1925. május 10-én, éppen
száz évvel ezelőtt született Kardos G. György. Sokan, sokféleképpen emlékeztek
meg az évforduló kapcsán a kiváló emberről, nagyszerű íróról, csodálatos
újságíróról.
Ex-népszabis kollégáimmal, barátaimmal közösen szerkesztett „Bächer Ivánnak szeretettel”
emlékoldalunkon mi is publikáltunk egy bejegyzést, nagyon sok linkkel
felszerelve. Ezzel próbáltuk felidézni Kardosgé legendás alakját. https://www.facebook.com/bacherivannakszeretettel/posts/pfbid0XJYXjDzZojr5AfkPFwZyK62fuYxnkzXdMgjd6NQRchK19ZwD1h8dxqK4GHssQ9e7l
Kardos G. György emléke régóta, centenáriumi alkalom nélkül is fontos számomra.
Szívesen olvasom hosszabb és rövidebb írásait is. 2025 májusában újra
elolvastam a világhírű „Avraham Bogatír” mellett egy kötetben megjelent,
kevésbé nagy figyelmet kapott palesztinai témájú regényeit: a „Hová tűntek a
katonák?” és „A történet vége” címűt.
Kiválasztottam néhány lenyűgöző részletet, amelyeket mindenki figyelmébe
ajánlok. Olvassunk Kardosgét, őrizzük közösen emlékét!
A TÖRTÉNET VÉGE
https://reader.dia.hu/document/Kardos_G_Gyorgy-Avraham_Bogatir_het_napja_Hova_tuntek_a_katonak_A_tortenet_vege-761
Más oka is van annak,
hogy a gedéraiak elkerülik ezt az ösvény. Nem nagy örömmel mennek el a béna
Jeróbeám előtt, aki délutánonként a háza előtt bóbiskol, és tolószéke valósággal
eltorlaszolja az utat. Nehéz elviselni a rémséges tudatot, hogy a
magatehetetlen testben még sebzetlen lélek kószál, s nyáladzó, lila ajkakon
kimondhatatlan gondolatok lebegnek. Amikor még egészséges volt, hórihorgas
alakja úgy dőlt a falura, mint egy veszélyesen kiálló szikla, a gazdák
legszívesebben félreugrottak volna előle. A gazdák éppen úgy nem szerették,
mint ahogy a mindenre emlékező Mózest sem szerették egykor a zsidók, s az
Örökkévaló akkor nagy micvét tett, hogy nem engedte be az ígéret földjére. De
aki valaha Jeróbeámnál dolgozott, szívesen gondolt vissza rá. Alig volt munkás
Gedérában, aki ne dolgozott volna a hatalmas gazdaságban, én magam másfél
esztendeig szántottam a lovaival. A munkások úgy hívták Jeróbeámot: a kínai, s
nem minden alap nélkül. Bronzszínű, cserzett bőre mintha egy ázsiai pásztor
széles arccsontjain feszült volna, ki tudja, miféle keveredés alakította ki ezt
a kemény, szögletes, merev ábrázatot. Jeróbeám Senkin egyike volt a gedérai
szibirjákoknak, ahogy a habarovszki, vlagyivosztoki zsidókat nevezték. Egész
ifjúságát Szibériában töltötte, Novoszibirszkben végezte el a gimnáziumot, s
csupán a behajózása előtt szegődött el mezőgazdasági munkára egy orosz
kisbirtokoshoz, Odessza környékén. Az elsők között volt, akik birtokba vették a
gedérai földeket. A terméketlen, legelőnek is haszontalan pusztaságot a katrai
Jahja Izmail efenditől vásárolták meg a Rothschild alapítvány ügynökei, s
Jeróbeám még egy ideig Jahja Izmail efendinél dolgozott napszámban. Két hasznos
dolgot tanult tőle. Megtanult arabul, s megtanulta azt a szokást, hogy együtt
üldögéljen a munkásaival esténként az udvarán. Engem különösen kitüntetett, még
a húsvét esti vacsorára is meghívott, együtt ünnepeltem rosszkedvű fiaival,
akik Tel Avivból és Haifából jöttek haza az ünnepre, családostul. A felesége
akkor már régóta nem élt, Jeróbeám egyedül maradt a terméskőből épült, rideg
házban, ahol a ház körüli teendőket egy Latifa nevű arab öregasszony végezte.
Már az ünnep délutánján
átmentem Jeróbeámhoz, segítettem Latifának, aki akkora szenvedéllyel súrolta
fel az ebédlő hajópadlóját, hogy a szobában estére nedves, hideg szag
terjengett, mint egy fenyőerdőben eső után. A keskeny ablakokon át nappal is
alig szűrődött némi fény a dísztelen, nehéz bútorokra, a zömök tölgyfa asztal
lábai ácsszekercékre emlékeztek. A csupasz meszelt falakon három régi kép
lógott: Jeróbeám feleségének képe még odesszai diáklány korából, tányérsapkával
a fején, azután egy olajnyomat, amely az első angol főbiztost, Sir Herbert
Samuelt ábrázolta díszruhában, végül egy csoportkép, amelyről azt hittem
először, hogy egy beduin törzsről készítették. Fiatalemberek ácsorogtak a
képen, sűrű redőzetű kefiát viseltek s bő fekete köpenyt. Azután felfedeztem a
fekete beduin köpenyek mögött az ukrán ingeket, s az egyik fiatalember arcán
felfedeztem Jeróbeám vonásait. Széder este, a vacsora alatt, az asztal végében
ültem, szemben Jeróbeámmal, jobbra és balra tőlem a két unoka, Jehiélnek,
Jeróbeám nagyobbik fiának a gyerekei. Jehiél tisztviselő volt a Tel Aviv-i
Anglo-Palestine Bankban. Jeróbeám a két menye között foglalt helyet.
Latifa letette az asztal
közepére a kendőbe burkolt pászkát, meghajolt Jeróbeám felé, és azt mondta: „Jó
ünnepet, havadzsa.” Azután ahányszor behozott valamit, mindig meghajolt
Jeróbeám felé, és mindig azt mondta: „Jó ünnepet, havadzsa.” Jeróbeám pedig mindannyiszor
ránézett Latifa hurkákra tagolt, foltos, barna arcára, melyen itt-ott hegyes
kis szőrszálak ütköztek ki, s a szemével intett neki valamit, amit csak ők
ketten értettek meg, s amire Latifa mindig elmosolyodott. Jeróbeám még a
vacsora előtt elkortyolgatott egy kis üveg diópálinkát, ettől jókedve
kerekedett, és önfeledten dúdolta maga elé: „Cár Nyikoláj… Cár Nyikoláj…” Akkor
Jehiél türelmetlenül rámutatott az asztalon heverő díszes könyvre, az Agadára,
hogy kezdődjék végre el az ünnep. Jeróbeám felnyitotta az Agadát, belelapozott,
s mint aki mindezt roppant unalmasnak találja, nagy lendülettel összecsapta a
könyvet. S ahelyett, hogy elmondta volna, miként szabadultak meg a zsidók a
rabszolgaság házából, elmesélt egy ősrégi történetet a katrai török rendőrfőnökről,
a müfettisről, aki egyszer elvesztette a cvikkerét, és úgy olvasott fel egy
fontos okiratot, hogy abból a zsidóknak származott előnyük. Akkor Jehiél
bátortalanul – már csak az unokák miatt is – megpróbálta a hangulatot ünnepi
mederbe terelni, és azt mondta: „Együtt ülünk, mint Jakov és fiai.” Erre
Jeróbeám öklével az asztalra csapott, és azt mondta: „A gázai kajmakám volt az
ejalet legravaszabb embere, de én neki is túljártam az eszén. Fejzullah bejnek
hívták a megyefőnököt.” Eliézer, a kisebbik fiú, aki a kereskedelmi flottánál
szolgált, felállt, és a földhöz koppantotta a székét: „Apa. Mégiscsak húsvét
este van.” Úgy látszott, mintha Jeróbeám megszeppent volna. „Igaz, igaz –
bólintott. – Ki mondja el a miben különbözik-et?” A hatéves Gideon apja
nógatására Jeróbeám elé állt, és megindultan elnyöszörögte, hogy „miben
különbözik ez az éjszaka a többi éjszakától?” Jeróbeám mindvégig maga elé
dünnyögött: „Cár Nyikoláj… Cár Nyikoláj…” Amikor a kisfiú a mondókája végére
ért, Jeróbeám megsimogatta a fejét, és azt mondta: „Szép, szép. Mi is a neved?”
Jehiél a kezébe temette az arcát, Eliézer állkapcsa pedig úgy mozgott, mint egy
dugattyú. Jeróbeámot azonban ez a legkevésbé sem zavarta, a család újabb
megrökönyödésére kinyújtotta a kezét, megragadta az asztal közepére helyezett
ezüsttalpas kristályserleget, és megfontolt kortyokkal kiitta a Messiás
fogadására szánt Karmel-bort. Elképzelni is borzasztó, mi történt volna, ha a
Messiás éppen azon az estén érkezik Isten népéhez, és éppen Jeróbeám házába kér
bebocsátást. Jeróbeám nem érezte a tette súlyát, alighanem bizonyos volt benne,
hogy ha a Messiás meg is érkezik, Gedérát messze elkerüli. Ezért hát nyugodtan
megtörölte a száját, és ártatlan mosollyal azt mondta: „Ti mind azt hiszitek,
hogy én már felejtek. Hogy kihagy az agyam. Pedig én még arra is emlékszem,
amikor a jaffai kuplerájba boszniai és román lányok érkeztek.” A hatáson alig
enyhített valamit, hogy a kuplerájt török nevén kera hanénak mondta, s így a
gyerekek nem értették. Jehiél összeszorította az öklét, és csak azt lihegte:
„Apa… apa…” Akkor Latifa behozta a párolgó levest, és megint azt mondta: „Jó
ünnepet, havadzsa.”
Jeróbeám, mintha
módszeresen kínozni akarta volna a családját, a leves kanalazgatása közben is
folyton beszélt. Elmondta, hogy a gázai kajmakám pöfögő Ford kocsija nem bírt
megbirkózni az enyhe emelkedővel, amely az országútról Gedéra központjába
vezetett, ezért mindig hozott magával négy katonát. A kajmakám mindig
díszkísérettel érkezett Gedérába, négy „nefer” tolta hátul a kocsiját… Batja,
Jeróbeám fiatalabbik menye – aki először vett részt családi összejövetelen –,
rémülten pislogott a férjére. Eliézer megsimogatta a felesége kezét, és
jelentős ajkbiggyesztés kíséretében kifordította a tenyerét: Mit lehet csinálni
egy bolonddal?
Jeróbeám pedig újra és
újra töltött a Messiás poharába, és mámoros rendetlenséggel dobált szét
mindent, ami éppen az agyába ötlött a katrai müfettisről, a gázai kajmakámról,
egy Brown nevű angol felügyelőről, akit a legelsőként sikerült megvesztegetni,
és a novoszibirszki iskolamesterről, aki erre az ütemre csapkodta nádpálcájával
a padokat: Un, deux, trois, quattre… mademoiselle Jarouvatre…
Meggyötörten és
kétségbeesetten lesték a család tagjai, hogy mikor lesz vége ennek az
örömünnepnek. Jeróbeám aznap este fáradhatatlan volt. A feje már a mellére
csuklott, de akadozó nyelvvel is csak szórta, keverte, rakosgatta agyagból
égetett emlékeinek érdes és repedt cserepeit, és mit sem törődött vele, hogy a
cserepek a legritkább esetben illeszkednek egymáshoz…
Mindig is így tett
Jeróbeám. Úgy rakta ki maga elé a különös neveket, mint egy gyűjtő a
gyűjteményét, kedve szerint emelte ki egyikét-másikát, hogy jobban szemügyre
vegye, s a nevek mögött távolból eredő, kísérteties hangok sugdolóztak. Esős
téli napokon behúzódtunk a nyirkos verandára, melynek közepén egy édeskés szagú
petróleumtűzhely égett. Az eső lecsurgott a veranda üvegfalán, elmosódottan
hajladoztak az udvaron a gerániumbokrok, és zsákfoszlányok repültek a szélben –
mintha egy búvárharangból néztük volna a tenger világát. Egy öreg sublót állt
még a verandán, a sebzett márványlapon zöld cigányalmák száradtak, a fal mentén
arab dzsárák sorakoztak. Latifa is ott guggolt a tűzhely mellett, a tűzhelyen
jókora teáskannában forrt a víz. Jeróbeám rendületlenül töltött a tányérjába, s
a vízhez egy üvegből sötétbarna, hideg teakivonatot öntött. Jó ideig szürcsölte
a teát, csendben bólogatott hozzá, vastag, ráncos szemhéja meg-megrebbent, s
egyszer csak rekedt, öreges hangon megszólalt:
– Fjodor Szaveljevics
nagy seggű orosz ember volt…
Azután megfogta Latifa
töredezett körmű, sárszínű kezét, s amíg mesélt, a kezében felejtette.
Fjodor Szaveljevics
Griscsuknak azt a kisbirtokost hívták, akinek a földjén dolgoztak, Odessza
mellett, s akinek a felesége, Jelizaveta Petrovna repesett az örömtől, hogy az
udvarházuk körül művelt diákok sürgölődnek: „Nos petits juifs – mutatta meg
őket mindenkinek, aki csak arra járt. – Nos pauvres petits juifs, avec leurs
rêves…”*
Fjodor Szaveljevics nem
tudott franciául, de azért ő is jó szándékkal viseltetett irántuk, bár gyakorta
figyelmeztette a zsidókat eredendő bűnükre: „Beleköptetek, testvérkék, a
Jóisten tányérkájába.”
Fjodor Szaveljevicset
rendszerint egy török hajós neve követte, Ahmed Jildirimé, akinek bárkáján
Odesszából Jaffába hajóztak. A tizenkét fiúból és hat lányból álló csoporton
kívül taskenti és szamarkandi zarándokok voltak a hajó utasai. Áttetsző fülű
hodzsák színes kaftánjai mellett fehér ukrán ingek villogtak a fedélzeten, a
Korán szurátjai haszid történetekkel keveredtek, és Csernisevszkij utópiái
szelíden átkarolták Aharon David Gordon* szentföldi látomásait. A Mefküre hajó kapitánya
öreg volt és szomorú, betegesen sárga arcbőrén akkor virult csak némi szín,
amikor a Dardanellák kapujában makulátlanul fehér, kecses testű amerikai
gőzösök haladtak el, közel a bárkához. Ahmed Jildirim esténként kávét főzetett
a zsidóknak, mert érdekelték a különös tervezgetések, bár nemigen értette, hogy
miért éppen Törökországban akarnak letelepedni. Neki Palesztina is csak
Törökország volt, az aleppói pasa által kormányzott ejalet. „Mais pourquois, jeunes
hommes?”* –
sopánkodott. Mért nem Amerikába vándorolnak ki? Amerikában az emberek hallóval
köszöntik egymást, virginia szivarokat szívnak, s még azok is, akik a
legszegényebbnek számítanak, hüvelykujjukkal feszítik a mellényüket a vastag,
ezüst óraláncok alatt. „L’Empire Ottoman est mort”* – sóhajtotta az öreg
kapitány. Törökország csontjai elmeszesedtek, s a német császár alamizsnát
hajigál a szultán sapkájába…
Alkonyatkor Jeróbeám,
mint minden alkonyatkor, amikor a fellahok kezdtek visszatérni Katrába, az ömlő
esőben is odaállt a kerítés mögé, és szemét az ösvényre szegezte. Volt úgy,
hogy én is utánamentem, és megálltam a háta mögött. Megszólítani azonban nem
mertem, feszült figyelem sugárzott a tekintetéből. Alaposan megnézett minden
fellahot, mintha keresett volna valakit közöttük. Akkor vett csak észre, amikor
az utolsó arabandzsi is elballagott előtte az ösvényen. Vállamra tette a kezét
– csuromvizesek voltunk mind a ketten –, elgondolkodott, és azt mondta:
„Szerafeddinnek hívták a müfettist. Hüsznü Szerafeddin. Anatóliai ember volt…”
Jeróbeám soha nem
felejtette el, hogy valaha ő is napszámos volt egy arab földbirtokosnál. Jahja
Izmail efendit később is meglátogatta, együtt beszélték meg a gyékényen a világ
változásait. A földbirtokos a kevesek közé tartozott, akiket a vallás jóságossá
és türelmessé formált, egyszerűen és magától értetődően volt vallásos. Sajátos
adottsága volt hozzá, hogy egy törött dzsárába is beleképzelje Isten szellemét,
s még abban is hitt, hogy a datolyapálmáknak lelkük van, hallják, amit mondanak
körülöttük, s nagyon kell vigyázni, mit beszél az ember a datolyapálmák alatt.
Jahja Izmail végtelenül csekély összegért adta el a zsidóknak a földet, igaz,
hogy a terméskőrengeteg, amely a birtoka szélén terült el, semmire sem volt jó,
legföljebb a tevék örökös éhségét csillapította a minden hasznos növényzetet
megfojtó bozót, az indzsil meg a lehulló és humusszá porladó leveleivel önmagát
tápláló kaktusz. Ezen a földön csupán a vadon termő, szúrós és száraz levelek
jelentettek némi értéket, bőségesen ontották nyaranként gyümölcsüket, a
szabrét, a világ legigénytelenebb gyümölcsét, amely a kitikkadt és elvadult
földből is mézédes nedveket szívott magába. A zsidók azonban kínlódva és
fájdalommal jutottak hozzá a szabréhoz, a katrai fellahok sokat mulattak
kapkodó esetlenségükön. Ők már ősi gyakorlattal bontották ki a gyümölcsöt a
szemölcsös, puha, bársonyos héjból. A rózsaszínű köntös alattomos veszélyeket
rejtegetett, s ha valaki puszta kézzel érintette meg, láthatatlan kis horgok
kapaszkodtak a bőrébe, amelyektől megszabadulni nem lehetett sem forró vízzel,
sem dörzsöléssel. Addig izgatták a bőr felületét, amíg a növekvő hámréteg ki
nem lökte a horgokat magából.
A zsidó napszámosok nem
dolgoztak túlzottan hosszú ideig az arab gazdaságokban, csakhamar szerszámokat
kaptak és kölcsönt is egy Jaffába telepített Rothschild-banktól, s a banknak a
neve is úgy csengett, mint egy márványlapra dobott aranypénz: „Agricultural and
Building Bank for Palestine Ltd.” A zsidók hosszúkás barakkokat építettek, és
esténként a kiásott és megszáradt bozótból tábortüzet raktak, a magasba csapó
lángok fényét Katrában is látták. A katraiak eddig abban a hitben éltek, hogy
az ember viszonya a földhöz örök és változtathatatlan, ezért aztán gyanakvó
ámulattal nézték, hogyan tisztul apránként termőfölddé az ősidők óta
terméketlen vadon. Jahja Izmail efendi azonban továbbra sem hitt a
változásokban, s Jeróbeám Senkint olykor megajándékozta egy dzsára olajjal vagy
egy tál fügével, mint az ünnepeken a szegényeket. De a zsidókkal nem lehetett
bölcs értelemmel beszélni, oktalanságot oktalanságra halmoztak, és Jahja Izmail
nem győzött keseregni rajta, hogy a zsidók olyan mélységekből kényszerítik felszínre
a vizet, ahonnét aztán majd a dzsinnek is a földre juthatnak. A zsidók
ismeretlen gyümölcsfákat telepítettek a megtisztított és fölszántott
parcellákba, ami szintén balgaság volt és hiábavalóság, hiszen ha Allah úgy
látja jónak, ezek a fák már idők kezdetétől elfoglalták volna helyüket a
kertekben, a fügefák, a datolyapálmák és az olajfák között. A katraiaknak
együgyű és nevetséges volt minden, ami a szomszédságban végbement, s különösen
azokon a parafa sisakos, kecskeszakállas és szemüveges férfiakon mulattak, akik
Jeruzsálemből érkeztek, hosszú orrú automobilokon. Ezek az izgága férfiak
keresztül-kasul járták a birtokokat, összekapartak itt-ott egy marék földet,
amit aztán gondosan papírba csomagoltak, és magukkal vittek a hosszú orrú
automobilokon.
Nem kellett hozzá sok
idő, és Jahja Izmail efendi megérte ezt a napot, amikor egykori napszámosai
homokfutókkal szaladgáltak egy frissen kövezett úton, parafa sisakkal a
fejükön, s az ingük fölött amerikai nadrágtartókkal. És épült már a falu is,
Gedéra, idomtalan, szürke terméskőépületek szegélyezték a frissen kövezett
utat. Az országút szélén pedig megnyílt egy kávézda, az ajtó fölött a felirat
törökül is hirdette: „Kafe Hane.” A kafánában a kávé mellé csípős és édeskés
italokat halásztak ki egy jeges vízzel teli hordóból. De mindennél bosszantóbb
volt Jahja Izmail számára, hogy a müfettis, akivel olyan szívesen beszélgetett
az esti órákban, ezentúl nem hozzá jött kávézni, hanem a zsidókhoz, akiket az
arabok rendíthetetlenül „moszkóbiknak”, oroszoknak neveztek. A müfettis ezentúl
csak nagy ritkán látogatta meg, hogy elmondjanak együtt egy imát. Katrába
leginkább a közkatonák, a neferek jártak, mivelhogy ők is anatóliai parasztok
voltak, és jobban érezték magukat a fellahok társaságában.
Katra és Gedéra
határmezsgyéjén gyakran merültek fel vitás kérdések, ezeket a katrai
földbirtokos udvarán beszélte meg a müfettis előtt három férfi: Jahja Izmail
efendi, Hadzs Ibrahim Hammad, Katra agg muhtárja, és Jeróbeám Senkin, akit
vezetőnek választott meg Gedérában a falusi tanács. A falusi tanácsot a török
közigazgatási rendszer „medzsliszi ihtijárnak”, öregek tanácsának nevezte, s ez
Gedérára is érvényes volt, holott a faluban a legöregebb férfi sem töltötte be
a huszonötödik esztendejét. S bár Jeróbeám Senkin már a saját lován érkezett a
tanácskozásra, parafa sisakkal a fején, amerikai nadrágtartóval és ezüst
zsebórával, Jahja Izmail efendi ugyanazzal a tartózkodó szánalommal tárgyalt
vele, mint amikor nála volt napszámos. Búcsúzkodás közben sohasem mulasztotta
el átadni azt a kis összecsomózott kendőt, amelybe fél tucat tojást kötött vagy
két lefejezett, kövér galambot.
Jahja Izmail azután megérte
azt is, hogy a fellahok eloldalogtak a birtokáról, mert a zsidó gazdaságokban
kétszeres napszámot kaptak. „Insallah – mondta keserűen a müfettisnek. –
Menjenek csak, maasszalám, ha megéri nekik az a néhány kurus.” Ő minden ünnepen
szájon csókolta a fellahokat, a moszkóbik pedig még a nevüket sem jegyzik meg,
s ha meg akarnak szólítani egy arabot, úgy szólítják meg: „Eszma!” – Hallod!
Ezek az apró-cseprő
bosszúságok azonban eltörpülnek egy riasztóbb esemény mellett. Európában
megöltek egy vezírt – lemérhetetlen távolságra Katrától –, s az élet
gyötrelmesen megváltozott tőle. Megszokottá vált, hogy a müfettis újabb és
újabb közleményeket olvastat fel a faluban, kapkodó rendeleteket, melyek
roppant szigorúan hangzottak, de az értelmüket a fellahok nemigen bírták
kibogozni. S maga a müfettis sem látszott boldognak, mivelhogy ezek a
rendeletek bizonyos számon tartással és rendszerezéssel jártak, ami zavaróan
idegen volt az eddigi családiasan lágy török közigazgatástól. Még Jahja Izmail
efendinek is – ja, Allah, pedig hány nargilét szívott el együtt a müfettissel –
„tazkarát”, igazolványt kellett csináltatnia, amely bizonyította, hogy ő Jahja
Izmail katrai földbirtokos, és nem egy beduin Bir Szabbából. A legnagyobb
kavarodást a jeruzsálemi Dzsemál pasa rendelete váltotta ki, amely szerint
egész Palesztínában francia és angol kémek bujkálnak, s a fellahok kötelesek
leleplezni őket, és átadni a fehér kamáslis katonai rendőröknek. A fellahokban
megvolt a jó szándék, hogy leleplezzenek egy francia vagy angol kémet, és ezt
csak az nehezítette meg, hogy el sem tudták képzelni, milyen lehet egy francia
vagy angol kém. Eleinte a gedérai zsidókra gyanakodtak, de hamarosan belátták a
tévedésüket, mivel a kafánában esténként egyik-másik moszkóbi már török tiszti
egyenruhában feszített. Másféle katonák is érkeztek a vidékre, borotvált,
vörhenyes képű, vidám fickók. Szélcsendes éjszakákon azután a kafánából egészen
Katráig hallatszottak a részeg kurjantásokkal kísért, idegen illatú dalok: „In
der Heimat, in der Heimat, da gibt’s ein Wiedersehen…”
De a ravasz francia és
angol kémek még mindig nem voltak láthatók, azután egyik napról a másikra
eltűntek a török katonák is. Ezt az időt sajátos módon élték át a katraiak. A
vidék napokra el volt zárva a világtól, a müfettis kijárási tilalmat rendelt el,
és a kijárási tilalmat nem oldotta fel senki. A fellahok akkor merészkedtek
csak ki az országútra, amikor a szűnni nem akaró dübörgés már második napja
remegtette meg a vályogfalakat. Hernyótalpas harckocsik vonultak dél irányába,
rövidnadrágos katonákkal, ezek is vidám és jóindulatú fickóknak látszottak, és
ezek is énekeltek a hernyótalpas harckocsikon: „…it’s a long, long way to
Tipperary…”
A moszkóbik addigra már
egy hatalmas táblát ácsoltak Gedéra határában, az országút felé fordítva, s a
táblára egy képet ragasztottak. Az ismeretlen forrásból származó kép Kitchener
Lordot ábrázolta, amint az előtérben félelmesen megnövekvő ujjaival szigorúan
előremutat. A fellahok ijedten pislogtak a kép előtt, úgy érezték, mintha a
csontos ujj és a harcias bajusz mind őket fenyegetné. A kép alá a zsidók ezt
írták: „We love the British.”*
Egy reggelen azután a
„karakolról”, a török rendőrség lapos tetejű, aprócska épületéről lekerült a
félholdas zászló, és a kapu előtt, ahol valaha a neferek játszották egy padon a
dámkajátékot, s ahol esténként a müfettis szívta csendesen a pipáját, most egy
vörös hajú őr állott, lapos sisakkal a fején, s a vállán szuronyos puskával. A
kapu fölé pedig fehér bádoglapot szegeztek: „Palestine Police Forces”. Akkora
mozgolódás kezdődött egyszeriben, amilyet még ember nem látott soha ezen a
vidéken. Az új müfettis, akit ezentúl inspectornak neveztek, újabb tazkarákat
állíttatott ki, ezeket úgy hívták: Identity cards, s a vilajetből district
lett. Jahja Izmail efendi sokáig bámulta a tazkaráját, amelyben neve és
lakóhelye így szerepelt: „Mr. Yahyah Ismail, Gaza district, Katra settlement.”
A muhtár házára angol és arab nyelvű hirdetményeket függesztettek a török pénz
átváltásának módjáról és különféle közrendészeti szabályokról. A hirdetményeket
egy nagy hatalmú úr írta alá, a fellahokban már a neve is félelmet keltett:
Gen. Sir Edmund Henry Hynman Allenby. Azután tisztviselők, földmérők és
egyenruhás férfiak lepték el a környéket, és a fellahok nem győztek
csodálkozni, hogy ennyi angol van a világon. A török rendőrség épülete mellett
idegenből jött munkások egy hatalmas erődítmény alapját kezdték ásni, néhány
mérfölddel délebbre, Maszmijje mellett katonai tábort építettek, s a fellahokat
már nemcsak a moszkóbik csábították el Katrából, hanem az építkezési
vállalkozók is. A munkabérek a magasba szökkentek, s a fellahok is amerikai
nadrágtartókat vásároltak és ezüst óraláncokat, sőt olyan is akadt, aki nem
restellt beülni a kafánába, ahol addigra már egy arab pincért is alkalmaztak.
A régi kafánára nem
lehetett ráismerni. A kerthelyiségben lampionos lugasok vették körül az
asztalokat, s egy fikusz lombja alá két pingpongasztalt állítottak fel. A
vadonatúj gramofonból esténként a charleston hangjai szűrődtek ki: „Yes, Sir,
that’s my baby…” – és az angol rendőrök gedérai lányokkal táncoltak.
Jahja Izmail efendi
szíve megtelt kétségekkel, és ezeket a kétségeket meg kellett osztania
valakivel. Elküldött hát egy fellahot Jeróbeám Senkinért, hogy beszélni akar
vele. Jeróbeám Senkin azonnal elment Jahja Izmail efendihez, s mint ahogy
annyiszor régebben, letelepedett vele az udvaron, a gyékényre.
Jahja Izmail efendi
pedig egyenesen Jeróbeámnak szegezte a kérdést:
– Mi lesz ebből,
havadzsa?
Jeróbeám gondolkodott,
azután megfontoltan így szólt:
– Lehet, hogy jó lesz,
seih. De az is lehet, hogy rossz lesz.
Jahja Izmail efendi erre
egy nagyon mélyet bólintott, mivel a választ nagyon bölcsnek találta. Ezt akár
egy moszlim is mondhatta volna…
Jahja Izmail efendinek
már nem sokáig kellett töprengenie a világ értelmetlenségein, a húszas évek
elején meghalt. Jeróbeám Senkin még nagyon sok változást ért meg. Fáradtan és
öregen megérte a történet végét is, amikor egy párás hajnalon felsorakoztunk fegyveresen
az ösvényen, néhány lépésnyire a házától, hogy a Gedérába igyekvő fellahokat
visszaküldjük a falujukba. Este határozott így a védelmi szervezet, éjszaka
riasztottak bennünket, s hajnalban már ott álltunk a zsibongó és méltatlankodó
arabandzsik és cselédek között, s csak azt tudtuk hajtogatni: „Menjetek vissza,
nem lehet bemenni Gedérába.” Latifa úgy viselkedett, mint aki eszét vesztette,
átkozódott, mellbe vágott egy őrt, és engem sakálnak nevezett. Hárman fogtuk
le, s közben torkaszakadtából kiáltozott Jeróbeám háza felé: „Jöjjön ki,
havadzsa… Nem engednek át, havadzsa… Segítsen, havadzsa…”
De a ház élettelennek
látszott, a gazda ez egyszer nem állt ki a kerítése elé. Jeróbeám jól tudta,
hogy nem segíthet, az ő szava már semmit nem számít, s voltaképpen őt is
kirekesztették egy út végéről. Ami az úton túl volt, már nem érdekelte többé,
ahogy a hangoskodó, utasítgató fegyvereseket sem érdekelte, miként tolták
valaha a neferek a kajmakám Ford kocsiját, s hogy a müfettist Hüsznü
Szerafeddinnek hívták, és anatóliai ember volt… Latifa szitkozódva és
gyűlölettel a szívében ment vissza Katrába, s nem mozdult ki a faluból. De a
fellahok közül sokan másnap is eljöttek, sőt harmadnap is, azt remélték, hogy
nem tart sokáig ez az állapot. Azután már csak azért jöttek, hogy megkérjék az
őröket, beszéljenek ezzel vagy azzal a gazdával, fizessék ki a napszámot,
amivel még tartoznak, vagy küldjék vissza a szerszámokat, amelyek ott maradtak
az udvarokon. Azután többé senki sem vágott át az ösvényen, és olyan lett az
ösvény, mint egy elektromos vezető, minden kis rögén végigáramlott az ítéletére
váró falucska lüktető izgalma…
A tolószék ott áll a ház
előtt, s Jeróbeám még bénán is az ösvényre mered. Féloldalasan ül a tolószéken,
amely a hórihorgas testhez mérten szánalmasan kicsinek látszik. Egy ápolónő
támaszkodik mögötte a kerítésnek, és valami olcsó füzetes regényt olvas. Amikor
utoljára jártam erre, még egy másik ápolónő volt Jeróbeám mellett, vékony
csontú és szigorú, ez az új ápolónő nagy testű és közönséges arcú. Mezítláb
álldogál, fél lábon, a másik talpát a kerítés terméskő alapzatához nyomja.
Amikor meghallja a lépéseimet, abbahagyja az olvasást, és végigmér. Széles
arcán megjelenik egy kínálkozó mosoly, azzal a halványan tartózkodó
árnyalattal, amivel mindig vissza lehet vonulni. Hamarosan be is vonja a
mosolyát, kisujját eltartva legyezni kezdi magát a füzettel, s bemutatja
ápolónői elhivatottságát. A tolószék fölé hajol, s két ujjal tréfásan megsodor
egy vékony, fehér hajtincset az aggastyán koponyáján. Jeróbeám feje az út felé
fordulva dől rá egy párnára, a huzatot a kicsurranó nyál sárgás foltjai
tarkítják.
– Megint elhánytad a
sapkád, papa – gügyögi az ápolónő, azután nyögdécselve előhalássza a tolószék
alól az elrongyolódott sildes sapkát. Két kézzel rányomja az öregember fejére,
a sapka ellenzője pajkosan Jeróbeám fülére hajlik. Jeróbeám szemgolyója lassan
a szeme sarkába csúszik, és nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy engem néz.
Karja a szék karfájan pihen, ölébe csüngő kézfeje görcsösen vonaglik a vézna
combok fölött, s amikor megállok előtte, a rángatózás gyorsabb és szaggatottabb
lesz.
Az ápolónő kíváncsian
emeli rám a tekintetét, és azt kérdezi:
– Ismered?
– Ismertem – mondom.
– Ezt észre lehet venni
– buzgólkodik az ápolónő. – Amikor megismer valakit, izgalomba jön. Ilyenkor
mindjárt vizelnie kell. Ha nem vigyázok, rögtön bemegy a pisi a nadrágba. –
Tenyerét végighúzza Jeróbeám fején. – Igaz, papa? Ugye, be szokott menni a pisi?
– Vigye el – mondom. –
Vigye el gyorsan. Nem szabad, hogy bemenjen a pisi.
Az ápolónő megütközik a
hangomon, rám néz, láthatólag észreveszi a jelet a homlokomon, mert
elvörösödik, és szó nélkül megfordítja a tolószéket. A ház ajtaja előtt két
lépcsőfokon kell feltolni a kerekeket, Jeróbeám teste veszedelmesen megbillen.
Végre becsukódik
mögöttük az ajtó. Azután én is megyek tovább.
1925. május 10-én, éppen száz évvel ezelőtt született Kardos G. György.
Sokan, sokféleképpen emlékeztek meg az évforduló kapcsán a kiváló emberről,
nagyszerű íróról, csodálatos újságíróról.
Ex-népszabis kollégáimmal, barátaimmal közösen szerkesztett „Bächer Ivánnak
szeretettel” emlékoldalunkon mi is publikáltunk egy bejegyzést, nagyon sok
linkkel felszerelve. Ezzel próbáltuk felidézni Kardosgé legendás alakját. https://www.facebook.com/bacherivannakszeretettel/posts/pfbid0XJYXjDzZojr5AfkPFwZyK62fuYxnkzXdMgjd6NQRchK19ZwD1h8dxqK4GHssQ9e7l
Kardos G. György emléke régóta, centenáriumi alkalom nélkül is fontos számomra.
Szívesen olvasom hosszabb és rövidebb írásait is. 2025 májusában újra
elolvastam a világhírű „Avraham Bogatír” mellett egy kötetben megjelent,
kevésbé nagy figyelmet kapott palesztinai témájú regényeit: a „Hová tűntek a
katonák?” és „A történet vége” címűt.
Kiválasztottam néhány lenyűgöző részletet, amelyeket mindenki figyelmébe
ajánlok. Olvassunk Kardosgét, őrizzük közösen emlékét!
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/hefciba-nagyon-szep-az-arabok-is-igy.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/nem-kedvelem-az-izraelitakat-de.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/egyiptom-nem-jo-mondta-druz-hadnagy.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/felelmetes-osanya-de-neve-az-csodalatos.html
http://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/giora-farkas-aki-tori-meg-magyart-es.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/a-beduinok-mutogattak-egymasnak-papirt.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/a-beduinok-nem-olvasnak-izraeli.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/januarban-mar-egyetlen-fellah-sem.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/abu-ali-hogy-hivjak-most-ezt-az.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/razziat-tartanak-jaffai-gettoban-s.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/megveritek-az-arabokat-abban-biztos.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/tel-aviv-az-igezetek-igezete-spazieren.html
