszek meglepő részleteket, amelyekre eddig valahogy nem figyeltem fel.

A mozi sötétjében, a filmmel együtt lélegezve nem jegyzetelek, de utólag megpróbálok összerakosgatni néhány cserepet.

- Kották a gázkamra vetkőzőjében:  
a Sonderesek a meggyilkoltak hátrahagyott holmijait szelektálják. Sault elkezdi érdekelni a legutóbbi transzport származása, miután a szeme láttára élte túl a gázt, majd halt meg egy fehérköpenyes SS-tiszt markában a fiú, akit attól kezdve Saul a fiának nevez. Ungarisch? Ungarisch? - kérdezgeti, és elkezdi lapozgatni a személyes iratokat, már amennyire teheti a munka látszatát fenntartva. Az egyik helyiségben földre szórt papírokat kell ládákba gyűjteniük a kommandósoknak. Pár másodpercre közelebbről is látjuk a papírféléket. Köztük sok kotta hever a földön. Amikor ezt látom, elszorul a torkom. Úgy mentek a félrevezetett, az utolsó pillanatig reménykedő kisemberek Auschwitzba, hogy vitték a kottát is. Munka után, az esti elnyugovás előtt jól esik majd egy kis házi zene... Istenem.



- Stücke: 
Ezt valószínűleg Vági Zoltán történész-szakértő, vagy a Sonderes túlélőket felkutató Gideon Greif ásta elő a dokumentumokból, visszaemlékezésekből. A KZ-ban kialakult egy sajátos nyelv, amelynek ez a "Stücke"-kifejezés a mélypontja. A gépies és hatékony munka érdekében nincs értelme megnevezni, mit is kell a kremában csinálni, mi történik a szemük láttára és a közreműködésükkel. Bele is őrülnének a folyamatos éber, racionális szembesülésbe. Szó sem esik halottakról, meggyilkoltakról, hullákról, tetemekről, miegyébről.  A harsogó, nógató parancsokban úgy nevezik az eltakarítandó corpusokat, hogy "a darabok", "die Stücke"... Az egész filmben - úgy figyeltem - egyetlen egyszer nevezik hullának a hullát: a legkutyább kápó kommandója "takarítanak" (amit Saul és Katz lefotóznak), és ekkor kiabálja a parancsnok - Mietek, lengyel fogoly - , hogy gyorsabban hordják a hullákat.

- A csendek: 
A Saul fia "zajos" film. Az idegeket ez a végsőkig feszíti. Ha máshonnan nem, a másik helyiségből, a háttérből állandóan hallani lehet emberi vagy emberek által keltett zajokat, sípszavakat, kiáltásokat, parancsokat. Ha jól figyeltem meg, a csúcspontig három jelenetsorban fokozódik a zaj: mindhárom a pokollal való közvetlen találkozás jelenete. 1. A krematóriumban a kemencéknél, amikor Saul a fiúnak a boncteremből eltűnt holttestét keresi. A csúcsra járatott kemencék szinte ordítanak. 2. Az éjszakai transzport lemészárlásának jelenetei a gödörnél. Apokalipszis, középkori Bosch-freskók elevenednek meg, és az elviselhetetlen zaj is a csúcsra gerjed. 3. A Sonderesek lázadása, a kitörés jelenete.  A sűrű robbanások hangjai, a fegyverzaj egészen elképesztő, letaglózó effektusok.  Az ember agyát a fájdalomig szaggató hangorkánhoz hasonlót talán csak Spielberg Ryan közlegény megmentése c. filmjének pokoli partraszállási jeleneteiben éltem át.
Ebben a filmben egészen sokkoló, fülszaggató a néhányszor mégis beálló teljes csend. Először akkor éljük át ezt, amikor a "fürdeni" vitt meztelen emberekre rácsattan a gázkamra ajtaja. Teljes sötétség és ordító csend néhány pillanatig. Hihetetlen pillanatai ezek a Saul fia filmnek. Próbáltam figyelni, nem emlékszem pontosan, de úgy rémlik, talán még kétszer fordul elő, hogy ott állunk a Sonderesek csoportjával, és hirtelen mindenki egyszerre elhallgat, háttérzaj sincs. Ránk zuhan ez a csend. A végén pedig, az utolsó lövések elhallgatása után a kamera elvándorol: az erdősáv gyönyörű, harsogó zöldjét látjuk, és a természet helyreállt, végtelen csendjében találjuk magunkat. Mintha valamiféle filozófiai tétel képi és hangos(illetve csendes illusztrációja lenne: reménytelenek vagyunk, a világ jobb lenne emberiség nélkül.



- Saul, nincs is fiad! 
A Sonderesek nem úgy élnek és mozognak, hogy módjuk lenne jóízű, komótos érvelgetésekre. Amikor Saul kitartóan szervezni kezdi a szerinte megtalált fia zsidó temetését, óhatatlanul, rendszeresen beleütközik társai egészen másra koncentráló akaratának falába. Fel-felvillan egy-egy rövid összecsapás: többször is elhangzik, hogy neked nincs is fiad. Saul erre vagy nem válaszol, vagy kitérő választ ad. Mindenki megy tovább, a néző pedig gondoljon amit akar. Mindebből annyi kiderül, hogy Saul számára a tények nem túl érdekesek. Nem is próbálja hevesen bizonygatni a rokonságot. Az a fiú az ő fia és kész. Ettől kezdve valóban értelmetlen ezen rugózni, ha a többi Sonderes ezt nem is tudja elfogadni. 



- Elárultad az élőket a halottakért! 
Ez kétszer hangzik el a filmben, ha jól számoltam.  
Először a riadó idején összezsúfolt Sonderesek között, amikor Saul előkeresi a megmentett "rabbiját", és valaki rámordul, hogy az élők helyett a holtakkal foglalkozik. Saul - nagyon bölcsen - azt feleli erre: Mind halottak vagyunk...
Másodszor az utolsó Appellnél, amikor Saulon Nyiszli doktor számon kéri, hogy tartozik egy ugyanolyan fiú holttestével, ráadásul a többi Sonderes dühös, mert miatta nincs robbanószerük a készülő felkeléshez, és mindezért Saul szemrehányást kap a fülébe sziszegő szomszédjától. Ekkor nem válaszol.
 Ezek a gyors, szenvedélyes, elvarratlan összecsapások exponálják Saul és társai kétféle küldetését. Azok vádolják őt, akik nem hajlandók tisztelni azt, amit Saul egyszemélyes magánakcióban kezd szervezni: megvalósítani egy lehetetlen vállalkozást, minden lágertörvénnyel szembehelyezkedve visszaszerezni a méltóságot. (Egyedül a boncoló-orvos hajlandó együttműködni Saullal, bár a csere-holttest követelésével jelzi, hogy ő sem hajlandó értelmetlen kockázatot vállalni. Mi, kívülállók szerencsére kimaradunk ebből az elkeseredett szembenállásból. Tisztelhetjük Saul szent őrületét - de azt is láthatjuk, hogy a láger dokumentálását, a tények leírását, fotózását szervező, a felkelést előkészítő hálózat nekünk, az utókornak dolgozik, és az egyetlen értelmes dolgot cselekszik, amit ott egy szervezkedés megtehet.

- Saul és Fried Ella: 
A lázadók Sault küldik a női kommandóhoz a robbanóanyagért. Pár másodpercre egyedül maradnak Ellával, a robbanóanyag már Saulnál van - és ekkor az elgyötört lány keresni kezdi Saul kezét - egy férfi érintését ebben a pokolban. Saul azonnal elrántja a kezét. Ez gyilkos gesztus. Nem nyer ezzel semmit, nem szolgálja fia temetésének ügyét, nincs köze a robbanóanyag csempészéséhez. Értelmetlen gonoszság. A gyengédség megtagadása egy sorstárstól. Mélypont.

- Rohanás az erdőben:
a kitörés után lélekszakadva rohannak  a túlélők az erdőben. Saul, a vállán a fiú testével, és az általa felfedezett állítólagos rabbi, együtt loholnak az ösvényen. Hosszú másodpercekig szemből látjuk őket - sebesen futnak felénk az erdei terepen. Az operatőr pedig velük fut(?)... A mozgásból úgy tűnik, mintha ezt is a kézi kamerával vette volna. A film többszöri megnézése közben már sokszor volt alkalmam rácsodálkozni Erdély Mátyás kameramozgatására. Emlékezetes, hogy az RTL Klub Portré című műsorában (http://rtl.hu/most/portre/portre-2016-02-28) arról mesélt, hogy amint bekapcsolt a kamera és ő követni kezdte Röhrig Gézát, folyamatosan egymáshoz alkalmazkodva, egymáshoz viszonyulva, szinte táncolni kezdtek. - Többször eszembe jutott már ez a film közben - ennél az erdei jelenetnél viszont annyira megdöbbentő, amit az operatőr képes megcsinálni, hogy nem is értem, hogyan volt rá képes.

- Saul és a lengyel fiú: 
A kitörés után, a film történetének legvégén egy romos erdei házban rogynak le pihenni a szökevények - pár perccel lemészárlásuk előtt. Fojtott hangon taglalják, hogy hogyan juthatnak el a partizánokhoz. Saul ül egyedül a nyitott bejárattal szemben - egyedül ő látja a megszeppent, ijedt lengyel parasztfiút, aki odaóvakodik, és a szökevények csoportját bámulja. Saul számára ezek élete utolsó másodpercei. Teljes letargiában roskad magába, mert az egyetlen dolgot, aminek értelmét látta volna, fia eltemetését a zsidó vallás szabályai szerint, nem tudta elérni. És akkor meglátja azt a pufók szőke fejet - és lassan megnyugszik, sőt, kivirágzik. A teljesen váratlan, képtelen ajándék, hogy pont itt, az erdő közepén jön egy Fiú - mosolyt varázsol az arcára. A mosoly egyre szélesebb, Saul már ismét él - és most már mindegy is, hogy a fiú megrémül és elfut, a német kivégzőosztag pedig már itt csörtet a közelben...

- Saul fia elúszik a Visztulában: 
Ezt már egy korábbi blogbejegyzésemben megemlítettem: jelentősége van annak, hogy egy óriási halálgyárból, ahol a náci technológia zsidók százezreit-millióit semmisíti meg nyomtalanul, sírhely nélkül, kegyelettel eltemetett holttest nélkül, sírkő nélkül, - Saulnak sikerül kimenteni a fiává fogadott gyermek testét. Azzal pedig, hogy nem tud vele átúszni a folyón, és a zsákba burkolt meztelen test elúszik, paradox módon az egyetlen lehetőség valósul meg arra, hogy a nácik ne találják meg, és ne vigyék vissza a lekaszabolt Sonderesek testeivel együtt elégetni (erről már írtam részletesebben, itt). - A Saul fiáról magyarul is megjelent filozófiai levélben Georges Didi-Huberman egy másik szempontot is felvet ezzel a kulcsjelenettel kapcsolatban: mintha egy fordított Mózes-történet lenne ez: Mózest a kosárban a folyó hozza - Saul fiát a foló viszi el... - Annak is jelentősége van, biztosan nem véletlen a történet írói részéről, hogy a fia elvesztése után fuldokló Sault éppen a Sonderesekkel együtt menekülő valódi rabbijuk menti ki a túlpartra.  Az a rabbi, aki a Sonderkommandóban egy kaddison túl semmiben nem volt hajlandó segíteni Saulnak a fia eltemetésében, az élő társért visszaúszik, és megmenti a fuldokló életét.


Alig várom a Saul fia DVD-kiadását. Az az érzésem, vannak még bőven részletek, amelyeken a mozi sötétjében elgondolkodom, de nem tudtam visszaidézni... túl sok ez az én korlátozott memóriámnak.

Csöndes boldogság és utána csöndes szenvedés - mégis ordít ez a film...

Sokáig halogattam, hogy amíg a pesti mozikban még játsszák, megnézzem a CAROL című filmet Cate Blanchettel.

Annyit tudtam a filmről, amit Bálint Orsolya, a VH kitűnő tévé- és filmkritikusa cikkében olvastam, és tanúja voltam a február 28-i Oscar-gála közvetítését nézve  Brie Larson, Cate Blanchett és a töbi jelölt versenyének a legjobb női főszereplő Oscar-díjáért .

A szoba c. film még hátravan, a Carol megnézése után viszont megbizonyosodtam arról, hogy idén sem lehetett könnyű dolguk a díjat odaítélőknek. Cate Blanchett óriási szerepben óriásit alakít.  (Érdemes megjegyezni a szerelmes Therese-t alakító Rooney Mara és a Carol barátját, társát, támaszát alakító Sarah Paulson nevét is.)

A Carol a "más" nemi orientációjú emberek elsöprő szenvedélyéről és a külvilág - jelen esetben az ötvenes évek New York-i polgári világa - által rájuk kényszerített szenvedésről szól. Semmi harsányság. Finom játék, csöndes boldogság és utána csöndes szenvedés - mégis ordít ez a film.
Azon gondolkodtam el, ahogy a gyengébb, esendőbb, fiatalabb szerelmes lány elgyávulását, boldogtalanságba menekülését figyeltem, hogy ez a film a Brokeback Mountain - Túl a barátságon c. film "testvére". "Csak" két ponton változtattak az alkotók: férfiak, a két cowboy helyett nők szerelméről van szó, és a kőkemény macsó amerikai középnyugat helyett a nyitottabb, szabadabb New York a helyszín.

A kőkemény morális erőszak és a szenvedés azonban ugyanaz.

Cate Blanchett - Carol - a fotó forrása: Vertigomedia.hu

Kertész Imre latolgatásainkkal, fontolgatásainkkal, pró és kontráinkkal egyedül hagy bennünket...

Az alábbi szöveg valahogy tartalékban maradt. 2014 októberében írtam, Kertész Imre nevezetes Szent István-díjára, és ennek kapcsán a nagy figyelmet keltett Friderikusz-interjúra ( https://www.youtube.com/watch?v=uMaK2qe_7uc&feature=youtu.be ) reagálva. Volt rá esély, hogy nyomtatásban megjelenhet, de aztán ez elmaradt.
Kertész Imre halálának szomorú napján, 2016. március 16-án előkerestem - ha másért nem is érné meg ezt a blogbejegyzést, néhány idézet a Sorstalanságból igazi élmény lehet.

Kertész Imre kitüntetése és a Sorstalanság

Sokunk számára megfejthetetlennek látszó rejtély az Orbán-rezsim vezető képviselőitől magas kitüntetést átvevő Kertész Imre magatartása. A Sorstalanság szerzője, az egyetlen magyar Nobel-díjas író véleményével, gesztusaival hosszú éveken át segítette tájékozódásunkat. Most azonban nem zavarták Schmidt Mária sunyi méltató szavai, ami nehezen érthető az elkeseredett demokraták számára. Nem értjük, miért nem zavarta az a látványos, félreismerhetetlen cinizmus sem, amivel éppen ezt a Göring, Ribbentropp, Teleki által megpecsételt kitüntetést adományozták - éppen neki...

Pontosan Kertész Imre nagy műve, a Sorstalanság segíthet azonban - ha megfejteni nem is, megközelíteni - Kertész Imre személyes döntésének talányát. Erre akkor gondoltam először, amikor Fiderikusz Sándor műsorvezető az ATV-n látható műsorában beszélgetett minderről Kertész Imrével, és kérdésére („Miért vette át a Szent István Rendet?“), az író lenyűgöző egyszerűséggel felelt: - Amit az embernek kínálnak, azt el kell fogadni...

Tényleg, milyen egyszerű ez, értelmetlen a sok egyfelől-másfelől és miszerint, az elemzések, latolgatások és morális alapon egymással szembefordító viták. Kertész Imre azt a szót is használta egyszerű, közvetlen magyarázatában, hogy ez amolyan „gentlemanlike“ dolog. Annak az államnak az elnöke, amelynek ő polgára, kitüntetést adományoz, amit a kitüntetett átvesz, és pont.

Kertész Imre nagyon hosszú utat tett meg, amíg visszaérkezett ide, és újra megtalálta ezt a hangját. Miért mondom ezt? Mert a 2014-es nyilatkozatban a Sorstalanság tizenöt éves elbeszélőjének, Köves Gyurinak a hangját hallottam meg ismét. Az egyenesen és egyszerűen gondolkodó, becsületes, hátsó gondolatokat nem keresgélő „jó gyerekét“. Aki emiatt nemhogy nem érti, de sokáig el sem hiszi azt a mérhetetlen gonoszságot, azt a felfoghatatlan ártó szándékot, amely sok százezer honfitársunkkal együtt azt az iskolás fiút is maga alá gyűrte, lépésről lépésre tovább taszigálta a teljes kifosztás útján. Köves Gyuri hangját, aki valami megejtő ártatlansággal írja le a rámpát, a haláltábort majd a lassú halálos ítéletnek számító munkatábort. Ezen a naivitáson lepődtünk meg, ez fakasztott sokszor keserű mosolyt, és bármilyen furcsa, ezt szerettük meg... (Nem mellesleg, a Sorstalanság kiadását először visszautasító, jó szemű kiadói lektorok is Köves Gyurinak ezt a természetes, a világra nyílt tekintettel néző világlátását szúrták ki, éppen ezért utasították el a művet – lásd a verdiktet Kertész Imre A kudarc című kötetének 140.oldalán: „Lektoraink egybehangzó véleménye alapján regénye kiadására nem vállalkozhatunk (…) az „iszonyatos és megrázó téma” nem válik megrendítő élménnyé, és ez „elsősorban főhősének furcsa reakcióin múlik”. /Magvető, Harmadik kiadás/.)

Néhány idézet a Sorstalanságból (Magvető, Budapest, Harmadik kiadás):

71. oldal: (a rendőrség által összeterelt sárga csillagos embereket a csendőrlaktanya felé hajtják, egy villamos keresztezi a menet útját, valaki felugrik rá.)
„magam is körülnéztem, bár inkább csak, hogy úgy mondjam, a játék kedvért, - mert hisz egyéb okot nem láttam rá, hogy elinaljak –, s azt hiszem, még lett is volna rá időm: de hát aztán mégis, a becsület érzése bizonyult bennem az erősebbnek.”

(később, mikor Köves Gyuri meglátja a gyűjtőhelyen a Csepel-szigeten vele együtt lekapcsolt fiúkat, megjegyzi: „ott voltak körülöttem... ők is mind becsületesek voltak.” - 77. oldal)

80. oldal: az értéktárgyak után kutató csendőrségi motozásnál: „úgy tartottam értelmesebbnek, hogy semmit se kifogásoljak, magától értetődően.”

90-91. oldal: a téglagyárban egy házaspár is önként jelentkezik a „munkára” szervezett első transzportba. Egy kérdezősködőnek, aki azt tudakolja, ők is az utazás mellett döntöttek-e, a férj „csupán azt az egy meglepődött kérdést adta válaszul: - Hát menni kell, nem?... - S amilyen egyszerűnek, végső soron éppoly igaznak is éreztem ezt az észrevételt.”

171-172. oldal: „új dologba legelsőbben mindenütt, még egy koncentrációs táborban is jó szándékkal fogunk – én legalább úgy tapasztaltam: egyelőre elegendő jó rabbá válnom, a jövendő majd meghozza a többit – nagyjában-egészében ez volt a felfogásom, erre alapoztam az életvitelemet, ugyanúgy egyébként, ahogy azt általában másokon is láttam.”

Talán nem csak én érzem a rokonságot Kertész Imre 2014-es mondatával: „Amit az embernek kínálnak, azt el kell fogadni...”

Vajon tudatos írói performansz-e Kertész Imre részéről, hogy a kitüntetéssel kapcsolatos jelenkori gesztusával hajdani főhőséhez, Köves Gyuri világhoz való viszonyához tér vissza? Nehéz megmondani. Teljes komolysággal mond véleményt, nem kacsint ki ránk, hogy megkönnyítse az értelmezést.

Latolgatásainkkal, fontolgatásainkkal, pró és kontráinkkal egyedül hagy bennünket. Ugyanúgy hagy egyedül, ahogyan a Sorstalanság utolsó oldalain a Budapestre visszatért túlélő, Köves Gyuri egyedül hagyta az őt „megérteni” próbáló, a láger-beszámolókat saját elképzeléseik rendszerébe belefoglalni igyekvő, szánakozó vagy éppen dühösen ítélkezni próbáló pesti ismerősöket...

(MTI-fotó: Nándorfi Máté)